Túrabeszámolók

Lokomotív 42 (harmadszor)

Kicsit csíp a reggel a biciklin. Nógrádon felhők úszkálnak a vár alatt, minden nézőpontból gyönyörű a falu. Vonatfütty, őzszökk, tengelyig érő sár, aztán a lejtőn befröcskölöm vele a pulóverem, nadrágom. Sebaj, átöltözöm, regisztrálok, végül - kissé nagyképűen - hegyi maratonra, és már éppen indulnék, mikor nem lelem a szemüvegkötőmet. Pedig a kezemben volt. A piros bögrém meg otthon maradt… Na, mindegy. Csipi is kerékpárral érkezik, éjszaka még söpört, pedig nem is volt nagy por.

25 perc alatt érek Magyarkútra, páran – ahogy egykor én is – szemből jönnek a műútra való kikanyarodás előtt. Irma forrásnál frissítek, minden alkalmat meg kell ragadni, csak egy csoki van nálam. Újabb 35 perc a Nagy-Kő-hegy, itt már erőlködöm, nem jó jel. Lefelé porzik az út, bár sokan jönnek szembe. Nógrádon az újfent leelőző, de jobbra kanyarodó sporttársnak kiabálok, hogy balra van a pont, utólag kiderül, hogy csak kéktúrás pecsétet gyűjtött be (és lenyomta a Vadrózsát). A Csurgónál éppen szabad a víz, töltök magamba egy adagot. A Kálváriánál egy gőzmozdony sebességével ér utol Csipi, meg sem próbálom tartani vele a lépést (nem úgy, mint a múlt héten). A Fultán-keresztig mindig egészen jól szokott menni az emelkedő, most kezdek elfogyni, vissza kell venni. Felküzdöm magam a Csóványosra, Nógrádról két óra volt az út. A kilátóban (pára korlátozza a látást) találkozok egy-két kollégával, pár diákkal, gondoltam, hogy itt lesznek. A táv felén és nehezén túl vagyok, gondoltam botorul. Égés-tetőn ér a dél. Elkészült a kereszt, amit nemrég hiányoltam. Nagy-Hideg-hegyen csokit és innivalót kell vennem. Még a csöngetés után is várni kell a kiszolgálásra, addig nyújtózom legalább. Éppen kezdődne egy lejtmenet, kismama jön szembe. Nem lehet elég korán kezdeni a túrázást/túráztatást! A sokszor megjárt Inóci vágáson visszanézek a Barna Feri keresztre. Kisinócra egy óra után érek be, vízzel kínálnak, de nem vagyok szomjas, 5 perc múlva megbánom, de akkor már újra úton vagyok. Ifjú házas öregdiákkal futok össze. Királyréten tömegek vannak. Szedik a pénzt parkolásért. Családok lepik el az utat, fentről kerékpárosok száguldanak közéjük, némelyiknek ismerős az arca, némi türelmetlenség tükröződik rajtuk, nagyokat fékezve kerülgetik a sétálókat. Van, aki rájuk szól, de nem úgy néz ki, hogy értenék, mi a probléma. A Várhegy oldalában aztán én is beszorulok a keskeny ösvényen egy-két család mögé. Nem a legbiztosabb helyen előzök. Már csak a piros van hátra és pár km, itt kezd el fájni a térdem. A völgy hangulata mindenért kárpótol. Azért a végén csak neki kell durálni magam, hogy meglegyen a hat órán belüli idő. Csipi még a célban, a Börzsönytől feldobódva négy és fél órás idővel ért be. Sokan ücsörögnek és falatoznak, én is csatlakozom egy leves erejéig, hagymával vegyítem, egész jó. Hazafelé óvatosabban megyek, ettől persze nem lesz kevésbé saras a biciklim. Köszönjük a szervezést!

