Túrabeszámolók

 A Túra beszámolója itt olvasható

 Vitézlõ 50

Elõnyök:

- nagyon szép táj szigethegységekkel, üdülõtóval

- változatos útvonal sok, felfedezésre váró látnivalóval (pl. várrom, kolostorrom, sziklaszurdok…)

- jó ellátás

- alapos itiner

Hátrányok:

- nehézkes az eljutás Budapesttõl Szendrõig

- több szakaszon nem létezett az ösvény, volt, ahol tarvágást tapostattak ki a mezõnnyel

 Amikor a vonaton megismert, püspökladányi turistatársnõmmel leszálltunk Szendrõ-felsõn, legnagyobb meglepetésünkre,vitézi ruhába öltözött, népes fogadóbizottság várt minket, mintha valamilyen királyi vendég érkezésére gyûltek volna össze. Öltözetemre pillantva, megállapítottam, hogy az eléggé távol esik az uralkodói pompától, ám megnyugtattam magam, hogy léteztek a nép között álruhában járó királyok is. Amikor a tornateremként is funkcionáló lakosztályunkhoz kísértek minket, örömmel vettem tudomásul, hogy az 50-es távon indulók már este benevezhetnek. Alvóhelyünkön pedig, mielõtt a lóbõrt húztuk volna, elhúztunk egy hatalmas, falhoz állított, vastag alkalmatosságot, amire a magasugrók szoktak pottyanni, s ez legalább olyan kényelmesnek bizonyult, mint egy baldachinos ágy egy valódi, királyi kastélyban. Több ismerõssel is találkoztam, például Árvai Pistával, Várdainé Erzyikével, míg a Gerencsér Ákost jelképezõ, piros-kék csepeli sál még gazdája nélkül árválkodott a bordásfalon.

Mivel turistatársnõm a 35-ös távon vett részt, egyedül indultam el. Hamarosan ritka vendég érkezett az égboltra, az utóbbi idõben már egészen elszoktunk ettõl a fényes, sárga folttól. Felbukkanása arra késztetett, hogy egymás után vegyem le magamról a különbözõ rétegeket, és 9 óra után már egy szál trikóban élveztem a túrát. Tökéletesek voltak a jelzések, ahol kellett, ágakra húzott sörösdobozokra festették a zöld sávot és háromszöget, egy helyen meg--micsoda figyelmesség--szalagokkal jelzett ösvény segített elkerülni a túlzottan sáros területet.

Az elsõ 11 km-t jó tempóban teljesítettem, aztán jött a túra legszebb, de egyúttal legnehezebb szakasza is. Egy patak mentén vezetett a keskeny, kifelé lejtõ, hullámvasútazó út, majd megpillantottam a gyönyörû, mohával borított sziklákat. Káprázatos látvány volt!  Amikor azonban ezekre fel is kellett kapaszkodni, már nem volt lehetõség a gyönyörködésre, különösen ott, ahol egy keskeny sziklaperemen kellett átvergõdni a patak széle fölött. Egyszer hallottam is magam mögött egy csobbanást, csak remélni tudtam, hogy nem egy túrázó, hanem egy kõ esett be a vízbe. ( Van, aki minden követ megmozgat a siker érdekében.) Aztán újabb érdekességek jöttek. Az út hol a patak egyik, hol a másik felén vezetett, ezért többször át kellett kelni rajta. Mivel én nem kedvelem a túrabotokat, minden átkelés elõtt magamhoz vettem a bõséges kínálatból egy letört, vastag faágat, mivel meglehetõsen széles volt a Telekes-patak, általában 8-10 kövön át vezetett az út a túlpartra. Sikerült viszonylag száraz lábbal végrehajtani a gyakorlatokat. Két átkelés között úgy járt a fejem, mintha pingpongozókat néznék, mindkét oldalon fenséges látványt nyújtott a táj.

