Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2016
wazowskiTúra éve: 20162016.10.13 11:43:34
megnéz wazowski összes beszámolója

NaHáT 100


 


Előzetesen meg kell jegyeznem, hogy soha nem voltam még ilyen hosszú túrán (65 km 2500 szint volt a max eddig), és a Börzsöny is teljesen új terep volt számomra. Plusz nem vagyok nagy túrázó, évente néhány túrára jutok el csak. Mindezek ellenére úgy éreztem, hogy kell nekem ez a 100 km, amolyan vizsgának szántam.


Mivel autót vezetni nem akartam (főleg hazafelé), ezért vonattal indultam nagyon korán (hajnali 3-kor), és nagyon korán is érkeztem. Pár perccel 7 óra előtt el is rajtoltam. Jó nagy hátizsákkal, amiben rengeteg táplálék volt (túl sok is), mert rettegtem az éhségtől, ami az én kedvemet nagyban rontja. A túra vége felé már nagyon utáltam a hátizsákom méretét. Pedig igazán nem lett volna rá szükség, az ellátás a szervezők részéről megfelelő volt.


Tehát ismeretlen volt számomra a terep, de szerencsére készültem GPS trackkel, így csak néhányszor tévedtem el, akkor is csak kicsit. A Börzsöny egyébként gyönyörű (már amit láttam belőle, úgy kb. félúton zuhant rám az éjszaka). Néhol nehéz volt megtatálni a jelzést/ösvényt. Mivel kicsit túlvállaltam magam, így komoly fájdalmakkal is meg kellett küzdenem, de persze a feladás szóba sem jöhetett. Nagy nehezen azért sikereült beérni, 13 perc maradt benn a 25 órából, de megérte. Sőt büszke is vagyok magamra.


A szervezéssel abszolút meg voltam elégedve, az itiner jó volt, az ellátás szintén, minden pontőr közvetlen volt, jókat lehetett beszélgetni velük. Ennek ellenére nem ígérem, hogy jövőre is jövök.


 

 
 
 Túra éve: 2015
kekdroidTúra éve: 20152016.02.14 16:12:52
megnéz kekdroid összes beszámolója

NaHáT 35


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, I. rész)


A túra korán rajtoló – és gyorsan haladó – résztvevői bőven Kóspallag környékén törnek előre, amikor leszállok a vonatról Nagymarosnak a túlparti várossal közös nevet viselő megállóhelyén. A rajtnál rég nincs semmiféle sor, a pavilon alatt néhány futó készülődik indulni; közülük az egyedüli ismerős DJ_Rushboyjal váltok pár szót. Nevezek, megkapom az itinert, pár percig tanulmányozom a rengeteg információt, amellyel elláttak, majd a térképvázlatot kívülre fordítva eldugom valamelyik zsebembe a papírt. Öt perccel a távra vonatkozó rajtidő vége előtt elindulok. A rajthelyről kifelé menet írok egy szurkolói üzenetet Kerek repkénynek. Őszre jellemző ködös, hűvös idő van, az a fajta, amikor az ember legszívesebben otthon ücsörögne és túrabeszámolót írna – de ehhez a tevékenységhez célszerű például részt venni egy túrán. Indulok, kikapaszkodok Nagymarosról egy alig sáros, lassan vízmosássá váló úton, majd a fölé kanyarodó csapáson. Felballagok Köves-mezőre, utána az itiner által tölgyligetes csapásrétnek írt tölgyligetes csapásréten vágok keresztül. Egyik óriásfától alig látszik a következő, akkora itt a köd. Erdőbe térek, találkozom a Vizes-árok felső végére rendelt pontőrrel, aki nem lát el bélyegzéssel, mert az nála csak a Hangya távnak jár.


Kirándulgatok tovább az erdőben, a fejemben valami ostoba dal zümmög kiirthatatlanul, de a lépéseimet legalább elfogadható ritmusra állítja be. Így érem el Törökmezőt turistaházastul, utóbbiba hiába nézek be, egy lelket sem látok. Kint a trombitavirágok alatt rackajuhok rejtőznek, magukat kevés sikerrel ázott felmosórongynak álcázva. Elsétálok a Fehér-forrást rejtő vízmosás oldalában kapaszkodó fák közelében, le a halastóhoz, ahol ellenőrzőpont üzemel, teával és zsíros kenyérrel és a tóban tükröződő szürke éggel és még zöld lombú fákkal. A ponton bélyegzés után felkapok két szelet kenyeret, összehajtogatom őket, menet közben tízóraizom meg. Visszasétálok a kék sávra, fel a Békás-rétre, ahol a kerítésen, egy halomba hordott vasbeton keresztaljon és egy jól szituált fán kívül ezúttal szinte semmiféle látnivaló nem akad. A Magas-Börzsöny ormai valahol a felhőn túl kelletik magukat. Betérek az erdőbe, egynyomos csapás hullámvasutaztat hosszan, amíg hirtelen el nem érem a kóspallagi országutat útelágazással és pontőrökkel. Bélyegzés, beszélgetés a túráról, futókról, gyalogosokról és erre járó autósokról.


Lebandukolok Kóspallagra, kerítésen kívánja tábla, hogy legyen szép a napom. A feliratok valahogy most megragadnak: az iskolán régi, hajlított vas betűk hirdetik az épület rendeltetését, odébb pedig virágtartós fatábla hirdet, kér vagy parancsol tiszteletet. Kisétálok a településről a Kis-Hanta-patak völgyében. Évszaknak megfelelő mennyiségű víz folydogál a mederben, egy helyen átlépek könnyedén, majd rövidesen elérem a soron következő pontőrt, akit az összes pontőrök közül a legkevésbé irigylek ma. Itt van szegény, egymaga a bozótoson átvágó út szélén, amint fedezéket barkácsol a nála levő miazból, körülöttünk minden csurom víz, így tüzet sem tud könnyen rakni, ráadásul másnap hajnalban ér véget a műszakja. Kitartást kívánok neki, aztán továbbtrappolok a következő patakátkelésig. A gázló valamiért elsőre csúszósnak és túl mélynek tűnik, bezzeg jobbra tőle ott egy törmelékhalom és egy egész biztatónak tűnő, letört faág. Utóbbira rálépek, kicsit ráhelyezem a testsúlyomat, hogy ellenőrizzem, megtart-e. Megbír ez, megbír, győzködöm magam, majd a következő pillanatban megcsúszok és lendületesen belemerülök egyik lábammal combközépig a patakba. Meglepetésemben a törmelékhalmon próbálok korrigálni, amelynek az eredménye csak az lesz, hogy a másik lábam az előzővel szimmetrikusan ázik el. Visszahátrálok a partra, mint a rák, aztán áttocsogok az egyáltalán nem csúszós gázlón, másfél centi mély vízben. Nagyszüleim ezt a pillanatot választják arra, hogy telefonon érdeklődjenek általános hogylétem iránt. Igyekszem elterelni a témát és inkább én érdeklődöm az övék iránt.


Közben elérem a Pusztatornyot, ahol minden mindegy alapon felsétálok a vár tetejére, feljegyezni a kódot, ha már éppen erre járok. A következőkben aszfaltutat keresztezve megcélzom Törökmezőt, csak úgy kényelmesen sétálva a száradni nem akaró cipőben. A jelzett utat jelzetlenre kell váltani, bokrok között jutok le két halastó közé, egy, korábban jelzett útként működő, ma azonban láthatóan ritkán járt, patakmeder menti csapásra. Fantasztikusan szép része ez a túrának, kár lett volna nem látni. Jónéhány, ezúttal problémamentes patakátkelés után elérem a törökmezei halastó északi csücskét, a parton vezető ösvény vezet le az ellenőrzőpontig. Zsíros kenyér, tea. És még tea. Aztán a zöld sáv, végig a Malomvölgyi-patak völgyében. Erdei kereszt, vízmosta völgyek és néhány eldugott ház jelentik a látnivalót, amíg el nem érem a völgy kiszélesedő szakaszát. A dózerútról leterelt, azzal párhuzamosan jelzett, fák között csatangoló csapást követem. Nyaralók tűnnek fel, a dózerút aszfaltos utcává válik: megérkezem Zebegénybe. Vagy az autósok sietnek nagyon, vagy csak úgy látom, mintha sietnének, de némelyiknél túlzás nélkül merem legalább hatvan kilométer per órásra becsülni a sebességet. A központból felsétálok a lépcsőn a kálváriára, a pontőrök pavilonja a trianoni emlékmű mellett áll. Kisüt a nap, amíg beszélgetek egy kicsit, majd kapok egy szem almát útravalóul, és nekiindulok a Hegyes-tetőnek.


Újszerű fakilátó mellett visz az út, lent nemzetközi vonat suhan a viadukton, a Škoda új mozdonya vontatja. Becsszóra nem direkt időzítettem, hogy most érjek ide. Megyek tovább a meredek kaptatón, ez nagyon nem esik most jól. Az sem lelkesít, hogy minél föntebbre kerülök, annál nagyobb köd vesz körül. A Hegyes-tetőn szusszanok egyet, leülök, amíg megeszem a zebegényi almát. Kilátás semmi, a toronyba nem nézek fel. Lerobogok a Szent Mihály-hegy nyergébe. Ez egyre inkább a magányos rendezők napja; ponyva alatt üldögélő, nyakig hálózsákba bugyolált pontőr igazolja, hogy ma itt is jártam. Kérdezi, hogy írjon-e időt. Ködös, tehát inkább ne, próbálom elütni béna viccel a dolgot. Láthatóan nem én vagyok az első, aki így tesz. Robogok tovább, ismerősökkel és nem ismerősökkel találkozom, amíg leérek a Templom-völgyön Nagymarosra. Besétálok a célba, választhatok egy csomóféle szép díjazás közül. Választok, aztán elmajszolok pár szelet kenyeret, mielőtt kisétálnék a vasútra. A prágai vonat érkezik a nekem jó irányba tartók közül elsőként, retro festésű és pályaszámú mozdonnyal az élen, a szokásoshoz képest is kevés utassal a fedélzten. Ez elvisz Vácig, onnan vadiúj motorvonaton ácsorgok Rákospalota-Újpestig. Köszönöm a túrát, szép volt. Ideje lesz kipróbálni a többi távot is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
stabatTúra éve: 20152015.11.02 11:58:49
megnéz stabat összes beszámolója

Hosszú lesz a nap négyes keléssel, de ezt akartam. Sebivel hatkor indulunk kerékpárral Vácról, még sötét van, alig látok valamit. A köd belepi a szemüvegemet, minden apró csepp szanaszét szórja az autók fényét. Aztán világosodik, meg oda is érünk a nagymarosi plébániára. Nagy a készülõdés, ide-oda támasztjuk a bicikliket, majd kitanítanak minket, hogyha visszaérkezünk, miként juthatunk hozzájuk (röviden: be kell mászni a falon). Mikor értek vissza? Kettõ felé. Sebi szerint ez elég optimista jóslat. Igaza lett. Találkozunk Balázs anyukájával, szörnyülködik, hogy 95-ön indulunk, egyszer ennek is eljött az ideje, mint ahogy a Nahátnak is.


Törökmezõi halastavaknál pontolunk elõször, nagyon jó a tea és a zsíros kenyér. Fél öt elõtt reggeliztem, azt gyakorlatilag már el is felejtettem. Aztán csak kapkodom a fejem Barta Laci, Örsi Anna, Sára Péter jönnek, majd mennek, nem sokáig látjuk õket.


Dobáljuk egymásnak a szavakat: enthüméma, hübrisz, klasszika filológia, és ami mögötte van. Avilai Szent Teréz belsõ várkastélyában járunk, Thomas Merton hétlépcsõs hegyén, és mi van a hegy tetején a lélek sötét éjszakájában? Semmi. Sebi fotóz a Só-hegyen: kész az illusztráció.


Jól jön a virsli Bányapusztán. Felrándulunk Nagy-Hideg-hegyre, gyönyörû idõ kerekedik, a csúcsot az érkezési oldalon nyaldossák a felhõk, egy pillanatra fehér vetítõvászon lesz belõlük. Ahogy elindulunk a gerincen az ellenkezõ irányból érkezõ napsugarak megtörnek rajtuk és glóriát képeznek árnyékunk körül. Mindenki magát látja a szivárvány közepében. Aztán visszamegyünk a felhõbe, a Csóványoson is lelkendezik a pontõr az egy órával ezelõtti idõért, pedig õ még szivárványt se látott.


Leóvatoskodunk a Rózsás-patakig, sõt besétálunk Királyházára. A pontõr kiabált utánunk, Sebi semmit nem hallott. Épp indulnánk tovább, megérkezik Zoli, Tomi és Zsolti (meg még ketten). Reggel láttuk õket a rajtban, de azt hittem, hogy elõttünk vannak és már nem is fogjuk õket utolérni. Õk meg azon csodálkoztak, hogy utolértek. Ennek örömére innentõl együtt folytatjuk az utat. A hömpölygõ Rózsás-patak lenyûgöz mindenkit, ekkor még nem gondoltam volna, hogy a patakokkal meggyûlik a bajunk.


Majdnem kihúztam a Fekete-völgyi panzióig, de a Z+ alatt elkezdtem éhezni. Elõször azt hittem, hogy majd elmúlik, nem úgy lett. Be kellett nyomni a pogácsákat, meg le is heveredtem egy kicsit. Ezzel az 5-ös átlag is elment mellettünk. Az erõs szürkületben botorkálva érkeztünk meg a panzióhoz, a gulyás mennyei volt, természetesen repetáztam. A panzióban rendezvény volt, nekem megfelelt a fali csap is. Elõkerültek a lámpák és máris hasítottunk a ködben. Nagyon szép volt a fénysugár, de ennek ellenére alig láttam az utat. Én világítottam, Sebi látott és olykor megigazított. A koncentráció, hogy úton és jelen maradjunk (majd a keskeny gerincen és a köveken), kicsit leszívott, de továbbra is jól éreztem magam, a gulyás sokat segített, és felleg alól szállt fel az éjjeli hold.


Hosszan és csöndben haladtunk, Zoli elégedetlenkedett a kálvária miatt, pedig jobban esik erre menni, mint az úthoz verni a lábainkat. Még forralt bor is volt fenn, én inkább a csokival éltem. Kóspallagon víztöltés mellett magamra vettem a hosszú nadrágomat, mert már kezdett felborulni az egyensúly.


Így értünk el az est fénypontjához, a patakhoz. Világítani ugyan nem világított, csak a lámpánk fényeit tükrözte vigasztalanul és átkelési lehetõségek nélkül. Még a Kis-Hantával megbirkóztunk, de a szalagos részen a Malomvölgyi már megkínzott: „A következõ 450 méteren négyszer át a patakon.” A legjobb lett volna mezítlábra váltani, akkor nem kellett volna félnem, hogy beázik a cipõm. Majd legközelebb. Végül is nem panaszkodom, ahol lehetetlennek tûnt a száraz lábbal való átkelés, ott ugrással, majd egy tuskó vízbe lökésével sikerült megoldani a helyzetet. Zoli dobott egy hasast, de igazi úriemberként viselte. Mivel éppen Zebegényhez közel jártunk, haza tudott ugrani átöltözni és a túrát is folytatta (azért két óra vizes cuccban, nem volt leányálom). És milyen finom szõlõt hozott!


A Hegyes-tetõ mindig feldob a túrák végén, még ha szenvedni is kell, most ez utóbbi kimaradt, bár eléggé megizzadtam. Már csak egy óvatos lejtmenet volt hátra az elsõ (majdnem) százas túrámból. A fejem megfájdult, levettem a fejlámpát és most jöttem rá, hogy túl szoros volt, jókora púp nõtt a homlokomra. Ettõl eltekintve teljesen jó kondícióban értem a célba, simán mentem volna még tovább (bár lehet, hogy csak 5 km-t). Mivel éppen a plébániánál lyukadtunk ki, Sebi beugrott a biciklikért. Csak már nem voltak ott. Egy nógrádi, egy zebegényi, egy exnagymarosi váci, egy márianosztrai és egy rétsági alkotta csapat valamivel több mint 22 óra alatt teljesítette a távot.

 
 
ToteszTúra éve: 20152015.10.22 13:59:34
megnéz Totesz összes beszámolója
Szombaton reggel hét órakor érkeztünk meg Nagymarosra. Némi szütyörgést követõen 7:25-kor, ketten rajtoltunk el Józsival az 50 kilométeres távon. Úgy terveztük, hogy az egyeneseket és a lejtõket megkocogjuk, az emelkedõket pedig okosan, nem elrohanva igyekszünk abszolválni, nyolc órás teljesítéssel kalkulálva.


Talán könnyebb ez az útvonal, legalábbis a túra elején, hiszen a Köves-mezõmeghódítása egyszerûbb a Hegyes-tetõénél, bemelegítésre ideálisabb. Nem is jelentett gondot. A Vizes-árok környékén a korábbi esõ nyomát hagyva nehezítette a haladásunkat. A nagy sárban a síkabb területeken beragadás-veszély uralkodott, míg az emelkedõkön a visszacsúszás jelentett problémát. Áldás volt, hogy most nem esett. Relatíve hamar eljutottunk Törökmezõre, ahol Józsi átvette a BRM 400-on ott felejtett bukósisakját. A túrázótársak nagy örömére ebben teljesítette a túra fennmaradó részét. A halastónál frissítettünk. Egy tea és egy zsíros kenyér csúszott le.


 


Bõvebben

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20152015.10.18 13:57:15
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

NaHáT 95


Megpróbálkoztam a futással, mert már eléggé hanyagoltam az utóbbi idõben ezt a mozgásformát. Úgy terveztem megyek, ameddig kedvem van. Ennek megfelelõen 9:00-kor indultam el egy rövid gatyában, 3 müzliszelettel, és egy 0,7-es Vitalade-el. Merész.. A K+-en még a ráhangolódás stádiumában voltam. Nehezen kaptam a levegõt, de pár km-el késõbb már egyenletesebbé vált a légzésem. Törökmezõ (7,1 km - 0:42) után jókora dagonya nehezítette a dolgomat. Az új K-n becsületesen végig jutottam le Kóspallag útelágazáshoz (12,2 km- 1:13). Jött egy kis jelzetlen, majd balra ismét végig útvonalkövetõként a P-n. A patak után fölfele végig emelkedett a szalagozás, szépen óvatosan kikocogtam. A Só-hegy elõtt már sorban értem utól a 95-ös mezõny végét. A csúcson (18,0 km - 1:55) most nincs forralt bor mint régen.. Leérve Nagyirtáspusztára egy rossz szalagozást nézek be, és a S+ rossz ágán haladtam. Pár perc kiesés, de aztán megvan a jó ága is, és irány Kisirtáspuszta. Utána türelmesen kikocogom a S+-et, és a S4-et is. Kemény dió volt.. A Vasedény kulcsosháznál hatalmas köd, de a János-forrás vize megunhatatlan. Kis vacillálás merre, majd belõve a helyes irányt most már Bányapuszta következik (27.4 km - 1095 m szint - 3:03). Virsliparti! Nyomban el is tüntetek egy párat, majd látom hogy már a gyalogos mezõny eleje fele vagyok. Kiérvén az Aklok-rétjére új útvonalon a P+-en föl a Nagy-Hideg-Hegyre. Hú, ezt a P+ gyalogolni alig bírtam, nagyon meredek volt. Itt már 32 km-nél, és 1500 m szintnél jártam 3:42 alatt. NHH és Csóványos között értem utól Õze Erzsit, és Vincze Zolit. Csóványoson csodás meglepetés, hogy gyakorlatilag kisüt a nap, és mesés idõnk kerekedik. Pont ott, ahol mindig cudar az idõjárás.. Erzsi mondja hogy nagyon aggódtak értem merre járhatok, és nem véletlen jött meg a napsütés, mert megérkeztem :) Végre ismét tudtam mosolyogni hosszú idõ után, miközben a napsugarak cirógatták az arcomat. Kellemes beszélgetéssel telik az idõ, a futókám nem is akar újra beindulni, szép lassan lekönyveltem a mai napi futópenzumot. Nem lett rossz azért.. Lefele a K4-en megmutatom a többieknek hol ijesztett meg a hatalmas ködben, a börzsönyi KÖR-ön a vaddisznó hajnal 2-kor. Szépen telnek a km-ek Királyházára, majd meglepetésre nincs ott a pontõr, de a cuccok ott vannak a sátorban. Innivalóval már nagyon csehül állok, és az itiner írt ide utánpótlást. Remélhetõleg a pontõr is oda ment, így megittuk valószínûleg a saját vizét. Upsz... Sorry.. :) Erzsi veszi át az önkéntes pontõrséget, és bélyegez, ikszel, idõt ír. Kemény meredek kaptató a Z+-en fölfele, lassan de biztosan. Szívfájó-bérc, majd Vilati-üdülõ, ahol már alig vártam a gulyást, amibõl Zolival szinte 3 adagot is letartóztatunk. Depóm megjött, ismét van Vitalade-em, na meg fejlámpám. Kicsit elszöszöljük az idõt, de a szolgáltatás, az szolgáltatás.. Irány a hosszú Salgóvár gerinc a P-n. Sejtelmes ködben haladunk, érzésre nagyon hosszan, és elnyújtva. A vár után végleg elõkapjuka lámpákat, és innen már sötétben haladunk a hatalmas ködben. Aklok rétje újra, megvan a szalagozás is. Inóci-nyereg után teljesen kitisztult az ég, és teljesen csillagos égben haladtunk tovább. Na ez arra volt jó,hogy borzasztó hideg lett, és nagyon elkezdtem fázni a rövid cuccban. Viszont Kóspallag kálváriánál a forralt bor ismét életet lehelt kezeimbe, és ereimbe. Nagyon szépen köszönjük, az ott életmentõ volt. Lent a faluban bánatunkra bezárt már a sörözõ.. A Hanta-patak völgyében már borzasztó hideg van. Erzsi folyamatosan odaadná a másik széldzsekijét, de én makacsul elutasítom. Pár jó, és szép szó sokkal többet jelentett egy kabátnál. Na, de a patakátkelések nem vicceltek. Most jött a neheze a túrának! Gyakorlatilag Törökmezõ-halastóig jó sok átkelés volt, én csak egyszer cuppantam a jobb lábammal, de akkorát, hogy totál átázott a talpam. A patakátkelés felállás úgy nézett ki, hogy Erzsi átment bottal, majd átdobta mindig nekem, én is általában sikerrel abszolváltam, majd jött Zoli, aki különbözõ érdekes vicces pózban bot nélkül (!) jött át újra és újra, az esetek nagy többségében sikerrel. Törökmezõ elõtt óriási köd van a réten, el is veszítjük a P- jelzést, de érzésre irányba viszem a többieket, és kis stressz után már végre megvan a P, és késõbb a szalagozás is. Törökmezõnél a finom tea aranyat ért! Utána Z- Zebegénybe. Egy uszadék elõtt Erzsi profi módon észrevesz egy balra ágazó Z- jelet. Hú, ezt szerintem én belestem volna.. Ismét patakátkelések, köszönet ezerszer a botért! Utána Zebegényig Erzsi úgy megindul, hogy tényleg alig bírjuk Zolival követni. Most már meg kell lenniük a bajnoksági 5-ös átlagnak, és határesetben állnak az idõvel. Aha, így már minden világos. A kocsmánál megbámulnak a kb 3 fokban ki ez a beteg ember rövidgatyában.. A kálváriánál viszont mi bámulunk birka módon hogy a pontõri tábla ott van, na de hol az ember?? A nõi logika gyõz, elõ az itinert, és bizony tényleg ott egy kérdés. Irány föl a Hegyes-tetõre. Megállás nélkül abszolválva, majd a jól ismert K-n le a faluba, a borzasztó hidegbe. Grr... Végül halál pontosan 02:00-kor érkezünk a célba. Mindenkinek meg lett az 5-ös átlagja is, Zolinak 6 percen belül, Erzsinek 15. Mindenki boldog, végre én is. Köszönöm Nektek ezt a csodás szombatot!


Folytatás az Isziniken.

 
 
 Túra éve: 2014
späterTúra éve: 20142014.10.30 22:56:42
megnéz später összes beszámolója

NaHáT 95

Talán a NaHáT az egyetlen olyan túrám, amelynek már minden távját teljesítettem. Mielõtt még az a vád érne, hogy nem tudom, mi az a fokozatosság, a következõ sorrendben jutottam el a számomra legkedvesebb börzsönyi teljesítménytúra leghosszabb távjáig: 20, 20, 35, 50, 95. Szemfülesek észrevehetik, hogy nincsen 15-ös távom, de annak nem is NaHáT a neve, hanem Hangya, így annak teljesítésével nem is szeretném megszakítani ezt a szép sorozatot. :)

Életem elsõ börzsönyi túrájára 2009-ben került sor, amikor is megtapasztalhattam, hogy igen, van hazánkban még egy megfelelõen dimbes-dombos hegység a Mátra mellett. A NaHáT egy biztos pont minden évben, a részvétel kötelezõ. Késõbb persze jöttek új túrák, értek csalódások a Börzsönnyel kapcsolatban, és volt, hogy egészen egyszerûen nem is vágytam ide, de a NaHáT, a NaHáT az más volt minden évben.

Hosszas tépõdés után úgy döntöttem, hogy inkább többet alszom a túra elõtt, így egy kedves ismerõsnek köszönhetõen kaptam egy hálózsáknyi helyet Pesten. Számításom ismét hibásnak bizonyult, a hosszú átaludt óráknak lõttek: a jó társaság megtette hatását, kevesebbet aludtam az éjszakába nyúló beszélgetés miatt, mint ha otthon lettem volna. :) Mindegy, a jókedv túltesz a fáradtságon, talán még az álmosságon is, úgyhogy 4 óra alvás után kora reggel tétován ácsingóztam a Nyugatiban túratársakra várva. Jöttek is, pont, akikre számítottam, így egy négyest lefoglalva a vonaton késés nélkül suhantunk Nagymaros-Visegrád vasúti megálló felé. Persze vonatozás közben rámtört az álmosság, hálózsákomra borulva kicsit még pihentettem szemeimet, de a nevetésre felébredtem, miszerint: „Hagyjuk itt, legalább nem lesz meg neki az ötfeles.” Lehet tippelni, kinek a szájából hangzott el. :)

A vasútállomástól mindössze egy percre lévõ rajtot a templom melletti plébánián találjuk, a kis tetõ alatt szépen egymás mellett várjuk ki a sorunkat a különbözõ távokon. Meglepõen sokan állnak a leghosszabb táv asztala elõtt, aztán páran kapcsolnak, gyorsan sávot váltanak, és az 50-es rajtjába sorolnak. Picinyke nevezési lap, csak a legfontosabbakkal, pár pillanat és már tanulmányozhatom is a fordított útvonalhoz készített vadonatúj itinert. A csomagomat átadom megõrzésre, hátha jó lesz az a hálózsák még valamire. Megkondul a harang, kereken 7 óra van, de még kicsit pakolásznom kell, nehogy itt maradjon a rajtban valami fontos. Egy-két perc múlva azonban a megindult tömeg után eredek.

A plébániáról jobbra kifordulva a még együtt haladó mezõny után ügetek, üdvözlöm Mónikát és Rudit, majd a kellemes társaságnak engedve velük teszem meg az elsõ km-eket. :) Mesélnek a múltkori túrájukról, rendezzük egy korábbi fuvartartozásomat, közben a K- jelzésrõl bizonytalankodva balra fordulunk a K+ jelzésre. Hiába voltam már itt ötször, visszafelé tényleg más. Az utca meglepõ mértékben emelkedik, de még mindig nem annyira, hogy levegyem a hosszúujjast. Az aszfaltos útról letérve végleg elhagyjuk Nagymarost, de a köd miatt visszapillantva sincs kilátás. A Köves-mezõre vezetõ ösvény mély vízmosásait és a belógó bokrokat kerülgetve újabb és újabb ismerõsökkel beszélgetve érünk fel a parkolóba. Hatalmas a köd, kissé szomorúan közlöm is túratársaimmal, hogy eddig mindig olyan szép idõ volt a NaHáT-on, telis-tele csodaszép kilátással, most meg majdhogynem esik. Látni meg legfeljebb a legközelebbi fáig látunk. :( Rudi vigasztal, szép idõ lesz, uccu, érjünk fel az elsõ csúcsra, mire a lengedezõ szél tovasöpri a gomolygó felhõfoszlányokat. Máris jobb a kedvem. :) A K- jelzésen folytatjuk utunkat, imádom ezt a részt. Már hagyománnyá vált, hogy innen viszek haza pár szem makkot, emlékül, hogy milyen jó is volt itt. Az eddigi irány szerint ugyanis ez már majdhogynem a célegyenes volt, és boldogan tekintettem át a Duna túlsó partjára, a visegrádi Fellegvárra. Most még nagyon az elején járunk, de sebaj, makk begyûjtve, irány Törökmezõ! Közben elhúz mellettünk Lazy, világoszöld pólója messzire világít a hatalmas párában. Fotót érdemelne. :) Az Alsó-körtvélyes után elágazóba érünk: elõre a régi kék, balra az új. Elõttem egyenesen mennek, így hátrafordulok a többiekhez:

- Rudi! Itt balra megyünk az új nyomvonalon?

- Igen, balra, és bent az erdõben végig a jelzésen. Rajtunk kívül talán csak Reszelõ fog erre jönni. :)

Bokrok alatt bújócskázunk, aztán széles szekérúton sétálunk, majd rövidesen kiérünk a turistaházhoz. Pecsétet lent kapunk a tó partján, így fent nem is álldogálunk sokáig, illetve mégis, mert elbizonytalanodunk, hogy hol kell lemenni. Emlékeimben tisztán él, hogy a Z- meredélyén kellett ide felküzdeni magunkat, tehát most ugyanott megyünk le. Az itiner is megnyugtat: igen, a P- / Z4 jelzések együttesén, majd a Z
–-on kell leszaladni a tóhoz. Ott megleljük a pontot, zsíros kenyérrel és teával frissítünk, a halacskás pecsét után pedig már indulunk is tovább.