Lokomotív 42 (másodszor)

Rutinszerûen érkezem kerékpárral a rajtba egy órás tekerés után. Megszabadulok a sapkától, kesztyûtõl, pulóvertõl és a hosszú nadrágtól, úgy indulok a 42 km-es távnak 9 óra 25-kor (papíron szigorúan 9 órakor). Egyik zsebemben két csoki, a másikban a telefonom, meg némi készpénz (szigorúan papír, csak semmi nehezék), a kezemben az itiner. Futni fogsz? Dehogy. Dehogynem. Amíg bírok (öreganyám is addig csinálja, amíg bírja, nem nagy kunszt). Az idõ csodás, jól érzem magam, a lábam se kezd el rögtön fájni. Két óra sem kell, hogy a Csurgóhoz érjek. Éppen itt futott a mezõny eleje (nagyon annak nézett ki, nem úgy haladtak, mint én) 9 óra elõtt, amikor biciklivel erre jártam. Nagy tömeg fiatal ült a forrásnál, jó volt látni a sok túrázót. Én már lankadóban voltam, de sikerült újabb két óra alatt felérni a Csóványosra. A Foltán keresztnél céges kirándulók, feljebb még további csapatok jönnek szembe. Ilyen idõben bûn otthon üldögélni. A kilátónál a pályacsúcstartó pecsétel, egy kukkantásnyira felugrok szétnézni, a nyugati völgyhálózat (ismét) lenyûgöz. Bedobom az egyik csokit. Lefelé egy óvatlan pillanatban kimegy a bal bokám, nem bírok rálépni, nyögdécselve haladok egy darabig, kutyaharapást szõrével, futni kezdek, pár perc és már nem is fáj. Kicsit hûvösebbre fordul az idõ, de nem bánom, hogy nincs mit felvennem. Hideg-hegyen végre iszom egy kis vizet. Utoljára az Irma-forrás csillapította szomjamat, valójában akkor még szomjas sem voltam. Jön a rettegett lejtõ, haladtam itt már gyorsabban is, ki is készült tõle a lábam. Most is szúr már a jobb térdem, de három-négy guggolás után elmúlik, igaz háromszor-négyszer meg kell ismételni, míg leérek, aztán késõbb is. Akármilyen rettegett, az árok fölötti ugrálás az egyik nagy kedvencem. Kisinócon nagyon jól jön a víz, de elég a fél liter, ne lötyögjön a hasamban, majd Királyréten megejtem az újabb felest, ott aztán felélem a második csokimat. Végre egy kis emelkedõ. Sikerül elnéznem a pirost, ahogy letérek a bicikliútról nem tartok balra, pedig végig szorongatom az itinert, de az emlékezetemre hagyatkozom, az meg megcsal. Utána egy kis elmélkedésre is jut idõ. Csak egy jó út van. Tévút rengeteg. A végén legalább olyan jól érzem magam, mint induláskor, a patakvölgy, vagy a piros jelzés teszi? Könnyeden futva érek be tartva a hatos átlagot. Két tányér paradicsomleves után indulok haza. A tekerés a legjobb masszázs, belülrõl frissíti a térdeimet. Hatkor már otthon vagyok és folytatom az ebédet, vacsorát. Kiváló nap volt, hála érte!

Üdv! (a vasútnak is)

A reggel elalvással kezdõdött, de kilencre így is odaértem a rajthoz Rétságról kerékpárral. Nógrádon figyeltem a túratársakat, de csak egy fõ mutatkozott annak, aki bizalmatlanul nézegette a turistatáblát meg az itinert. A kéken nem jött szembe senki (szerencsére), aztán a kék kereszten meglepõdve tapasztaltam, hogy mûúton haladhatok, a piros kereszten nem lepõdtem meg a sártengeren, kicsit tekertem a talpfákon, a kövek eléggé ráztak, meg volt némi vonatveszély is, visszaevickéltem a turistaútra és máris a startnál voltam.

Az útnak csak a legelején és a legvégén voltam bajban az iránnyal. A legelején nem találtam, hogy a piros hol megy át a síneken és a csalánosban vívtam egy ötperces dzsungelharcot. Aztán rájöttem, hogy a túloldalon kellene küzdeni és átvágtam magam. Magyarkútig futottam egyet, ez annyira jól sikerült, hogy ezután már csak lejtõn volt szerencsém hasonlóra ragadtatni magam.