A 4. e.p. után, az egyébként jól követhetõ itiner, átmenetileg, vicclappá változott. 3.9 km-nek írta a következõ állomásig a távot, de egy óra elteltével már kezdtem ennek valódiságában kételkedni. Megnéztem a térképet, és mint a buddhistáknál a bódhiszattva, én is megvilágosodtam. Alig valamivel tûnt rövidebbnek ez a szakasz az elõzõ, 7.4 km-esnél. ( Az otthoni mérés mindezt igazolta). Egy dombon haladtam, és lenézve, bizony szomorú látvány tárult a szemem elé. A vetemények vízben álltak, rizsföld benyomását keltve az emberben. Szalonna határán, egy kõtörõ üzem mellett haladtam el, finom, fehér por lepett be mindent. Egy rendõrök elõl menekülõ bûnözõnek kész lebukás, nekem csak egy érdekes színfolt a sáros bakancsom talpán.

Szalonnára érve,homokzsákokkal körbevett házakat láttam, majd elértem a híres körtemplomot, amit késõbb kiegészítettek egy téglalap alakú résszel. A kapun a szokásos felirat tájékoztatott arról, hogy az épület belseje elõzetes bejelentkezés után látogatható, de örök optimistaként, bementem az udvarra, hátha találok valami nyílást, amin bekukucskálva megláthatom a megmaradt, Árpád-kori freskótöredékeket. Nos, elég nagy nyílást találtam, az ajtó tárva-nyitva állt, bent egy hölgy mutatta be éppen a nevezetességet egy csoportnak, csatlakoztam hozzájuk én is. Kultúrszomjam csillapítása után, egy másfajta szomjúság vett erõt rajtam, így igen hálás voltam a rendezõknek, hogy az itteni pont a Gesztenye Sörözõben volt.

Felfrissülve indultam a Rakacai-tóhoz, ahol pecsételés után, fel kellett menni a gátra. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig Arany János elhíresült, huncut sora jut eszembe: "tudhatta, közöttünk nem vala gát". A vizet elhagyva, egy kisebb emelkedõ után értem a Meszes nevû településre. Ez véletlenül se a sebességemet juttatta eszembe ( régi mondás: megy, mint a meszes), ráérõsen mentem, élveztem a tájat és a jó idõt, a vonatot akkor is elértem volna, ha hátrafelé megyek. Itt a kocsmában volt a pecsételõhely, feltöltõdtem kicsit energiával (rumos cola) majd hamarosan Galvácsra értem. Közben egy felhõ jelent meg fölöttem, és ha már ott volt, elkezdett megóvni a kiszáradástól. Mire megkaptam az újab igazolást ottjártamról, és megettem a finom kókuszos csokit, már el is állt az égi lé.

Abod következett, ahol egy újabb mûemlék templomot láttam, majd egy  patakon történõ átkelést is beiktatva elindultam a cél felé. Szendrõn tettem egy kis kitérõt a Csáky- kastély és a közel 500 éves harangláb kedvéért, aztán a célban mosdás, átöltözés, csevegés következett, és egy meglepetés, a tombolán nyertem egy lépésszámlálót. Az igazi nyeremény maga a túra volt, gratulálok a rendezõknek, szívesen jövök máskor is!

Vitézlõ 50: Egy káprázatos túra Borsod északi csücskében (videó, képek, beszámoló)

Esti tekergés Szendrõn

Piroska és a Vitézlõ 50, avagy mese egy jelmezes túráról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Piroska és a Hajdúság fõvárosában lakott.  Egy szép napsütéses április végi napon elhatározta, hogy meglátogatja nagymamáját a Szendrõ környéki hegyekben. Felvette a legszebb ruháját, kényelmes túracipõt húzott, ami ugyan nem illett az öltözékéhez, de hosszú gyaloglásra számított. Kis kosarába enni és innivalót rakott és a kis fémpoharát sem hagyta otthon.

Kora reggel Szendrõn jóságos emberekkel találkozott, akik a kezébe adtak egy útleírást és térképet is, hogy el ne tévedjen. A lelkére kötötték, csak a kijelölt utat kövesse, arról soha le ne térjen. Ha így tesz ,akkor mindig lesznek,  akik egy-egy ponton útbaigazítják és a gonosz farkas sem bántja. Így hát  Piroska elindult a számára teljesen ismeretlen vidéken.

Az ébredezõ falun áthaladva, 20 perc gyaloglás után már meg is érkezett az elsõ ponthoz, amit Kis-hegynek hívnak. Papirkájára királylányos bélyegzést kapott. Egy bácsi cukorkával kínálta, de eszébe jutott anyukája figyelmeztetése a cukros bácsikkal kapcsolatban ,  ezért csak egy kis vizet fogadott el . 