A Z- jelzéseit követve indulunk el a tótól, majd jobbra fordulunk a K
–-ra, szépen emelkedõ és kanyarodó mélyúton haladunk tovább. A Békás-rét elõtt is átfestették a kék útvonalát, a beszélgetés miatt észre sem vesszük a jobbos letérõt, szerencsére Rudi gyorsan kapcsol, a rétre nem itt kell kiérnünk. Továbbra is bokros, cseres részen haladunk, a keskeny ösvényt nemigen járják. Kibukkanva az erdõbõl sokáig haladunk a villanypásztorok mellett, jobbra szép lenne a kilátás, de még mindig borús az idõ. Az erdõ sarkánál jobbra, pár száz méter után balra, és szintén új nyomvonalon folytatjuk utunkat. Ez a hely nagyszerû élõhely lehet a lódarazsaknak, a Turista Kékszalagon tartottam is tõlük. A félsz most is bennem van, társaimat hátrahagyva igyekszem gyorsan áthaladni a kritikus részeken. A teljesen értelmetlenül átfestett jelzéseket kezdetben még követem, de mivel az új ösvény abszolút nincs kijárva, a hatalmas avarban fogalmam sincs, hova lépek, így a bokámat nem feláldozva visszatérek a régi útra, ahol a többiek is haladnak. Újabb történetet mesélnek Rudiék a cseh százasról és a láthatatlan ajtóról, így érünk ki a kóspallagi mûútra. Itt balra 200 m-t, az elágazóban ellenõrzõpont. Gyors pecsét és vízvétel után a szépen kiszalagozott ösvényre fordulunk, sokáig jelzetlen úton haladunk, majd keresztezzük a P- jelzéseit, aztán azzal párhuzamosan megyünk. Futók húznak el mellettünk, RushBoy és Zoli pedig már a sarkunkban is van. Nagyon kellemes szakasz következik, fel-le egy széles szekérúton, pocsolyát csak ritkán kell kerülni, folyamatosan emelkedünk a Só-hegy irányába. Reszelõ utánam kocog, én pedig kapva kapok az alkalmon, leszólítom, nehogy már itt hagyjon egy köszönés után. :) Egy betongúla mellett haladunk el, elõször csúcskõnek hittem, de az nem lehet, mert körülötte még emelkedik az erdõ, talán valami erdészeti határkõ lehet. A többiek kicsit lemaradnak, mi pedig a már megszokott jókedvvel vetjük neki magunkat az emelkedõnek. A Z- jelzést elérve jobbra fordulunk, és elkezdünk felkapaszkodni az egyik kedvenc börzsönyi hegyemre. RushBoy is lemarad pár lépést, nagyon tetszik ez az emelkedõ, nehezen tudnék itt megállni. :) A csúcson viszont kötelezõ a pihenõ, Reszelõ is megérdemelne egy fényképet, ahogy a gerincen haladva kibukik a felhõk közül. :) Egyre jobban tisztul az idõ, néhány környezõ hegyre már át is látunk, kellemesen süt a nap, de nem idõzünk, még fél óráig úgysem lesz szép panoráma. Itt csak az 50-es táv pecsétel, pontõr még nincs is kint, így Zolit bevárva gyorsan lenyargalunk a hegyrõl, át a réten, ismét be az erdõbe, a Nagy-Sas-hegy alatt tekergünk, jobbra és balra is kiágazik egy-egy Z3 jelzés, majd elágazóba érünk. Balra a Z+ jelzésre térünk, az új útvonal a domboldalban, lépésszéles ösvényen vezet. Reszelõ hajthatatlan, ha itt megy a jelzés, akkor mi is, de látszik, ennek nem lesz szép a vége. Nagyjából 150 m botladozás után úgy döntünk, hogy menjen itt ötfelest, aki ide festette a jelzéseket, úgy csúszik a járatlan ösvény, olyan lehetetlen haladni, hogy nem kérünk többet belõle. Lemászunk a mélyútba, és a régi útvonalon már meg is érkezünk Nagyirtáspusztára. A Szent Orbán Fogadó mellett az aszfalton folytatjuk utunkat immár a S+-en, Reszelõ megpillant egy lódarazsat, a napsütésre ez a jószág is elõmerészkedett. Mondani sem kell, Zoli repesett az örömtõl. :) Bevetjük magunkat a sûrûbe, a széles szekérúton kényelmesen kocogunk, közben végig beszélgetünk és reggelizünk. Keresztezzük a kisvasút pályáját, majd lejjebb még egyszer, kis szerencsével ki lehet fogni egy vonatot, amivel megspórolhatunk pár száz méter gyaloglást. :) Nem, mi két lábon jutunk el az alsó sínpárig, majd megpillantjuk a szépen felújított, ám turistamentes kisirtáspusztai turistaházat. A Kollár-völgyben a régi kisvasút nyomvonalán haladunk tovább, majd az átfestéseknek köszönhetõen lemegyünk a patakvölgybe. Számtalan ugrás, mászás, szlalomozás után elágazóba érünk, az egymással nem is találkozó turistajelzések között RushBoy helyismeretére hagyatkozunk. A Zálog-bérc és a Tehéndelelõ elõtt kimászunk a patakmederbõl, keresztezzük a régi jelzésnek helyet adó szekérutat, majd a S4 jelzésen bandukolunk tovább. Néhány kanyar után az emelkedõnek vége szakad, a So igen meredek ösvényén bukdácsolunk lefelé. Már a fák közé is betör a napfény, csodálatos látvány a vörös falevelekkel borított völgy, közepén kicsiny turistaház, az idillhez már csak a kéménynek kellene füstölnie. Rövid bámészkodást követõen lezöttyenünk a Vasedény-kulcsosházhoz, ami a legújabb térképen név szerint már nincs is jelölve… Amíg Zoli megérkezik, a János-forrásból feltöltjük vízkészletünket, pancsolunk egy kicsit, majd a házikó mögötti patakátugrás után meg is kapjuk az iménti lejtõ inverzét, egy igen meredek kaptatót. Felérve egy útkeresztezõdéshez gyors itinerolvasásba és térképészkedésbe kezdünk, majd elbúcsúzunk a K4-tõl, egyenesen a K+-re térünk. Ismét lejtünk, nagyon klassz ez a fel-le, fel-le, rég voltam utoljára ilyen huplis túrán. A lejtõ végén keresztezzük a Kovács-patakot, majd ismét lejtõ következik, csak most szembõl: felmászunk a Pogány-rétre. A rövid emelkedõt követõen a rétet jobbról kerüljük, majd egy vadregényes kis ösvényen bokrok és kidõlt fák akadályozó hatását gyengítve lefutunk a dózerútra. Belefutunk a BKT útjába, itt bevárjuk Zolit, találkozunk egy teljesítménytúrán kívül magányosan sétálgató turistával, majd kényelmes léptekkel megcélozzuk Bányapusztát, és a várható meleg ételt. Kiérve a fák közül egy réten kelünk át, balra villanypásztor, mögötte bárányok, amik hallgatnak, de mi bégetéssel üdvözüljük õket. :) A fehérre meszelt tornácos házikónál ismerõs pontõrök fogadnak, tavaly is õk fõzték itt a gulyáslevest, most reggel lévén egy pár virslivel kínálnak. Az alkalmat kihasználva hosszas falatozásba kezdünk. A roppanós virslihez mustár dukál, és friss börzsönyi kenyér. A kellemes tízórai után lassú tempóban tovább is állunk, a következõ szakaszon úgysem tudunk jól haladni. A turistaház után pár lépéssel jobbra, egy szederrel benõtt ösvényre térünk, óvatosan átkelünk a marasztaló növényzeten, majd nekivágunk az emelkedõnek. Felérve a kráterperemre, az Aklok-rétjén (ezért voltak lent barikák? :) ) áthaladva széles dózerúton érjük el a K3 kiágazását. Sajnos a jelzést megszüntették, és igyekeznek az utat is járhatatlanná tenni. Reszelõ jól ismeri a környéket, szalag ugyanis nincs, gyakorlatilag tilosban kirándulunk errefelé. A sokszor emlegetett erdõgazdálkodás áldásos hatásait tapasztaljuk, tarra vágták a hegyoldalt, a méter mély keréknyomokban áll a víz, ha így folytatják, jövõre már nem is lehet erre jönni. Átvészeljük ezt a förtelmes erdõrészt, majd elhagyva a dózerutat keskeny ösvénye térünk. Mivel lefestették a jelzéseket, érezhetõen kevesebben járnak erre, mint tavaly ilyenkor. Elõttünk csak Lazy nyomai mutatják az irányt, és a néhány szürke jelzésalap. Felmászunk a Pintér-bércre, majd innen szinte végig enyhén lejtõ ösvényt követünk. A hegyoldalban kanyargó út igazi vadregénnyé változik, bokrok alatt sétálunk, olyan keskeny peremen lejtünk táncot, hogy csak az egyik lábunkat tudjuk vízszintbe helyezni, a másik a meredek egyik oldalán próbál kapaszkodót találni. RushBoy megnyugtat, erre jön a Börzsöny leghosszabb túramozgalma is, örülök, de tényleg. Amúgy nagyon szép ez a rész, balra hatalmas mélység, jobbra pedig akkora hegyek, hogy a napot teljes egészében kitakarják. Sziklák csak néhol tarkítják az utat, hatalmas avarszõnyegen oldalazunk végig, az út egy tucat kanyart leír, de az ösvény nem ér véget: tovább, a nagyjából 20 cm széles csapáson. Mivel bizonytalan helyzetben gyakran biztosabb a kocogás, így a tempót növelve hamarosan elérjük a patakot, felmászunk a Kuruc-bércre, lelejtünk róla, majd a hosszú bokros részen átverekedve magunkat már véget is ér a K3 mesés, de inkább kényelmes kiránduláshoz optimalizált lefestett jelzésû ösvénye. A Fekete-patak felírós pontjánál kicsit tanakodunk, vajon melyik sziklán lehet a felfestett betû. Közben megérkezik még egy túrázó, sajnos õ sem tudja, hol kellene keresnünk, de kód nélkül nem szeretnénk továbbmenni. Épp a táskámat akartam letenni az egyik kõre, hogy én is elõvegyem az itinert, a kicsit mohás kõrõl a faleveleket lesöpörve véletlenül megtaláltam a betût. :) Kódrögzítés után átkelünk a patakon, és a K3 immár létezõ ösvényén kezdjük meg az emelkedésünket a Csóványos irányába. Egy rövidítési lehetõséget mellõzve a völgy jobb oldalán emelkedünk, majd egy hajtûkanyarban már a túloldalon folytatjuk utunkat. Elérjük a hatalmas sziklatömböket, fel-felpillantva haladunk el alattuk. Még egy forduló, még egy szikla, majd nagyjából irányba állva megcélozzuk a Börzsöny legmagasabb csúcsát, tetején a napokban átadott kilátóval. Kis csoportokban érkeznek lefelé az emberek, köszönünk, köszönnek, az egyik háromfõs társaságtól meg is kérdezem, hogy nyitva van-e a kilátó. A válasz igen, én nagyon fel akarok menni, Reszelõ viszont hajthatatlan, majd máskor, amikor csak kirándul errefelé. Miért, most mit csinálunk? :) A Kõkorsót elhagyva jobbra fordulunk a P3-ön, átmegyünk az Oltár-kõ két hatalmas sziklatömbje között, elengedünk pár bringást, majd balra, szalagozásra fordulunk. Gyönyörûen jelölve van az út, toronyiránt haladunk az OKT nyomvonala felé. Az elmúlt napok heves viharai még felfedezhetõek: a máskor avar nélküli ösvényen most vastagon áll a friss levél, nemcsak száraz, õszi színekben, hanem friss, haragoszöld színben is. Kiérve a K-, P- közös útvonalára balra fordulunk, majd fél km múlva már meg is pillantjuk a frissen átadott, kilátóvá avanzsált geodéziai mérõtornyot. Alatta pontõr, hamarabb kint van, mint kellene, de ennek örülünk, pecsét, és már szaladok is fel a lépcsõkön a magasba. Reszelõ meg lefele, mondja, majd úgyis utolérem. Aha, persze. :) Na mindegy, én akkor is felmegyek. A rácsszerû lépcsõkön kígyózva azt veszem észre, hogy valami hullik a fejemre. Sár, de jó! Ha már ennyire nagydobra verték a felújítást, akkor erre is kitalálhattak volna valamit… A legfelsõ szintig meg sem állok, futva teszem meg az utat, ám fent akadályba ütközöm. Zsúfolásig telt a kilátószint, a kilátás helyett magukat fotózó városi „turisták” kérésre sem engednek arrébb, igen, pont nekik építették ezt a kilátót. Nem baj, azért körbemegyek, délre párába burkolózott a táj, de északnyugatra fantasztikus panoráma tárul elém. Szerencsére feliratozva van, hogy merre mit látunk, így könnyen beazonosítom, hogy arra még menni is fogunk ma, mert az a Holló-kõ gerince. A sok orom, hegycsúcs és völgy annyira szeretnivaló, hogy egy alsóbb szinten is kitekintek, meglepõ módon ott senki sincs… Aztán irány le, megint potyog rám egy kis sár és kavics, de pillanatok múlva már ki is léptem a kilátóból.

Több jelzés együttesén indulok el lefelé, a lényeg, hogy a P
–-ot kell követni. Egy végtelennek tûnõ lejtõn kell leereszkedni, az út sokszor kicsúszik a lábam alól, úgy kell keresni a jelzéseket, az ösvény itt is tele friss avarral, ha nem figyel az ember, könnyen tévútra tér. Ezen az oldalon még több az ember, talán Diósjenõrõl közelítik meg a Csóványost. Egy napsütötte erdõfolton egy maréknyi õszi kikericset vélek felfedezni, reménykedem, hogy még máshol is fogom látni ezt a Colchicaceae családba tartozó kedves kis virágot, de érdekesmód csak ez a pár szál talált itt magának élõhelyet. A drótkerítést, illetve annak maradványát elérve, a Sasfészek-bércen hullámozva rövidesen felérek a Nagy-Mánára, ahonnan pazar panoráma tárul elém. Alattam hatalmas völgy, a Rózsás-patak medre, szemben hosszú bérc, a Pogányvár gerince. Meseszép a látvány, meg is állok a csúcson lévõ sziklánál, felmászok rá, és onnan kémlelek körbe. A mélyben még zöldellnek a fák, jelezvén, hogy ott még van éltetõ víz, a patak nem száradt ki, így az erdõ is késõbb veszi fel õszi ruháját. Feljebb már aranysárga, vörös és dióbarna színek dominálnak, ragyog a nap, elõttem hegy, alatta völgy, alattam hegy, nem is kellene innen továbbmenni. :) Egy baráti társaság így is tesz, sátortábort vert a gerincen, jóízû nevetésüket csak egy gyors köszönéssel zavarom meg. A csúcsról leinduló ösvény két oldalán álló fákon megint megvariálták a jelzéseket, a Börzsöny Csúcsai mozgalmat nehéz lehet így ellenõrizni. Mivel Reszelõt még mindig nem sikerült utolérnem, így innentõl a gyaloglást lassú kocogásra cserélem, a helyenként lefestett jelzések ellenére nagyszerûen járható ez az út. Hamarosan megpillantom a völgyben kanyargó patakot, majd csilingelésre leszek figyelmes. Jé, ez a Tóth Péter-emlék! :) Mivel lengedez a szél, csengõ-bongó hangot hallat. A fából készült emlék elõtt az ösvény megtörik, élesen visszafele fordul, és az eddigi legmeredekebb rész következik. Gyorsan lezötykölõdök a köveken, a szekérúton jobbra fordulok, átkelek a Rakottyás-, majd a Rózsás-patakon, és pár száz méter múlva már meg is pillantom a Tûzköves-forrásnál lévõ ellenõrzõpontot. Meglepetésemre itt találom még Reszelõt, épp a gyengén csordogáló forrásból merít, követem példáját, majd pecsét, csoki, rövid beszélgetés a pontõrrel és már indulunk is. Nemsokára elhagyjuk a P- jelzést, balra átkelünk két hídon, az egyiket éppen tatarozzák, a másiknál pedig RushBoy inkább a patakon kel át, én meg megjegyzem, hogy akkor innentõl õ csak mozgalmazik, mert letért az útról. :) Miközben nevetek, én is benézek egy kanyart, így most már mindketten csak kirándulunk, kölcsön kenyér, nesze nekem… :) Egyébként most vagyunk túránk legkeletibb pontján. A P4 és Z+ közös ösvényén emelkedünk egyre feljebb, kiérünk egy rétre, ahonnan megcsodálhatjuk a Királyházát körülölelõ hegyeket, majd felkapaszkodunk a Királyné-pallagjára. Tisztán emlékeztem, hogy tavaly ez a rész nagyon váratlanul ért, elõször hatalmas lejtõ, aztán durva emelkedõ és szintén lejtõ. Most pedig ugyanez fordított irányban. Az elsõ felfelé még hagyján, beszélgetve érünk a csúcsra, lefele futunk, a patakot átugorjuk, de már elõttünk is van az a borzalmas emelkedõ. Nem mintha zavarna, hogy most mászni kell, sõt, imádom az emelkedõket, de tudom, hogy ez fájni fog. A Z+ új útvonalát követve és az itinert olvasva („Nagy levegõ! Elõször durva, majd átlagos emelkedõ 1100 m-en át…”) óvatosan indulunk neki a hegynek. Reszelõnek meg sem kottyan ez a hegy, én meg alig gyõzöm tartani a tempóját. Végsõ elkeseredésemben arra gondolok, hogy direkt megy ilyen gyorsan, szeretne látni fölfelé megpusztulni. Jól van RushBoy, ezt még visszakapod. :) Lassan csak felérünk, és az erdõt elhagyva derékig érõ fûben gázolunk át, ki, egészen a szekérútig. Van egy tippünk, hányan járhattak erre az elmúlt idõszakban. :) A szekérút is erõsen benõtt, a jobbra kitáruló panoráma viszont kárpótol a nehézségekért. Egy furcsa háromlábú faépítményt, talán gémeskutat mellõzve felérünk a Nagy-Oros-bérc 600 m-es magasságba törõ gerincére. A Z+ balra tér, mi maradva az úton jobbra tartunk. Jelzetlen rész következik, sajnos nincs kiszalagozva, pedig nem egyszerû észrevenni. Meg is köszönöm Reszelõnek, hogy itt van, beérünk a sûrû bükkösbe, egy meseszép, csendes erdõrész veszi kezdetét. Régen erre ment a Z+, RushBoy meg is állít egy fánál, hogy nézzem meg közelebbrõl, itt egy nagyon-nagyon régi jelzés. A következõ pontig hátralévõ 1,5 km-t vidám beszélgetéssel ütjük el. Kiérve a Szívfájó-bércre nem találunk pontõrt, igaz, még nem is kell nyitva lennie a pontnak, így amíg én eszek, addig RushBoy lefényképezi a természetvédelmi táblát. Biztos ami biztos alapon felírom a nyeregben lévõ erdészeti határoszlop számát, majd a Z- jelenlegi útvonalára térünk. Sajnálom, hogy most erre kell menni, nem a tavalyi útvonalon, pedig ha ebbõl az irányból mennénk arra, végig pompás kilátás tárulna elénk, nem kellene mindig hátrafordulni. A tavalyi emlékképpel a fejemben elindulunk a bokros, köves ösvényen, és a Miklós-tetõt délrõl kerülve oldalazunk a Godó-rét irányába. Néhol hiányoznak a fák az út mellõl, ilyenkor megállunk, és integetünk a túloldalra, a Holló-kõ gerincére, mert Lazy minden bizonnyal már ott tart. 2 km hullámzás és bújócska után kiérünk egy szekérútra, itt jobbra fordulunk, majd hamarosan balra, egy meredek ösvényre. Megint a mostanában elég gyakori téma jön elõ, balra fordulunk a Z4-re, átlépünk pár kidõlt fán, így hagyjuk magunk mögött a Godóvárat. A völgy aljában szembetalálkozunk egy hatalmas hátizsákot cipelõ emberrel, kérdi, nem-e a túrán vagyunk. Az igenlõ válaszra leveszi hátáról a zsákot, elõkeresi a pecsétet, és csak ekkor jövünk rá, hogy õ lesz a Szívfájó-bérc pontõre. :) Kicsit megkésett, mondja, de önhibáján kívül, logisztikai nehézségekkel találták szembe magukat a rendezõk. Kérdezzük, hogy találkozott-e már valakivel – nyilvánvaló, hogy Lazy-ra gondoltunk –, mondja, hogy igen, még lent van az üdülõnél. Nocsak, az meg hogy lehet?! Elbúcsúzunk a pontõrtõl, jó utat kívánunk neki, nem lesz egyszerû felérnie a Dosnya-nyeregbe ennyi cuccal, és még szalagoznia is kell. Átkelünk egy kidõlt fán a Fekete-patakon, és már meg is érkeztünk a Fekete-völgyi-panzióhoz, melynek leánykori neve Vilati. Kedves pontõr fogad, kérdezi, hogy mi is a 100-ason vagyunk-e?

- Nem, mi a 95-ösön.
válaszolom gyorsan a kérdésre. :)

Itt találjuk Lazy-t, a kedves pontõrök pedig mondják, hogy még nincs kész a leves, csak hideg pörköltalapot tudnak adni. Mindegy, valamit eszünk, nem baj, hogy hideg. Beszaladunk az épületbe, arcmosás, vízfeltöltés, majd jöhet a kóla. Egy litert veszek, Rushboy valamivel többet, majd kiülve a polifoamra, próbáljuk elhessegetni a milliónyi katicát, ami az életünkre tör. Lazy közben el is indult, de mi nem sietünk, ez az utolsó kajapont, a többi már csak apró finomságokat fog biztosítani. Tavaly egyébként ugyanitt találkoztam Reszelõvel, két órával utánam indult, és fél óra múlva már a hátát sem láttam. :)

Bõ 15 perc lábpihentetés és cipõszellõztetés, talpcsiklandozás után tovább is állunk, elköszönünk a kedves pontõröktõl, majd lassú léptekkel nekivágunk a P4 ismerõs emelkedõjének. Ekkor jut eszembe, hogy végül is már célba értünk, eddig tartott a túra. RushBoy-nak ezt úgy adtam elõ, hogy akkor most már 0 pontért tartsa az ötfelest, legalább lesz egy gyors mozgalmunk. :) Elõször nem értette, de aztán beugrott, hogy a kiírás szerint eddig tartott a hivatalos teljesítménytúra, innentõl egyénileg, saját felelõsség terhére folytathatjuk utunkat. Az okokat nem ismerem, de szomorú, hogy egy ilyen klassz rendezvény is kénytelen ilyen kikötést tenni. Hamarosan el is érjük a P- jelzést, ahol balra fordulunk, és azon tanakodunk, hogy vajon melyik irányba van Perõcsény. És akkor kezdetét is veszi az egyik kedvenc turistautam, ami végig az õsvulkán kráterperemén vezet. Az egyik felfelén észreveszem, hogy valamitõl nedves a hátam. Nem, ilyen gyorsan nem megyünk, az emelkedõ pedig nem ilyen vészes, nem izzadhatok ennyire. Levéve a táskát, csöpög belõle valami. Ó, a fenébe! A Vilatinál a maradék kólát áttöltöttem a szopókás üvegembe, és hiába ráztam ott többször össze, és engedtem ki belõle a szénsavat, mégis lenyomta a kupakot, kipattant a cumizós vége, az üveg tartalma pedig a táskában és a nyakamban landolt. Gyorsan elkezdtem nyalogatni a táskát, Reszelõ nem is bírta nézni, inkább otthagyott. :) Mindegy, mindig tanul az ember valamit. Egyébként pont annak az emelkedõnek a tövében álltam meg tisztába tenni magam, ahol a Szondin végleg elszakadtam sétáLós bácsitól, és itt mondta azt a bizonyos mondatot, ami azóta is sokszor eszembe jut. :) A gerincen haladva balkézre fantasztikus panoráma tárul a szemünk elé, szemben a Godóvár és a Miklós-tetõ, onnan integettünk át erre a gerincre, most fordítva tesszük, a távolban a Magosfa, mögötte a Csóványos, a megújult kilátóval a tetején. A Holló-kõn le is fékezünk, és percekig csak nézünk magunk elé, illetve alá, le, a Fekete-völgybe, a lemenõ nap fényében ragyog az õszi lombkoronába öltözött fák sokasága. Ezt a látványt le kellene fényképezni, és a képet beragasztani a csúcskönyvbe. :) Kigyönyörködve magunkat visszatérünk a keskeny csapásra, és a térképészeti tudásról ejtünk hosszas szócsatát. A Kövirózsás gyönyörû, még sohasem figyeltem meg ennyire, a jobbra kanyarodó, ráadásul emelkedõ út a rengeteg mohos szikla között igazán pazar. A Vár-nyeregbõl már látjuk az igazi mászást, de közben sem tudjuk abbahagyni a dumát, dõl mindkettõnkbõl a sok-sok téma. A Salgóvárat balról kerüljük, majd felmászunk a meredek oldalon a csúcsra, pontõr bújik elõ a kiszögellõ sziklapárkányról, kapunk pecsétet, csokit, és megtudjuk, hogy Lazy öt perce ment el. Amíg Reszelõ az elmúlt évek eseményeit eleveníti fel a bácsinak, addig én is kimászok oda, ahonnan a pontõr elõkerült, és nem tagadás, innen a legeslegszebb a kilátás az egész gerinc összes kilátópontja közül. A Várbérc legmagasabb pontján állok, egyik lábam picit magasabban, a sziklán, másik még a talajon, és így zárom magamba az élményt, amit a látvány nyújt. Mielõtt végleg itt ragadnánk, a feltámadó szellõ máris továbbhaladásra késztet, pláne engem, mivel még mindig kólás a hátam. :)

Leszökellünk a várból, majd a következõ nyergecskében a P+ jelzésre térünk. A végig lejtõ útról is csodás a kilátás, hegy-völgy elõttünk, a fák tetejét még mindig bearanyozza a nap, most nagyon sajnálom, hogy muszáj továbbmenni. A gyors lefelé hamar véget is ér, kellemes mászás következik, majd a széles erdészeti útról a bokrok közé befestett jelzésen hullámozva érünk vissza az Aklok-rétjére.

- Még egy kör? – kérdem Reszelõt. :)

Kiérve az elágazásba térkép elõ, mert innentõl jelzetlenen megyünk. Bízva túratársam helyismeretében, követem õt, de pár lépés után megtorpan. A térkép szerint nem erre kell menni. De akkor merre? Az itiner sem segít ki bennünket, RushBoy csak a térképet nézi, én meg elõhalászom a másik, itinerhez tartozó térképet. Ezen az látszik, hogy ugyanúgy indulunk el, mint pár órával ezelõtt, majd tovább egyenesen és csak utána fordulunk jobbra le. Mivel más ötletünk nincs, így elindulunk ebbe az irányba, és hamarosan meg is pillantjuk a behívó szalagot. Hurrá, nem érzem magam feleslegesnek! :)

Nagyon féltünk ettõl a szakasztól, nem tudtuk, hogy lesz-e egyáltalán szalagozva, vagy ha igen, mennyire, mi fog abból látszódni a sötétben, de rálépve a jelzetlen útra, kezdünk megnyugodni. Még bõven van idõnk világosban menni, és a szalagozás is elégnek tûnik. Reszelõ megragadja az alkalmat, kocogásba kezd, csak az elsõ emelkedõnél érem utol. Rövidesen elérjük a Kammerhof lábát, ahol combos emelkedõ veszi kezdetét. Na végre, most revansot vehetek társamon a Z+-ért. :) Bár nem túl hosszú az emelkedõ, de kellemesen meredek, így ellépve RushBoy-tól, gyorsan fel is kapaszkodok a csúcsra. Fent sem állok meg, csak akkor, amikor egy család jön szembe. Itt meg is várom Reszelõt, és mosolyogva közlöm vele, hogy: „1 – 1”. :)

Az idõközben szem elõl tévesztett kirándulók nyomába eredünk, élesen jobbra fordulunk, itt fonódunk a K4 jelzéssel, majd ismét jelzetlen utakra térünk. Néhány patakátugrás, szerencsére nem esünk bele egyikbe sem, majd már fel is érünk egy kis tisztás szélére, ahonnan balra törünk le. Egyértelmû, hogy itt tavaly felfelé kellett jönni, így már nagyon vártam ezt a szakaszt. A hatalmas fûben nehéz sétálni, néhol köves is a hegyoldal, de esés nélkül leérünk egy újabb patakmederbe. A Szénégetõ-kútból csordogáló keskeny éren is átlépünk, majd megörülünk, szalag vége, innentõl végig jelzésen haladunk. :) Nagy kõ esett le a szívünkrõl, jó volt az útvonaljelölés, és sikerült még lámpa nélkül elérnünk ide. Bõ 1,5 km még a következõ ellenõrzõpontig, amelyet a S+ jelzésen érünk el. Itt a Szondin egyedül botladoztam a sötétben, de sikerült megjegyeznem az útvonalat, mert sohasem akart eljönni az Oldaltmászó-kút és az Inóci-nyereg. Itt az idõ, hogy visszavágót vegyek azért a júniusi napért, amikor nagyon nem úgy ment az egész, ahogy szerettem volna. Egy rövid szakaszon jobbkézre eltûnnek a fák, bokrok, így lehetõségünk nyílik megcsodálni az éppen lemenõ napot. Hatalmas az izzó narancsszínû korong, a távoli lankák kihasználják az utolsó perceket, és a csiklandozó napsugarakat magukba zárva készülnek az éjszakai lehûlésre. Pár kanyar, majd egy érdekes elágazás, múltkor itt kerültem, de Reszelõ megmutatja, hogy nem arra van festve a jelzés, hanem pár méteren a magas füvön kell keresztülvágni. Emelkedõ, dzsindzsás tisztás, az ösvényt nem sikerül megtalálni, így mindenen átgázolva érjük el a pontot. Éppen pakol ki a pontõr, a szél lengeti a fára felkötözött laminált lapjait. A pecsét után megkérdezem, hogy mikor ment el az elõttünk áthaladó.

- Két perce. Lefele láthatjátok magatok elõtt. – hangzik a válasz.

RushBoy csak rázza a fejét, nem verseny, hagyjam már. Valahol igaza is van, de szívesen beszélgetnék Lazy-val is menet közben. Lefelé persze hajthatatlan vagyok, illetve inkább hajtható, a tempót diktálva vágtatunk le a S+-en. Ez volt tavaly a leghosszabb, legmeredekebb emelkedõ, de nagyon tetszett, most jóval járatlanabb az út, pedig lefelé is nagyon kellemes. A belógó ágakat kerülgetve rövidesen el is érünk a legveszélyesebb részre, itt tényleg csak séta, úgy csúszik az ösvény, hogy csak a fákba kapaszkodva tudunk leereszkedni a K- eléréséhez. Közben megpillantjuk Lazy világoszöld pólóját és lámpáját, mi még nem vesszük elõ a pilácsot, fölösleges, túl vagyunk a kritikus részen, most pedig sík jön. Szokásommal ellentétben megpróbálom megkocogni ezt a lapos részt a Pokol-völgyi-patak partján, csak a pár kanyar és a hirtelen jött pocsolyák lassítanak le. Mivel ismerjük a mondást, hogy „Nincs olyan hosszú nap, hogy estéje ne volna”, így a turistaházhoz kiérve megállunk, lámpa elõ, jöhet az éjszaka. Az aszfalton már fordulunk is jobbra, mikor kiabálásra leszek figyelmes. Reszelõt szólítják, Lazy hangja az, megállunk, visszakiáltok. Újabb szólítás, én újból kérdezek, majd a háztól kikocogó Lazy-ra leszünk figyelmesek. Csak vizet töltött, teljesen elfogyott mindene, nem akart így továbbmenni. Mi is híján vagyunk az innivalónak, így RushBoy gyorsan fel is fedi tervünket: kinéztük magunknak a Börzsöny Szíve Sörözõt, ott szeretnénk tankolni. Lazy-t sem kell noszogatni, õ is szívesen betér a vendéglátó egységbe. Újra beérünk az erdõbe, a fejlámpákat beüzemeljük, és akkor gyerünk, mihamarabb érjünk át Kóspallagra. Szerencsére sikerült észrevenni egy jobbos letörést a bozótosban, a többiek helyeslésével már robogunk is a kálvária irányába. Aztán egy idõ után olyan sûrû az aljnövényzet, hogy alig lehet rajta átkelni, ekkor Lazy RushBoy fejlámpájának fényében megnézi a GPS-t, de igen, erre kell jönni. Rövid emelkedõ, pár kanyar, és már alattunk is van Kóspallag. A Kálvárián elvileg ellenõrzõpont mûködik, de nem találjuk ennek nyomát, Reszelõ fényképezni akar, de a rossz fényviszonyok miatt inkább a továbbállás mellett döntünk, csak elfogadják így is a teljesítést. Lekanyarodunk a stációk kicsiny ösvényérõl, elérjük a szélsõ házakat, majd Lazy-val eltervezzük, mit iszunk. Lassan 20 km-e jövünk vízvételi lehetõség nélkül (a turistaházba be lehetett volna térni, de ahhoz már olyan közel van Kóspallag, mi nem is éltünk vele), és most nagyon megszomjaztam egy korsó sörre. Lazy inkább fröccsözne, de ha én sört akarok, akkor õ is azt kér. Legyen fröccs, tavaly úgyis volt szerencsém a NaHáT-on megkóstolni a málnás verziót, majd utána km-eken át össze-vissza ténferegni. :) Megkerüljük a templomot, majd a fõutcán kocogásba kezdünk. A kutyaugatást elnyomva üdvrivalgásban törünk ki: nyitva a kocsma! Befordulunk a konyhába, akarom mondani kocsmába, mi fröccsöt, Reszelõ pedig nem tudom mit rendelt. Rövid szünetet iktatok be, megmosakszom a csap alatt, majd visszamegyek a pulthoz. A többiek már lassan mennének, én meg még ki sem fizettem a rendelésem, de megtette helyettem ezt Lazy, köszi! :) Magamba depózom a pohár tartalmát és a többiek után futok, õk már elindultak a falu túlsó vége felé. Az állandóan zárva tartó kisboltnál érem õket utol, még egy rövid aszfaltos utca, és újra terep. Kutyasétáltató párral találkozunk, furcsán néznek ránk, valószínû a fejlámpák miatt, de viszonozzák a köszönést. A P- lesz innentõl a társunk, sok-sok km-en át. Még a frissítõ elõtt vázolta tervét Lazy: vagy az utolsó vonattal megy haza, az kényelmes tempóban elcsíphetõ, vagy kicsit megnyomja, és az eggyel elõbbit éri el. Megtetszik az ötlet, akkor nekem sem kellene a célban hálózsákban forgolódnom, hanem esetleg haza is érhetnék. Mivel a korábbi vonat gyakorlatilag esélytelen, így Pesttõl tovább nem jutnék, de ez is több, mint a semmi. Vagy megkérhetném apát, hogy jöjjön értem, de ilyennel nem szeretem terhelni, pláne így éjjel. Ekkor Lazy felajánlja, hogy aludhatok náluk, és reggel az elsõ vonattal mehetek haza. Hû, az nagyon jó lenne! :) Tovább agyalva kocogás közben Lazy kisakkozza, hogy nekem melyik vonat kellene, hogy még az utolsóval hazaérjek. Az elõbbi, sejtettem… A maradék 22 km-re kevesebb, mint 3 óránk maradt. De ez azt jelenti, hogy hajnal 1-re otthon vagyok! Gyors matekozás, hogy mi éri meg jobban, és a sietés mellett döntök. Lazy nagyszerûen motivál, de innentõl fel kell kötnöm a gatyát, lesz egy erõs emelkedõ is, és lassulni sem lehet már. Miközben mindezt összeraktuk fejben, egyre jobban eltávolodunk RushBoy-tól, õ nem akar kocogni, nincs miért sietni, marad a célban a többiek beérkezéséig. A máskor végtelennek tûnõ rétek seperc alatt elfogynak a lábunk alól, a patakot is csak kétszer kell keresztezni. Menet közben hátra-hátrafordulok, világít-e mögöttünk Reszelõ lámpája, szerencsére jön õ is, csak kicsit hátrébb. A Kis-Hanta-patak ellenõrzõpontja már kint van, de a pontõr még csak most pakol ki. Hideg bort ajánl, még nem volt ideje elkezdeni fõzni a forraltat. :( Tavaly ilyen ellátás a Só-hegyen volt, idén pedig végképp le kell róla mondanunk. Idõ, míg elkészül, nem akarunk várni, menetrendhez vagyunk immár kötve. Itt még együtt pecsételünk, de elkezdve a mászást végleg szétszakadunk. A Börzsöny-térképem Reszelõnél, mert õ a sajátját Bányapusztán hagyta, így innentõl aztán tényleg nem maradhatok el Lazy-tól, mert nálam csak az itiner van. Rövid mászás a Pusztatorony oldalában a PL jelzésen, majd egy meredek, keskeny ösvényen esünk ki a mûútra. A rajtban is figyelmeztettek a rendezõk, és az iménti ponton is rákérdeztünk: a bejárás alkalmával kutyákkal találkoztak Pusztatorony és Törökmezõ között, a kerülés megengedett, mi sem szeretnénk ebek harmincadjára jutni. Úgyhogy itt balra, végig az aszfalton 2 km-t. Lazy végigkocogja az etapot, ahogy tudom, követem. RushBoy lámpája csak a távolban látszik, de megértem, nekem sem esik jól az aszfalton való kocogás. Bár nincs olyan késõ, idõérzékemet csak az egyre hamarabb elkövetkezõ sötétedés zavarja meg, de kimondottan nagy a forgalom a mûúton. A buszmegállót elmondhatatlanul várom, itt jobbra fordulunk, pár lépés után ismét, végre talajra. A sorompót kikerüljük, illetékteleneknek belépni tilos, de jó. A rét szélén hamarosan szalagokat pillantunk meg, visszaértünk az eredeti útra. Bozótos részen átkelve, fákon átmászva és egyszer patakba esve elérjük a tavat. A hosszú fehér papírszalagok szépen terelnek a parton, ebbe már nem kellene beleesni, ezt az élvezetet meghagyjuk másnak. :) A turistaháznál reggel ketten voltak, most legalább tizenketten, éjszakára még akár buli is kerekedhet. Zene szól, mécsesek égnek, az üstházban pedig meleg tea gõzölög. Gyors pecsét, két pohár tea, Lazy szusszan egyet egy kempingszékben, és már indulunk is tovább. A Z- unalmas szakasza következik, réteken, patakokon át, szalmabálák mellett. Többekkel beszélgetve a Z- általában vadregényes, vagy nehezebben járható utakat jelöl, de ezt a Börzsönyben nem sikerült túl jól kivitelezni. A széles szekérút hajtûkanyarját már várom, élesen vissza, nemsokára házikó, ahol szintén nagy az élet. Nagyon kevés idõ maradt a vonatig, én már-már le is mondok róla, de Lazy kitart, így továbbra is kocogunk. Egy nehezen észrevehetõ patakátkelést el is vétünk, pár tíz méter plusz a jutalmunk. Szerencsére van keresztben egy kidõlt fa, annak törzsén egyensúlyozunk át a túloldalra. Embermagasságú sás, ki a rétre, jobbra, át egy árkon, és újabb rétek sora, néhol erdõfolttal kiegészülve.