A hosszabb túrákon elõjönnek mindenféle bajaim, többek között ezekkel is küzdöm. Különösen gazdag volt ez a túra: bal csípõ (hónapok óta fáj), mindkét térd, a hasam (utóbb kiderült, hogy a kedvencem lepett meg, amelyiknek a következtében alul-fölül sûrûn veszít az ember a tömegébõl többnyire híg formában, bár most csak a hasam fájt; hétfõ, kedd volt a mélypont, akkor alig bírtam mozogni), a nagylábujjam melletti lábujj (ez be is kékült a bal lábamon, közben anyámra gondoltam, akinek szintén ez a leghosszabb lábujja, kedves örökség). Hol az egyik, hol a másik hatott erõsebben, a végén volt egy kis torlódás.

NHH: tömve van a turistaház. Viszont alig állnak a sorban, kihasználom a lehetõséget, kérek egy levest (meg két csokit). Hány csokit? Kettõt. Végül mégiscsak kettõt fizetek, egyet kapok (új akció). A levesre várok majd’ félórát, kérdem, hogy mennyi az átfutási idõ, kiderül, hogy nincs is meg a rendelésem, kérdezzek már rá a pultnál. Jó, akkor megyek, viszlát. Három perc múlva ettem a levest két percig, majd futva távoztam. Amúgy kedves ismerõsökkel is összeakadtam. Másokkal azt számoltuk, hogy hányan hagyják nyitva maguk mögött az ajtót, amikor kimennek a teraszra.

Beérkezem a 0,1 km Szokolya vasútállomás táblához és tanácstalanul állok, hogy merre kell menni. Végül is még csak kétszer mentem el aznap mellette, hátulról kisegítenek, hogy balra, nyomok egy sprintet és 8 óra 10 perc a vége.

A Börzsöny ismét gyönyörû volt, a felhõben a csak közelben kirajzolódó alakok, a csend, a vízmosta árkok, örülök, hogy itt lehettem újra.

Nagyon jó volt a szervezés, köszönöm szépen! Öröm volt kézbe venni a jubileumi kiadványt, kár, hogy a képek mellé nincs odaírva, hogy mikor készült, kik vannak rajta. A célban a vendégvárás is nagyon jólesett (volna, ha nem küszködöm a hasammal).

A hazatekerés külön élmény volt. Gondoltam, hogy az idefelé levágott piros keresztet, most teljes egészében teljesítem. A meredekség és a kidõlt fák nyomán rögtön megállapítottam, hogy ez egy rendkívül jó döntés volt. Ráadásképen sikerült úgy telibe kapnom egy pocsolyát, hogy a ruhámat teliszórta sárral. Jó, nem félek a sártól, jártam már rosszabbul is, csak most még vendégségbe mentem. Így is kellemes órát töltöttem el barátaimnál, csak éppen alig bírtam ülni. (Ezt menet közben nem próbáltam, így csak most jelentkezett.) Végül öreg este szakadt rám, míg hazaértem, alkonyi lepkét nem láttam, már elég sötét volt, de biztos pergett szárnya ezüstje.

 szia emberek,a Lokiról..