A kellemes napsütésben tovább sétálva sík vidékhez szokott lábacskái hamar észrevették, hogy kezd emelkedni az út. Beérve az erdõbe egyszer csak furcsa zajra lett figyelmes. Kicsit megijedt, lehet hogy máris itt a farkas ? De nem a farkas volt.  Egy csapat vaddisznó vágott át az ösvényen. Most már nagyon megijedt, és elkezdett hátrálni visszafele az úton. A  közelebbi találkozást így sikerült elkerülnie.  Miután kissé megnyugodott, folytatta útját a Z jelzésen, ami elvezette õt a Telekesi kápolnához.  Itt pirosló almát nyomtak a kezébe. Elõször azt hitte, hogy összetévesztették Hófehérkével, de a nénik nagyon kedvesek voltak, nem lehettek gonosz boszorkányok. Piroska úgy döntött, megeszi a finom gyümölcsöt. Miután megkapta a délceg huszár bélyegzést, folytatta útját.

A következõ szakaszon végig aszfalton lépkedett. Nem kellett botladoznia a gyökerekben, kavicsokban, gyorsan haladt. Olyan gyorsan, hogy még az útbaigazító segítõket is megelõzte egy pár másodperccel. A Bányatóhoz mások is odaértek korábban. Mindenki vérmérsékletének megfelelõen fogadta ezt a kis csúszást. Van aki békésen tudomásul vette és pihent egy keveset az árnyékban, van aki zsörtölõdve jegyezte meg, hogy „kiesett a ritmusból”. Miután Piroska is kapott egy kézjegyet a lapjára, visszafordult és az eddigi lejtõs, de most már emelkedõvé változott  úton haladt, keresve a Z+ jelzést. Sok kivágott fát látott és a bozótos részeken bizony néha felakadt a szoknyácskája. Pár kilométer után megpillantott a völgyben egy kis falucskát, melynek a térkép szerint Szuhogy a neve.  Oda igyekezett, talán ott ismerik a nagymamáját. Átkelt a szépen gondozott temetõn, majd leereszkedett a narancssárga cukrászdához. Találkozott a tejárus és a ruhaárus nénivel is, de egyik sem látta a nagymamáját. Csak egy hétfejû sárkány képével lett gazdagabb.

Ismét visszafordult és követve saját lábnyomát a temetõn keresztül vezetõ úton kanyarogva rátért a Z sáv jelzésre. Ezen a szakaszon nagy meglepetés várta. Amint keresgette az utat, egy csapat vadászba botlott, akik  éppen a saját útjukra próbáltak visszatalálni. A nagy vadászat közben letértek róla. Örömmel ismerte fel bennük földijeit. Õk nem akartak hinni a szemüknek, teljesen elképedtek azon, hogy Piroska mennyire hasonlít az egyik túratársnõjükre. Miután magukhoz tértek a meglepetésbõl, elõkerültek a fényképezõgépek és lencsevégre kapták a jelenést, hogy az élmény felejthetetlen legyen. Szerencsére a következõ szakaszon útjuk azonos nyomvonalon haladt a Piroskáéval.

Gyönyörû vidéken bandukoltak tovább.  A nap már erõsen sütött rájuk, kezdett egyre melegebb lenni.  Leérve a völgybe többször is  sikeresen átkeltek a patakon, majd az egyre érdekesebb helyekre felfestett jelek mentén jutottak el a pazar látványt nyújtó sziklás patakmederbe, amit követve elértek az Ördög-gáthoz. A csodás sziklás képzõdményt kikerülve nemsokára ismét segítõ szándékú emberek állták útjukat. Bélyegzés és néhány frissítõ korty , erõt adó falat után, még mindig együtt indultak a következõ település felé  a Piroska nevét viselõ jelen. Elõbb felfelé kapaszkodtak, majd elkezdtek lefelé ereszkedni, míg egy kietlen, sivatagos, homokos részen átlábalva bejutottak egy elhagyatott kõtörõ üzembe. Csak nem Hófehérke törpéi törték itt a kibányászott köveket ?