A GPS szerint már nincs hátra 15 km, van rá 2 óránk. Hiába, de ott van még a mászás Zebegénybõl. Lazy szól minden km-nél, hogy még mennyi idõnk van a vonatig, és meglepõdve tapasztaljuk, hogy két km között mindössze 5 perc telt el. Nem baj, van még hátra, nem lassítunk. A Malom-földek hamar véget érnek, megérkezik mellénk a Malom-völgyi-patak, és tudjuk, mindjárt beérünk Zebegénybe. Ez az útszakasz meglepõen gödrös, egy szélsõ sáv azonban jól járható. Mivel én nem tudok futni, így egyszer Lazy mögött sétálok, egyszer elõtte haladok, míg õ szépen tartja a ritmusát. Szûk 1 km a település, jobbra hétvégi házak, az ismerõs zöld drótkerítés, faragott kapu, rövid szünet, majd aszfaltra váltunk. Én sétálni akarok, de újra több idõ kellett egy km-hez, így mindig kinézek egy pontot, hogy jó, addig még mehetünk gyorsabban, de onnantól séta. Addigra Lazy mindig utol is ért és húzott tovább magával, úgyhogy a máskor pihentetõs szakasz most erõsebbre lett véve, visszaesni a megszokott ritmusba majd csak a felfelén tudok. Egyszer csak hangos motorbõgésre leszünk figyelmesek, majd fékcsikorgásra, aztán kiabálásra, de szerencsére baj nem történt, csak pár fiatal mutatja, hogy ki az éjszaka császára. Egy bácsi meg kiabál utánuk, miközben elfutunk mellette, a szemünkbe nézve szidja a fiatal generációt, jórészt igaza is van. Jön a macskaköves rész, majd Lazy szól, hogy itt balra. Itt?! Elhagytuk a rétesest, a Kós Károly tervezte templomot és a kis hidat, de észre nem vettem volna, hogy egy bokor mögül indul a S3 jelzés. Innentõl séta, egészen a kálváriáig. Azt hittük, hogy lesz emberes pont, de az itinerben egyértelmûen benne van, hogy kódot kell felírni. Az amúgy könnyen kitalálható válasz rögzítése után elveszünk egy-egy szem almát a kartondobozból, aztán indulunk is, le a lépcsõn a kápolna elõtt, és végig a széles szekérúton. A S- jelzésre térünk, ami egy pontban megtörik, kicsi emelkedõ, át egy fasoron, és tovább emelkedve az éjszakai Duna-part néhol élvezhetõ látványával faljuk tovább a km-eket. Ettõl a résztõl féltem, tartalékoltunk is rá idõt és energiát, de nem okoz gondot a mászás. Néhány elágazásban bevárom Lazy-t, húzni szerencsére nem kell, nagyon kemény tempóval jön õ is fel. Pár derékszögû kanyar után egy hosszú nyílegyenes szakasz következik a Remetekereszt-bércen, innen világosban pont rálátni a Dunára. Visszafordulva sem látom, így inkább a lábam elé nézek, és az alma elrágcsálása közben meg is érkezünk a 412 m magas csúcsra. Eddig emelkedve azt hittem, hogy tûz ég a Hegyes-tetõn, egy hatalmas fényfolt virított a legmagasabb pont irányában. Csak itt jöttem rá, hogy az nem tûz, hanem a hold. :) Innen egy tempós lefele, kocogás nélkül, és hirtelen megpillantjuk az OKT jelzéseit. Igen, megvan! Nem csak a jelzés, hanem a vonat is. Az utolsó 6 km-re több mint egy óra maradt, ennek már mennie kell. Ezt ki nem mondva megállás nélkül megyek elõl, vesztemre, mert átvágva a réten és újra betérve az erdõbe elvétettem az ösvényt. A hegy oldalában megyünk kicsit, amikor Lazy-nak gyanús lesz, hogy miért nincsenek itt kék jelzések. Toronyiránt megyünk, nem túl törmelékes a domboldal, pár méterre meg is találjuk az utat. Az utolsó meredek következik, itt már nem kell és nem is szabad megállni. Felérve a toronyhoz leveszem a hátizsákot, elõkotrom az itinert, mert azt hittem, hogy itt lesz a pont. Pár perc, és jön Lazy, aki egybõl fut lefelé, mert csak a Szent Mihály-hegy nyergében kell ellenõrzésre számítani. Nyomába eredek, de nem érem utol, lefele még mindig nem tudok úgy menni. A nyeregben egy sárga mappa van az útjelzõtábla tövébe állítva, odalépve látom, hogy ez a pontõrcucc. Elõkeresem a kicsi, talán radírból faragott bélyegzõt, a tintapárnát, pecsételek mindkettõnknek, gyorsan kihúzom a rajtszámainkat az ikszelõlapon, és már megyünk is le. A Zebegénytõl idáig tartó 4,5 km-re több mint 400 m szint jutott, ez felpörgetett annyira, hogy innentõl Nagymarosig végig kocogunk. Az ösvény néhol nagyon csúszik, de utána egyre szélesebb az út, a végén már egész kellemes mélyútban haladunk, az egy hónapja még kidõlt fáktól nehezített út mostanra akadálymentessé vált. Megint lemaradok, csak egy sík részen sikerül utolérnem Lazy-t. Megpillantjuk az elsõ utcai lámpákat, néhány kanyar, és már ki is érünk az erdõbõl.

Nagymaros szélét elérve egy fejlámpás ember jön szembe, hátán hatalmas táska, messzirõl odaszól hozzánk:

- Ugye ti nem a 95-ösön vagytok?

- De. :)

- És fönt megtaláltátok a pecsétet?

- Igen, bélyegeztünk, és ki is ikszeltük magunkat az áthaladók listáján. :)

- Na, akkor jó utat… Illetve, gratulálok! :)

A macskaköveken zötykölõdve haladunk, Lazy meg is jegyzi, hogy erre nem vágyott már a talpa, nyugtatom, ott a templom, mindjárt lent vagyunk. Pontosan tudja ezt õ is, így növelve a tempót kényelmes kocogással érünk túránk végéhez. A két utca elválásánál még balra, erre emlékeztem a Turista Kékszalagról, aztán a plébánia sarkán jobbra, hatalmas szalagokkal irányítanak minket a célba. Kár, hogy keresztben nem volt kifeszítve egy, pedig most azt is átszakíthattuk volna. :) Az idõközben áttelepült célt az iskolában találjuk, a tavalyitól eltérõ teremben. A kapu elõtt két hölgy beszélget, furcsa akcentussal, mintha nekem mondanának valamit, de aztán elfordulnak, így én is irányt változtatok, átlépek a kapun, tornác, hatalmas zászló, rajta felirat: „NaHáT”. Bentrõl kellemes beszélgetés zaja hallatszik, befordulok az ajtón, egy asztalsor mögött ül a rendezõ bizottság. Hirtelen mindenki elnémul, néznek rám, hogy ki vagyok és mit akarok, az értetlen tekintetek most sem lepnek meg. :)

- Sziasztok! 14-es a 95-ösön.

A csend még pár tizedmásodpercig eltart, majd elkezdenek tapsolni, úgy igazán, de a gratulációkat félbeszakítom, mindjárt jön a túratársam, talán Lazy megállt pár szót váltani a kapu elõtt ácsorgókkal.

- Ó, két elsõ helyezettünk is van! – folytatódik a taps. :)

Valójában csak egy elsõ helyezett van, Lazy, mivel 7 perccel utánam indult. Nekem az elsõ célbaérõ cím jut, testvériesen megosztottuk egymással ezt a két elismerést. :) A rendezõk nagyon kedvesek, együnk, de meséljük, milyen volt, így volt-e jobb, vagy a régi irányból, a folyosó végén van a mosdó, kint voltak-e a pontõrök, vigyünk magunkkal zsíros kenyeret a vonatra is, majd megesszük hazafele, igen, emlékeznek rám korábbról, akkor is fiatal voltam, teát is, persze, vigyünk nyugodtan. :)

Menet közben többször szóba került, hogy miért nem lett egy kis kitérõvel még megnövelve a táv, hogy elérje a 100 km-t. Nos, a célban volt lehetõségem megragadni az alkalmat, és elõadni, hogy többen jönnének, ha Gigapontokra válthatnák ezt a kirándulást. A rendezõk ígérik, átgondolják, ha erre ilyen igény van, de furcsa, õk azt hitték, ennyi is elég. :) Nem, a NaHáT-ból nem elég, és a célteából sem. Az egyik kedves rendezõ is elmosolyodik, amikor sokadjára megyek vissza a fazékhoz „Kérhetek még egy pohárral?” felkiáltással, és mondja, hogy tulajdonképpen õk is csak a teáért járnak, valahogy mindig másképp sikerül, mint otthon. Ez sokkal jobb, ez olyan NaHáT-os. :)

Átszaladok a mosdóba, a csap alatt fürdést imitálok, a depóból elõhalászom a táskám és a száraz pólót, majd elköszönünk, jön a vonat, pedig még tudnánk mesélni. A rendezõk nagyon aranyosak, el ne késsünk, de együnk, vagy vigyünk még valamit, és jöjjünk jövõre is. Feltétlenül. :)

A vasútállomásra átsétálva még egyszer gratulálok Lazy-nak, aki ezt viszonozza, és egybõl hozzáteszi, hogy én érdemeltem volna meg az elsõ helyet, úgy mentem a végén, hogy alig bírt követni. Oh… :) Akkor egyezzünk ki egy döntetlenben! :) Eltipegünk a peron elejéig, tanulva Lazy tavalyi történetébõl. Lehuppanunk egy padra, majd tovább hallgatva a tavalyi kalandos hazajutást, már meg is érkezik a vonatunk. A második kocsi elsõ része teljesen üres, így bevackolódunk egy-egy négyesbe, jólesõen kinyújtózunk, majd csendben suhanunk vissza, el, egyre távolabb a Börzsönytõl. Lazy-ék fuvarjának köszönhetõen elérem a csatlakozásomat, sõt, a bõ fél órás várakozás alkalmával elõveszem a hálózsákomat, és bebugyolálva várom az utolsó vonatomat a peronon, mert váróterem sajnos nincsen. Nem, nem vagyok álmos. Az élmények nem hagynak aludni, próbálom átmenteni a tartóstárba ezt a megannyi csodát, amiben ma részem volt. A nyári keserû élmény hirtelen eltörpül a mai nap mellett. Hajnali 1-re haza is érek, köd van és hideg, egy kissé kései vacsora után fürdés, és irány az ágy. Valamikor 2 tájékán le is fekszem, és arra a gondolatra szenderedek el, hogy de jó azoknak, akik még mindig sétálhatnak az ismét kedves arcát mutató, de ezúttal sem viccelõ Börzsönyben. :)

 
 
OttorinoTúra éve: 20142014.10.17 10:29:41
megnéz Ottorino összes beszámolója

NaHát! Inverz 95?



Fekete-sárga, foltos szalamandra

Átúszol te könnyen, át a másik partra.

Köveken billeg a kiaszott túrázó,

kirepedt bakancsa patakban beázó.



Átfolyás, ér, csermely, sár, keréknyom doszt.

Szorgos pontõr leány meleg gulyást oszt.

Fel kék menni mármost bércre, magas hegyre.

Nem alhatja álmát sok leharcolt kecske.



Bambul a vén Hold; cipóképe csálé.

Repül az idõ, siess már te málé!

Salgóvárig lábam összevissza töröm.

Ujjaimon holnap nem lesz egy ép köröm.

(((Az egész vircsafttal tele van a - batyum.)))



Tagjaimban zsibong Sóhegy, Csóvi, Mána,

Elég lenne ennyi hullámvasút mára.

Juli ánuszt hágni nem tudok már keményen.

Vigasztal a tudat, hogy má' mingyá' beérek.



Ottorino - 2014



 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20142014.10.13 12:28:06
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

NaHáT 95, sikeresen teljesítve 15 óra 17 perc alatt. A hosszútávot már 6-szor teljesítettem, de most idén viszont fordítva szervezték meg az útvonalat. Bizony sokszor el kellett filóznom hogy most akkor merre is van az arra? Teljesen más visszafele csinálni ugyanazon túrát.

Reggel 7:05-kor indultam Vincze Zolival. Jól haladtunk, nagyon kellemes idõnk volt a túra folyamán, nem úgy mint az utóbbi években.. Aztán a Só-hegy (18 km) elõtt utólértük Rudiékat, és Sára Petit. Végül Peti csapódott hozzánk, és már hárman túráztunk tovább a meseszép Börzsönyben. A Csóványosra fölfele a K3 meredek szerpentinjén Zoli végül véglegesen lemaradt, és Petivel ketten folytattuk a túrát. Csóvin megcsodáltuk a vadiúj kilátót. (én lusta voltam fölmenni, Peti viszont fölment). Nagyon jól haladtunk, és a Vilati-üdülõnél (52 km) utólértük Barta Lacit is, aki a mezõny legelején ment. Laci tovább is haladt hamar, mi eszünk-iszunk jót mulatunk. Bár a leves nem volt még kész, de kaptunk hideg szaftot, és húst :) Nem számít, csak kaja legyen! A Salgóvár gerincrõl meg-megállunk néha gyönyörködni a panorámában, illetve integetünk a túlpaltra a Magosfa gerincre a többieknek :) Persze nem látta senki valószínû.. Az Aklok-rétje után szerencsére nagyon jó volt a szalagozás, ez még bõven nappal ért minket. Az Inóci-nyereg után Kóspallag szélénél (70 km) érjük utól Petivel ismét Lacit. Egy darabig együtt haladunk. Itt kapcsolunk lámpát. Kóspallagra érve betérünk a Börzsöny Szíve Sörözõbe, és mindenki a saját maga által választott innivalót fogyaszt :) Utána jól haladható szakasz a Kis-hanta patak völgyében. Majd elérünk Pusztavár alá.. Reggel mondták a szervezõk, hogy bejáráskor két veszélyes õrkutya volt szabadon a környéken, és ebben a Hanta-pataki pontõr is megerõsített. Így becsületbõl azért megmásztuk persze a Pusztavárat, de utána balra az aszfalton mentünk egy darabig a P- helyett. Nem hiányzott éjszakára egy kutyatámadás. Laci és Peti 7-es átlag fölött tolták az emelkedõ aszfalton kocogva. Egy darabig követtem õket, aztán megadtam magam, és visszaváltottam a saját, még mindig nem lassú tempóba :) Szerencsére térkép alapján szépen letaláltam Törökmezõre, ahol már a többiek tovább is haladtak. Innen a kacifántos Z- kísért Zebegénybe, ami kiemelt figyelmet igényelt tájékozódási szempontból. Zebegény elõtt sehogy sem találtam meg az egyik patakon az átkelõt, így totál be is ázott a bal cipõm, ami nem hiányzott már ennyi km után. A Kálváriához nehezen lehet észrevenni a S3-et, szerencsére jó volt a memóriám. A végére még két emberes szintkülönbség. A Kálvária után, meg föl a Hegyes-tetõre az OKT-n. Meglepõen jól abszolváltam ezt a részt. Innen lekocogás a célba, és 22:22 perckor örömmel benyitok a célba. Laci és Peti fél(!) órával hamarabb ért be mint én, (repültek??) és már nem is voltak ott, elmentek a vonattal. A célban jókora meglepi várt, boldog voltam, de nagyon. De ez már nem a túrához tartozik. Hetedjére is kipipálva a hosszútáv, és megint meglepõdtem, hogy NaHáT, mennyire szép ez a Börzsöny!!

 
 
 Túra éve: 2013
OttorinoTúra éve: 20132013.11.15 09:46:50
megnéz Ottorino összes beszámolója

NaHát 90 - 2013.10.12-13. Táv: 90,24 km; szintk: 3773 m; szintidõ: 24 óra.



Nahát! Ezt egyszer minden teljesítménytúrázónak ki kéne próbálnia. Magam már régebben el akartam jönni újra, hogy a 2010-es teljesítésem apró szépséghibáját (magyarázat lejjebb) kijavítsam, csak mindig máshová "kellett" menni, akár egy még ismeretlen, távolabbi országrészben rendezett túrára, akár valamelyik kupamozgalomhoz tartozóra. A hangulata miatt 2011-ben is eljöttem a NaHát-ra, de csak a 35-re vállalkoztam, mert másnap, hajnali kettes indulással többedmagammal a távoli Pécset vettük célba egy bizonyos érem-túra miatt. Magyarázom a bizonyítványomat, vagyis a 2010-es NaHát (akkor még) 95-ön nyújtott produkciómat. Kiss Pisti barátommal éjszaka, zuhogó esõben, majd tejfölszerû ködben bolyongtunk a sármedencékkel tarkított börzsönyi (úttalan) utakon jelzések után kutatva. Nevetségesnek tûnhet, de még olyan helyen is eltévedtünk, mint a Békás-rét; a köd miatt alig találtuk a kijáratot, vagy ha úgy tetszik, az erdõbe vezetõ bejáratot. A távot kb. 100 km-re egészítettük ki, és még túlóráztunk is majdnem egy órát a terepen. Az nem igazán vígasztalt, hogy akadtak olyanok is, (nem vicc!) akik a túra végén Zebegényben keresték Nagymarost...



Na, mindegy! Ma reggel, itt a rajtban, azaz a nagymarosi rk. plébánia udvarán csodálatosan tiszta kirándulóidõnek örvendhetünk; kiváló alkalom ez a csorba kiköszörülésére. Nem beszéltem meg senkivel találkozót, de afelõl semmi kétségem nincs, hogy kellemes és változatos társaságom lesz az egész túra alatt. 7.00-kor Bével és Gyöngyivel vágódunk ki a kapun, és várjuk, hogy az egyre emelkedõsebb utcából mikor lesz erdõ. [K-]. Mielõtt ez megtörténne pólóra kell vetkezni, ami hihetetlen a múlt heti talaj menti fagyok után. A Templom-völgyben a nagy, évekkel ezelõtt útra dõlt fát még mindig nem tudták elhordani a hangyák. Már annyira hozzátartozik a tájhoz, hogy rögtön feltûnne a hiánya. A meredek, oldalazó ösvényt most még, a túra elején fitten, fürgén másszuk, úgyhogy hamarosan feltûnik a pecaszéken posztoló pontõr.

1. EP: SZT. MIHÁLY-HEGY NYERGE.

A hetes rajtszámú versenyzõ már áthaladt, én egy másodhegedûs hetes vagyok, mondjuk 7/B. Éles kanyarral jobbra fordulunk, és a gerincen megyünk tovább. Az adótornyos Ürmös-rétet átszeljük, és nemsokára elérünk a renovált Julianus kilátóhoz. Elsõ ránézésre látni lehet, hogy új, széles csigalépcsõt és rozsdamentes korlátot kapott. Megbízunk a felújítókban, és bátran átmegyünk a bástya alkotta diadalív alatt. Durva meredek következik. Felidézzük azokat a perceket, amikor már boldogan megyünk itt lefelé a TELEKI 50-en és a lila fejû, feltörekvõ sporttársainkat azzal bíztatjuk, hogy már nincs sok hátra a pontig, vagy a gutaütésig. A Világos-tér után balra fordulunk, [S-] és rövid, enyhe emelkedõ után ereszkedni kezdünk remélhetõleg Zebegény felé. A Dunakanyar panorámája felé közeledve a szárazság ellenére is csúszik az ösvény. Betudom ezt a reggeli párának. A homály miatt nem is fotózzák a látványt. Egy jobb kanyarnál a dumálás miatt majdnem tovább megyek, de szemfüles túratársaim észreveszik a turpisságot. Arra viszont kifejezetten koncentrálok, hogy a T elágban nehogy balra lemenjünk az eddig frankó [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával a [S3]-ön besétáljunk a pontra.

2. EP: ZEBEGÉNY, TRIANONI EMLÉK.

A "Hangyások" felkaphatnak egy almát, oszt mehetünk lefelé a macskaköves szerpentinen. Pár éve, amikor még szeptember végén rendezték ezt a túrát, a reggeli fényben nagyon jól érvényesült innen fentrõl a kisváros látványa a toronnyal, a házakkal és a különbözõ árnyalatú zöldháttérrel. Most se csúnya, csak a pára miatt kissé fakónak tûnik. A lépcsõ alján megkeressük a [Z-] jelzést, és a két lehetõség közül nem azt választjuk, ami a Duna partra vinne. Még az utcán el fog kanyarodni a Hangya 15 útvonala, így Bé és Gyöngyi nemsokára elbúcsúznak. Nem kell azonban antiszocban továbbmennem, mert Csetneki Sanyi lesz a következõ útitársam és dumapartnerem. A hétvégi házakat is hamar magunk mögött hagyjuk, és ismét a természet lágy ölén folytathatjuk utunkat. Az elsõ nagy réten, amit átszelünk, mutatóban van néhány állhatatos lila virág, ami még nem konyult le. Jönnek a patakátkelések, és a [Z-] "60 m-re" elõjelzõ segítségével sikerül megtalálni a széles útról letérõ, balos, susnyás ösvényt. Kidõlt fás akadálypálya után egy erdei jurta lakás portája elõtt visz el utunk. Nemsokára balról bejön a [K-]. Megemlítem, hogy holnap reggel ezen fogunk leereszkedni. Bell Sanyi megjegyzi, hogy Õ még ma estefelé tesz így. Ezen cukkolódva érünk el a következõ pontra.

3. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

Jólesik a meleg tea, még repetázok is belõle. A zsíros kenyérbõl magamba diktálok egy fél karéjjal. Hiába nem vagyok éhes a bõséges reggeli után, de tudom, hogy nincs lift a magas Börzsönyben, és kell majd a tüzelõanyag. Bubu a pontra érkezõ Samu Piroskát, mint "elsõ generációs teljesítménytúrázót" ajánlja Sándornak interjúalanyként. Piroska hárít, szerinte Õ nem a megfelelõ alany. Egyedül indulok el a tó partján, a fehér szalagozást követve. A tó mellõl ösvényen emelkedek ki a fák közé, majd meredeken araszolok le egy patak mellé; a lombozat teljesen eltakarja az égboltot. Kanyargok a majdnem száraz meder mentén, többször át is kelek rajta. Az az érzésem, mintha öncélúak lennének ezek az átkelések. Amikor kiérek a szabad ég alá, utolér egy túratárs; elmentében felteszi azt a kérdést, hogy: - Azok a vaddisznók vajon kerítésen belül vannak e, vagy sem? Távolabb tényleg vaddisznók szaladnak egy kerítés mentén, de azt már nem tudom kivenni, hogy elõtte, vagy mögötte vannak e. - Azt hiszem õk jobban félnek tõlünk, mint mi õtõlük - válaszolom a kérdezõnek. - Én is azt remélem - mondja a túratárs -, de az én vezetéknevem Zrínyi... - Hát akkor: "Sors bona nihil aliud." - köszönök el mosolyogva a távolodó Zrínyitõl. Egy szekérútra bukkanva jobbra megyek rajta néhány métert, hogy balra nekivágjak egy domboldalnak. Fent a [P-] jelzésû út vár, amin balra fordulok. Hamarosan elérem a Kis-Hanta-patakot, ami szerencsére szintén alacsony vízállású, így amikor át kell kelni rajta, ez nem okoz gondot. A pataktól egy, az ágaival az ösvényre borult fával megküzdve búcsúzok. Régebben kerítés mentén kellet kimenni egy szekérúthoz, most már nincs meg ez a "kályha", a szekérút melletti fán virító [P-] jelzést kell célba venni, és irányába átvágni a magas fûben. Már jól benne járunk a délelõttben, de még mindig nedves a fû. Egy rövid technikai szünet alatt utolér Bubu és Sanyi, együtt megyünk ki a kóspallagi mûútra, majd lépünk át (a jelzett helyen) a szalagkorláton. Az elhanyagolt Torony forrás mellõzése után nekilátunk a Pusztatorony megmászásának. Régebben valaki hevenyészett lépcsõfokokat kapált bele a domboldalba, mostanra ennek már nyoma sincs. Úttalan úton araszolunk fölfelé, nehezítésnek még egy bedõlt fa is kellemetlenkedik. A Biber vár megtekintésétõl ezúttal eltekintünk, inkább leereszkedünk a horgásztó mellé. Pecások kocsijai sorakoznak a bejárat elõtt. Innen sima, beszélgetõs út a következõ pontig.

4. EP: KIS-HANTA-PATAK

A réten a napsütést élvezõ pontõréknek megint magyarázkodok a rajtszámommal kapcsolatban. Jó lenne utolérni és lehagyni az elõttem járó 7-est, és akkor magyarázkodhatna õ, de erre nem sok esélyem van. Lemegyünk a mederhez, és egy nagyobb lépéssel átkelünk a patakon. Amikor észrevehetõen balra kanyarodik az út, akkor jobbról bejön a [S-] jelzés. Hosszú, egyenes szakasz következik. A végén majdnem mindig totojázni kell, hogy hol a fenébe keljünk át a vízen, de most, bár egy kicsit nedvesebb itt a talaj, mint másutt, de pocsolyának nyoma sincs. Kóspallag Váci utcáján megyünk végig. Itt nincsenek kirakatok luxusholmikkal, de a traktorforgalom mindenképpen nagyobb, mint a pesti azonos nevû utcában. A keresztezõdésben balra elhagy a [P-]. Félhangosan megjegyzem, hogy a boldog 35-ösök balra elmennek. Egy ifjú hölgy hallván a kiszólásomat megkérdezi: - Melyiket teccik csinálni? Megmondom neki, de el van rontva a napom. Még jó, hogy nem bácsizott le. Bubuék bemennek a rikítószínûre festett élelmiszerboltba, én pedig megyek tovább egyenesen a [K-] jelen, amit két, vagy három éve felvittek a kálváriára, és ahova nekem is fel kell vinnem az egyre nehezülõ alfelemet. Odafönt, mielõtt a pontõrökhöz érnék, a távozó félben levõ Bell Sanyi még odavet valami cukkot útravalónak, de azt már nem értem.

5. EP: KÓSPALLAG, KÁLVÁRIA

A pontõrség összekötötte a kellemest a hasznossal; felhozták a két kis lurkójukat legeltetni. Nagyon elemükben vannak, azaz új elemek vannak bennük, vagy mi... Itt is úgy kell lemenni a Kisinóci turistaházhoz, mint Makkaosmáriáról Budaörsre, vagyis fölfelé. Persze csak kezdetben, mert a Ló-hegyi-patakhoz már igen erõsen fékezgetve jutok le. Átkelés után ismét elmegy egy boldog táv, az 50-eseké. Õk balra mennek a [S4]-en, én jobbra. Dzsindzsa, susnya és hullámvasút, mielõtt kiérek a Kisinóci turistaházhoz vezetõ rövid flaszterre. A háztól kõhajításnyira van a Kisinóci-rét az õ pihenõjével, aminek nagyon örülök, mert a bal talpamon, a nagyujjhoz közeli részen vízhólyag akar lenni, és egy padon ülve fogom ennek elejét venni egy kis vazelines kenegetéssel. Amint így kenyegetek jámboran, elhalad az a vidám társaság, amelyiket a Börzsöny szíve teraszán láttam habos folyadékot pótolni. Hiába próbálok a nyomukba szegõdni, [S+] már csak a hangjukat hallom egy darabig, aztán már azt se. Rövid erdei séta után az út nekimegy egy gerinces meredek emelkedõnek. Nyugodt tempót választok, hogy szépen, egyenletesen fel tudjak rá kapaszkodni. Felérve egy vízszintbe haladó-, sõt néha lejtõs útra, tudom, hogy még nincs kihúzva a dolog méregfoga, lesznek még emelkedõk a következõ pontig. Meglepõ, hogy viszonylag milyen sokan kirándulnak a magas Börzsöny nem éppen könnyen leküzdhetõ meredekein. Persze nyilván a gyönyörû idõ hozott ki sokakat a szabadba. Abba az emelkedõbe kezdek bele, amelyik tetején már kékség látszik a fák törzsei között; ez bíztató. Odafent megfigyelhetõ a valóban nyereg alakú domborzat, amely végében egy rét terül el.

6. EP: INÓCI-NYEREG

A pontõr abba az irányba mutat, amerre a réten át kell vágni, hogy az erdõben ismét elérhessem a [S+] jelzést. A lejtõ egy nagy árok mellé szegõdik; a hatalmas szürke törzsû fák összefüggõ lombsátort alkotva keltik azt az érzést, hogy már késõ délután van, pedig hol van az még. Már vagy a negyedik átfolyásra fogom rá, hogy ez az Oldaltmászó-forrástól jön, de még mindig [S+] van a fákon, és nem szalag. Megint utolérek egy kiránduló csoportot. Ezek, ennek a csodának a közepén sem tudnak elszakadni a sóhivataluktól, itt is "dolgoznak", valami munkahelyi konfliktus a beszédtéma. Már csak egy politizáló csoport hiányzik, és akkor rögtön haza megyek. Kiegyenesedik az út, és egy meder mellett lejt tovább. Igen, odalent már látok egy fehér letérítõ szalagot lengedezni. Kezdõdik a kanyargós, igencsak hullámvasutas, hosszú szalagos rész. Ezek az erdei utak nincsenek rajta a térképemen. Ha mondjuk szélsõséges esetben minden szalagot leordítana egy orkán, arra az esetre azt találtam ki, hogy a fõ irány mindig észak legyen, mert így van a legnagyobb esély arra, hogy elérjem az Aklok-rétjét, ahol már folytatódik a festett turistajelzés. Megérkezek egy dombocska alá, amire felvezetnek a szalagok. Erre emlékszem, ez nagyon bevésõdött. Még az is megvan, hogy félúton van rajta egy mini sziklaalakzat, amire le lehet ülni, és nézni, hogyan küszködnek fölfelé a sporttársak. Én azonban nem ülök le, hanem apró, de biztos lépésekkel tolom fölfelé magam rajta. Erre pontosan ráillik Zsolt kifejezése, amelyet meredek emelkedõre szokott alkalmazni: "Állva lehet legelni a füvet." Egy elõttem haladó spori hátra is tántorodik, de szerencsére visszanyeri egyensúlyát. Nem kell a domb legtetejére felmenni, mert az oldalában van egy bevájt út, amin jobbra követem a szalagozást. Lenézve látom, hogy Bubu és Sanyi törekszenek felfelé. - Kár, hogy oda már nem kell felmenni - mutatok a domb maradék kúpjára, ami kevéssel kisebb csak, mint amin már felküzdöttük magunkat. A szalagot követve egy kis lufthoz jutok, de nemsokára erdei akadálypályán kell átküzdeni magamat a derék fuckitermelõk jóvoltából, akik az útra gallyazták a kivágott fákat. (Gally alatt értsd a karvastagságú ágakból álló fakoronát.) El is hagyom az utat, és a süppedõs avaron araszolok tovább, közben hátra sandítok, hogy Bubu nem reflektál e az útvonalnemkövetésemre, de Sanyival Õ is kénytelen letérni az útról. Hullámvasút felszálló ága következik. Egy, a túrákon már rég nem látott páros ereszkedik lefelé. Üdvözlésemre visszaköszönnek, de annyira lendületbe' vannak, hogy csak a mögöttem jövõktõl kérdezik meg, hogy milyen túrán vagyunk. A Nahát 90 szavakat veszem ki a beszélgetésbõl... Nem tudom, hogy hol tértünk rá a [K4]-re, de tény, hogy már a jelzett turistaúton kaptatunk fölfelé. Valamivel elõbb érek fel egy fennsíkra a többiekhez képest. A fakitermelés ama fázisának lehetek tanúja, amikor a legallyazott fatörzseket lóval huzigáltatják. Elég nagy a felfordulás. Faforgács lepi a terepet, nem látom, hogy merre van az út. Elõ kell vennem az otthon készített itiner kivonatot. Amikor felpillantok belõle, látom, hogy az egyik favágó mutatja az irányt. Valszeg látta, hogy az elõttem járók merre mentek. Közben utolér egy túratárs és látván a habozásomat megjegyzi, hogy a jelzett fákat vágták ki. Végül balra fordulva - amerre a favágó mutatta - hagyjuk el a területet. Közben Bubuék is felértek, és együtt folytatjuk a kalandos utat ismét szalagozott szakaszra térve. Emlékeimben ez nem volt ilyen hosszú és fõleg nem ilyen szintes. - Ottorino sporttárs, te nem erre jössz? - kérdezi Bubu, amikor a dumálás miatt elvétek egy beugrót, ahol beljebb lengedeznek a fehér szalagok. Sasoljuk, hogy mikor tûnik fel már a [P+], ami nem sokkal az Aklok-rétje elõtt meg is történik. A rét után már nem a megszokott szekérúton van a jelzés. Az új jelzés tulajdonképpen nem is igazi utat jelez, csak az elõttünk járók rugdosták fel rajta kissé az avart. Kifejezetten szopatós, mert elõször jól levisz a pokolba, aztán visszahoz a szekérút szintjére. Amikor kibukkanunk a régi út közelében, egy kiránduló csoport megkérdezi, hogy merre kell menni Bányapusszta felé. Bubu elmondja nekik, hogy mehetnek arra is amerrõl mi jövünk, de sok értelme nincs, jobb, ha a szekérúton maradnak, mert idefelé láttuk, hogy a letérést jelzõ, régi táblakarácsonyfa nem esett áldozatul, s így nem fognak eltévedni. Nekünk is jó lesz annak a segítségével tájékozódni, amikor éjjel arra kell majd lemenni. Többször is megállapítjuk, hogy ez az új [P+] nyomvonal nagyon erõltetett és nehezen fog ebbõl igazi út kialakulni, ha egyáltalán. Egy apró elõnye tán mégis van, az ugyanis, hogy most már nem kell figyelni, hogy hol van a [P3] átkötés a [P-]-ra, mert egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy a széles [P-] mellett halad, aztán be is csatlakozik. Innen már az ismert emelkedõn nyomjuk felfelé magunkat. A vár tetejére továbbra is csak kõszáli kecske technikával lehet feljutni.