Mi készteti az egyes embert arra,hogy hét közepén telefonáljon és egy nyolcüléses autóban másodmagával megjelenjen a szokolyai vasútállomáson? nyilván valami gyermekkori trauma,a kiságy rácsaira kell gondolnom,és mivel az illetõ máskor is hasonló tüneteket mutat,a kór súlyosnak mondható..mindegy,itt vagyok és vigyázok rá, gondoltam,miután útban a rajthely felé háromszor is korrigált a közutakon,mert egy hagyományos, csontok közötti GPS segítségével navigált, emlékezetbõl,amely köztudottan fakul az idõ múlásával. De odaérés után pénzt adunk a régóta fiatal hölgyeknek, ellenszolgáltatás egy másik papír,amire stempliket kell gyûjteni,és térképként is használható,és ha visszaviszed nekik,akkor meglátod,hálásak lesznek..az akció számától függõ mértékben, erre azonban csak évente egy ízben van lehetõséged. Szóval, barátom sörrel mûködik, ez betöltésre kerül,és indulatba jövünk,el a vasúti pályaudvar elõtt,kissé viharvert képet láthatunk,a maglódi pályaudvar ennél flottabbnak tûnt,csak vonatja nem volt akkor,mikor szerettem volna. Itt ez megoldott, nem ígér és nem ad semmit, sebaj,bebújunk a fák közé és felvesszük a piros csíkot,ez a turistajel még nem szúrt szemet a politikának,követjük. Barátom többszörös teljesítõ, eddig mindig más részeken toldott bele a túrába, e nélkül most sem megy, Magyarkúton szédelgünk sokadmagunkkal,de megoldjuk,és az elsõ pont után kékre váltunk,innen baj nem várható,öreg kéktúrások a megmondhatói,hogy az út hosszú és nehéz,de legalább fárasztó. Nyomulunk a dombokon, melegítünk a karcosabb elõtt,gombákat és túratársakat fotózok,a táj ködlik,és a Lokó pihenõnél is így marad,pedig egy óra is eltelt a rajt óta..kilátástalanul folytatjuk,de remek a társaság,egy hölgy és egy nyári balatoni ismerõs vár be idõnként,vagy mi akaszkodunk rájuk? Nógrád elõtt a nap is kikandikál, párát oszlat és visszabúvik a fellegek mögé. A Csurgó forrásnál komolyabb készletezés van,de a flakonjainkkal elõreengednek bennünket,mehetünk,miután láttamozták a papírjainkat,kettesben adjuk elõ innen,társam fenyeget,hogy a Csóványos oldalában le fog maradni..még nem hiszek neki,a terep és az idõ több, mint remek,a vár fotózható,a jelzések láthatók. Béla rétje, itt szakadunk el a hagyományos huszonnégyesektõl,és megyünk elõre,a jel kék,és fölfelébe vált. Partnerem fújtat és lassul, hiába,a szakáll visszafogja,le kellett volna nyírni jobban..néha megvárom,sört töltök bele,majd a Foltán után botokkal és jó tanácsokkal ellátom,a papírját elveszem és magára hagyom a rengetegben..jön azért,csak megfontoltabban,lassabban,érthetõ,néhány évvel fiatalabb,az évek és a rutin,mint tudjuk,itt is számol. A kilátónál szorgos népünk alkot,gyõzni fog..és egy kedves ismerõs a múltból,Andris,aki pontõrködik,mint egykori bajnok,és még mindig nõtlen..túratársnõim,figyelmezzétek! Osztjuk egymást,közben társam is fölér,de két csoport maradunk,én az elsõben..lefelé tartok,Karesz az,a váci történet..köszönünk,és telefonál..másik túratárs a Pilisbõl,nõvel van,aha..és beesek a hegy hideg részére,a vártnál sokkal könnyebben vettem ezt a lefelét,Vilmástul és zsiványostul..a turistaháznál kisFarkas a nyakamban,régen láttuk egymást,örömködünk. Két pasassal nyomul,gyemekei atyja és egy nyugdíjas baloldali,csapódok,vagy csapódnak..?mindenesetre innen együtt adjuk elõ,völgymenet van. Megbeszéljük az elmúlt néhány hónapot, és itt a kisinóci rét,vízzel és aranyos pontõrökkel,vegyes páros,férfibõl és nõbõl áll,mint régen gyakorta.. Elbúcsúzunk a kék sávtól,és zöld következik,a forma nem változott,maradt a csík,de a szín..akár a politikában, a forma és a szín meghatározza,hova jutsz az úton,aki már járt arra,leírta,lerajzolta,tanulhatol belõle. A mi rajzunkon Királyrét a következõ pont, gombázó társaságokat elõzünk,és elõvesszük az itinert,amely szerint itt nekünk nincs pontunk, és mint a „A hét mesterlövész”-ben Yul Brynner mondta:..’menj tovább..’ és kész..Várhegy, az utolsó kaptató,és innen már végig csak sétafika,csak piros jelen,mint reggel,ez már célba juttat,ahol az oklevél mellé a tanár úr egy sört is hoz,én is örülök neki,remek a paradicsomleves,a fõrendezõ is most falatozik,ötletes a kiadvány a papírok között és tartalmas is,a pecsétes fõleg..és itt  az elveszett túratárs is,mindössze egy órácskával késõbb,de szintidõben,eszik és megyünk el.

Eddig a vasutasokkal csak jó és rossz tapasztalásaim voltak,most a jó szerzett egy pontot,ez több kevésbé megnyerõ modorút tesz elviselhetõvé,mindenkinek itt a helye,aki még nem járt a lokósoknál..és aki már járt,vissza fog jönni..