Még a déli harangszó elõtt értek be a Szalonna  nevû falu sörözõjébe.  A vadászok itt megkínálták Piroskát egy pohár aranyló színû folyadékkal, ami biztosan varázsital lehetett, mert a kicsi lány teljesen felfrissült tõle és újult erõvel vágott neki a távja második felének. A falubeli emberek megdicsérték szép ruháját.

Rövid aszfaltos séta után megérkeztek a Rakacai tó gátjához. Sajnos itt elváltak utjaik. A vadászok úgy tervezték, hogy vízre szállnak. Piroska a gáton  , száraz lábbal jutott át a túloldalra.  A delelõ nap alatt álló fehér sátorban nem idõzött sokáig, rátért a horgászok ösvényére.  Rövid ideig a part vonalát követte, majd a nyaralótelepet elhagyva, a piros jelzésen ismét egy kis településre ért, melynek neve Meszes.  A  falu központjában már várták, egy pécsi gyalogló gyorsan meg is örökítette az eseményt. Továbbmenve lassan elmaradtak a házak és egy felfele vezetõ földúton lépdelt a leányka.  Már majdnem felért a dombtetõre amikor észrevette, hogy kosárkájából elmaradt a kendõje. Rögtön visszafordult, hogy megkeresse. Szemével pásztázta az utat, hol villan fel a piros szín. Nem is kellett sokáig kutatnia. Egy  „ifjú”  lovag övén lobogott.  Piroska úgy döntött, hogy megvárja a dombtetõn a megtalálót (nem szerette volna ismét leküzdeni az emelkedõt). A lovag  lovagiasan viselkedett , átadta a keszkenõt és még zálogot sem kért érte.  A dombtetõrõl már együtt ereszkedtek le.  Egy emlékkereszt,  majd  egy gyümölcsös mellett elhaladva ismét egy kis falu házai bukkantak fel, Galvács következett.

A falu ivókútjánál szomjas vándorok csillapították szomjukat. Õ is megtöltötte kulacsát a kellemesen hideg vízzel.   A  kíváncsi legények kérdezgették, mi van a kosarában ? Nem láthatták, mert a piros kockás keszkenõjével letakarta.  Ennél a pontnál már a média képviselõi is megjelentek, de Piroska szerényen elhárította közeledésüket. Nem kedveli a nagy nyilvánosságot. Átjutva a falucskán már a Szendrõ felé vezetõ  aszfaltot koptatta a lába. Itt sok-sok kismanóval találkozott. Nagy csapatokban lepték el az utat. Voltak közöttük friss léptû és egy kissé elcsigázott manók is, de mindannyian elszántan haladtak a céljuk felé.

 Piroska is kezdett már fáradni egy kicsit, így történhetett, hogy letért a helyes útról.  A leírás szerinti egyenes földút helyett, bizony igen sokat kanyargott a gazosban és lucernásban, mire sikerült rálelnie a kijelölt útra. Szerencsére a farkas délutáni álmát aludta. Végül boldogan pillantotta meg a 10. pontot  Csehiben . A nagy izgalmak levezetésére ugrókötelezett egy keveset, de bokája erõsen tiltakozni kezdett, ezért lemondott a további lazításról. Ivott egy kis , nem éppen ideális hõmérsékletû vizet, majd  elindult, hogy leküzdje az utolsó kilométereket is.

 Nagyon erõsen tûzött a nap. A fõútra jutva vasparipán közlekedõ ifjakat látott. Nekik valamivel kellemesebb volt, mert a menetszél jótékony hatását kihasználhatták . A fõutat elhagyva a gáton vezetett az ösvény. Piroska gyorsította lépteit, arra gondolva, hogy nemsoká véget ér az út . A Bódva hídhoz érve, rajongók kis csoportjába botlott. Némi mosolyt még sikerült az arcára varázsolnia, de bizony már várta, hogy megpihenhessen. A P sávot követve pár lépés után be is toppant a célba Szendrõn.

Sajnos a nagymamájával nem találkozott, de útja során sok kedves emberrel ismerkedett meg.  Gyönyörû tájakat látott, szép vidéken járt. Ide máskor is eljön.

A  Vitézlõ 50-re az NB II miatt utaztam el. A beszámolót ITT olvashatjátok.