7. EP: SALGÓVÁR

Az itt kapott Balaton szelettel leülök egy sziklára a csúcs közelében, és bontok egy dobozos energia italt is, mert rettentõ szomjas vagyok. Rush Dani érkezik, aki - kicsi a világ - ismerõsökre talál, akik véletlenül éppen erre kirándulnak. Dani elmondja nekik, hogy milyen túrát nyomunk, és tovább suhan. Ismerõse odamegy a kirándulótársához és azt mondja neki: - Hallottad? Kilencven kilométert túráznak, és még a Csóványosra is felmennek... Hirtelen szûk lesz a várorom, mert egy osztály érkezik, és a tanár pont ezt a zsebkendõnyi helyet nevezi ki katedrának. Lekászálódok a vár alá és a nagydarab, vulkáni köves [P-] ösvényen ereszkedni kezdek. A várnyeregben Perõcsény felé elhagy a [P+]. Megint mászni kell, most a helyi Holló-kõre. Odafent a gyönyörû idõben gyönyörû a kilátás, de csak egy másodpercet szentelek neki. Ismét ereszkedés, aztán át a Jancsi-hegyre. Innen egy hosszas lejtõvel szabadulok meg az ökölnyi köves vidéktõl. Idõsebb kirándulók mellett megyek el. Jól széthúzódott a mezõnyük; mindegyik megkérdezi, hogy jön e már a többi. Sorban megnyugtatom õket, hogy senkit nem kapott el a rézf4szú bagoly. Egy útelágazásban csoport várja a lemaradottakat, és miután tájékoztatom õket a csapattagok helyzetérõl jobbra fordulok a [P4] jelzésen, amelyen moderato letrappolok a (leánykori nevén) Vilati házhoz.

8. EP: FEKETE-VÖLGYI PANZIÓ

Bubu azzal fogad a ponton, hogy azt hitték, elõre siettem a Salgóvártól. - Aha, szóval engem üldöztetek... Virsli, tea és nagy formátumú Sport szelet az ellátmány a panzió elõtti tisztáson. A csokit elteszem ínségesebb idõkre, és csak a virslit fogyasztom el kenyérrel és bõ mustárzattal. Mindezt a Bea által kínált házi sütivel fojtom le, és a végén két pohár teával csapatom szét. Az ellátást pont jó helyen iktatták be, mert ebbõl a völgykatlanból valahogy ki kell majd mászni, méghozzá igen durva emelkedõn, tehát kell a kalória. Egy lépcsõn ülve kosztolok a többiekkel, amikor a keskeny nyomtávú sínen robbanómotorral hajtott járgány érkezik. Úgy néz ki, mint a (néhai) vidámpark szellemvasútjának egy kocsija; még úgy is feszít benne a két fazon. Igen szomjas vagyok, mert a két pohár tea után még egy pohár vizet is iszok a ház számlájára (sõt még kezet is mosok). A vízhólyagot elkerülendõ a vasútmegálló egyik padján ülve megint kenek egy kis vazelint a talpam sajgó pontjára, majd újult erõvel nekivágok a következõ (vissza)húzós szakasznak. Átkelek a Csarna patakon, ami most csak annyi, mint mikor az utcán átlépek egy pocsolyát. (A Vulkán túrák alkalmával ez egy kicsit nehezebb szokott lenni.) A [Z4]-en belekezdek az imént emlegetett emelkedõbe, és kicsiket lépve taposok fölfelé a fák közt beszûrõdõ délutáni fényben. Felülrõl gyermekvinnyogást hallok, de csak egy hölgy ereszkedik lefelé. - Egy kis délutáni séta? - kérdezi a köszönésemre válaszolva. - Igen, egy kis 90 km-es sétát teszek néhányadmagammal a környéken - válaszolom. Én nem tudtam, hogy akkora durranás ez a Csóványos, mert a hölgy is azt firtatja, hogy oda is felmegyünk é. Õk a családdal oda indultak, de útközben meggondolták magukat és visszafordultak. Tény, hogy ez nem egy kisgyereknek való sétagalopp; egy életre megutáltathatják vele a kirándulást. Közben leér az apa a picsogó gyerekkel. Megnyugtatom õket, hogy nemsokára leérnek a civilizációt jelentõ panzióhoz. Én türelmesen csûrök tovább, amíg balra nem kanyarodik a [Z4]. Vele kanyarodok én is. Az út gyenge lejtõbe megy át. Ezen kissé bosszankodok, mert ezt megint le kell majd dolgozni. Elérem a várt [Z-] jelzést, amin élesen jobbra fordulok. Megkezdõdik az iménti lejtõ többszörös ledolgozása. Egy lájtosabb résznél, az útról lehúzódva két hölgy beszélget. Cigi szünetet tartanak. Ha a Csóvit vették célba, akkor ez nagyon is érthetõ (mármint a pihenés). Hosszan megyek egyedül, úgy látszik a többieknek nem akaródzik abbahagyni a sziesztázást. Egy éles jobb kanyar után egy völgyet kezdek megkerülni elnyújtott balos íven. Az a rossz érzésem támad, mintha körbejárnék. A jelzések rendre jönnek egymás után, de most meg az jut az eszembe, hogy hátha elmentem a pontõr mellett. Egyetlen ember jön szembe, de az láthatóan nem a túrán van. Hosszadalmasnak tûnõ talpalás után végre egy fûben fekvõ embert veszek észre.

9. EP: SZÍVFÁJÓ-BÉRC

- Te vagy a pontõr? - kérdezem tõle. Az egyik fülébõl kihúzza a dugót és kérdõen néz. - Te vagy a pontõr? - kérdezem újra. - Igen - mondja és maga elé veszi az eszközeit. Van egy jó ötlete a dupla 7-es rajtszám problematikájának feloldására: a továbbiakban legyek én a 6-os. Pecsétel, átírja a 7-est 6-osra és már mehetek is tovább az egy szál szalaggal kezdõdõ, nagyjából vízszintben haladó, pihentetõ úton. A még mindig sûrû lombozaton keresztül alattomban beszüremkedik az este. Sokáig tolom magam elõre, míg végre megelõz valaki. A jelzetlen út végül belefut a [Z+] által jelezettbe. Itt még megnézhetem az egyre sötétebb színekben játszó égboltot. Érdekes, hogy a szárazság ellenére tetemes sarakat kell kerülgetni. Megpillantom a gémeskútra emlékeztetõ etetõt, amivel kapcsolatban olvastam valamit az itinerben. Nézzük csak! Ja, igen. Semmi különös, csak kissé jobbra fel kell menni egy süppedõsen füves útra, ami most jól láthatóan ki van jelezve, ám néhány évvel ezelõtt pörögtünk egy kicsit, míg rátaláltunk a takarásban sunyító jelre. Késõbb jobbra figyelek, mert volt itt egy omladozó átmászó, de úgy látszik teljesen szétmállott, mert nélküle találom meg a lejáratot, amit a tákolmány jelzett elõ hajdanán. Elõször kanyarokkal tarkított, jól járható lejtõn megyek lefelé, de késõbb annyira bedurvul, hogy a fékezésbe is úgy belefáradok és beleizzadok, mintha felfelé kellene jönnöm. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy már nincs sok a patakig. Régebben itt köddé vált egy darabon a jelzés, de most félsötétben is látom a jelet a patak túlpartján, egy fán. Átgázolok a gázlón, és egy balra tartó úton megyek - a változatosság kedvéért - fölfelé. Ez egyelõre jólesik a brutál lejtõ után. Egy szekérútra bukkanok, amit elég trükkösen kell majd keresztezni, de az egyre erõsödõ alkony miatt elõször elõkotrom a fejlámpámat. Megiszok egy doboz energiaitalt, mert egyrészt szomjas vagyok, másrészt felsandítok arra az emelkedõre, ami rám vár. A tovább vezetõ ösvény is viszonylag új lehet, mert még nincs kijárva a szekérútból való kiemelkedés, ezért ez egy négykézlábas produkcióóó. A jól kijelzett útvonalért azzal fizetek, hogy az eddigi Királyházára besétálós út helyett egy extra bércre mászóst kapok. A lent megjelenõ fejlámpafényekrõl látom, hogy igen magasra másztam már a szekérútról. Az emelkedõ után nem sokkal belefut a jelzés a [P4]-be, amely után már lejtmenet következik. Lehet, hogy az új útvonal rövidebb, de, hogy jócskán felpluszolta a szintet az biztos. Kanyargok jobbra, balra, rét mellé érek, és hirtelen nem is tudom, hogy merre kéne átvágni rajta, de egy Börzsöny vándortúráról úgy emlékszem, hogy ellenkezõ irányba, átlóba, és ez be is jön. Néhány kanyar és irányváltás után már fogalmam sincs, hogy merre az arra, csak azt tudom, hogy Királyháza biztosan lefelé van. Szerencse, hogy a jelzések megfelelõ távolságban vannak egymástól, és jól láthatók. Igazán akkor kerülök képbe, amikor két egymás utáni hídfunkciót ellátó pallón megyek át, mert itt már felpillantás nélkül tudom, hogy a [P-] jelzésre értem ki, amelyen menten jobbra fordulok. Szembe jön három lámpás alak, de nem a mi túránkon vannak, mert erõsen spangliznak, és úgy tudom, hogy az efféle szenvedéllyel terhelt túrázók ma nem jöttek el... Változik a füst szaga, ez már a tábortûzé.

10. EP: TÛZKÖVES-FORRÁS

A Tûzköves forrásban bízhat az ember, mert mindig termel, legalábbis eddig még nem sztrájkolt. Igaz, hogy csak úgy lehet megmeríteni benne a poharat, mint amikor a zsiráf iszik széttett lábakkal meghajolva, mert magasabban állsz, mint a víz szintje. Aki pedig finnyás, és nem akar a kiömlõnyílás alatti mini medencébõl meríteni, annak fokozottan türelmesnek kell lennie, amíg a kívánt vízmennyiség kicsurog. Merítek, és a pohárba egy sport hidratáló tablettát dobok, majd egy kevésbé füstös pihenõasztalhoz ülök. Bubut - aki idõközben befutott Sanyival - nem zavarja a tábortûz füstje, a hátát szárogatja, melengeti a tûzhöz legközelebbi padon. Jól jön a Vilatinál kapott nagy sportszelet. Ez fog felrepíteni a Mánára, majd a Csóvira. Régebben itt mérték a babgulyást; majd most meglátom, hogy a csokiban van e annyi hajtóanyag, mint a levesben. (Gáz biztos nincs benne annyi.) Még egy pohár vizet iszok, de nem tankolok az útra, hogy minél kisebb súlyt kelljen felcipelnem az elõbb említett dudorokra. Aki bújt, aki nem, megyek! A sorozatos patakátkelések semmi gondot nem okoznak, ezért hálás is vagyok a természetfelelõsnek. Elérkezik a pont, ahol bizony balra bele kell kezdeni a hegybe. Hátra nézek, hogy jön e már valaki, de úgy látszik egyedül kell nekivágnom. Lassan araszolok felfelé, de a dr. Tóth Péter emlékmûvet elég hamar elérem. Itt nemigen mozog a szél, ezért - szokás szerint - én lendítek egyet a harangjátékon a doktor, és az erre járók tiszteletére. Tovább megyek annak tudatában, hogy a Mánáig még a fele emelkedõ hátra van, és a szintvonalak egyre sûrûsödnek. A [P-] jelzések megfelelõ távolságra vannak egymástól, ezért a fatörmelékes, gyökeres, köves ösvénynek lehet több figyelmet szentelni. A rozsdás drótmaradványok még mindig itt éktelenkednek az "út" mentén, de legalább arra jók, hogy jelzik nekem az utolsó erõs emelkedõt a Nagy-Mána elõtt. Idefönt már elég szépen jár a lég, állva nem is lenne elég a pólóviselet. Ni csak! Egy sátor van felverve ezen a kicsi füves tisztáson. Nagyon szeretheti a szélzúgást, aki itt ütött tanyát. Egy kis "séta" a gerincen pihentetõ, de óriásit téved aki azt hiszi, hogy ezennel végzett a mászással. Aki innen a Csóványosra akar elérni, annak még két számottevõ emelkedõvel kell kalkulálnia, igaz, jól el vannak osztva. A következõ ilyen alatt elõször egy-, majd két lámpát látok szembe jönni. Átfut az agyamon, hogy a "hivatalos" túra csak a Tûzkövesig tartott, és most jönnek az erdészet emberei, és (Hofi után szabadon) mindenkit kizavarnak az erdõbõl. Elvvégre most már szabad országban élünk! Vagy mi? Egyszer csak eltûnnek a fénypontok. Most vagy lesnek rám, vagy õk ijedtek meg tõlem. Jól van na! Valamivel nekem is el kell szórakoztatnom magam egyedül a sötét erdõben; egy kicsit fantáziálok. Kanyarog az emelkedõ, és elég meredek is. Néha egy fába kapaszkodva taszajtom tovább magam. Megint egy kis pihentetõ szakasz, de ez most rövidebb. Az utolsó emelkedõ se piskóta, de ennek tetején az ember már joggal várhatja a jól végzett munka jutalmát, a Magosfa felõl, jobbról becsatlakozó [Z-] jelzést. Most már - enyhe túlzással - azt lehet állítani, hogy innen csak át kell sétálni a Csóvi geodéziai tornyához a magyar trikolor színei nyomán. Közben persze figyelni kell, hogy különféle forrás- meg nemtommilyen jelzések nehogy félrevezessenek. Hoppá! A beton torony körbe van kerítve. A kerítés és a NIX közti keskeny mezsgyén araszolok a Béke emlékmûig, melynek tövében hálózsák-gubójában hasal a pontõr.

11. EP: CSÓVÁNYOS

Kérdezi, hogy jön e utánam valaki, mert akkor nem szenderül el édesdeden. Nem javasolok szendergést, mert tuti, hogy Bubu és Sanyi a sarkamban vannak, és jó, ha a pont LED-es viharlámpája is égve marad, hogy könnyen idetaláljanak az elgyötört túrázók. Egy csoport eppen az ideérkezésemkor indult le, de már nem tudtam megállapítani, hogy kikbõl áll. Nyomban utánuk eredek a meredek [K-] / [P-] jelzésen. Porzok lefelé, de poroztak az elõttem járók is, jól látom ezt a fejlámpám fénykévéjében. Elegendõ fékezgetés után balra meglátom a [PX] síelõ jelzést és egyvonalban vele, jobboldalt ott lóg a fehér szalag, ahol derékszögben le kell törnöm, és a mély avarban lefelé csúszkálnom. De jó lenne, ha nem esne semmi szemét a cipõmbe. Hamar leérek a hegyoldalba vájt [P3] ösvényre. Megint jobbra fordulok és néhány perc múlva áthaladok a fölém hajló Oltár-kõ alatt. Alant látom a szerpentinen lefelé kanyargó, általam üldözött csapat fénykígyóját. Becsatlakozok a [K3] jelezte útba, amelyen balra, lefelé folytatom. Száraz az út, de az apró köveken meg-megcsúszok. A hosszú szerpentinen kellõen gyakoriak a nagyméretû [K3] jelzések. Hirtelen egy éjjeli pillangóról verõdik vissza élesen a lámpám fénye, aztán megjelennek a társai is. Persze nem az ötven kilós sétálósakról, hanem a könnyû, ide-oda cikázókról van szó. Zavaró, ahogy a szemem elõtt kavarognak. Nagyon ügyesek, csak egyet sikerül elkapni, azt, amelyik az orromon akart szolizni. (RIP) Halkan csörgedezõ patakhoz érek; itt már átfolyásokat kell kerülgetni, átugrálni. Egy patakátkelés után megjelenik a [K+] jelzés; ez a Lósóskás-rét. Ezt onnan tudom, hogy tavaly a Királyháza 30-on jöttem a Hamuháztól idáig a [K+] jelen. Itt láthatók az elsõ leszürkített [K3] jelzések; az a jó, hogy világosszürkével vannak lefestve. 2010-ben, a szakadó esõben haboztunk itt egy darabig, mert nem tudtuk, hogy egyenesen be kell menni a bokrosba. Kb. 50 méteren nincs jelzés, mivelhogy bokorra nem lehet felfesteni. Most határozottan bemegyek, és a bokorsor túloldalán megpillantok egy fára festett, leszürkített jelet. Az elõttem járók is tudhatták ezt a stiklit, vagy GPS-ük van, mert egy szikrányi fényt sem látok a saját fejlámpámén kívül. A kanyargós ösvény egy száraz, mély patakmederbe visz le, ahol nem igazán tudom, hogy merre kéne kimászni; abba sem vagyok biztos, hogy a másik oldal a nyerõ. Kimászok a túloldalon, és rövid keresgélés után rátalálok egy szürkére. A nem járt, semmi kis ösvényt ágak és avar takarják. Mély árok mellett kanyarog, aminek nem látni az alját. Tiszta szerencse, hogy friss a szürkítés, mert jövõre szerintem már nem lesz látható belõle semmi. A lábnyomnyi ösvény végül rákanyarog egy normálisabb, szélesebb útra. Kissé aggaszt, hogy még NEM találkoztam az itiner által beígért

12. MOBIL, "HIDEGHEGY GÁTLÓ" ellenõrzõponttal, aki az itiner szerint a Fekete-patak és az Aklok-rétje között cirkulál. Remélem nem mentem el mellette. Az úton hátrafordulva fényeket látok. Amíg bevárom a lámpatulajdonosokat kibontok egy zsebkávét. Bubuék érkeznek. Õk sem találkoztak a mobil ponttal, azt hitték, hogy én vagyok az... Nem akarom elhinni, hogy apró esõcseppeket, látok a lámpám fényében. Abba az illúzióba próbálom ringatni magamat, hogy ezek is csak porszemcsék, de a sûrûsödõ koppanások a lombozaton a nyers valóságról árulkodnak. Nagyon elkeserítõ. Egy kellemes túrát fog elrontani az idáig oly kegyes idõjárás. Még dacolok egy darabig, még nem veszem fel az esõkabátnak elhozott széldzsekimet, de amikor már a falevelekrõl is csöpög, akkor megadom magam, és én is púposnak öltözök a ma éjszakai jelmezbálon. Egy füves résznél azt hiszem, hogy mindjárt itt az Aklok-rétje, de Bubu kiábrándít, mert azt mondja, hogy messze van az még. Sajnos neki van igaza. A talaj hihetetlenül gyorsan vizesedik, különösen azokon a helyeken, ahol agyagos a talaj, és - mint tudjuk - a Börzsöny legnagyobb részében sajna ez dominál. Beletörõdõen baktatok az alkalmi csapattal, mígnem mégis elérjük az Aklok-rétjét. A délelõtti [P+] jelzés mentén megyünk a [K-] balos letérésig, ahol mindenkit magam elé engedek, mert nem akarom zavartatni magam a síkossá vált, meredek lejtõn. Nehezen, de sikerül megoldani hanyattesés nélkül, olykor a szegélyezõ csemeték segítségét véve igénybe.

13. EP: BÁNYAPUSZTA

A pecsételõ hölgynél rákérdezek a "HIDEGHEGY GÁTLÓ" mobil pontra, de hirtelen nem is tudja, hogy mirõl van szó, ezért nem firtatom tovább a dolgot. Éppen távozik egy másik maroknyi csapat, s így nekem is lesz helyem a vadászház teraszán álló asztalnál. Levetem a vizes széldzsekit és a hátizsákot, de még így, pólóban sem fázok. Én is kérek egy tányér bablevest, de nem adnak, mert nincs, ugyanis babgulyás van. Ebben az esõ által lehangolt, leeresztett kedélyállapotomban valahogy nem tudok kacagni ezen a tréfán. Jobban leszek, amikor mégis megkönyörülnek rajtam egy nagy adag levessel. Ez olyan finom, hogy rég nem ettem ilyen jót, és a mennyiségére az a jellemzõ, hogy nem repetázok, pedig nálam ez nagy szó. A tartalmas leves után jólesik kortyolni az asztalra tett ásványvízbõl... Dörög az ég. Bubu azt mondja, hogy ez annak a jele, hogy elvonul a fejünk felõl az esõfelhõ. Legyen igaza, de nekem nincs türelmem -, és gondolom idõm se - ezt kivárni; köszönök mindent, és egyedül nekivágok az õszi, mennydörgõs, villámlós, esõs börzsönyi éjszakának. Lemegyek a ház elõtti néhány lépcsõfokon és balra indulok a bakhátas, csúszós úton; az út mentén csermelyt táplál az esõvíz. Jó párszáz méter, és balra ki kell mászni a [K-] / [m] jelezte útból, és ösvényen kell kanyarogni a [K+] / [m] nyomán. A köd miatt keresgélni kell a jelzést viselõ fákat, mert a vadcsapás szerû ösvények behálózzák a terepet. Emelkedések, ereszkedések váltogatják egymást. A fokozott figyelem ellenére hirtelen a [K4]-en találom magam, amirõl tudom, hogy csak kereszteznem kellett volna. Visszafordulok, és úgy ötven méterre lámpákat látok, amint éppen letérnek ott, ahol nekem is le kellett volna térnem. Belehúzok, és Gézáék csapatához csapódok. Egy patakátkelésnél elhagy a [K+], és hirtelen nem tudom, hogy hol is másszak ki a mederbõl. Egy túratárs azonban - akit már tegnap óta többször láttam - megvár a túlparton, és kihúz a csávából. Jólesik a szinte zavarba ejtõ gesztus. Egy rövid ideig csak a [m] marad, de én még errõl is letérek, mert ki nem hagynám, hogy igyak a Vasedény kulcsosház elõtti János-forrásból. Egy szempillantás alatt megtelik a poharam a hideg vízzel. Az egészet meg sem tudom inni, éppen a "Fagyos" mivolta miatt. Már nem térek vissza a jelzésre, hanem közvetlenül a forrás mögötti meredeknek vágok neki, amin egy hangyányival a többiek elõtt érek fel a [S4] / [m] szekérútra, amirõl majd a megfelelõ pillanatban balra le kell térni. Beállok a vonatba, és jó tempóban csattogunk lefelé, látványosan fogyasztva a távot. Idõközben elállni látszik az esõ, amit azért nem lehet rögtön észrevenni, mert a fákról mindig jön egy jó adag a nyakunkba, amikor egy-egy fuvallat megrázza az ágakat. A Kollár-völgynél becsatlakozunk a [S+] jelezte útba, méghozzá jobbra. Leérünk egy patakátkeléshez, ami azért emlékezetes számomra, mert 2010-ben itt egy sármedence várt minket, és nem lehetett semerre kikerülni. A patt helyzetet Pisti oldotta meg, aki egyszerûen átgázolt az egész ótvaron, aztán - most már minden mindegy alapon - mi, többiek is követtük a példáját. Érzésem szerint nincs már messze Kisirtáspuszta. Néhány perc múlva igazol a kisvasúti sín és mellette a KISIRTÁS feliratú megállótábla. Valaki felveti, hogy meg kéne várni a vonatot, de nem díjazzuk az ötletét, mert a menetrend ismeretének híján lehet, hogy jövõ tavaszig itt ülhetnénk az indulására várva. Ehelyett inkább átvágunk a réten, majd hidat keresünk. Elsõre a vasút hídját találjuk, de semmi vész, mert pár méterre mellette megtaláljuk a gyalogosok számára építettet. Nincs korlátja a keskeny fahídnak, ezért szólok a többieknek, hogy most ne aludjanak. Különösen Géza a címzett, akit eddig Miki "ébresztgetett" útközben. A könnyû menetelést biztosító lejtõt most kezdjük megfizetni; alattomos emelkedõn törtetünk Nagyirtáspuszta felé a beton villanyoszlopok mentén. A derekamra kötött széldzseki vagy lecsúszkál, vagy nyomja a hasamat, ezért gyorsan belegyömöszölöm a hátizsákba. A pólóm már majdnem száraz a belsõ fûtés miatt. Hamarosan jobbra elhagy a [P+] és a [m], marad a [S+]. 2010-ben ez az út még nem volt része a túrának, ezért nincs emlékem a hosszáról; úgy tûnik tovább tart, mint ahogy azt saccoltam. Kétszer is keresztezzük a vasúti síneket, de vonatot még egyszer sem láttunk, hallottunk. Jó, hogy nem vártunk rá Kisirtáspusztán. Távolabb neon fényeket látunk, és kiérünk egy mûútra. Jobbra, a kerítésen belül egy kivilágított sétány vezet a Szent Orbán erdei hotel felé, valószínûleg ennek a fényeit láttuk az imént. Elhaladunk a kerítés mellett, és egy keresztezõdésben jó érzékkel megtaláljuk a [Z+] jelzést, amin balra fordulunk. Most már csak azt a két épületet kell megkeresni, amelyek között fel kell vágni. A jól látható jelzésnek köszönhetõen ez is megvan. Felszívjuk magunkat, és belekezdünk a túra utolsó számottevõ emelkedõjébe. Persze, lesznek még huplik bõven, de ez a legnagyobb köztük. Figyelni kell, mert véget ér a [Z+], és nekünk a jobbra felmenõ [Z-] jelzést kell választani, mert az egyenes levinne Érsek-tisztásra, ami fölöttébb bosszantó lenne. Tehát lankadatlanul emelkedünk a további magaslatok felé. Egy jobbra-, és nem sokkal utána egy balra menõ [Z3] mellett megyünk el, majd kiérünk egy nagy tisztásra, ahol pár métert lefelé siethetünk, hogy aztán meredeken felmásszunk a Só-hegyre. Útközben már érezni a füstszagot. - Rakják a tüzet a forralt bor alatt - mondom a többieknek. És tényleg, a csúcsról megpillantjuk a nagy tábortüzet, amit nem tudom, hogyan tartott életben a pontõr, amikor zuhogott az esõ. Leereszkedünk a hegyoldalba a tûzhöz.

14. EP: SÓ-HEGY DÉLI NYÚLVÁNYA

Miki rákérdez a forralt borra. A pontõr termoszt húz elõ. Én is kérek másfél ujjnyit, tényleg "csák ázs ízse miátt", hogy az utánunk jövõknek is maradjon. Lent, távolabb városi fényeket látok, Márianosztrára tippelek. Leülök egy korhadt fára, amíg a többiek szerelvényt igazítanak; nincs kedvem egyedül továbbmenni. Na de most már búcsúzni kell a pontõrtõl - köszönve a forraltborkóstolót -, és lemászni a Só-hegy lábához. Ez is egy jó kis mutatvány, a felázás nélkül is hanyattesõs ösvényen lefelé. Géza azt mondja, hogy szaladni kell, nem szabad megkapaszkodni, mert akkor esel el. Biztos igaza van, de én inkább a fától fáig módszert alkalmazom, és így éppen, hogy megúszom zakózás nélkül (amiben egyszer itt már volt részem). A [Z-] levisz egy szekérúthoz (fölötte távvezeték), amit keresztezünk, és egyenesen a Lengyel-rétek felé vesszük az irányt. A második rét után balra jól látható fehér szalagozás veszi át a vezetést. Megint jól siethetõ lejtõn masírozunk. Olyan ázott agyagos a talaj, hogy minden lépés után érzem, amint a vádlimhoz ütõdik egy, a cipõsarkam által felkapott rög. Ha ilyen tempóban tudunk végigmenni, akkor ez már nem is zavar. Hosszan tart ez a szalagozott szakasz, de több irányváltás után aztán belecsatlakozunk a [P-] jelzésbe. Ez a jelzésátfestések túrája. A kifogástalan jelzéseket átixelték, és az út másik oldalán álló fákra festették fel, de nem közvetlenül az út mentén, hanem egy-két sor fával beljebb. Elsõre ez megtévesztõ; egy beugrónál meg is állunk tanakodni azt hívén, hogy balra bevezet a [P-] a dzsindzsásba. Ezt leszámítva hamar elérjük az átugrandó patakot, amit át is ugrunk, és késõbb jobbra meglátjuk az újabb szalagozást, ami levisz a mûúthoz.

15. EP: KÓSPALLAG, ÚTELÁGAZÁS

Egy percre lezuttyanok a padra a többiek mellé, és almát rágcsálok. A pontõr azt mondja, hogy a [K-] jelzést is megvariálták, de menjünk nyugodtan a régin. Na, nézzük csak, hogy eltalálunk e a Törökmezõre! Az országúton minden a régi, és jobbra az erdõbe is a megszokott helyen mehetünk be. Egy darabig nincs semmi probléma, de egyszer csak kerítés mögé vinne be a [K-]. Géza átmászást javasol, de a kerítés így néz ki: ###, tehát hosszan állnak ki a tetején a hegyes vasdrótok. Nem szeretném, ha bárki zacsija (de fõleg az enyém) bánná az átmászást, ezért egy lentebbi útra térek, ahol szintén van [K-]. A többiekben sem buzog annyira a vállalkozó szellem, ezért Õk is jönnek. Az igazi meglepetés a Békás-réten ér, amit teljesen felszántottak. Már nem lehet átlóban átvágni a magányos fa mellett, hanem ki kell négyszögelni a rétet. A magányos fát nem is látom; remélem nem esett áldozatul az intenzív agrikultúrának. A szántás végén mégis átvágunk a réten. A vizes fû letörli a sarat a cipõnkrõl, de hiába, mert amikor a tanyát mellõzve visszatérünk az erdõbe, akkor a lejtõs út annyira sáros, hogy csak üggyel-bajjal lehet rajta közlekedni, örülünk, ha megússzuk esés nélkül. Lecsúszkálunk a [Z-] jelig, amin tegnap reggel begyalogoltunk a pontra; most is ezt tesszük.

16. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

A tea az, amire vágyom, zsíros kenyeret nem kérek. Amikor vissza akarok menni az útra, a pontõr megmutatja, hogy merre a legpraktikusabb visszatalálni a [Z-] jelzésre. Egy rövid, de kajak emelkedõ vezet a kútjelzésekig, ahol egy kicsit keresgélnem kell a nem várt köd miatt. Közben utolérnek a többiek, és együtt megyünk tovább a [P-] / [Z4]-en a Törökmezõ turistaházig, hogy ott váltsunk a [K-] / [P-] jelzéskombinációra. Valami borfesztivál vagy mi a szösz (szesz) lehet, lehetett itt, mert az út mentén molinók hirdetik a nemtommilyen borokat. Valahogy bekeveredünk egy bokrokkal körülültetett játszótérre, ahonnan csak alapos kutatómunka után találunk kiutat. Hiába, késõ van már, vagy korán van már, vagy amit akartok... Egy szélesebb, sáros útra jutunk ki, ami már nem annyira lejtõs, hogy eséstõl kellene tartani, ezért nekieresztjük. A [P-] egy kis balos letérõ ösvényen elhagy, mi pedig célba vesszük a pár éve letermelt irtást. Egy pihenõnél nagyon meredekké válik a lejtõ, és agyagos jellegû sár fedi. Mindenkit elõreengedek, a finis elõtt már végképp nem akarok elcsúszni, és a vonatra is elegánsan akarok felszállni. Egy technikai kiállás után mindenki eltûnik a látókörömbõl, csak a Körtvélyes brutál emelkedõje elõtt érek be egy túratársat, aki egy leszürkített (!) [K-] jelzést vizsgál. Hát, én már nem is csodálkozom, csak azt a tagot sajnálom, aki nem járt még erre, és éppen teljesítménytúrázik. Nekivágok a sáros emelkedõnek. Valaki kiritkította a tüskés bozótot, mert most nem akarják szúrós ágak leszedni rólam a ruhát. Ez az emelkedõ is kétszer olyan hosszú, mint amilyenre emlékeztem, de zokszó nélkül legyûröm. A mûútra kivezetõ sétány jelzései is mind egy szálig le vannak szürkítve. A flaszteren elnézek a balra kiágazó turistaútra, és - vessetek meg érte -, de úgy döntök, hogy a ködös, sáros úton botorkáljon az, akinek Imre az anyja. Különben is, szürkék a jelek, nem láttam, és kész! A Köves-mezõ még a szilárdon baktatva is nehezen jön el. Már a parkolójában járok, amikor lentrõl fejlámpák közelednek. - Hát ti merre jártatok? - kérdezem. - A szalagozást kerestük, és a [K+] jött helyette - mondja az egyik elõresietett túratárs. A parkolóban picit balra kell menni, és onnan vezet a fák közé a megszokott fehér szalagozás. Nekiindulunk a meredek lejtõnek, ami nem túl hosszú, de utána van még rengeteg méter a lejtõs utcából. A végén jobbra fordulunk, és erõsen vonzani kezdjük a távoli templomtornyot. Ha nem látnék egy-két embert lézengeni az utcán, akkor azt hinném, hogy amíg távol voltunk evakuálták a települést. A lejtõn is magam elé engedtem mindenkit, a plébániára is utolsóként lépek be. Elégedetten nézek az órámra, 37 percet sikerült bennhagyni a szintidõbõl. Leadom az itinert, és egy asztalhoz ülök, hogy lazítsak a szerelvényen, és igyak egy jó pohár málnaszörpöt. Nemsokára a másik kis csapat is beérkezik; a fõrendezõ személyesen gratulál mindenkinek, ami nagyon jól esik. Az is megtisztelõ, hogy búcsúvirslivel kínálnak. Szívesen élvezném tovább a sikeres teljesítés eufóriáját, de a menetrend ezt nem engedi. A második félpár virslit már az utcán eszem meg. A pénztár elõtt nyugalmat erõltetek magamra; azért sem hagyom elromlani a jó hangulatomat, és nem idegesítem fel magam egy nõ ötpercig tartó jegyvásárlásán. A vonaton nem tudok szenderegni, átgondolom a túrán történteket. A Nyugatiban, a leszállás után Sándor szólít meg. Meglep, mert nem láttam felszállni. Elmondja, hogy Bubuval kivárták a bányapusztai vadászházban, míg alábbhagy az esõ, és így igencsak bele kellett húzniuk a végén. Otthon ellazít a melegvizes zuhany, de a rég vágyott ágyikóban másfél órai félálom után felpattan a szemhéjam, s utána én is. Kibiciklizek a napsütötte Városligetbe, és még látom a Maratont teljesítõk befutását. Egy túrákról ismert arc, amikor meglát a nézõk között, az "A teljesítménytúra erõt ad!" kiáltással üdvözöl engem, és a saját célba érkezését. Igaza van...