Ezt a túrát, egy nagyon vidám, lelkes 16 fõbõl álló teljesen változó korosztályú csapattal tettük meg a 14 km.-es távon.

A Mezõberényi Alföld túristaegyesület tagjaival, aminek jövõre már a párommal mi is bõvítjük a taglétszámát!

A túrát mindenki figyelmében ajánlom! A szervezõk, tökéletes házigazdák, nagyszerû vendéglátók, és értenek ahhoz is, hogyan csábítsák vissza legközelebbi túrájukra az itt megjelenteket!

Az idõjárás gyönyörû volt, hideg, lassan melegedõ, az útvonal kijelölése páratlan!!

Mindenhol tökéletes jelek, vagy nagyon sûrû szalagozás váltotta egymást. Eltévedni csak az tudott aki minden fûszálat más irányból is meg akart nézni!

3. 45 perc alatt megtettük a távot, és az a 650 km amit vonatoztunk érte oda- vissza, bõven kárpótolt mindenért!

A szervezõk még a vonathoz is kikisérték az összes indulni vágyó kipirult arcú résztvevõt. Nagyszerû vendéglátásban volt részünk, jó beszélgetésekben,szép nap volt! Jövõre ugyanitt...mindenkitõl hallottuk útközben!

Köszönjük!

Lokomotív 424 - 14km

A tavaszi Horváth József emléktúra meghozta a kedvünk az õszi sétához is, is kétszemélyes családi sétát terveztünk be mára. Az idõ nagyon csípõsen indult, pedig csak 9-re értünk be a rajthelyre, de még ekkor is alig emelkedett 0 fok fölé. Aztán ahogyan haladtunk Magyarkút felé, már egyre többször sütött ki a nap. Az elsõ EP elõtt néhány túratárs a vasútállomás környékén kereste a pecsételõhelyet, de aztán mindenki rátalált a helyes útra. A kéken felfelé már több nyílt szakasz, több napsütés várt, kellemes tempóban mentünk felfelé. A Loko-pihenõnél három csokivariációból is lehetett választani, a kilátás pedig még mindig pazar. Lefelé kicsit jobb tempót mentünk, hogy ebédre hazaérjünk a családhoz Szokolyára, így végül 3:10 alatt értünk be, pont kellemesen elfáradva.

A szervezõk még mindig nagyon kedvesek, családiasak, szimpatikus csapat, ide még vissza fogunk térni, remélhetõleg már tavasszal, köszönjük szépen :)

Lokomotív 424/24

Vácott a balassagyarmati Bzmot-Piroska - az éjszakára nyitva felejtett ablakok miatt - mélyhûtött kocsijába fészkeltem magam, reménykedve, hogy csak felmelegszik a sok jó turista embertõl. Így is lett.

A 4:24-es menetidõt a távra kissé szokatlannak, de roppant stílszerûnek találtam, csak titkon bíztam abban, hogy a fényképezés mellett teljesíteni fogom. Egy újszülöttnek minden vicc új.

A magyarkúti ellenõrzõpont mellett majdnem szó nélkül elsétáltam volna, ha nincsenek résen a sasszemû pontõrök, aztán, ha már megálltam, az Irma-forrást is legott szemügyre vettem. A Nagy-kõ-hegyi pazar kilátásért már megérte ezt a túrát választani, bár a légcsavaros égiforgalom takarékon mûködhetett volna.   

A Szokolya-Berkenye vasútvonal völgyét átszelve gyalogosként teljesen magamra maradtam - futó sporttársak kerülgettek ugyan - és ez egészen így tartott a célig. Ennyit a távra vonatkozó megjegyzésbõl: A túra nem futás! Vagy mindenki a 42-es hegyi maratonra nevezett?! Vagy ennyire lelassultam?! Na, majd jövõre!

A jelzések és a szalagozás korrekt volt, nemkülönben a szöveges iránymutatások. A célban nyújtott szolgáltatás minden elképzelésemet felülmúlta, a pontõrök kedvesek, mosolygósak, készségesek és figyelmesek voltak.  

A csendes és figyelmes túratársaknak külön köszönet.