Ottorino



 

 
 
AlgTúra éve: 20132013.10.25 19:36:32
megnéz Alg összes beszámolója

NaHáT 35 beszámoló:


 


http://logout.hu/bejegyzes/alg/turanaplo_5_nahat35_3.html


 


Üdv,


A.

 
 
Cam MogóTúra éve: 20132013.10.15 12:24:43
megnéz Cam Mogó összes beszámolója

NaHáT 90

Potyog a dió a nagymarosi plébánia udvarán. Megkóstolom, kiváló csemege, szívesen bespájzolnék belõle. De már állnak a sorok a nevezési asztaloknál. Ismerõs és ismeretlen arcok bukkannak fel, üdvözlések és kötekedések hangzanak, kötetlen hangulatban várjuk, hogy kézhez kapjuk az itinert.

Egyedül indulok a jól ismert utcákon kifelé, a Templom-völgy felé. Az õsz színei csak úgy tombolnak, a fák-bokrok leírhatatlanul szépek. Azért is szeretem ezt a túrát, mert talán az év ezen idõszakában a legszínesebb a természet. A Szent Mihály nyerge után a réten megjelennek az elsõ õszi kikericsek. Fent a Hegyestetõn szépen felújították tavaly óta a Juliánus kilátót. A kilátás most is pazar, némi  pára teszi kissé elmosódottá a Dunakanyar látványát, de így is szép. A zebegényi Kálvária felé haladva most is megtalálom a szelídgesztenye fákat. Néhány szemet becsúsztatok a hátizsákba vásárfiának, mert hát össze tudnék szedni egy egész tepsire valót, de azt még 80 km-en kellene cipelnem az út végéig.

A Trianon emlékmûtõl lelépcsõzök Zebegénybe, és nagyon figyelek, hogy el ne szalasszam az út szélén álló Monarchia rétesházat. Sajnos csak 10-kor nyit, most meg ¾ 9 van. De a tulajdonos épp kint rendezget, és azt mondja, azonnal kinyit nekem. Be is tolok két finom friss, meleg túrós rétest, még most is itt van az íze a számban. Elégedett Pistikeként folytatom az utat, fel a Malom-völgyben.

Ez az egyik kedvenc útszakaszom, a patak mentén különleges, egybefonódó, öreg fûzfákkal, késõbb pedig az õszi kikericsekkel teleszórt rétekkel. Annyira azért nem sietek, hogy ne készítsek megint egy sorozat fotót ezekrõl a harmatos, törékeny, lila lényekrõl. Törökmezõi halastóhoz érkezve  pedig a tó ad témát, tökéletes szimmetriát tükrözve vissza a partmenti színes erdõbõl. Az ellenõrzõponton zsíroskenyér, hagyma, tea vár.

A tó partján indulva nehezen szakadok el a látványtól, és meg nem állom, hogy még néhány fotót készítsek. Irány Pusztatorony, majd ennek bevétele után a Kis-Hanta patak völgye és Kóspallag. Nyitva még a bolt, és úgy érzem, hogy megelõlegezhetek magamnak egy sört, bár még messze van az út vége. Végigbaktatok a hosszú fõutcán, és rátérek a Kálváriára vezetõ útra. Hétágra süt a nap, meleg van. Fent az ellenõrzõponton egy egész család posztol, apa-anya és két kisgyerek. Olyan meleg van, hogy mezítláb ülnek a napon. Az egyik kicsi nyújtja felém az itinert, a nálam lévõ egyetlen hazai Sport szelettel jutalmazom. Lecsorgok a Kisinóci rétre, és kezdõdhet az elsõ komolyabb mászás, irány az Inóci-nyereg. Alaposan megizzaszt az emelkedõ. Közben utolérem Halimát, és beszélgetünk egy kicsit. A nyeregben ellenõrzõpont, a tûz mellett az évek óta jól ismert pontõr. Megkínálom a sörömmel, nem akarja elfogadni, végül kissé vonakodva húzza meg. Nekem most sok lenne egyszerre, bontottként cipelni meg nem akarom.

Hevér Gabival és társával indulok tovább a nyeregbõl. Nagyon szeretem ezt a szakaszt is. A sárga + gyönyörû bükkösökben kanyarog Kisirtáspuszta felé. De mi egy idõ után letérünk róla, és egy meredek hegyoldalon, a szalagokat követve felevickélünk a magasabb régiókba. Itt, a szekérutak erdejében biztosan eltévednék a szalagozás nélkül. Keresztezzük a kék négyzetet, majd újabb szalagzás után az Aklok rétjére érünk. Bubu azt mondja, hogy a túra útvonala három láncszemhez hasonlítható: az elsõ tart Törökmezõig, a második az Aklok rétjéig, és itt kezdõdik a harmadik. A P+ új nyomon halad, bevezették az erdõbe, egy kis ösvényre, a szekérúttal nagyjából párhuzamosan. Felkapaszkodunk a Salgó-várba, ahonnan pazar kilátás nyílik a Fekete-völgyre és a túloldali hegyvonulatra. A panorámában gyönyörködve elfogyasztom az itt kapott Balaton szeletet.

Hullámvasutazás következik a gerincen: Kövirózsás, Holló-kõ, Jancsi-hegy. Utolér Márton Dani, váltunk néhány szót, szerdán indul a Csanyáék által kitalált 150 km-es „Kör” teljesítésére. Ezért most nem siet – mondja, majd tovasuhan, én meg csak botorkálok tovább a köveken. Útközben több diákcsoporttal és családi túrázókkal is találkozom. Sok embert kicsalt a kora õszi szép idõ. A Fekete-völgyben, a VILATI-nál nagy a forgalom. Lakodalomra készülnek, és alig akarnak kiszolgálni a büfében, pedig majd meghalok egy kis kóláért. Kint, a ponton virslivel várnak a szemrevaló pontõr lányok. Kell az energia, mert ismét mászni kell, magasra, ha nem is egészen Magosfáig, de majdnem. Felkapaszkodom a Z négyzeten, elérem az új nyomvonalra terelt  Z sávot. Lassan elbúcsúzom a lefekvésre készülõ Naptól. Azért még  világos van, nem úgy, mint tavaly, amikor itt sötétedett rám. Magányos pontõr pecsétel a Dosnya-nyeregben. Az Oros-bércen tavaly vagy fél óráig kerestem a sötétben, hogy hol tér le a szekérútról a Z + egy  keskeny ösvényre. Most ez elsõre sikerül, igaz, azóta szépen kitisztították és felfestették. A jelzések egyébként szinte végig a túra útvonalán szépen fel voltak újítva, újrafestve.

A patakon átkelve elõre örülök, hogy mindjárt itt van Királyháza. Ehelyett a Z+ új útvonalra lett terelve, egy erdei ösvényen felvezették a hegyre, majd becsatlakoztatták a P négyzetbe. Elõveszem a fejlámpámat. A Rakottyás patakon átkelve megvan a P sáv, és nemsokára elérem a Tûzköves forrást. A pecsételést követõen vizet töltök, majd egyedül indulok az éjszakában meghódítani a Nagy-Mánát.

Fent a gerincen erõs szél fogad. A Nagy-Mána kamaszkorom óta a szívem csücske. Itt mindig megállok, eloltom a lámpámat és nézelõdök egy kicsit a sötétben. A völgy mélysége a gerincút mellett éjjel nem látható. A szemközti Pogányvárnak is csak a sziluettje látszik a sötétben. Tovább indulok. Beérve az erdõbe nagyon kell figyelnem a jelzést, fától fáig, pedig már n-szer mentem itt. Néhányszor igencsak elbizonytalanodom, visszamegyek az elõzõ jelig. Sikerül úgy elkavarnom, hogy végül szembejövõ fejlámpákat veszek észre. Kiderül, hogy megfordultam és visszafele megyek. Csatlakozom a csapathoz, és innen együtt haladok velük: Zoli, Bea és Gábor az útitársaim az éjszaka további részében.

Csóványoson a geodéziai torony bekerítve, azt mondják, kilátó épül rajta. A pontõr a hálózsákjában kucorogva pecsétel. Azonnal indulunk tovább, most jön a nagy lejtõ. Megtaláljuk a szalagozást, ami levisz a P háromszögre, elhagyjuk az Oltárkõ tömbjét, és leereszkedünk a K háromszögön a patakhoz. Közben elhasalok néhányszor, de szerencsére nincs baj. A Fekete-völgyet elérve átkelünk a patakon, és megkezdjük a hosszú kanyargást a K háromszögön – amit innentõl végig lefestettek szürkére. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy ezt a jelzést is megszüntették. A hegyoldalon kanyargó keskeny ösvény ferde, csúszós, nehezen járható. Azután szekérutak következnek, és mintha csepegne az esõ. A „mintha” egyre bizonyosabbá válik, és mire az Aklok rétjére érünk, már alaposan esik. Itt már jártam nemrég, bezárult a harmadik láncszem. Rövid, meredek kéken leereszkedünk Bányapusztára, ahol meleg babgulyással várnak minket. Nagyon jól esik a tartalmas leves, új erõt ad. Az esõ vigasztalanul  zuhog. Újabb társaság érkezik, Wehner Gézáék  csapata. A kis fedett terasz már szûknek bizonyul, indulni kell. Kivágódunk az esõbe, lesz ami lesz. A szekérút már nagyon csúszik, a talaj felázott, de az erdõben bent még jól járható a K+ ösvénye. Villámlik, mennydörög, ez egy jó nyárias zivatar októberben. Már mindenem csupa víz. Átkelünk egy kis gerincen, le a patakhoz, majd a szekérúton egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a K négyzet van a fákon. Közben látjuk a közeli Vasedény kulcsosháznál az ott téblábolók fényeit. A szakadó esõben visszafordulunk, hol is hagytuk el a jelzést. Végre megvan, elérjük a Vasedényt. Szárítkozás, ruhacsavarás közben feltöltjük a vízkészleteinket a János-forrásból.

Ahogy felkapaszkodunk a S négyzethez, csendesedik az esõ. Ez reménységgel tölt el, mert egész éjszaka zuhogó esõben menni, valljuk be, nem a legnagyobb élmény. Elérjük Kisirtáspusztát, átkelünk a síneken, majd a kis fahídon, tovább Nagyirtásra. Útitársaim közben azt taglalják, hogy milyen csúszós lesz a Z sáv a Sas-hegyen és a Sós-hegyen. Mire a Szent Orbán fogadóhoz érünk, az esõ teljesen eláll. Tavalyról emlékezve rögtön megtaláljuk a Z sávot, és abban a tudatban indulunk el rajta, hogy ez a túra utolsó nagyobb emelkedõje. Mire felérünk a Sós-hegy kopasz tetejére, az idõ teljesen kitisztul, látszanak a közeli-távoli települések fényei. Emlékszem, egyszer nappal (talán a Szondi túrán) innen még az Esztergomi Bazilika is látszott. Az ellenõrzõpont a „szokásos” helyen, a hegyoldalban van. És a pontõr a „szokásos” forralt borral kínál minket. Kiváló! Több is lecsúszna, de hát nem egyedül vagyunk, még jönnek utánunk, és persze ahhoz, hogy itt forralt bort kapjunk, a pontõrnek mindent fel kellett gyalog cipelni ide a hegyre…

A lefele úttól félek, mert ismerem õkelmét, és most ráadásul jó csúszós az esõtõl. És lõn, minden óvatosság ellenére akkorát esek, hogy magam is csodálkozom, hogy fel tudok állni. Megtaláljuk a Márianosztrát elkerülõ szalaggal jelzett utat, és én félálomban rovom a kilométereket. Kóspallag és Márianosztra közt alapos munkával leikszelték a jelzéseket, és újakat festettek. De már nem zavar, nem keresem az értelmét. Kóspallag szélén társaságunk lerongyolódott hangulatban ül az asztalhoz, közösen megesszük a maradék pilótakekszemet és néhány almát. A pontõr kedvesen figyelmeztet, hogy a Békás-rét felé vezetõ Országos Kéket is elterelték, be az erdõbe, de jobban járunk, ha maradunk az eredeti kéken. Tanácsát megfogadjuk, annál is inkább, mert sürget a szintidõ. Hiába van 24 óra erre a 90 km-re, valahogy mindig szorosra sikerül – lehet, hogy a 3800 m szint miatt? Nem tudom.

Kissé erõltetett menetben érjük el a Törökmezõi halastó pontot, immár másodszor, és ezzel bezárul a második láncszem is. Innen már csak 6 és fél km a cél. Felkapaszkodunk a turistaházhoz. Minden kihalt így hajnali 5 tájékán, csak a lámpák hideg fénye világít. Egyre nagyobb a köd. Wehner Gézáék csapata húz el mellettünk, megpróbáljuk követni õket, de mintha lökhajtással mennének. A K sáv szekérútja csupa agyag, csúszik, ragad a cipõ talpára. Hátra van még egy nem-szeretem-szakasz, ahol a Vizesárok elágazás után fel kell kapaszkodni a Kövesmezõ szintjére. Fenn a parkolóban szalag jelzi a levezetõ út indulását. Rövid lejtõ után Nagymaros ködlepte házai közé érek.  

Világosodik. Kihalt még a fõutca, elvégre vasárnap reggel van. Keresem a templomtornyot, de a ködben csak az utolsó pillanatban veszem észre. A cél az óvodában van, nem a plébánia udvarán, ahonnan indultunk. Gézáék már bent tanyáznak. Meleg virslit, teát, szörpöt kapunk. Minden jó, ha a vége jó. Megszabadulok csurom sár cipõmtõl, valamennyire sikerül tisztába vedlenem. Szegedi útitársaim már korábban beértek. Egymás után szállingóznak be a kissé leamortizálódott túrázók. Próbálok pihenni, már csak egy 260 km hazautat kell végigvezetnem.

Köszönet illeti a NAHÁT csapatát a tökéletes rendezésért. Nekem még mindig ez az egyik legkedvesebb túrám. Gyönyörû volt a Börzsöny, és mi minden segítséget megkaptunk ahhoz, hogy ezt észrevegyük!

 

 
 
ToteszTúra éve: 20132013.10.14 17:05:42
megnéz Totesz összes beszámolója

 A NaHáT 50 2013-as beszámolója, immár az új oldalunkon. Íme!

 
 
 Túra éve: 2011
olsenTúra éve: 20112011.10.23 16:42:48
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,tegnap toltuk az avart a Börzsönyben..valahányszor hegyezem  a tollam, mindig azon töprengek, mit írjak,amit még nem írtatok meg elõttem többször?dícsérjem vagy szidjam a rendezést,az idõjárást vagy a politikát?esetleg ünnepet rontsak mások sátrában?és nehezen sütök ki okosat,de a tt tagokat nemcsak az eszükért lehet szeretni..



szóval az úgy volt,hogy a háromnegyed hat elõtt a induló expresszen több tucat botos-hátizsákos ember kérdezgette a másikat,hogy hová..?csakugyan..?nahát..ebbõl lett a NAHÁT úgy valamivel kettõszáz fölötti induló létszámmal – pontatlan adat,kábé – a rajtnál tolongott sok ismerõs arc,Ottorínótól Péterig,a Yetitõl Petõig,hiába, deres a fû,sötét a reggel,menni kell,megvan a ferraris sapka és a flanelling is,két ismerõs csaj hajrázik és indulunk szolid négyesben,kétszázan,titokban..elõször a kéken a Hegyes kilátóig,a felfelé rostál szokás szerint,elõzgetünk,és hirtelen pecsételõs ember toppan elénk félig fagyottan,lenyom négyünket és tépünk tova és föl,odafönn fénykép és kilátás,õsziesen pazar,jókedv  és lefelé,szigorú ez is,de óvatosak vagyunk és máris Zebegény felé húzunk,és a sárgáról zöldre váltunk,a kéket korábban letettük idõlegesen,rétescsárda mellett kocog a lelkes és a lelketlen,csak a táv fogyjon,és ahogy fogy a táv, az emberi  lélek úgy töltõdik másik hétre,ami nem a túráról szól, hanem munkáról és nagyvárosi zajról,alantas stresszrõl és pénzrõl..


de itt ez nincs,színes lombok,kései almások és diók várnak ránk,majd a vízparton kenyér zsírral és hagymával,tea és pecsét,nyomulunk tovább, újfent fölfele szalagok mellett,majd a piroson be Kóspallagra, alma,pecsét,és felvesszük a kéket újfent..süt a nap,ragyogó idõ,ragyogó társaság,kiváló rendezõk..mi kell még?nahát..azért..


tópart megint,a hosszúsoknak fõl valami  bográcsban,pecsét és kék tovább nekünk,persze az elszakadt zsákot megreparáljuk,legközelebb a rendezõknél lehet suszter és cipész is..szakértés és szerszám híján barkácsolunk és haladunk a kéken,természetesen föl és délre,ettõl kimelegedtünk,de máris Nagymaros,ahol oklevél,tea és harapnivaló,szemben a visegrádi vár,és indul a vonat…


szóval jó volt,nahát..

 
 
engelsfeldTúra éve: 20112011.10.22 19:01:46
megnéz engelsfeld összes beszámolója

NaHáT/Heltai Gáspár 20


Még nem jártam NaHát rendezvényen, épp itt volt az ideje, hogy tiszteletemet tegyem náluk. Könnyûnek igérkezõ útvonalat választottam és ezt jól tettem.


Gyors és sallangmentes nevezés után a lehetõ legideálisabbnak nevezhetõ itinerrel a kezemben vágtam neki a csodálatos színekben pompázó õszi Börzsönynek. A Hegyes-tetõ kilátójából zavartalan és remek kilátás nyílott Visegrádra és Zebegényre. 


Zebegényt lejtmenetben is meg lehetett csodálni a ködfelhõs Dunával. Valaha el voltam ragadtatva a Malom-völgytõl, mára mintha egy picit megkopott volna õsszel is megszokott szépsége. 


A rendezést dicséri a kitûnõen megválasztott útvonal, a pontõröket a hidegtûrés, az ellátó pontokat pedig a bõség.


A célban a munkátlan és mosolygós rendezõk segíthettek volna a gyorsabb díjkiosztás (adminisztráció, oklevél, kitûzõ) érdekében annak a kategória gazdáinak, akik a feltorlódott beérkezõ és türelmesen sorban álló sporttársakkal szemmel láthatólag nem gyõzték a munkát.



 
 
 Túra éve: 2010
Tinca tincaTúra éve: 20102010.11.18 09:55:29
megnéz Tinca tinca összes beszámolója



NaHát 95
(Egy kis küzdelem megint)



Ez a harmadik hosszú NaHátom. Mindegyik elég fárasztó volt. Az elsõ ilyen rendezés három évvel ezelõtt az elsõ "százasom" volt. Tavalyelõtt csibával támogattuk be egymást a célba, miután alig találtam le a Nagy-Sas-hegyrõl az éjszaka közepén. Idén célbaéréskor már egész jól éreztem magam, csak hát..., a Dosnya-nyereg felé a mászást, azt tudnám feledni.

De menjünk sorjában.

Elég régen voltam hosszabb túrán, az elmaradt Vadrózsa és egyéb okok miatt. A NaHát nekem is szívem csücske, ahogy a Börzsöny is, a Nagy-Mána gerinccel, Hollókõvel, Salgóvárral, a Malom-völgy kikericseivel. És persze az esti gulyásozással a Csóványos mászása elõtt, az almafával Bányapusztán, az éjszakai kilátással a Só-hegyen, a meleget adó tûz mellett, és a hideg szelekkel az Inóci-nyeregben. Egy évet kihagytam, de ez a hétvége biztos programpont volt a naptárban, visszajöttem.

Szokásos hûvös a rajtban, a parkban hullanak a vadgesztenyefák levelei. Rövid sor a hosszútávon, ismerõs nevek a rajtlistán. Tömve a zsák a hátamon, mindennel készültem, hogy ne eredjen el az esõ. Nem hoztam fotómasinát, esönadrág, esõkabát, tartalék viharkabát a csomagban. A rövid, esõs hétvégék után egyre inkább kívánom a menést. 7:35-kor indulok neki. A kényelmes tempót fokozom Hegyes-tetõre menet, elõbb vinattit érem utol, aki a rajtba is elhozott Pestrõl, majd a fiatalkorú utastársaimat. Ádám serényen szaporázza felfelé, miután ráköszönök. Pikk-pakk felérek, pedig mintha nehezebben mennének a mászások, de azért jól érzem magam, nincs aggodalom. Remetekereszt-bércen Vagdalthússal haladok együtt, megbeszéljük ki mennyi idõt hagyott benn az Ozorai Pipón (keveset) és ki mennyi sarat látott (sokat). Lefelé utamra enged, megyek hát egyedül Zebegényig.

Közös pont. Van ennyi véletlen? Ismerõs járás, ismerõs hátizsák, ismerõs kontúr. Jámborral és nagyondinnyével most is a Malom utcában futok össze. Egy-két dolgot mesélünk egymásnak, én majd leginkább a fotókra lennék kíváncsi, amik a messzi Svájcban készültek. Két-három km után aztán megunják a mehetnékem, egyedül vágok át a réteken, amiken most is ott virítanak a z õszi kikericsek. 10-kor már a törökmezei halastó mellett sétálok, miután legurítottam egy liter teát, és számos zsíros kenyér is a belsõégésû kazánban landolt.

Szent-Gál-földön most hiba nélkül találom meg a jól kiszalagozott feljáratot a P-ra, jutalom a 180 fokos panoráma a Magas-Börzsönyre. Toronyalja felé nem könnyû most a járás. Egy útra dõlt tölgyfát a patakon keresztül kerülünk meg, amikor a magas partra szeretnék fellépni, az erre használt vastag korhadt fatörzs kettétörik, én pedig teljes lendülettel beleülök a patakba. Végülis úgy vagyok vele, hogy még mindig jobb, mintha beleléptem volna, hamar megszárad. Aztán L. Szilvit és útitársai jönnek szembe, hogy nincs tovább jelzés. De van, de van, de van :) Egy nagy fatörzsön egyensúlyozunk át a túlpartra. Végre egy jó megoldás az annyiszor átfestett P jelzésre, most felvisz a Pusztatoronyhoz, a mûúton így már csak 20 métert kell megtenni. Innen közel a következõ pont, Kis-hanta-patak. Az azt követõ réteken gyakran próbálgatjuk a mocsárvilág felületi teherbírását Kóspallagig, ahol az egyensúly-érzék nem, ott most a botok segítenek.

Kóspallagon gondolkodok kicsit, melyik K a helyes, de az itiner egyértelmû. Kisinóci th. zárva, "zártkörû rendezvény". Szerencsére a kerti csap mûködik. Remélem, a fél liter víz elég lesz a Vilatiig. Az Inóci-nyereg felé a nap is átsüt a lombok között. Még nem érzem, hogy fáradt lennék, de egy nem túl gyors tempóért cserébe nagy fordulatszámon zörög a motor.  A nyeregben ahogy mindig, most is ég a tûz, erõs szél lobogtatja a lángot.

Gyorsan továbbállok, lefelé moiwába és lépéshibába botlok, egy darabig együtt megyünk tovább. kedvenc szép részek jönnek újra, letérünk a jelzésrõl, füves, meredek hegyoldalon szuszogunk, ritkán járt erdei úton trappolunk a K4-ig, aztán lassan egyedül maradok, ahogy nekivágok a Salgóvár hosszú emelkedõjének az Aklok rétje után. Itt már sokkal jobb idõ van, mint az Inóci-nyeregben, melegen süt a nap a kilátó sziklán, befalom a Balaton szeletet, aztán tovább megint.

No ezt a bokatörõs köves részt már nem komálom annyira, cserébe az egyik legszebb panorámaút. Holló-kõn meg is kell álljak, egyik személyes kedvencem, és még csúcskönyv is van. Lefelé belehúzok, de a Vilati valahogy megint olyan gyanúsan messze van. Közelednek a sötét fellegek, de elhessegetem. A ponton víz, víz, víz, hû de kellett.

Egy kis patakátkelés lassít, de már érzem a számban a gulyást, mindjárt itt van... Annyira nem közel, de még mennyire, hogy nem! A Z4-en lassan felvergõdök, itt azt hiszem, csak azért nem megy, mert nagyon meredek. A Z-be csatlakozásnál bizonytalankodom, hogy most melyiken is kell menni, a régin, vagy ahová áthelyezték, aztán értelmezem a leírást. A Z sokkal kellemesebben emelkedik. itt lehetne hasítani az etetõpont felé, de mégsem megy. Vánszorgok, próbálom összeszedni magam, erõltetem, de nem és nem, nem haladok. Aztán már úgy érzem, hogy szédelgek a fáradságtól. Tudatára ébredek, idén is elcsesztem valamit. A Dosnya-nyereg az én kálváriám. Évrõl évre megbukok ezen a próbán. Végül Godóvár felett lerogyok az út közepére, és akármilyen késõ, valami emészthetõt próbálok keresni a zsákban. Sósmogyoró, csoki. Gyorsan apadó vízkészlet. Riadalom: Csóványost megint sötétben érem el, egyáltalán hogy mászok fel odáig. Minden bizalmam a gulyásba fektetem, de itt még pihennem kell egy kicsit, hátha visszatér ez erõm. Kinézek az órán egy idõpontot öt perc múlva. Addig szedegetem össze magam. Eljön az idõ, start. Az út még kevésbé meredek, és mégis kevés vagyok. Lassan, de megyek tovább, aztán megint meg kell állnom. Ez hihetetlen. Hogyhogy nem jön senki? Most azért "kemény" vagyok, nem ülök le, csak rátámaszkodok a botokra. Hát próbáljuk újra. Lassan megfontoltan, nem felnézve, egy,kettõ...húsz,huszonegy...csak tovább, a lábam elé figyelve, csak el kell már jönnie a nyeregnek. Ellaposodik az út, aztán megint meredekebb, itt lesz, és igen, ledõlök a pontõr mellé. Szinte semmi erõt nem érzek magamban, de innen hosszan, nagyon hosszan csak lefelé kell majd menni, és a gulyás úgyis helyrerak. A pontõr olyan tömény zsírszalonnát uzsonnázik, hogy máskor elfordulnék. Most csorgatom a nyálam, nem sokáig bírom, kunyerálok két katonát. Szinte érzem, ahogy azonnal atomjaira bontja a szervezet. Közben Bálint és Rudi érkezik a meredek emelkedõn, hát..., õk nem sokat vacakoltak. Felállok, velük könnyebb lesz.

Lefelé teperünk, aztán Királyháza elõtt még van egy kis emelkedõ, ahol kiderül, hogy sokat nem javult a helyzet. Azért néha már van erõm a környezettel is foglalkozni, de a legjobb, amikor beesek a pontra. Igen, a szokásos gulyás vár már. A fél órát azzal töltöm, hogy minél többet lapátoljak a kazánba. A minõség a régi, bár végülis szinte mindegy lenne, csak emészthetõ legyen.

Hármasban indulunk tovább, de az tiszta, hogy hamarosan magamra maradok. Az emlékhelynél azért kezdek jobban lenni. A meredek részeken küzdök, de a többi már elég tempósan megy. A Nagy-Mánáról még biztosan világosan nézhetek körbe. Meglepetésemre a két biorobot látótávolságban van, a végsõ mászást mögöttük kezdem meg Magosfa felé. Itt kicsit leakadok, de teljes meglepõdésemre alig több mint egy órába került a Csóványos meghódítása.

Cserébe egy újabb érdekes szakasz, szalagozáson jutunk el a P, aztán a K3-ig is. Kicsit kellemetlen oldalazós, de "szeretem" ez a szakasz is, nappal látványos, most már csak elképzelni tudjuk. Egymást bíztatjuk Bányapuszta almafájával, eddig sose kellett benne csalódnunk. Most semmit sem találunk a lámpafényben. Illetve de, az asztalon három alma. Nagyon kívánom, túl sokat gondoltam rá, úgyhogy befalok egyet. Aztán mégegyet, kegyetlen világ ez. Mehetünk tovább a Vasedény-kh. felé. Még mindig nem esik, pedig már valahol hatvanon is túl vagyunk. Jó dolog ez. Az útvonalkövetésben Bálintékra bízom magam, tartom a tempót, nem akarok egyedül bolyongani az éjszakában, pláne esõben. Mert azért a kulcsosháznál nagyon halványan, de csak szemetel. Egyébként meg finom almát kapnunk (jól emlékszem?) a banán mellé. De lehet, hogy csokihoz. Elképzelhetõ, hogy mégis fáradt voltam:-)

Kisebb emelkedõvel nyitunk, aztán jönnek a sík részek a monoton S- jelzéssel. Sok sárral, alattomos pocsolyákkal, körülményes haladással. Öltöznöm is kell, le is szakadok a többiektõl, a kibõvült csoportban már Reszelõ és bibor is ott lépdel. A Nagy-Sas-hegy emelkedõje elõtt érem újra utol õket, a rövid hegymenet már nem tartogat különösebb meglepetést. Igazán a következõ ponton, a Só-hegyen kezdjük kapni az égi áldást, bár még kezelhetõ mértékben. A pontõrök hozzák a formájukat, a tûz mellett melegedhetünk, a kilátás pazar lehet, mert még sötétben is élvezhetõ.

A lejtmenet már nem. Idén sem úszom meg, a bokrok lekapják a ruhát, a meredek, csúszós szerpentin kiforgatja a bokát. Aztán monoton részek jönnek, Ráspoly, aki vezeti a sort rákapcsol. Én hátul gumizom, az elkopott talpú, kiszolgált cipõben igyekszem tartani a tempót. Az esõcseppek egyre sûrûbben, és egyre kövérebb szemekkel vernek, a nadrág tatósan vizessé válik rajtam. Jobb menni, mert a nappali melegnek nyoma sincs, a vizes cuccokat folyamatos mozgással fûtjük. Az utakon kellemetlenül csúszós filmréteg jelenik meg, aztán fokozatosan mélyebb lesz. Örökkévalóság, amíg a P-on elérjük a kisinóci elágazást. A máskor oly barátságos ep. most a vizes idõben nem késztet hosszú pihenõre. Falunk némi elemózsiát, fogyasztunk a pontõrautó csomagtartója alatt egy kis vizet, aztán zúzunk tovább.

Maradjunk abban, hogy az OKT követendõ szakasza -legalábbis kezdetben mindenképp- nem népszerûsíti a nagy vándorlást. A lábak csak úgy pörögnek elõttem, a tempó cseppet sem csökken, miközben én utolsóként próbálok talpon maradni. Csodával határos módon ezen a napon ez sikerült is. Azért sokszor balerinákat megszégynítõ mutatványok kellenek hozzá, bár a könnyedségük nem mérhetõ az övékével össze. Valahol aztán egy mély pocsolyát szilárd talajnak nézek, ideje volt a lábmosáson is túlesni. A Békás-rét és környéke újabb színfoltot hoz, a rét faunája ezúttal nevéhez méltón mutatkozik be. Ráspoly, aki még mindig vezeti a csapatot, egyre gyakrabban jelzi a kétéltûek felbukkanását. Én a gyengülõ lámpafénynél szinte sose látom meg  õket. Mire ideérünk, az esõ már kérlethetetlenül átáztat mindnyájunkat. Engem csak a cél közelsége mozgat, de ezzel a többiek se lehetnek máshogy, az élvezeti faktor már nem játszik. Végülis gyorsan Törökmezõre érünk, ahol ezúttal a házban van a pont, védve a zuhé ellen. Utoljára még feltöltekezünk a cél elõtt. Én csak mértékkel, reménykedem, hogy került a gyulyásból a célba is. Brigivel kicsit elõbb lépünk ki a házból, hogy megmásszuk a meredeket, és nagy lendülettel rossz, de ugyanolyan emelkedésû kaptatón indulunk el. Idõbe tart, amíg visszaoldalazunk a jelzett útig, így acsoportunk megint együtt érkezik a turistaházhoz. A csúszkáláson kívül már csak egy kis izgalom marad, próbálom is elképzelni, hogy megyek fel az utolsó meredek kaptatón a teljesen elkopott talpú túracipõben. Hát..., bottal sem volt könnyû, de hogy a többiek hogyan csinálták... A legvégére marad a csattanó, minden képzeletem felülmúlta a K+ en való érkezés a faluba. Az úton híg, bokáig érõ, sikamlós agyagos massza. Rettentõ lassan, óvatosan cuppogunk, még a botok segítségével sem maradok könnyen talpon. A cipõk legszívesebben persze a cuplák alján maradnának, itt már tényleg megváltás az aszfalt. A dél-börzsönyi sár rendkívül ragaszkodó fajta, hiába próbáljuk cipõnkrõl leverni, Bálinttal még a kékkút vize alatt is csak nagyjából tudunk megszabadulni tõle.

A tisztálkodás ellenére nem lehet szép látvány, ahogy beérkezünk. Hosszas szárítkozás, átöltözés, kalóriapótlás következik. Sajnos a gulyás is bennragadt a sárban, ennek ellenére gazdag a teríték az asztalokon. A rendezésben idén sem csalódtunk, kedvenc börzsönyi túrám remek keretekben zajlik. Az idén ugyan kevesebb volt a szarvasbõgés, de mást nem hiányolhattunk. Az utolsó három órát kivéve az idõjárás is igazi kirándulnivaló volt. Csak a Szívfájó-bércet, azt tudnám feledni. Most megnéztem. Annak a 4,6 km-nek a megtétele 75 percembe került. Maradtak még kihívások a Börzsönyben...

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.10.08 10:24:24
megnéz Ottorino összes beszámolója

NaHát 95, avagy: Lábápolás, iszappakolás mérsékelt áron.

2010.09.25-26; Táv: 92.9 km; Szintem: 3297 m; Sz.idõ: 24 óra.

Megint egy wellness hétvégére készülök. Itt ülök a Nyugatiban, az 5:41-es szobi vonaton. Egyre másra nyitogatják az ajtót a megszokott figurák; biztos nem szálltam rossz vonatra. Zsolt Dunakeszin száll majd fel, foglalok neki egy helyet. Õ a 35-re megy, mert a múlt heti DON BOSCO szétszedte a lábát, és még nem sikerült megfelelõ cipõt se beszereznie. Alig észrevehetõen megindul a vonat; halkan suhan a pályán, csak a sporik diszkrét anekdotázását lehet hallani. Amikor Zsolt felszáll, belekezdek reggelim elpusztításába. Alig akar pirkadni. Vácnál azért már látni rózsaszínbe játszó felhõket. Szél lesz. Lehajolok, hogy szorosabbra húzzam a cipõfûzõimet. Alig sikerül a mutatvány, úgy teleettem magam. Muszáj volt, mert nagy szükség lesz a kenyérgõzre a magaslatok eléréséhez. Nagymaros-Visegrád. Leszállás! Felhõs az ég, az idõjósok esõt ígértek délutánra. Remélem, nem úgy lesz, mint egy késõ õszi, szintén börzsönyi túrán, hogy havat ígértek délutánra, és a déli harangszó lecsengésével meg is érkezett a fehér csapadék, de olyan mennyiségben, hogy a szép, õszi tájból tíz perc alatt zord, tundra lett, belõlünk pedig hóember. A zöld füvû parókiaudvarban már mozgolódnak. A hosszú táv sorában elsõként áll Pisti. Odapofátlankodok másodiknak. Talán megbocsátják a többiek, de együtt szeretnénk elrajtolni. Megtörténik a nevezés, az itinerre mûanyag bugyit húzok, és zsebre vágom anélkül, hogy beleolvasnék. Teszem ezt azért, mert elõzõleg lekértem a PDF-jét, és otthon áttanulmányoztam. Konstatáltam, hogy semmi változás a tavalyihoz képest. Nincs túl hideg, és erõs kezdés lesz, ezért pólóra vetkõzök. 7:00 rajtidõként az itineren. Visszaszámolok: 10, 9, 8... Tessék! Kivágódunk a kapun balra, villanyoszlopon [K-]. Utcák, egyre meredekebbek, aztán a vágyott természet, a Templom-völgy. A vártnál kicsit képlékenyebbnek találom a talajt, ahhoz képest, hogy hét közben nem esett az esõ. A jobb kanyar elõtt - amelyik bevezeti az erõsebb emelkedõt - hátra nézek, de Zsoltot már nem látom. Pistivel csendben nyomulunk fölfelé, csak néhány tõmondat hangzik el. A fák nyugtalanító susogása elnyomja az erdõ általam annyira kedvelt, apró neszeit. Mélyeket lélegezve érkezünk meg az oldalazó ösvényrõl az

1. ellenõrzõpontra, a Szent Mihály-hegy nyergébe.

Nincs pecaszék, nincs pontõr, csak a szél fú fáradhatatlanul. - Fényképezd le azt a fát a [K-; S-] jelzéssel, aztán menjünk, mert rámfagy a póló. Tovább megyünk jobbra a Hegyes-tetõ irányába. Most már beszélgetõsebb a terep. Harmatos a fû az adótorony rétjén. - Menjünk fel a Julianus barát kilátóba - mondja Pisti. - Szürke, párás az egész környék, nem lehet látni semmit, és különben is, 90 kilométerrel elõttünk, még a kis barátomnak sincs kedve felmenni - válaszolom. Rongyoljunk csak lefelé. Az játszódik le elõttem, hogy a TELEKI vége felé, amikor már ezen a lejtõn ereszkedek, és látom, hogy lila fejû sporttársak araszolnak szembe velem, akkor milyen megkönnyebbülten vetek oda nekik néhány bíztató szót. Odalent a Világos-tér sem a legvilágosabb oldalát mutatja, de mi túltesszük magunkat rajta, aztán amikor kell a [S-] jelzésen balra fordulunk, hogy áthágjunk a Remetekereszt-bércen. Amikor a Duna szalagja feltárul alattunk, Pisti azért ellõ néhány filmkockát a színtelen látványra. Erõsödik a lejtõ, az óvatos ereszkedés ellenére is meg-megcsúszunk. Nem volt elég majdnem egy egész csapadékmentes hét a talajfelszín kiszáradására. Itt vagyunk már a beugrató kanyarnál, ahol nem szabad balra továbbmenni a [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával rá kell térni a [S3]-re, amin besétálunk a

2. ellenõrzõpontra, a Trianon emlékhelyre.

Megemlítem az elõzõ pont õrének hiányát. A poszt sajnálkozását fejezi ki, és pótolja a hiányzó lenyomatot is. Rátérünk a földszintre vezetõ szerpentinre. A két srác, akik a Dunakanyar panorámájánál elõztek meg minket, felfelé caplatnak a kõkockákon. Õk már most megkezdték a szorgalmi feladatok teljesítését, lementek a [S-] jelen. Még így, ebben a felhõs idõben is megkapó a lombsátor alól ki-kilátszó Zebegény látványa. Lassan leérünk a Duna szintjére; az elsõ bucka kipipálva. A lépcsõ alján jobbra fordulunk, és a felkínálkozó [Z-] jelzést követjük. Amikor már az üdülõövezetet is elhagytuk, megkezdõdnek a patakátkelések. Gondoltam, hogy most nem lesz olyan egyszerû, mint tavaly a száraz õszelõn. Az egyik ilyennél keresgélni kell a megfelelõ átkelõt, nem akarjuk rögtön lábfürdõvel kezdeni. Annyi idõt vesztünk, hogy utolér Zsolt. - Már azt hittem, hogy Kóspallagnál vagytok - mondja nagy mellénnyel. Azt elfelejti említeni, hogy segítségére volt a gázló megtalálásában a 24-szeres KINIZSI 100 teljesítõ élõ legenda: Samu Piri. No, ugorgyunk! Idén viszont nem kell keresgélni, hogy a második patakátkelés után hol kell besuttyanni balra a dzsindzsásba, mert újfestésû [Z-], egy 60-as szám és egy balra mutató nyíl jelzi elõre a teendõket. Réteken áthaladva megállapítom, hogy sokkal kevesebb halványlila bangalika nyílik, mint tavaly. Az égre feltekintve látható, hogy a felhõréteg egyre több helyen átszakad; még a végén kisüt a nap. Vissza az erdõbe! Megkapjuk a [K-] jelet is, és így együtt a [Z-] társaságában jobbra kanyarodunk. Egy patak mellett hamar elérjük a halastavat.

3. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Zsoltnak tetszik a "csapágyzsíros" kenyér lilahagymával. Én is eszek egyet, pedig a vonaton jól beettem, igaz, rég vót az má'. Teából viszont két pohárral is legurul simán. Pisti és én elbúcsúzunk a többiektõl, nem érünk rá hosszasan kvaterkázni. Elmegyünk a ház elõtt, és a sima vizû tó partján folytatjuk, amíg az tart. Szalag visz be az erdõbe, a talajt faágak és hordalék borítja. Tavaly itt nem is vettem észre, hogy patakon keltünk át, most annál inkább. Erõsen felfelé haladva érjük el a [P-] jelet, ami elég ritka. Néhány pillanatra még el is bizonytalanodunk, de jön a megerõsítõ jelzés, ami ismét patak mellé visz. Néhány átugrálás következik. Az utolsónál rosszul értelmezzük a [P-] irányultságát, és elõbb jövünk ki a patak mellõl az útra. Itt átfolyásokkal küszködünk, majd nemsokára embereket látunk felénk tartani a kerítés mellett, a patak felõl. Õk jöttek a helyes úton. Együtt folytatjuk. Mûút zaja hallatszik. Amikor elérjük, jobbra fordulunk rajta, és néhány tízméter megtétele után balra átlépjük a szalagkorlátot, így követve tovább a [P-] jelet. Egy csoffadt, szemetes forrást mellõzünk jobb kéz felõl, aztán mászásba kezdünk egy meredek, csúszós domboldalban. Nem megyünk fel egészen a várromig [PL], hanem eddigi jelzésünket követve a másik oldalon lemegyünk a Torony-alja-horgásztó mellé. A tó ezen a túrán balkéz felöl látszik. A Nap már zavartalanul süt, kiváló kiránduló idõ van, de nem merem szóba hozni. Különösebb esemény nélkül érkezünk a

4. ellenõrzõpontra. Kis-Hanta-patak.

Lassul a haladás, mert a patakon kívül különbözõ belvizeket, zsombékokat kell kerülgetni. Az egyik ilyennél megpróbálok a dzsindzsás felé kerülni. Amikor kijövök, észreveszem, hogy tele vagyok bogánccsal. Kellemetlenül szúrja a nyakamat és a hátamat. Amennyire tudom, leszedem magamról a ragaszkodó útitársakat, de késõbb majd úgyis meg kell állni egy pólólevételre. Jobbról bejön a [S-], és Kóspallagig elkísér. A néhány tag - akikkel már egy ideje együtt jövünk - hezitálnak, hogy merre menjenek. Õk az 50-en vannak. Én csak annyit tudok segíteni, hogy Kóspallagra bejön az ötven, de az õ útvonalukat elõzõleg nem tanulmányoztam. A faluban egy info táblát elérve a [K-] jelre váltunk, ezen reméljük elérni a Kisinóci turistaházat. Elõbb azonban beállok a buszmegálló bódéjába, hogy levegyem a bogáncsos pólót. Kiszedem belõle az apró horgokat. Sajnos így is viszket, amikor visszaveszem. Közben Pisti kikért egy-egy pohár kólát az egyik kocsma teraszán, ezt röptében elfogyasztjuk. A templomot jobbról kerüljük, követve a [K-] jelet. Gyanús, hogy miért megy be a [K-] egy zsákutcába, de nem eléggé ahhoz, hogy jobban körülnézzek; megyünk vele mi is. Csak akkor kezdek gyanakodni, amikor a szilárd burkolat földúttá lesz. Mibe' bízhat a túrázó, ha nem a hivatalos turistajelzésbe'? Gyanúm akkor válik bizonyossággá, amikor meglátom az elsõ stációt; a [K-] jelet felvitték a kóspallagi Kálváriához, és errõl egy büdös szó sem esett a rajtál. Nekünk is meglesz az elsõ szorgalmi feladatunk, ami nem is kicsi. Odafent a három keresztnél nem éppen az áhítat hangjai hagyják el a számat. A lefelé vezetõ meredek út ráadásul még kanyarog is egy csomószor. Lent, a Kisinóci turistaházhoz közel találkozunk Vaddinoval. (Ekkor még nem tudom, hogy ez a nickneve.) Kérdésemre elmondja, hogy õ a mûúton jött, és a [K-] jelzéseket augusztusban vitték fel a Kálváriára. Alig tudok napirendre térni, nem látok a pipától. Áttérünk a [S+] jelre. Elõször csak egy kevésbé megerõltetõ emelkedõ a feladat, aztán a [KO] elág után majdnem függõlegesen kapaszkodunk tovább fölfelé. Hangtalanul, apró lépésekkel nyomulunk, nõ a pulzusszám, szaporább a lélegzetvétel. Felérünk egy szintben haladó útra, de nem sokáig pihenhetünk rajta, mert ismét emelkedõ követezik, jóllehet távolról sem olyan brutál, mint az elõzõ. Ez a variáció néhányszor ismétlõdik, olyan érzés mintha körbejárnánk. Az egyik emelkedõn szembe jönnek nagy, keretes hátizsákokat cipelõ emberek. Biztos valahol odafönt táboroztak, és most menekülnek, mielõtt még kitör a gyalázat. Úgy érzem, most messzebb és magasabban van a nyereg, mint tavaly volt. Ez elég kellemetlen, de a hullámvasút végén ott ül a pontõr, kis tüzet táplál a környéken bõven található rõzsével.

5. ellenõrzõpont, Inóci-nyereg.

Egy nagy tisztásról van szó. A pontõr reklámszatyrot tûzött egy karóra, hogy lássuk, hol kell bemenni az erdõbe. Rögvest meredek lejtõn tipegünk. Pár kanyar múlva elérjük a törmelékes átfolyásnak álcázott Oldaltmászó-forrást. Éles balkanyarral egy patak mellé szegõdünk. Ahogy a nagykönyvbe meg van írva a [S+] balra akar eltéríteni, de mi megyünk egyenesen a szalagozás nyomán. Kis idõ múlva egy meredek, útnélküli dombnak vezetnek a szalagok. Itt tényleg csak pipilépésekkel lehet elõrejutni, de még jó, hogy nem hosszú ez a szakasz. Ismét erdei útra kerülünk, ahol csak szalag a jelzés. Sok az elágazás, gyakran kell keresni a szalagokat, mert amelyeket nem a fa törzse köré kötöttek, hanem csak ágra lógattak, azokat nagyrészt lefújta a meg-megerõsödõ szél. Odalépek egy földön fekvõ szalaghoz, hogy felkössem valahová. Hoppá! Papírból van... Sokat kanyargunk jelzetlen utakon, azon csodálkozok, hogy a szalagozó honnan tudta, hogy éppen hányadik elágazásnál merre kell kanyarodni. Nekem ez már körhinta. Egy segítség lehet, ha valaki eltéved, hogy északnak kell tartani. Persze nem árt, ha van iránytûd. Bíztató, hogy már elértük a [K4] jelet. Egy rövid szakaszon emelkedünk rajta egy meredeket, aztán megint szalag. Az Oldaltmászó környékén hozzánk csapódott túratárs azt mondja, hogy még világosba szeretné elérni a Csóvit. - Az nem fog menni - jelentem ki kerek perec, magam is meglepõdve tényközlõ stílusomon. Huh, végre itt a [P+], ez pedig már az Aklok-rétje. - Pisti, figyelj! Éjszaka majd itt fogunk feljönni jobbról a [K3]-ön, és ugyanebben az irányban pár száz méter [P+], majd balra le a [K-] jelen arra az esetre, ha lemaradnék. Most azonban térjünk vissza a jelenbe, és menjünk tovább a [P+] jelünkön. Egyre jobban szürkül az ég, és a szél is egyre nagyobb lökésekkel tér vissza. Barátságtalan arcát mutatja most az erdõ. Riasztom Pistit, hogy õ is figyeljen balra, nehogy elpasszoljuk a [P3] letérést. Sajnos korai a figyelmeztetés, mert sokára jön még csak el az említett irányváltás. Ezen viszont csak rövidet megyünk, mert hamar elérjük a [P-] jelzést, amin jobbra fordulunk. Böcsületes emelkedõ, amíg felérünk a várrom alá. Innen még fel kell mászni a sziklákon a várban trónoló pontõrökig.

6. ellenõrzõpont, Salgóvár.

A csoki átvétele után egy szélvédett helyet keresünk, mert viharos erejû szél dúl idefönt. Az egyik lökés majdnem kifújja a dekoltázsomba akasztott napszemüveget. Most tör be a térségbe a front, de a levegõ még nem hûlt le. Meleg ugyan nincs, de ki lehet bírni pólóban. Megeszek egy szendvicset is, aztán mehetünk. Alkalmi túratársunk már elköszönt. Pistinek már tele volt vele a puttonya; mindig Perõcsényt emlegette. (Egy héttel késõbb találkoztam vele a LOKOMOTÍV 424-en. Elmondta, hogy a Csóvin az esõ miatt feladta. Lehet, hogy lement a sokat emlegetett Perõcsényre.) A vár mellvédje mögött akarok elmenni, ezért pár métert arra megyünk le, amerrõl feljöttünk. Utánunk szól a pontõr. Megköszönöm a figyelmeztetést, és közlöm, hogy tudatos az ellenkezõ irány. Elhaladunk a mellvéd oltalmában. A fák között nem nagyon lehet kilátni, de ez az egyetlen része a várnak, amirõl még látszik, hogy emberi építményrõl van szó. Menjünk le ezen a sziklás, kellemetlen lejtõn úgy, hogy lehetõleg ne essünk pofára. Minden idegszálat igénybevevõ mutatvány, amíg leérünk a Vár-tisztásra, ahol keresztezzük a nemrég elhagyott [P+] jelet. Hosszan koptatjuk a cipõnket a vulkanikus kõzettel megszórt ösvényen. Úgy tûnik, nem akar vége lenni a le-föl, le-fölmenetnek. Tábla jelzi, hogy a Holló-kõnél vagyunk. Pisti megjegyzi, hogy innen nyílik az ország egyik legszebb panorámája. Kurtán nyugtázom. A tavalyi fényképeket fogjuk nézegetni, mert a mostani ólomszürke látványra nem érdemes pazarolni a memóriát. A másik meg az, hogy az ilyen kitett helyeken, mint ez is, nem idõzhetünk, mert kifújja belõlünk a lelket a szél. A következõ lemenetnél egyre nagyobbak, és egyre sûrûbben vannak a kövek az ösvényünkön. Egy kicsit késõbb nagy sziklaalakulat oldalában ügyeskedünk tova. Eléggé nyaktörõ, de itt a belsõ oldalon legalább nem fúj a szél. Éppen amikor a határán vagyok annak, hogy besokalljak a kövektõl és a lejtõktõl, balra bemegyünk az erdõbe. Ez is lejtõ még, de a köveket avar váltja fel. Csodálkozok, hogy milyen sárga, és milyen sok, mintha benne járnánk a késõ õszben. Gyerekzsivaj hallatszik. Kanyar után egy társaság rakja a tüzet, a gyerek fent áll egy útfölé hajló ágon és rugózik. Öcsi, most egy ütemet hagyj ki léci, mert most más se hiányzik, mint, hogy fejbe cúrjanak egy vastag faággal. Gyorsan továbbmegyünk. Ez már egy szélvédett rész, mert a füstszag megüli a környéket. Egyre járhatóbb az út, végre gyorsabb menetre lehet felhasználni a lejtõt. Van mit behozni az emelkedõkön- és a bukdácsolással elvesztett idõbõl. A [P-] és Pisti mennek tovább egyenesen, de nekünk jobbra kell kanyarodni a [P4] nyomán. Itt valami Berecz emlékmûnek kéne lenni, de nem találkozunk vele. Rátérünk egy erõsebb lejtõre. A kövekre és az átfolyásokra figyelve gyakran vesszük félig kocogósra a figurát. Ahogy közeledünk a lejtõ aljához, úgy lesz egyre sárosabb a talaj. A végén szükség van egy manõverre a dzsindzsásba, hogy egy nagyobb dágványt elkerüljünk. (Ekkor még nem sejtjük, hogy mi vár ránk éjszaka.)

7. ellenõrzõpont, Fekete-völgyi panzió.

Amíg Pisti a házban kávézik, a pontõri kocsinál vizet vételezek, majd a kisvasút elõtti padon kitakarítom a cipõmbõl a belehullott törmeléket. Vaddino is felbukkan. Frissülés közben elmondja, hogy a népek otthagyták a parazsat, mint eb a Szaharát, azzal próbált csinálni valamit. Õ is megtölti a palackját, és sietve továbbáll. Egy szendvicsbe kezdek, mikor kijön a házból Pisti. Neki is adok egy zsebkávét, elfér az a presszókávé mellett; szükség lesz rá az elõttünk álló irdatlan emelkedõn. Szedelõzködünk, indulunk tovább. A patakon nem tudunk átmenni közvetlenül a [Z4] jelzésnél, egy kicsit lejjebb próbálkozunk. A manõver után visszatérünk a jelhez és megkezdjük az elõttünk meredõ hegy megmászását. Amikor a [Z4] balra kanyarodik, én jobbra nézek. A fán szürke átfestés látszik. Tudom, hogy alatta ott a [Z-], mert tavaly is erre mentünk, nem beszélve a VULKÁN túráról, ami föntrõl vezet ide. Biztos frissítés alatt vannak a jelzések, minden esetre, arra KELL menni. Pokoli hullámvasutazás kezdõdik. A legmeredekebb emelkedõn többször meg kell állnunk fújtatni. A [Z-] jelzések rendre le vannak festve szürkére, csak egy eldugottabb, fakó jelzést felejtettek ki. Kezd nagyon gyanús lenni a dolog, de nem félek, mert ha nem emeltek ide egy Magyar Nagyfalat, akkor úgyis elérjük a következõ pontot. Pisti már többedszer említi a "Tûzköves-patakot". - Hagyd el Pisti, a Tûzköves-FORRÁS még rettentõ messze van, én is szívesen nyakalnám már a jó meleg gulyást. Az egyik lihegõnél veszem észre, hogy a szél már teljesen elült. Kimondatlanul abban reménykedek, hogy a front sikeresen átvonult fölöttünk, és a továbbiakban békébe hagy minket. Amikor a hegymászóiskolából becsatlakozunk egy emberibb útba, ismét megjelennek a [Z-] jelek, ráadásul frissen festve. Amikor visszanézek, megdöbbenve látok egy friss jelzést az ellenkezõ irányba is. Áttették a jelzést egy másik útra. Errõl se egy kiegészítõ papírt, se eligazítást nem kaptunk a rajtban. Megvolt a második szorgalmi feladatunk jelzésváltoztatásból kifolyólag. Már alig várom, hogy legyûrjük ezt a maradék emelkedõt, mert szeretném meginterjúvolni a pontõrt.

8. ellenõrzõpont, Szívfájó-bérc.

A pontõr szerint fekete gólyák fészke miatt tették vissza a [Z-] jelzést a régi útvonalára. Ha, amikor jövünk fölfelé a [Z4]-en, és elkanyarodunk vele balra, akkor rávezetett volna a régi-új [Z-] útra, és így egy csomó hullámvasutazástól kíméltük volna meg magunkat. Kösz, legközelebb már tudni fogjuk, persze ha addig nem költözik a környékre a hülyekígyó, ami már többeket megcsípott, mint tudjuk. Balra kanyarodunk a régi [Z+] és szalag jelezte úton. Jelzést talán, ha egyet, egy nagyon kopottat láttam, és szalagból is kevesebb van, mint tavaly, de semmi gáz, mert nagyon úgysincs hova letérni, és még emlékezünk az útra. Nagyokat fújunk, nyújtózkodunk, próbálunk helyrerázódni ezen a lájtosabb szakaszon. Az ágak lombsátrat alkotnak, ettõl esti hangulat lesz úrrá rajtunk, pedig hol van az még. Megint beleesett valami nyavalya a cipõmbe, egy nagyobb kõre fél lábbal fellépve gyorsan elintézem. Beletorkollunk a frankó [Z+] jelbe, ami egy keskeny, zöldségtõl övezett ösvényként folytatódik, és késõbb jobbra letörik egy sûrû, sötét fiatalosba. Jó darabon nincs jelzés; vissza is mászunk, de másfelé nem is lehet elmenni, ezért megint lemegyünk. Aha, itt már látok jelzést. Egy meredek lejtõn megyünk hosszan. Gyakran kapok el egy csemetét, hogy kíméljem a lábaimat. Ez nem nagyon sikerül, mert kegyetlenül belerúgok egy kõbe. Aú, de jó, de jó, nagyon jóóóó... A szétszedett, rozsdás drótkerítés elemeit több helyütt az út közepére rakásolták. A félhomályban óvatosan kerülgetjük. Kiérünk a lejtõ utolsó szakaszához, balkéz felöl egy patakmeder. Talán patak is van benne, de az most nem érdekel. Az elöl ügetõ Pisti közli, hogy eltûnt a [Z+]. Jobbra egy félszáraz, köves patakon próbálunk átkelni, de a dzsindzsában nem találjuk az ösvényt, ezért visszatérünk az elõzõ patakunk mellé. Végzetes hiba. Az elõzõ verziót kellett volna erõltetni. Ha így teszünk, egy dombon át kijutunk egy szélesebb útra, és bár ott sincs jelzés, de a villanyoszlopokat követve lejutottunk volna Királyházára. Higgadtan visszagondolva, tavaly én így tettem, amikor leszaladtak tõlem a többiek, és magamra maradtam. Most viszont megyünk a tré patak mellett. Nagyon gyanús a dolog, mert nyoma sincs útnak, egy õs törmelékes cuccon kerülgetjük a hullott ágakat. Nagy örömünkre meglátunk egy villanyoszlopot. A vezeték kivisz egy rétre, még valami oktatótábla is van a szélén. Tévesen felismerni vélem a helyet és továbbmegyünk. Egy röpke patakátkelés és már kinn is vagyunk egy mûúton. Há, ez biztos Királyházára vezet. A lefelé irányt választjuk. Szembe repeszt egy autó. Nem merem leinteni, mert megy vagy nyolcvannal. Már erõsen szürkül. Jöttünk úgy másfél kilométert ezen a mûúton lefelé. Hohó, ott jön szembe egy gyalog, ezt már megállítjuk. - Jó estét kívánok. Jó felé megyünk Királyházára? - Szevasztok. Nem, mert én megyek jó irányba, most állítottam meg egy autót, és megkérdeztem - válaszolja Vaddino, mert hogy õ a titokzatos idegen. (Ekkor még mindig nem tudom a nicknevét sem.) - Régóta jöttök ellenkezõleg? - kérdezi. - Á, dehogy! Csak olyan másfél, két kilométer óta. Csinálunk egy szabályos hátra arcot, és erõltetett menet a másik Királyháza irányába. Lassan zsugorodik a fiúk hátizsákja, és a fekete különféle árnyalatai szorítják ki a fakó színeket. Siessetek csak! Jöttök ti még szembe velem. Fú! Ennyire eltévedtünk. Már úgy érzem, hogy lementünk az összes térképekrõl. Na, végre, itt ez a táblakarácsonyfa, és alatta a fiúk. - Mi az? Jobbra bemutat a [P-], mi a probléma? - Az, hogy a mutatott irányból jön egy fejlámpa. Lassan alakot ölt a magasan elhelyezett lámpa alatti rész. Túrákon rengetegszer látott magas termetû srác az. Nevére nem emlékszem, (lehet, hogy nem is mondta) a továbbiakban NoNet-nek fogom emlegetni, majd késõbb rátérek, hogy miért. NoNet elmondja, hogy õ is rettentõen elkolbászolt, és amerrõl jön, arra nincs Tûzköves-forrás. Ezen elcsodálkozok egy kicsit, de tovább a mûútra is mutat a [P-]. Akkor menjünk arra. Egy út menti vadászlakszerûség ablakai nyitva vannak, vidám társaság hangjai hallatszanak. - Jó estét kívánok. Elnézést a zavarásért a Tûzköves-forrás felé tartanánk... Akik az ablakhoz közel ülnek, azok néznek értelmesen, de belülrõl megszólal egy nõi hang: "Tudod, az, ahol a hajléktalanok tanyáznak." A szoba mélyérõl egy hölgy jön az ablakhoz. - Menjenek vissza a sok jelzõtábláig, ott forduljanak balra, aztán úgy ötven méter után megint balra. Mindig a piros jelet kövessék. Aú! Most már világos: NoNet nem vette észre, hogy neki jobbra be kellett volna kanyarodni. Most már képbe' vagyok. - Pisti, léci világíts ide egy kicsit, elõkapom én is a fejlámpám. A környéken kóválygókból röptibe' meg is alapíthatnánk a "Börzsönyi Benézõk" klubját (a továbbiakban BöBe). No, de gyerünk a mondott irányba! A BöBe megindul végre a helyes úton. Egyre jobban szagolható, hogy a közelben valahol tüzet csiholtak.

9. ellenõrzõpont, Tûzköves-forrás.

Szívélyesen fogadnak az ellenõrzõ- etetõponton. Leülünk a pihenõhely egyik asztalához, mindenki elõtt gõzölgõ, sûrû gulyásleves. Kávét is kértünk az erõsebbik fajtából; kell a nyomás a Mánára és a Csóvira. Isteni, tartalmas ez a leves. Azon dilemmázok, hogy kéne enni még legalább egy fél tányérral, de mostanában nem a legerõsebb a gyomrom, ezért lemondok a repetáról. Majd a célban, nyugodt körülmények között bepótolom. Tavaly napközben sokkal melegebb volt, de a derült égbolt miatt az estebédet kiskabátban kellett elkölteni. Most össze se rezzenek a pólómban. A remek kávé mellett elücsörögnénk még egy kicsit, de menni kell; Pistivel szedelõzködünk. Köszönünk mindent, és továbbmegyünk a [P-] jelen. Patakátkelések következnek. Nem lehet kiszámolni, hogy hány patakon kell átkelni, ez mindig a vízhozamtól függ. A Mánára vezetõ ösvény elõtti átkelésnél sikerül úgy fordulni, hogy átellenben, az ösvénnyel nagyjából párhuzamos úton induljunk el. Mögénk szegõdik egy négyes csoport, az egyik tag ifjú hölgy. Itt már rég meg kellett volna kezdõdnie a jelzéssorozatnak, amikor az egyik jeltõl látni a másikat. Hátra szólok, hogy ezt megint sikerült benézni. - Nem baj - mondja valaki a másik társaságból - elõbb-utóbb megint lesz jel. Mára elég volt a szorgalmi feladatokból. - Gyere Pisti! Visszamegyünk az utolsó [P-] jelig. Még nem másztunk felfelé túl sokat, már látom is, hogy hol böktük el. A pataknál kicsit ideges vagyok, megáztatom a jobb cipõmet bokáig. Nem baj, a Csóviig lesz ideje megszáradni. A négyes csoport nem jött vissza, kicsit feljebb keltek át a patakon. Fejlámpáik fénykévéje mutatja, hogy õk is a helyes útra tértek. Megkezdõdik a meredek emelkedõ. Mivel a szél már régebben elállt, a Tóth Péter emlékmûnél botommal én lököm meg a harangjáték nyelvét, hogy egy kis hangulatos kalimpálás lengje be a környéket. Egy mini szintbeli szakasz után megint csak a magaslatokba törünk. Késõbb, egy erõsebb emelkedõt követõen, a legnagyobb csodálkozásomra már a Mána füves fennsíkján találjuk magunkat. Az embert gyakran megcsalják az érzékei túrázás közben; amit elõbbre vár, az sokat várat magára, amire még nem is gondol, az hirtelen ott terem. Fokozottan igaz ez az éjszakai túrázásra. Hát, azért itt már mozog a szellõ. Nem bánnám, ha védettebb helyre érkeznénk. Az, hogy felértünk a Mánára, még nem jelent semmit. Innen még van egy hosszadalmas zakatolás a Sasfészek-bércen; le-föl, le-föl. Az egyik ilyen nagyon meredek emelkedõn ér utol minket Vaddino és NoNet. A hátizsákomról olvassa le a nicknevemet, ezért elárulja, hogy õ Vaddino néven ír beszámolókat az Interneten. NoNet azt mondja, hogy õ arról ismerszik, hogy nem csinál semmit az Interneten. Ekkor nevezem el magamban NoNet-nek. Fújunk párat, aztán tovább hágjuk a hegyet megfelé. A másik két BöBe tag hamar kikerül a látóterünkbõl. Amikor egy viszonylag vízszintes részen bandukolunk, ordítást, majd egy puffanást hallok. Pisti a földön káromkodik. - Mi történt backikám? Egy hatalmas csúzli alakú ág hevert a földön, amely villájának egyik ágára lépett rá Pisti, a másik pedig nyomban eléhorgadt. - Eldõltem, mint a palló, vazze - mondja. Ezen egy darabig elröhögcsélünk. Megint feltámad a szél. Éppen arra gondolok, hogy vajon hoz e esõt, mikor Pisti felteszi a költõi kérdést: - Tudod hogy fogunk járni az idõjárással? - Ki ne mondd!!! De már mondja is: - Megázunk, de majd csak hajnalban. Egyáltalán nem túlzok, de amikor ezek a szavak elhagyják a száját, finom permetcseppek kerülnek a fejlámpám fénykévéjébe. Az óra 22:10-et mutat. Azt a leborult szivarvég! Megkezdõdik az ilyenkor szokásos fohászkodás: Jó, essen, de maradjon ezen a szinten, ne erõsödjön. Nagy általánosságban ez nem jön be. Most még olyan szinten van a csapadék, hogy ha bent járunk az erdõben, akkor a fák még fel tudják fogni, és csak elvétve fújja ránk oldalról a szél. Kitett helyeken a fû nedvességérõl lehet látni, hogy elég szépen esett már. Felülrõl lámpák ereszkednek lefelé, némelyik elmenne egy kamion halogénfényszórójának is. Vaddino mondta, amikor azt a röpke pihenõt tartottuk két fa közé beékelõdve, hogy éjszakai futóverseny van, pont a mi irányunkkal ellenkezõleg. Keskenyebb helyeken udvariasan beállunk két szikla közé, nyíltabb területen mi gázolunk az avarban. Egy idõ után tele lesz a hócipõm a lovagiassággal, de akkorra már becsatlakozik a [Z-] és a két pálya szétválik. Már nagyon vártam ezt a jelzést, mert ez a Csóvi közelségét jelenti; csak egy kb. kilométer hosszú, lájtosabb emelkedõre kell számítani. Egyre sûrûbben permetez az esõ, a Csóvin már benn állnak a csõben a pontõrök; a négyes csapat tagjai közül is bent pakolnak ketten.

10. ellenõrzõpont, Csóványos.

Az asztalok felé tartunk, a pontõr rögtön szól, hogy nem arra kell menni. - Köszönjük, de csak ide megyünk a pihenõhöz. Még nem öltözködünk, mert csodálatos módon nincs hideg. Igaz, az erõltetett menet az emelkedõn is benne van a képletben. Elõveszem azt az energiagélt, amit már második éve hurcolászok magammal, csak még nem volt energiám legyûrni. Kibontom. Hmm, nincs is olyan xar íze, mint amire számítottam. Megiszom rá az elõírásos 2 dl. vizet. Gyorsan visszaveszem a hátizsákot, mert a hátam már kezd kihûlni. Tovább indulunk. Amint ezt észreveszi a pontõr, kijön a csõbõl, és készségesen elmondja a további útszakaszt. Ez nagyon korrekt. Jólesik, amikor érzed a törõdést. Köszönjük az eligazítást, és most már tényleg továbbállunk. Lefelé megyünk meredeken a [P-; K-] jelzésen. A fák között roncsolunk lefelé. Szólok Pistinek, hogy õ is figyelje, mikor megy le balra a [PX], mert nekünk akkor kell jobbra rátérni a szalagozásra. Meglepõen hamar elérjük ezt a pontot. Baromi meredek, és nem hogy út, de még egy cipõtalpnyi széles ösvény sincs. Túrjuk lefelé az avart, fától fáig szaporázzuk. De jó lenne, ha most nem esne bele valami törmelék a cipõmbe. Kábé 100 m múlva kiesünk a [P3]-re, amin jobbra indulunk vízszintben. Itt a szélvédett helyen határozottan melegebb van, mint odafönt. Szinte komfort érzetem van. Az Oltárkõ alatt-mellett haladunk el. Fejre vigyázz! Nem tart sokáig ez a kis éjszakai, erdei séta, mert elérjük a [K3]-et, és élesen balra rátérünk a lejtõjére. Ez a nagyon meredek Kõkorsó szerpentin. Megdöbbentõ megállapítást teszek: Tavaly, amikor ki volt száradva a föld, akkor az apró, granulátumszerû göröngyök miatt sokkal jobban csúszkáltam itt, mint most a nedves talajon. (Természetesen ugyanaz a cipõ van rajtam.) A szerpentin alján utolérjük a négyes társaságot. Elemzik az itinert, hogy most át a patakon, vagy jobbra, balra, erre, arra. - Teljesen mindegy - mondom - úgy se tudjuk, hogy éppen melyik kanyarban vagyunk az itinert tekintve. Lényeg, hogy az Aklok-rétjéig a [K3] jelet KELL követni, punktum. Amíg ezen rágódnak elmegyünk mellettük. Tény, hogy annyi patakátkelés, kanyargás van, hogy ilyen sûrû jelzés hiányában - ami szerencsére itt megvan - az Isten se ismerné ki magát ezen a terepen, fõleg éjszaka. Éppen lejövünk egy dombról és patakbeli köveken lépdelünk át, amikor komolyan kinyitják a hidegzuhanyt. Megállunk egy jelzéssel ellátott fánál, és tengeri halásznak öltözünk. Hát, eddig tartott az égiek kegye. Tovább megyünk a [K3]-ön, de most nem vezet sehova, azaz már bokáig járunk a fatörmelékbe'. Gyerünk vissza a kályhához. Megpróbálom újraértelmezni: Ha onnan jöttünk, akkor így látjuk a jelet és akkor arra kell menni. És rámutatok egy dzsindzsásra. - Az nem létezik - mondja Pisti. Abba a sûrûbe? Hát, tényleg elég sûrû, és most már csurom vizes is, de egyre jobban elõjön az emlék, hogy tavaly oda be kellett menni. - Tizet teszek egy ellen, hogy nekem van igazam - mondom. Közben megjön a négyes csapat. Az egyik vállalkozóbb szellemû elõre megy a csurom vizes bozótba, mi türelmesen várjuk kint a fejleményeket. Amikor felhangzik a várt mondat: "Itt a jel!", akkor mi is bemegyünk a sürejébe. Rövid szakasz ez, de arra éppen elég, hogy tökig eláztasson a susnyásról a gyatyánkba folyó víz. Egy kanyar és egy átkelés után következik az igazi túlélõ pálya. A meredek domboldalon kell araszolni, és jobbra lent, egy szakadékban van a patakmeder. Az egyik hely különösen majrés: van a meredek, csúszós oldal, aztán van egy lábnyomnyi szikla, és utána a nix. Ó, még itt van tavalyról a kedvenc keresztbedõlt fám, amit csak úgy lehet leküzdeni, ha hosszába ráfekszel, de nem tudod, hogy a másik oldalon hogy fogsz talajt érni. A négyes csapat lánytagja úgy látszik fiúsítva van, mert a férfiak magára hagyják a dilemmájával, hogy most felmásszon a meredek domboldalra, és fönt kerülje meg a fát, vagy ráfeküdjön, mint a többiek. Szerintem ráfeküdt, mert felmenni marha meredek, és hosszadalmas, lejönni meg még nehezebb, mert a kopár domboldalon, nincs mibe kapaszkodni. Kezd kiszélesedni az ösvény, elpártol a patakmeder, belefutunk egy göröngyös, de széles szekérútba. Úgy látszik túléltük a túlélõpályát, most már csak a jelzéseket kell figyelni, és begyorsulhatunk az Aklok-rétje felé. Az esõ továbbra is zuhog, egyre duzzadnak a pocsolyák, nagyobb a sár, de ez valahogy eltörpül amellett, hogy végeztünk ezzel a kanyargó szopató patakhálózattal. Vidáman világítunk rá minden [K3] jelre, de egyszer csak szembejön két fejlámpa. Nem akarok hinni a szememnek; Vaddino és NoNet azok, a másik két BöBe tag. - Hát ti? - kérdezem. - A Csóványosról jövünk, és az Aklok-rétjére megyünk - válaszolják. - Ne akasszatok hasba! Mi jövünk a Csóványosról és mi megyünk a kib..tt Aklok-rétje felé - így én. Ezen egy kicsit elvitatkozunk az ömlõ esõben, aztán megunom, és elõre megyek tájékozódni. A szekérút lejtmenetben tovább megy egyenesen, de a [K3] jelzés balra felvisz egy keskenyebb útra, ahonnan a BöBék jöttek. Ez egy kicsit elbizonytalanít, mert nem emlékszem, hogy megint fölfelé kellene menni, de tavaly egyedül jöttem erre, mint az ujjam, és arra viszont emlékszem, hogy a [K3]-ön csont nélkül eljutottam az Aklokra. És különben is, hatod magammal jövünk a Csóvi felõl, nincs az a hatalom, aminek a kedvéért most egy hátraarcot csinálnék. - Na, gyere Pisti! Aki, bújt, aki nem, mi megyünk. Elindulunk balra, fölfelé, amerre a jelzés mutat. Bíztató, hogy csak egy kicsit kell fölfelé menni, aztán megint lejtõsre vált az út, jelek a helyükön, megnyugodhatnak a kedélyek. Halványlila lövésem sincs, hogy ezek ketten hogy kerültek szembe velünk. Azt tudom elképzelni, hogy azon a ponton bukkantak rá a jelzésre, ahonnan mindkét irányba lejt az út, és õk a rosszat választották. Eljátszom a gondolattal: ha csak egy hangyányival megyünk gyorsabban, akkor egy derûs pillanatban azon vették volna észre magukat, hogy körbejárnak. Nagyon azért nem röhögök a markomba, mert jártam már így én is. Most már teljesen biztos vagyok a dolgomban, de érzékelem, hogy a többieket még gyötri a kétség. Amikor pedig egy enyhén emelkedõs, zsombékos részhez érünk, akkor már tudom, hogy az ég se menthet meg attól, hogy kibukkanjunk arra az útra, amelyen már nappal elmentünk egyszer, vagyis a gyönyörû, az illatos, a monumentális Aklok-rétjére. Amikor ez megtörténik, akkor automatikusan jobbra fordulok a [P+] útra. - Arra visszamegyünk a Salgóvárhoz - kiabál elõre valaki. Eljött az a pillanat, amikor már nincs erõm kardozni az igazamért, de nem is akarok. Aki nem bízik bennem, az jobban teszi ha leáll itinert böngészni a zuhogó esõben. - Tudom - vetem oda - megyünk még egy kört, mert olyan szép este van. Csak NoNet tart velünk, így a BöBe háromnegyede folytatja az útvonalkövetést. Szólok a fiúknak, hogy néha õk is világítsanak balra, mert valahol egy cölöpön ott lesz a [K-], és ott kell majd lemenni Bányapusztára. Nyúlik az út, már-már azt hiszem, hogy elbaltáztuk a letérést, amikor beljebb megpillantom a jelet. Utolsónak maradok, mert lefelé nem tudok robogni. Nagyon meredek és agyagos az ösvény, rettentõen csúszik. Ahol lehet, ott a környezõ csemeték derekát kapjuk el. Ilyenkor egy-egy plusz vödör víz zuhan a nyakunkba. Pisti megy elöl, sokszor alig tudja kivédeni a zakózást, nem különben mi, de aztán kiérünk egy nagyjából vízszintben haladó szekérútra, ahol balra próbálkozunk. Gyalázatos a helyzet. Az utat lekvárrá nyomták az autókerekek. A keréknyomban bokáig ér a sár, középrõl meg mindig lecsúszol. Oldalt, a térdig érõ susnyásban gázolok, már nem törõdök vele, hogy vizes a cipõm, a nadrágszáram. Bal fönt a rönkház most totál sötét, nem üdül senki a teraszon. Ez lenne Bányapuszta. Az út mellett egy patak vígan csörgedezik, mi kevésbé vígan botladozunk. Késõbb kiszélesedik az út, és a szélsõ avarszõnyegen valamivel jobb az elõrejutás. Balra kell majd kanyarodni egy keskeny ösvényre a [K+] jelzésen, ezt közlöm a többiekkel is, hogy figyeljék a letérést õk is, mert néha a lábam elé is kéne néznem. NoNet aggódni kezd, mert 800 métert mondtam a rönkháztól, és szerinte már több, mint egy kilométert jöttünk. A kedvéért elõveszem a saját készítésû itinerkivonatot, és felolvasom neki. Az esõben tizenöt másodperc alatt saláta lesz belõle, de nem dobom el, hanem alaktalan gombócként visszagyûröm a tasakjába. Szerintem a rossz útviszonyok miatt érzékeljük úgy, hogy már megvolt a 800 méter. NoNet nem hisz a maszek itineremnek, inkább eláztatja a saját, "éles" itinerjét. Tovább tocsogunk. Nemsokára messzirõl látni a [K+] jelzést. Egy jobboldali fára is felfestették, hogy ne lehessen eltéveszteni a balos letérést. Egy mély árokból kell felugrani a követendõ ösvényre. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodva húzom fel magam. Jelzések terén az a kellemes helyzet, hogy egészen Kisirtáspusztáig lehet a [m] (Mária) jelen haladni, nem kell foglalkozni közben a sok jelzésváltással. Itt már jobbak az útviszonyok, mert ide nem tudnak feljönni jármûvel. Frissek a jelzések, és megfelelõen sûrûek is, de mégis többször kell keresgélni õket, mert az esõ mellé sûrû pára is társul. Keresztezünk egy szekérutat, aztán váltakozva megyünk emelkedõkön, lejtõkön. Amikor keresztezzük a [K4]-et, onnantól csak a [m] jelet figyeljük, mert úgy emlékszem, hogy a [K+] már nem sokáig jó nekünk. Amikor egy patakon kell átkelni, akkor már egyedül van a [m] jel. NoNet már el is tûnt a túloldalon. Hol mehetett át ez a fazon? Nem érdekes, mi is összehozzuk valahogy. Odaát egy szekérúton balra fordulunk. Fények után kutat a tekintetem, de a saját lámpáink fénykévéjén kívül nem látok egyet sem. Egyszercsak egy ház sötét hátuljáról verõdik vissza a lámpám fénye.

11. ellenõrzõpont, Vasedény-kulcsosház.

Nagyon jól jön, hogy van egy kis verandája a háznak. Padok vannak benne, és nem csak a pontõrök tudnak ülni. Rögtön belekezdek egy saját szendvics elfogyasztásába. Amikor végzek vele kimegyek a kinti asztalhoz, amelyen piros almák csillognak. Jól lemosta õket az esõ. Nagyon finom, lédús alma. A bõvizû forrásból feltöltöm a flakonjaimat, Pistinek is viszek egyet. NoNet hosszabb pihenõre rendezkedett be, még az esõkabátját is kiakasztotta. Pistivel elindulunk. A pontõrök szerint már sokan feladták, ezért vihetünk még almát. Nekem nem kell kétszer mondani, elveszem a legnagyobbat az asztalról. Közvetlen a forrás mögött mászunk fel egy nagyon meredek ösvényen. Én még mentemben is szuszogva, röfögve eszem az almát, hogy  ne kelljen eltenni. Egy szekérútra érünk fel, amin jobbra fordulunk. Pisti megy elöl az enyhe lejtõn, én mögötte baktatva rágicsálom az almát. Hivatalosan a [S4]-en megyünk, de szólok Pistinek, hogy ne törõdjön semmivel, csak kövesse a [m] jelet, azon eljutunk egészen Kisirtáspusztáig. Én csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a szétgyúrt úton nehogy pofára szálljak, vagy megcsúszva nehogy félrenyeljem az almát, mert akkor várhatok a királyfi csókjára. Vagy az egy másik mese? Mindegy. Egyszer csak azt veszem észre, hogy igencsak szuszogok, miközben rágok. Nem emlékszem arra, hogy itt emelkedõt kéne leküzdeni. Alig hogy ezt végiggondolom megszólal Pisti, hogy nincs jel. Azt a leborult... Arra viszont emlékszem, hogy itt friss, és megfelelõen sûrûn felfestett jelek vannak. A falánkságom áldozata lettem. Evés közben nem figyeltem a jeleket. Dühömben odavágom azt, ami még megmaradt az almából. A legfinomabb falatok maradtak a csutkán. Gyerünk vissza! Amikor keresgéljük a helyes utat, fejlámpák jönnek szembe. Megint egy dézsa fû. A négyes csoport az. Nem látok a pipától, mert a tetemes elõnyünk, amire szert tettünk velük szemben, az most szertefoszlott. Na, mindegy, legalább többen figyeljük a jelzéseket. Mostanra már minden útba betársult egy patak. Amikor a Kollár-völgyben a [m] jel melletti [S4], helyét átveszi a [S+], akkor egy áthatolhatatlannak látszó sártengerbe futunk. Tanakodunk, hogy hol lehetne megkerülni, de sûrû, tüskés dzsindzsa veszi körül az egészet. A vége az, hogy egy vállalkozó szellemû túratárs belegázol az egyik sárral telt keréknyomba. Nincs mit tenni, követjük a példáját. Nagy nehezen elvergõdünk a keskeny nyomtávú vasúthoz. KISIRTÁS feliratú megállótábla mutatja, hogy hol vagyunk. Az esõháznál automatikusan balra fordulok a füves réten, [S-] az új jelünk. Tavaly itt továbbmentem, úgyhogy nagyon belém vésõdött a helyes irány. Törölgetjük cipõinket a dús fûben, de teljesen fölöslegesen, mert ami ezután következik, az leírhatatlan. (Azért megpróbálkozok vele.) Egy alattomos emelkedõ ez a turistaútnak csúfolt tankodrom. Nem tudom ezt hogy csinálják, de egy borotvaélnyi feldúlatlan útszél sincs. Van, ahol nyolc méterre szélesedik ki az út, de ott ugyanúgy szét van gyúrva az utolsó milliméterig, mint ahol csak három méter széles. Most már nem arra vigyázunk, hogy ne legyen sáros a cipõnk, vagy hogy ne folyjon bele felülrõl a híg sár, hanem hogy egyáltalán a lábunkon maradjon. Még csak most van itt a [Z+] leágazás. Ez azt jelenti, hogy még csak egy kilométert jöttünk Kisirtástól, pedig egy örökkévalóságnak tûnt az eltelt idõ. A rosszabb hír az, hogy még egy kilométert le kell nyomni ebben a lekvárban a [S-] jelen. Az állandó csúszkálás próbára teszi az idegeimet, lemaradok a többiektõl. Érsektisztásnál egy sötét alak áll a mûút elõtt. Pisti megvárt. Nem hittem volna, hogy ennyire lehet szeretni a mûúton való túrázást, most harminc méter hosszan ezt tehetem. Ja, közbe jobbra fordultunk. A mûút bal oldalán rátérünk egy [Z-] szekérútra. Ez is sáros - hogy ne lenne az - de nincs feltúrva. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az elõzõ förmedvény. Utolérjük a négyes csapatot; böngészik az itinert. Balra be kell menni egy ösvényre. A [Z-] marad, a szekérút nélkülünk megy tovább egyenesen, mint [Z+]. Az erdõben tekergünk a jelzéseket követve. Leginkább felfelé megyünk, de van benne hullámvasút is. A belógó ágak elöl gyakran kell lehúzódni. Csúszik ez a cucc is, kapaszkodunk, amibe tudunk. A meredekebb emelkedõkön húzogatom a gatyaszáramat felfelé, mert a combomra tapadt nadrág akadályozza a lábam magasra emelését. Végül kiérünk egy füves fennsíkra. Jelzés már nincs sehol, mert fa sincs, amin lehetne. És a jelzõtûz sem ég; hogy is éghetne az esõben. De viszont egy rühes lámpa sem világít, pedig az jelezhetné az irányt. A sûrû ködben tíz méternél nem látunk tovább. Elkeseredetten hallózni kezdünk. (Tavaly, amikor egyedül értem ide, akkor is hallóztam, csak egy lukkal, azaz egy mezõvel elõbb, mint kellett volna.) A többedik kiáltásra lentebb fény gyúl; elindulunk az irányába.

12. ellenõrzõpont, Só-hegy.

Egy sátorra akasztották ki a lámpát; a fiatalok egész jól elvannak odabent. - Skacok, baromi köd van ám idekint, és az orrunknál nemigen látunk tovább. Jó lenne kint hagyni azt a lámpát, hátha erre vetõdik még valaki. A sátor elõtt nyeles lábasban sötétvörös folyadék figyel. Amíg odabent az itinerrel bíbelõdnek, addig felemelem és húzok belõle. Jól sejtettem, ez az itt szokásos forralt bor. Totál hideg, és az esõ is felhígította, de kit érdekel ez most. - Kérsz? - nyújtom oda a mellettem várakozónak. - Há persze! - veszi át máris a fandlit. - Van ott pohár - szólnak ki a sátorból. - Maradjon is ott, mert a bort már legurítottuk nélküle. A szegfûszegek hóttrészegen  fekszenek már az alulábas fenekén. Az itinert átvettük, a bort megittuk, nincs több keresnivalónk itt. - Gyere Pisti! Lemegyünk. A köves-füves Só-hegy nyúlványát elhagyva egy meredek, rettentõen csúszós, lefelé kanyargó ösvényhez érünk. Pisti után én is zakózok egy nagyot. Hanyatt estem, mint a büdösbogár. A legjobban a novi új, vízlepergetõs, légáteresztõs dzsekimet sajnálom. Hát, ez is túlesett a keresztségen; sáros lett a könyöke. A környezõ fácskák nyüvésével további zakó nélkül sikerül lejutni. Rögtön keresztezünk egy szekérutat. Felnézek, a távvezeték is megvan. Továbbra is a [Z-] jelen megyünk. Az elsõ rétnél (északi Lengyel-rét) hátra nézek, de senkit nem látok jönni; ezen kicsit elcsodálkozok. A második réten (déli Lengyel-rét) át se megyünk, mert már elõtte átvesz minket a szalagozás, balra fordulunk. Hosszan megyünk a szalagok után. Itt már mûanyagból vannak; papírral ebben az esõben nem sokra mennénk. Igaz, hogy néhány ezek közül is leesett a szélben, de legalább nem olvadt el. Most is kiraktak olyan A4-est, ami a vadászokat tájékoztatja, hogy teljesítménytúra folyik a környéken, nem pedig holdkórosok zavarják az elõkelõ "sportnak" hódolókat. Azért ezen a szakaszon is akad bõven keservesen járható út, de most már sokat javít a hangulaton a cél egész távhoz viszonyított közelsége. Kimondottan megörülök, amikor egy fán meglátom a [P-] jelzést. Innen a SZEMBE-JULIANUSt követjük, sínen vagyunk, nem lehet baj. Hát persze, de miért nincs már megerõsítõ jel, és miért van az az érzésem, hogy ilyen agyagos traktor úton nem kellett feljönni errefelé a JULIANUSon? És ilyen bokrokkal tarkított mezõre sem emlékszem. - Bocs, de most én vagyok a hunyó; visszamegyünk. Elég szépen lejöttük. A traktornyomos út helyett, sunyi módon egy füves részre vezetett fel balra a [P-]. Ezt nem vettem észre. Nem tudom, de most már nem is sújt le annyira a dolog, csak a büszkeségemet tépázta meg egy kissé. (Nem is igaz, mert nagyon megtépázta.) Jaj, most még jön ez a lejtõ ahhoz a nyamvadt patakhoz, aztán megint föl ezen a hosszú kaptatón. Aztán itt meg hol a jel, ennél az útvillánál? Természetesen hol nincs soha jelzés? Hát, persze, hogy az útelágazásban. Menjünk vissza a másik ágba, ott látok egy apró fényvisszaverõt az egyik fán. Hátulról fütyörészést hallok. kinek van ilyen jókedve? NoNet az. Már azt hittem, hogy ledõlt a Vasedény házban. Most már tényleg jönnie kell a szalagozott, jobbos letérõnek, mert már nagyon bactatja valami a jobb kisujjamat. Jól van, már látom a szalagot. Ez egy jól járható, salakos vagy apró zúzalékköves út, csak ne lenne már ilyen hosszú. A fák között próbálom felfedezni a pont fényeit, de nem látok semmit. Fú, már megint megnyomta ez az izé a cipõmben a kisujjamat. Hah! Remélem motorzajt hallottam, akkor mindjárt ott vagyunk. Igen, ott már látok egy gyönge kis fényt. Elõresietek, hogy letudjam az adminisztrációt, és a padnál levehessem a cipõmet.

13. ellenõrzõpont, Kóspallag, elágazás.

Leülök a padra, de nem bírok lehajolni a cipõmig. Kénytelen vagyok felállni, és a padra feltenni a lábamat. Alig bírom kibogozni a csurom sáros fûzõt. Legyûröm a lábamról a cipõt. Ez nem igaz! Egy borsszemnél valamivel nagyobb, kemény bogyó nyomta a kisujjamat. Bogyó eldob, cipõ vissza. Csupa sár lett a kezem. Most már nem érdekel, beletörlöm a gatyámba. Különben is úgy nézek ki, mint aki egy jót dagonyázott valamelyik pocsolyában. Közben összejött az egész BöBe és a négyes csoport is. Mielõtt kivágódnánk a mûútra azért még felkapok egy almát. A mûútról jobbra bemegyünk az erdõbe, a [K-] jelre. Erõltetett menetben haladunk, egy tempóban az egész kompánia. A kisebb pocsolyákon gépiesen átgázolunk, a nagyobbakkal se tökölünk sokat. A Békás-rét elõtt szerelvényigazítás miatt lemaradnak a többiek. Hihetetlen, de annyira megszállt az ihlet, hogy Pistivel tovasuhanunk. A hatalmas réten becélozzuk a magányos fát. Konstatálom, hogy rajta van még a [K-] jel. Tavaly, csillagos, tiszta idõben becéloztam a rét jobb felsõ csücskét, és arra siettem a dermesztõ hidegben. Most valami drótot látok kifeszítve, és egy hevenyészett táblára rá is írták, hogy magánterület. Olyan húsz centi magasságban karók is vannak leverve, némelyiken jelzés. Az erdõ felé vezetnek, de hogy a csücsökhöz képest hova, azt a köd miatt nem látom. Amikor elérjük az erdõt, mint aki jól végezte a dolgát, az elsõ lehetõségnél bemegyünk. - Te, itt már rég jelzéssel kellett volna találkoznunk. Ez nem lehet igaz, hogy már megint eltévedtünk. Gyerünk vissza! Az erdõ szélén, a ködben már azt sem tudom, hogy merrõl jöttünk. Pisti se, de ez nem vígasztal. Higgadjunk le, menjünk vissza az utolsó jelzett karóig. Igen, most már érzem. Amikor elértük az erdõt, akkor még jobbra kellett volna menni hosszan a szélén, hogy elérjük a csücsökbeli bejáratot. Hát akkor tegyünk így. Odabent hamar elérjük az elsõ jelzést, amit követnek a társai is. Megint elõtûnik a ma éjjel oly gyakori jelenség: szembejövõ fejlámpa. A négyes csoport lánytagja fejérõl világít. - Erre kell menni? - kérdezi. - Igen - válaszolom. - Biztos? - kérdez újra. - Egen - így én. Hozzánk csatlakozik. Gõzöm sincs, hogy veszíthették el a többiek. Egy extrém meredek, csúszós részhez érünk. Bevágjuk a hóeke pózt, és a csúszást elõreszúrogatott bottal fékezzük. Csoda, de zakózás nélkül leérünk. Közbe szembe jött a négyes csoport egy másik tagja is. A leányzóért jött, mint utólag kiderült, õ az apukája. Balra befordulunk a [Z-]-ra. Délelõtt óta, mióta itt jártunk teljesen megváltoztak az útviszonyok. Bukdácsolva jutunk el a pecatóig.

14. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Leültetnek a ház teraszán, és forralt borral, teával kínálnak. Pistivel teát kérünk. Van még a Zsoltnak annyira tetszett csapágyzsíros kenyérbõl is. Azt is fogyasztunk. Az apa kérdezi a pontõrséget, hogy merre kell továbbmenni. A hölgy, aki a teát hozta, õ válaszolja, hogy a [Z-] jelen balra emelkedõ, majd [P-] jobbra a Törökmezõi turistaházig, és tovább nem tudja. - Onnan egészen a Köves-mezõig [K-] - veszem át a szót - aztán szalagozáson le Nagymarosra. Már világosodik, ki lehet kapcsolni a lámpákat. Mind a négyen elindulunk a megbeszélt irányba. A turistaháznál megy a tuc-tuc zene. - Már hat óra is elmúlt, és még tart a dizsi? - csodálkozok. Egy fán levõ papírról olvasom le, hogy 10 éves házassági évfordulót ülnek. Így már érthetõ, hogy nem akarnak lefeküdni. Jóval a Törökmezõ fennsíkja után járunk, amikor egy elágazásnál balra fordulnak a többiek. Elõre szólok, hogy látnak e ott [K-] jelzést. Igen a válasz, majd mennek tovább. Nagyon gyanús ez nekem. Hol van itt jelzés? Visszamegyek az elághoz. A másik ágban, egy fán ott a jel. Lótücsök! Gyere Pisti, erre kell menni! Most mi sietünk elöl a haladós lejtõn. Már teljesen világos van, és az esõ is alábbhagyott, egy kis permet azért van még. Balra fordulunk a nem is olyan régi, hatalmas irtásnál, és tovább lejtõzünk. Rohadtul csúszik. Elérjük a [K+] keresztezõdést, de továbbra is tartjuk magunkat a [K-] jelhez. Hátra nézek. Az apa-lánya duett sehol. Az útvonalat elmondtuk nekik, világos is van már, csak beletalálnak a célba. Elérünk a Körtvélyes emelkedõjéhez. Ez méltó az elmúlt huszonnégy óra szopatásaihoz. Olyan csúszós, hogy szinte lehetetlen rajta felmenni. Semmibe nem lehet megkapaszkodni, és ha közelíteni próbálsz az ösvény bármelyik széléhez, akkor a tüskés indák tépik meg rajtad a göncöt. Negyedlépésenként tornázom fel magam. Pisti becsületére legyen mondva, fönt megvár. Kicsattogunk a mûútra. Na nem! Engem most már nem érdekel, mondjon bárki, bármit, de én nem vagyok hajlandó szembe bemenni a turistaúthoz. Hosszú idõre elegem van a sárban csúszkálásból; még a derekam is megrándult egy sikkes sajátláb-kirúgásnál. Menjen a turistaúton az, akinek Imre az anyja, én maradok a mûúton. Csattognak a botok a flaszteron, lassan közeledik a kis focipálya meg a pihenõhely, és elõbb-utóbb keresni fogjuk a szalagozást a Köves-mezõ szélén levõ bokrokon. Még egy utolsó pofára esési lehetõség a csúszós lejtõn, aztán szilárd burkolaton lejtõzhetünk a fõutca felé. Vasárnap van, de már éledezik Nagymaros. Több az autós, mint a gyalogos, de aki gyalog megy, annak már nem kell ernyõt tartania a feje fölé. - Hat perc múlva nyolc, hat perc alatt be kell érni - mondja Pisti, és nekilódul. Az utolsó métereken nem fogok lemaradni, én is belehúzok. 07:59-kor csekkolunk. Ötvenkilenc perccel túlléptük a szintidõt, de egyetlen szó nélkül töltik kifele az emléklapot, majd gratulálnak a teljesítéshez. Megjegyzem a rendezõnek, hogy szívesen elfogyasztanék egy tányérral, abból a fenomenális gulyásból, amit a Tûzköves-forrásnál osztottak. (Tavaly kínálták a célban is.) A lapot kitöltõ rendezõ elmondja, hogy egy perccel az elõtt, hogy odaértek volna autóval a forráshoz a pontõrökért és a cuccért, az ottlevõk a viharfenyegetettség miatt menekülõre fogták, de elõtte még kiöntötték a levest. Az tartotta bennem a lelket az utolsó szakaszon, hogy a célban nyugodtan, nem kapkodva elkanalazgatok majd egy nagy tányér, meleg gulyáslevest. Tulajdonképpen a túrán történteket tekintve ez a leveskiöntés nem is nagyon lóg ki a sorból. Ja, itt van ám a célban az egész BöBe. Vaddinoék kérdezik, hogy hogyan kerültünk mögéjük. - Sose találnátok ki. Eltévedtünk. Befut egy telefon a rendezõhöz: ketten Zebegénybe' keresik a célt. Apa-lánya elmentek a [K+]-on. Végül is hol van az elõírva, hogy csak mi tévedhetünk el? Még egy telefon: Nagymaros-Visegrád helyett Nagymaros megállónál szálltak le a vonatról az imént említettek. - Semmi gond - mondja a rendezõ - plusz egy kilométer. NoNet már az elõzõ vonattal elviharzott, most Vaddinot hívatja a rendezõ telefonjához, és megkéri, hogy vigye utána az ittfelejtett esõkabátját. Pisti már elautózott északi irányba, lassan nekem is mennem kell a közeli állomásra, nemsokára jön a vonatom. Végignézek magamon; erõsen remélem, hogy föl is engednek rá...

Ottorino

 
 
VagdalthúsTúra éve: 20102010.09.27 13:18:09
megnéz Vagdalthús összes beszámolója


Hangya 15


 Szombat délután esküvõre mentünk, utána lagzi, így még egy gyors elõ-méregtelenítésnek kiváló program egy rövid, de szintes börzsönyi kör. 7:18-kor rajtoltunk együtt Nagy Attilával, majd a kéken eleresztettem, mondván neki jobban kell tolnia (vállalt távjaink között csekély 80 km különbség volt...), meg aztán amúgy sem vagyunk egy súlycsoport, ami a sebességet illeti.


Továbbá megalázó volt az is, hogy Rozi kutyám a maga csutka lábaival felfutott a Hegyes-tetõre, én ezt csak hátulról néztem, õ ideõnként vissza-visszajött, vagy lenézett, hogy egyben vagyok-e még, mert õ menne.


 A Julianus-torony után -a panoráma persze kihagyhatatlan volt még felhõs idõben is- aztán én is kocogósra fogtam, persze lejtnek minden gurul, és ezzel igen bölcsen haza lehet vágni a térdet. De legalább komoly sportembernek tûnök, meg terepfutónak, miazmás. S ha már terepfutás: a körülmények lehetõvé tették mindezt, ami nagy szó. Az utóbbi hetek kapcsán úgy tudtam, hogy a természetjárás kizárólagos formája a szakadó esõben történõ sárdagasztás, de ezek szerint másként is lehet. Még a végén rákapok az ízére!


Örömmel láttam Zebegényben, a kálváriáról lefelé, hogy felújították a Kós Károly-tervezte Havas Boldogasszony plébániatemplomot! Jó lett volna alaposabban megnézni így is, de most sürgõs dolog volt, várt rám a Vizes-árok. Szalagozás mentén haladtunk, nem végig a zöld kereszten, ahol Magyar Tenger-darabot és almát kaptunk. A csokoládés töltött-mártott ostyaszeletért látszólag Rozi is nagyon bejelentkezett, mivel szabályosan beneveztem, ezt nyilván tudta, kb. egy ezredmásodperc alatt kapta ki a kezembõl. Ezután elváltunk a tévedésbõl erre gyalogló ötvenes túratárstól, majd megkezdtem kapaszkodásom. Én voltam az elsõ, aki erre haladt felfelé, de így is olykor meg kellett tartanom magam, csúszott, és akkor hol volt még az esõ és a többszáz további nevezõ.


Ismét együtt haladtunk az erdészet törökmezei tanösvényével. Tavaly tavasszal még épp a fakitermelés idején jártam erre, azóta nem, nos a tájkép szerintem messze nem olyan drámai, mint ahogy olvastam itt-ott. Kövesmezõnél megláttam a világ minden bizonnyal legfeltûnõbben kiszalagozottabb elágazását. Gondolkodtam még odamenet, hogy kék kereszt vagy a már korábbi NaHátról megismert ösvény, de ilyen lelkiismeretes kijelzést nem illik mellõzni (amúgy az egész túra megrendezésére illik e kifejezés, abszolút rendben összerakott szervezés).


Nagymaros belterületén egy sajnálatos eset miatt hermetikusan lezártak több utcát, így picit más útvonalon, de leértem a pirosra, ahol már látszik a csodaszép templomtorony. 3 óra 15 perces menetidõvel értünk célba, aznap elsõként, pontosabban Rozi kb. fél testhosszal megvert, így csak másodikként futottam be.


Még egy lilahagymás zsíros kenyér, kitûzõ, emléklap volt a forgatókönyv szerinti végkifejlet, aztán irány a haza, hogy puccba vágjam magam.


Végig száraz, szép túraidõben meneteltünk, NaHát ilyen is van... élmény volt, jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezõknek! 500-an neveztek minden távra, ahogy hallottam, ez komoly létszám ilyen zsúfolt hétvégén.


 Este pedig, a lagziban, mikor kint már órák óta esett az esõ, két rákendroll és lakodalomvanamiutcánkban között, pálinkáspohárral a kézben, sûrûn emlegettük a hosszú távosokat, és nem irigyeltük, de nagyon tiszteltük.


 
 
 Túra éve: 2009
OttorinoTúra éve: 20092009.10.09 10:09:32
megnéz Ottorino összes beszámolója
NAHÁT 95 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.09.26-27.
Táv: 92,9 km; Szint: 3297 m; Szintidõ: 24 ó. (Itiner)

ELÕZMÉNYEK
(Az elsõ bekezdés átugorható.) ((A többi meg továbbgörgethetõ.))
Pénteken este a TV meteorológus direkt felhívta a nézõk figyelmét, hogy aki csak teheti hétvégén menjen ki a szabadba, mert olyan jó idõ lesz, hogy ezt vétek lenne kihagyni. Óriási dolog, hogy rossz idõjárás nem lesz akadálya a túrának. Reggel 4-kor már fenn kukorékolok. Tegnap már mindent elõkészítettem, de ami teendõ még van azt nem akarom elkapkodni. Ilyen nagy, és a kiírás szerint is extrém túrán minden kis mozzanat számít. Átpakolom a hûtõbõl a hátizsákba a szendvicseket, italokat, csokikat. Vésztartaléknak betárazok egy energiazselét. Éjszakára vastag trikót és könnyû kis dzsekit viszek. Ja, és hoppá, fejlámpa. Sõt: lámpákok! A pótelemekrõl sem feledkezek meg. Nehogy úgy járjak, mint az egyik csapattársnõm, aki elfelejtett fürdõruhát hozni a Balaton-átúszásra. (Csíz!) Apropó! A fürdõszoba is fontos tevékenység színtere: Itt kell nyomást gyakorolni azért, hogy túra közben ne kelljen a hegy-völgyektõl elgyötört térdeimet leguggolással terhelni. A legprecízebb munkát a lábam kipreparálása igényli: A talpam lábujjak alatti részére és a nagyujjamra leukoplasztot ragasztok. Nagyon lényeges, hogy a ragszalag ne vessen ráncot. A lábujjak közé vazelint kenek. A vékony zoknit az így kikészített lábamra húzom. Legfelülre sport zokni kerül. A végén lábaimat bepúderezett túracipõbe rejtem el. Bonyolultnak hangozhat, de ezzel azt remélem elérni, hogy útközben hozzá se kelljen nyúlni a lábbelikhez, és vízhólyag se keletkezzen a lábamon. Nálam ez vált be. Igen tetemes idõveszteségnek ítélem az út közbeni, többszöri zokni cserét. Negyedhatkor kilépek a lakásajtón és elindulok a Keleti felé. Nem, nem tévesztettem el a pályaudvart, a Keleti parkolójában vesznek majd fel a nagyon kedves csapattársaim. Korán érkezek, nehogy már rám kelljen várni. Ahogy ott õdöngök, egy konszolidált úr lép hozzám, és megkérdezi, hogy Érsekújvárra utazom e, é, e? Köszönöm az érdeklõdést, és közlöm, hogy nem szeretnék. Végre megérkezik alkalmi logisztikusom, és irány: Nagymaros. Hipp-hopp már Vácot mellõzzük. Világosodik.

NAGYMAROS
Félhét múlt. A plébánia nagy, térfelõli fakapuja zárva. Már-már azt latolgatjuk, hogy dörömböljünk e, amikor az egyik intelligensebb tagunk felfedezi, hogy az utca felöli autóbejáró tárva, nyitva van. Bemegyünk. A nevezési iroda az udvaron, egy lelakkozott, fa szín alatt rendezkedett be. A rajtoltatók már az asztalok mögött ülnek munkára, harcra készen. Itt van Pisti is, aki ma már megjárta Szlovákiát, mert Gyõr felõl arra közelebb. Praktikusan nevezési lapokat hoz nekünk. Rögtön neki is fogok a kitöltésének. Közben rám köszön Attila kollegám, (Spot) akinek az imént érkezett meg a vonata. Megkérdi, hogy itt aludtam e. Az udvaron sátrak vannak fölverve. Hát, ha én itt aludtam volna, akkor csak a reumatológus tudna feltámasztani. Négyen beállunk a nagy táv sorába. (Számszerûen nem is merem nevesíteni.) Két csapattársunk a 35-öt támadja, további kettõ, a csapat vonzáskörébe tartozó nõi hölgy a babatávra fókuszál. Életemben elõször élvezek elõnyt amiatt, hogy már régebben vagyok fiatal: 400 Ft-tal olcsóbb a nevezési díjam, mint a tejfeles szájú túratársaimé. Az elsõ rubrikába rajtbélyegzés kerül. Van még pár percem hétig, megeszem a parkolóban megkezdett reggelim maradványát, majd az órámat nézve visszaszámolok. A többiek még csak most kezdenek vacakolni. Az õ dolguk. Suzy még készít rólam egy rajt-fotót, aztán elindulok. Rögtön az elsõ lépések után lepattanok a kapuról. Amelyiken bejöttünk, az most zárva van, a másikat nyitották ki. Valahogy csak kitalálok az utcára. Kezdetnek itt a JULIANUS 50 bemelegítõ szakasza: [K-]. Már az elején meredek utcákon kaptatunk fölfelé. Friss a levegõ, de az erdõ fáinak tetejét már cirógatja az aranyló napfény. A Templom-völgyben fiatalok jönnek szembe, egymást távolabbról követõ csoportokban. Messzirõl érezni rajtuk a füst szagát. Valszeg tábortûz mellet melegedtek. Most nincs az a nagy tülekedés, mint ahogy az egy túra kezdetén megszokott. Remélem, hogy feljebb - az oldalra csúszós ösvényen - sem lesz. Két kutya baktat mellettem, a gazdáik hátul jönnek. Biztos gyakorlott túrázók, mert nincsenek láb alatt. Amikor felérünk az említett ösvényre, állandóan leszaladnak a Duna irányába. Gazdáik minduntalan szólongatják õket. Néhányszor tíz kilométer megtétele után ez már biztos idegesítene. Most még laza vagyok, csak magamba mosolygok a dolgon. Még a pont elõtt a kutyák végleg leszaladnak, az õket szólongató két lány hangja lassan a távolba vész.

1. ellenõrzõpont, Szt. Mihály-hegy nyerge.

A pontõr a kanyarban, a [S-] becsatlakozásánál ül. Elõször nem értettem, hogy miért nem a Hegyes-tetõn ül, de késõbb Attila elmagyarázta, hogy azért, mert így nem lehet levágni az oda vezetõ hajtûkanyart. Tényleg, pecsételés után élesen, majdnem 180 fokban jobbra kell kanyarodni. Innen már nem olyan vészes az emelkedõ, de ami még fontosabb, az út is kiszélesedik. Elmegyek a bekerített kutatógödrök mellett, és nemsokára az adótorony melletti réthez érek. Észreveszem Attilát, amint jóval elõttem döfködi az anyaföldet. Hamar lenyomom a Hegyes-tetõre vezetõ lankát, Attila a Julianus torony átjárójában lefotóz. Én is õt. Az elõttem levõ táv tudatában most nem megyek fel a kilátóba, az igazságot megvallva a csodás Dunakanyarral sem törõdök, hanem inkább lefelé döcögök a meredeken. Attila pikk-pakk eltûnik a szemem elõl. Sajna nekem az erõs lejtõ a gyengém, nem tudom a megnyert magasságot a túl meredek lejtõn sebességnövelésre váltani. Pisti is utolér. Lebök, hogy az üres kakaós flakonomat a nevezés helyszínén, az asztalon hagytam. Remélem, nem kellett kihívni a járványügyieket, és a kabinetnek sem kell rendkívüli ülést összetrombitálnia. Évõdve érünk le a Világos-térre. A rét után élesen balra kell fordulni [S-]. Emelkedünk a Remetekereszt-bérc felé. Tavasszal a TELEKI 50-en ez volt az utolsó emelkedõ, de itt már majdnem megpusztultam. Most alig veszem észre, hogy emelkedünk. Amikor már lefelé tartunk, ki-kivillan a Duna panorámája a lombok mögül. Gyönyörûek a reggeli fények: csordultig teltek a színek, lenyûgözõen plasztikus a látvány. A Bodzás-pihenõnél, balra lemegy a [SO]. Már ide hallani a zebegényi kutyák ugatását, de csalódáshoz vezethet, ha ebbõl messzemenõ következtetést vonunk le. Megnézek egy jobb elágazást, de nem, még nem kell befordulni, jócskán van még a lefelé csattogásból. Egyszer aztán, mintha fal állná az utunkat, a [S-] meredeken balra letörik. Na itt kell nekünk jobbra-, majd néhány lépés után balra fordulni. Ha a [S3] jelzést látjuk egy fán, akkor sínen vagyunk, vízszintben besétálhatunk a következõ pontba:

2. ellenõrzõpont, Zebegény, Trianon emlék.

Rögtön nekiindulunk lefelé a szerpentinen. A falu nyári színeiben pompázik odalent, a fák zöldjét még nem kezdte elszínezni az õsz. A szerpentin alján jobbra fordulunk, keresve a [Z-] jelzést, amit egy oszlopon meg is találunk. Egy kocsmát is találunk, nagy a kísértés, de korai még lumpolni, valamit teljesíteni is kell elõbb. Hosszan megyünk Zebegény szilárd burkolatú utcáin. Egy helyütt a friss levegõt trágyaszag fojtja le: sertésre gyanakszom, de az egyik portán lókarám látványa mutatja, hogy tévedtem. A baba-távosok [Z+] jelzése is elmarad jobbra, mire beérünk az árnyas Malom-völgybe. Itt még folytatódik az üdülõk övezete. Üdülõk? Egy hatalmas rönkházat fényképez le Pisti. A bent levõ németjuhász nemtetszésének ad hangot. Az elsõ rétet halványlila virágok borítják, meg a másodikat, és a harmadikat is. Igen, számolni kell a réteket, de még inkább a patakátkeléseket, mert a második átkelésnél balra be kell térni a dzsindzsásba, ott folytatódik utunk, alig látható ösvény formájában. El is bökjük a számolást, mert egy hidas átkelést nem számolok bele. Szerencsére jön Tom, és felhívja a figyelmet egy leányzó véleményére, miszerint most kéne balra fordulni. Amíg keresgéljük a letérõt, szembõl, egy dombról jön visszafele Attila és egy GPS-es tag. Õk is elbökték a letérõt. Ide elfért volna egy szalag. Megvan az ösvény, szépen összejött a társaság, együtt megyünk tovább. Elérünk a [K-] keresztezõdéshez, ahol jobbra fordulunk. Már érezni a füstszagot, fõzik nekünk a teát a frissítõponttal kombinált ellenõrzõponton.

3. ellenõrzõpont, Törökmezõ, Hét-vályú Halastó.

Jól be-sültzsíros kenyerezünk és teázunk, aztán a tó jobb partján húzódó ösvényen folytatjuk, a szalagozás nyomán. Sûrû lombsátor alá visz minket, alig hatol át a fény. Aljnövényzet nincs, kiszáradt és korhadt fadarabok borítják a talajt. Feljutunk egy murvásra. Az árnyékos rész után bántó a napfény, felveszem a napszemcsit. Jobbra fordulunk, de pár méter után balra, felfelé irányít a szalagozás, így érjük el a [P-] útját, amin balra indulunk. Jól járható út, lehet nyomni neki, különösebb megerõltetés nélkül. Ahogy kiérünk az országúthoz, elég szépen vágódnak be a beláthatatlan kanyarba az autók. Nézem, de nincs mód a letérésre, jobbra kell menni pár tíz métert a mûúton, amíg balra át lehet ollózni a szalagkorláton. Egy forrás mellett megyünk el, eléggé állott víz van benne. A pusztatoronyi Biber vár dombjára kell felkapaszkodni. Pár m extra mászással meg lehetne nézni a várat, de ma még lesz bõven vártúra, így ezt kihagyjuk. A Toronyalja-tó elé érkezünk le, és az azt kerülõ [P-] úton folytatjuk. Az út pocsolyái, amikben tavasszal hemzsegtek a békaporontyok, most csont szárazak. Problémás patakátugrálásokra számítok, de alig van nedvesség a mederben, mindenhol simán át lehet kelni. A réteket itt is beborítja a lila virág. Népi megfigyelés, hogy amíg nem görbül a pangalika szára, addig tart még a nyár. Hát, ezek állnak, mint a cövek. Persze azok kivételével, amelyeket letapostak. Szikrázóan süt a nap, és komfortos a klíma, de a patak árnyas környéke helyett a fedetlen domboldalba tanyáztak le a pontõrök. Eléjük járulunk.

4. ellenõrzõpont, Kis-Hanta-patak.

A rajtszámunk után most mondjuk be utoljára, hogy hosszú táv. Nem vettem észre, hogy mikor jött be jobbról a [S-]. A két jelzésen megyünk be - számomra teljesen meglepõ módon száraz lábbal - Kóspallagra. Amint a Váci útról a Szt. István útra térünk, az infó táblától a [K-] lesz a jelzésünk. A [S-] még velünk jön a templomig. Az elsõ nyomós kútra rácuppanok, megpróbálok minél több vizet felszívni. Pisti és Tom kiülnek egy vendéglátó ipari egység teraszára, Attila és én tovább megyünk. A flasztreron csattogtatjuk botjainkat, míg meg nem érkezünk a Kisinóci turistaházhoz, ahol rostos gyümlével rekreáljuk magunkat. Baromi hideg, de hamar leküldjük. A parkolót elhagyva egy pados-asztalos rétre jutunk, ahol áttérünk a [S+] jelzésre. Egyelõre tûrhetõ emelkedõn kaptatunk. Gyakran csak a fehér alapja van meg a jelzésnek, de odaképzeljük a plusz jelet. A [SO] elág után hirtelen egy meredek gerincre kúszik fel ösvényünk. Feljebb egy ismerõs futó páros lassan araszol rajta fölfelé. Egyenletes tempóban mi is nekivágunk. nagyon nehezen akarja magát megadni az emelkedõ, de amikor fellélegzünk még nem tudjuk, hogy ez csak egy rövid pihentetõ szakasz lesz. A brutál emelkedõ még néhányszor ismétli önmagát, amíg felérünk az

5. ellenõrzõpontra, az Inóci-nyeregbe.

Az itt kapott csoki szeletet két falatban eltüntetem. Egy nagy réten vagyunk, nem látjuk, a jelzést. A pontõr megmutatja, hogy melyik irányba kell menni. Két nagyobb kõ van lerakva, - mint a játszótéri kapufák - azok között kell elmenni. Lefelé megyünk egy hegyoldalban, minden vízfolyást, eret megvizsgálunk, hogy nem forrás e. Az Oldalmászó-forrást keressük, mert az attól számított 400 méteren belül lesz jobbra a szalagok jelezte letérés. Végül az egyik ilyen átfolyásnál néhány egymásra rakott kõlap jelzi a forrást. Leérünk egy vízszintben levõ útelágazáshoz. Innen kezdõdik a szalagozott rész. Elõször normál erdei utakon vezetnek a szalagok, de egyszer csak jobbra fel kell vágni egy meredek, napsütötte domboldalra. Itt még csak ösvény sincs, egyik szalag ad át a másiknak. Nagyon meredek, de viszonylag hamar felérünk. Valami nyomja a bokámat. Hú, de jó, hogy leültem megnézni, még cipõlevétel nélkül sikerül elcsípni egy kis behullott fadarabot. Még jó darabon hullámvasutazunk, amikor Attila szól, hogy az Aklok-rétjén vagyunk. Jó, hogy mondja, mert éjszaka ide kell megérkezni. Elég jellegtelen, én nem is mondanám rétnek, csupán egy "erdõhiányos" szakasz. Itt már [P+] a jelzés, amin balra megyünk. Jön a [K-] keresztezõdés. Ezt jól megnézem, mert éjjel itt balra kell bemenni a leomlott, rozsdás kerítés mellett. Most azonban még egy jó darabig a [P+] a jelünk, és emelkedünk. A Bagolyvár-vadászház jól látható az útról, ha jobbra nézünk. Innen ágazik el balra a [P3], és mi vele tartunk. Semmi perc alatt a [P-] elághoz érünk, ahol jobbra fordulunk. Jó sok a jelzésváltás, ugye? Ráadásul innen vérbeli, izzasztó emelkedõ következik. Úgy tûnik, hogy sose akar véget érni. Nagy sokára bazi köveket lehet látni egymáson és egymás mellett. Gyerekzsivaj hallatszik. Ez a

6. ellenõrzõpont, Salgóvár.

Még ezt is meg kell mászni, mert a pontõr fent ül a tetején, mint egy õrszem. A pecsét mellé ad egy szelet csokit. Visszanézve az Attila készítette fotót, elég vörös a fejem. Nekilátok enni egy pár falatot, amíg õ zoknit cserél. Tomot mintha leöntötték volna egy vödör vízzel. Belsõleg én is meglocsolom magam. Tovább indulunk. Olyan a terep, mintha vasúti vágány zúzalékköves töltésén mennénk. Vulkáni eredetû a kõzet, Attila kapacitál, hogy télen jöjjek el a vulkán túrára, annak is erre vezet az útvonala, csak ellenkezõ irányba. Há, ez még nyáron is pocsékul járható, nem hogy télen. Szinte egyetlen percet sem megyünk vízszintben, vagy le, vagy fölfele tartunk. A kilátás viszont fenséges, a túloldalon összegyûrõdött hegyek zöld hullámai minduntalan odavonzzák a tekintetet. Persze ilyenkor meg kell állni, mert még az utat figyelve is állandóan bukdácsol az ember. Elérjük a helyi Holló-kõt, innen is érdemes szétnézni. Felfelé is jönnek emberek, csodálkozunk, hogy van, aki jószántából is ilyesmire vetemedik. Nagy sokára levergõdünk errõl a zúzalékkõ cuccról, szokatlan, hogy most már folyamatosan tudom egymás elé rakni a lábaimat anélkül, hogy másodpercenként megbotlanék. Balra elkanyarodik a [P-], ám jól látható a [P4], amin viszont mi kanyarodunk el, de jobbra. Itt már lehet jó tempóban suhanni lefelé, a fiúk el is húznak. Lemegyünk a völgybe, két magas hegy közé, ez eltart egy darabig. Egy kisvasút menti házhoz érkezünk.

7. ellenõrzõpont, Fekete-völgyi panzió (VILATI)

A pontõrök kint ülnek egy napos kis tisztáson. Bemegyek a mosdóba, és megiszok kétszer fél liter falmellékit tisztán, és harapok párat a szendvicsembõl. Frissülés után tovább megyünk. Eredetileg itt a kisvasút mentén kellett volna megközelíteni a Drinó-völgyet, és onnan a Szívfájó bércet, de eltiltottak a Drinótól, ezért rögtön innen a ház elõl [Z4] megkezdjük a hegymászást és amint lehet, jobbra rátérünk a [Z-] ösvényére. Erõs az emelkedõ, lassan lehet csak haladni, ráadásul jó néhány hullámvasút is belekerült az új útvonalba, így az eredeti szintkülönbségre is rádobódik legalább egy százas. Kis levegõhöz jutunk, amikor lerobogunk a hatalmas, utunkra dõlt fákhoz. Itt akadályversenybe megyünk át. Attila szerint már vagy négy éve itt hevernek a fák. Amikor elérjük egy hullám maximumát, akkor azt reméljük, hogy végre haladhatunk egy kicsit vízszintben, de nem, megint lejtõ, aztán dögletes emelkedõ a Dosnya-nyergesre. Alig marad szuflánk, mire megérkezünk a

Szívfájó-bérchez. (8. ellenõrzõpont)

Két fiatal fekszik egy leterített takarón, õk pecsételnek. Valamelyik férfiúnak - hogy melyiknek, azt fedje homály - még van ereje arra, hogy bókot mondjon a leányzónak. Nekem már csak gulyáslevessel teli tányérok lebegnek a homloklemezem mögött. Így van ez, én már a túlélésre hajtok. Következik a várva várt pihentetõ szakasz: régi [Z+] szalagozással kombinálva. Jó az út. Menet közben magasra emelhetem a botom, a két végébe kapaszkodva, így nyújtóztathatom a hátam, anélkül, hogy pofára eséstõl kéne tartani. Ahol nincs szalag, ott találunk régi, kifakult turistajelzést. Groteszkül megnyúlt árnyékunkat üdvözölhetjük az erdei út porában. Kibukkanunk az erdõbõl. A szemben lévõ lankát még lángszín ruhába öltözteti a lenyugodni készülõ nap. Jó lenne még sötétedés elõtt az etetõpontba érni. Becsatlakozunk egy útba, ahol már egyedül van a [Z+]. Itt frissek a jelzések, ez a térképen is jelölt turistaút. Meglepõ módon egy dzsindzsásba vezet. Feltartott kézzel lehet közlekedni a csalános, tüskös növényzet kellemetlen ölelésében. Létra jel van a fán, de szerencsére a szétrohadt kerítés már nem kényszeríthet szertornára. Vége a dzsumbujnak, az ösvény hirtelen erõsen lejteni kezd. A fiúk rongyolnak lefelé, és az elsõ kanyarban el is tûnnek. Magamra maradok. Araszolgatok lefelé a térdfájdító lejtõn. Baromi hosszúnak tûnik. Valami meder, vagy patak mellé érek, itt még rendszeres a [Z+] jelzés, de amikor villanyvezetékhez érek, teljesen megszûnik. A jelzések és az út a távvezetékkel kapcsolatos munkálatok áldozatául estek. Kis kitérõ árán rájövök, hogy akkor járok jól, ha a villanyoszlopokat követem, mert azok is biztos Királyházára mennek. És tényleg, kiérek egy mûútra, és belefutok a [P-] jelzésbe. Na de most jobbra vagy balra? Amint így hezitálok jön két spori, és a jobbos, az erdei út lesz a frankó. Az est leszállta elõtti utolsó percekben sikerül megérkezni a

Tûzköves-forráshoz. (9. ellenõrzõpont)

Túratársaim éppen most fejezték be a táplálkozást, és fölfele kászálódnak. Leülök az asztalhoz, a pontõr helybe jön adminisztrálni. A gulyást is idehozzák, és amikor lenyelem az elsõ falatot, a fiúk nekiindulnak a Mána felé vezetõ útnak. Hát, ez a tányér leves nagyon finom volt, de úgy érzem, hogy rögtön föl is szívódott, ezért repetáért megyek a bográcshoz. Szívesen adják az ételt, és a végén még kávét is kapok. Amúgy nem vagyok kávés, de ez most elfér a gyomromban az éjszakai mûszak miatt. Amíg kosztoltam, észrevétlenül rám borult az éj sötétje, felteszem a fejlámpámat. Körülnézek, azt hiszem itt már nincs teendõm, köszönök mindent és továbbállok. A Csóviig a [P-] lesz a jel, amit követek. Tavasszal, a TELEKI 50-en gondot okozó patakok némi túlzással most csak nedves foltok a kövek között. Pár lépés után elém horgad a két patak völgye által közrefogott, a Nagy-Mánára vezetõ meredek emelkedõ. Elõttem másznak a fénypászmák egyre följebb és följebb. Harangjáték hangja hallik a Tóth Péter emlék felõl. Nem, nem a szél játszadozik vele, a levegõ feszes vigyázzban áll, a túratársak emelik az est hangulatát. Én sem állom meg, csilingelek az utánam jövõknek. Amikor felérek a Mánára, egy sátor elõtt ülõk a "Nincs messze már Nagymaros." - köszönéssel üdvözölnek. "A tiedbe is." - köszönök vissza a tábortûz irányába, és tovasietek. A gerincen kiegyenlítõdik az oxigénadósságom, de tudom, hogy még számos emelkedõ nehezíti majd utamat a Csóviig. Ismét a fák közé vezet az út. Valójában igazi út nincs, hanem a rendkívül sûrûn felfestett jelzések határozzák meg a haladás irányát. Ha itt leesik a hó, tényleg csak fától fáig lehet tájékozódni. Egy újabb emelkedõ. Messzirõl szarvasbõgést lehet hallani. Ne lõjetek elvtársak! Kiderül, hogy nincsenek is messze a bõsz bikák: Két fazon ül a meredély szélén, és az egyik egy csõbe ordít. Na tessék! Éjszakai idill a kora õszi Börzsönyben. A fura csak az, hogy a távolból is felhangzik egy bõgés... A sokadik emelkedõ után már végre tudom, hányadán állok: Jobbról bejön a [Z-]. Az eddigi [P-] jelzéssel kombinálva most nemzeti színben pompáznak a fák. Elõször azt hiszem, hogy buli van a Csóvin, de ahogy egyre közelebb érek, megállapítom, hogy rádióamatõrök forgalmaznak a toronyban.

10. ellenõrzõpont, Csóványos.

Ahogy a tûzhöz érek, a fiúk akkor állnak fel az egyik padról, és kérdezik, hogy jövök e már? (...) Most látom õket utoljára ezen a túrán. Leülök. Nem sok idõre, csak amíg megeszek egy kókuszos csokit, és megiszok egy üdítõt. Egy nagyobb társaság után fél perccel indulok. A [P-; K-] kombináción megyek le meredeken, egy vízszintes gerincre. Hatalmas por kavarog a fejlámpám fénycsóvájában, az elõttem haladók lépteitõl. Pont jókor pillantok fel egy fára: Most megy le balra a [PX]. Itt kell élesen jobbra lelépni a semmibe, szalagok nyomán. Túrom le az avart, törmeléket, amíg leérek a vízszintben futó [P3] jelzésre. Az elõttem haladó csoport már elfüstölt. Jobbra fordulok. Az út félig meddig az Oltárkõ nevû szikla alá van bevágva. A fejlámpa kékes fényében nagyon misztikus hatása van. Becsatlakozok a [K3] jelzésbe, ahol balra, lefelé kell tiplizni. Most következik a túra leggenyább szakasza. Kopár dombhátakon kell leereszkedni. Az ember minduntalan megcsúszik a kiszáradt, letaposott felületeken. (Kõkorsó) Hiába vezet szerpentin lefelé, még így is marha csúszós. A fákra kis fényvisszaverõ négyzetek vannak felerõsítve, ezeket könnyû követni. Eleinte azt hittem, hogy felém irányított lámpákat látok, olyan jól verik vissza a fényt. Nagy nehezen lebukdácsolok egy patak mellé. Itt a meder oldalában visz az ösvény, ami annyira lejt oldalra, a patak irányába, mintha nem is lenne. Egy helyütt még szikla peremén is átvisz. Egy rossz lépés, vagy megcsúszás, és Campo Basso, csak a szagod után lelnek rád. - Valamikor. Színesítésként még egy hatalmas fa is rádõlt a nincsösvényre. Lovagló ülésben próbálkozok vele, de rajta maradok, kapaszkodva, mint a koala maci, mert nem tudok a másik oldalon lelépni a meredekre, ami a nixbe szakad le. Jó hogy a kiírásban benne volt, hogy ez egy extrém túra, meg, hogy mindenki a saját felelõsségére... Na, de hát ez... Ráadásul annyiszor kanyarodott össze-vissza a völgykatlan, hogy fogalmam sincs merre van az arra. Még az a jó, hogy megfelelõ a jelzések sûrûsége. Amikor szerencsésen túlvergõdök ezen a szopatós szakaszon, egy szélesebb útra térek. Ez köves és törmelékes út, de az elõzõhöz képest frissen nyírt golfpálya. Az agyammal az idõérzékem is elszállt ezen a túlélõ pályán, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mennyi idõt töltöttem rajta, és, hogy milyen messze van még az Aklok rétje. A héten szinte minden este az útvonalat tanulmányoztam, és tudom, hogy a [K3] belefut a rétbe, de most nem bízom az emlékezetembe, és elõveszem a térképet egy energiaitallal egyetemben. Gatyába kell ráznom magam. Jól emlékeztem, némileg megnyugodva továbbmegyek. Nagyon hosszú és unalmas ez a szakasz, elõttem senki, mögöttem senki, a lámpa fénye még mindig a kék háromszögekrõl verõdik vissza. Aztán egy zsombékos rész után egy keresztbe futó útra érek ki. Jelzést keresek, és hallelúja, balra, egy fán ott virít a [P+]. Végre itt ez a nyomorult Aklok-rétje! Jobbra indulok, néhányszor tíz métert megyek arra, amerre nappal mentünk. Nagyobbrészt általam ismeretlen utak várnak még rám, de most valami megkönnyebbülésfélét érzek. Már itt is a [K-] keresztezõdés, balra fordulok a susnyásba veszõ ösvényen, és kis fákat hajlítgatva ereszkedek lefelé a meredeken. Egy szélesebb, murvás útra bukkanok. Az egyik faház verandáján fejlámpát látok megvillanni, felnézek. Úgy látszik sokáig bámulhattam, mert jó estét köszön rám egy nõi hang. Visszaköszönök, és ha már így szóba elegyedtünk, akkor megkérdezem, hogy ez e Bányapuszta. Az úton és a házon kívül nem látok erre semmit, ezért a kérdés. Az igenlõ válasz után nyugodtabban megyek tovább. Az itiner 800 m gyengéd lejtõt ígér, lesz idõm összeszedni magam. A fákon jól látható jelek mutatják, hogy balra kell fordulni egy keskeny [K+] ösvényre. A [K+] mellé bejön egy lila m (a továbbiakban [m]) jelzés is. Semmi különös. Fel kell menni egy Kupec-rét nevû helyre, és a másik oldalon lejönni. Lefelé szerpentinen kanyargok, aztán nem várt, erõs emelkedõ következik, igaz, röviden. Úgy látszik kezdek megzakkanni, mert a sûrûn elhelyezett jelzések ellenére is benézek egy elágazást. Nem mentem el nagyon, de bosszant. Itt húzódik a [K4], ezt még keresztezni kell, átbukva egy gerincen. Messzirõl fehérlik a szalag, ahol a patakot át kell ugrani. Itt nem is kellett volna szalagozás, mert az [m] jelzés tökéletesen elegendõ. Lehet, hogy ez a jel új felfestés, mert nagyon élénkek még a színei. A tûz felé tartok, de a két pontõr srác is arra invitál.

11. ellenõrzõpont, Vasedény kulcsosház.

A Vas- és Edényorrú Bába már lefeküdt aludni. A srácok nézik a hátralevõk listáját, és az almákat számolgatják. Jóízûen elfogyasztok egyet, de nem kérek repetát. Karnyújtásnyira csobog a János-forrás, de most szivacsot tesznek a vízsugár alá, mert már unják a hangját. - Hé! Ne zárjátok el a vizet! - szólok oda fapofával. - Á, neeem. - válaszolnak komolyan. A forrás mögül meredeken fölfelé visz az [m]. Két kézzel támaszkodok az egy szál botra, úgy tolom. Odafönt jobbra becsatlakozok a [S4] jelzésû útba. Ez is egy éjnek évadján jellegtelennek látszó szekérút, ami egy idõ után mint [SO] elhagy. Sokat gázolok a nyúlós idõben, mire a [S+] keresztezõdéshez érek. Ez már a Kollár-völgy. Itt fura az út vonalvezetése, jól meg kell nézni, hogy merre van jobbra. Persze segít az [m], ami kitartóan tûri a jelzésváltásokat. Kisvasút megállójába érkezek, a tábla felirata: KISIRTÁS. Pár lépés és egy rétre érkezek, balkéz felõl esõház. Szemben, egy fahíd korlátján meglátom a [S+] és az [m] felfestéseket, arra folytatom az utam. Jócskán baktatok már, amikor gyanús lesz, hogy bejött a [P+]. Az, hogy az [m] már nem látható, fel se tûnik. Hohó, elõ a térkeppel! Vazze! A híd óta Nagyirtáspuszta felé haladok. Nem látok a pipától. Gyerünk vissza a hídhoz! A vissza úton 8 percet mérek. Enyhén lejtõs az út, tehát több mint 15 percet baltáztam el. A fahídnál látom, hogy az [m] egy házhoz vezet, és nem is megy tovább. Ami igazán érint az az, hogy pont szembe velem, a rét szélén, az egyik fán ott a [S-] jel, ami az ideérkezésemkor a hátam mögött volt. Valójában a megálló KISIRTÁS felirata zavart meg, mert nem tudtam, hogy ez azonos Kisirtáspusztával. Egy szó, mint száz: Kedves gyerekek! Amikor az esõházas rétre érkeztek, akkor balra menjetek a [S-] jelzésen. Váúúú! Mocsok egy alattomos emelkedõ, amin megyek. Biztos sokan szoktak kirándulni erre, mert elég sûrûn vannak a jelzések. Még csak most csatol balról a [Z+]. Fúj! A térkép szerint ez még csak a fele ennek az útnak. Telik, múlik az idõ. Na, már látok egy info táblát a keresztezõ mûút mellett. Csak reklámok vannak rajta, hasznos információ egy se. Mindegy, ez az Érsek-tisztás. Nem látok pontõrt, beleordítok az éjszakába, síri csönd a válasz. Elõkotrom az itinert. Hát ez nem igaz, a hosszú távnak ez nem is ellenõrzõpontja. Á, nem is vagyok meglepve. Elkönyvelem magamban, hogy ez már így lesz a túra végéig. (Sajnos igazam is lesz.) Jobbra indulok a mûúton, és fölötte, balra megtalálom a [Z-] jelzést. Ez is egy szekérút, ami késõbb, sunyi módon [Z+]-ként megy tovább egyenesen. Mielõtt ezt megteszi, balra be kell fordulni egy ösvényre. Bónuszként átugorhatod az út menti árkot. Jó emelkedõs az út, de ezt úgy is harangozták be, mint a túra utolsó, számottevõbb emelkedõje. Persze ebbe is vannak hullámvasutak, de még ez is belefér. Felérek egy tisztásra, és egy erdészeti reklámtábla mellett balra fordulok. Biztos ez a nyereg, innen még följebb kell menni. De hol? Nincs fa, amin jelzés lehetne. A mezõ tele van fatörmelékkel, itt állok tanácstalanul. A világra borított, gigantikus üst át- meg átlyuggatott fekete falán közömbösen dereng át a kozmikus kék fény. Az itiner szerint a mezõ jobb sarkába kell menni, de itt már vészesen megyek lefelé a hegyrõl, és a pontot jelzõ tüzet sehol sem látom. Lehet, hogy nem is raktak? Megint üvöltök, de megint csak néma csend a válasz. Az irány viszont semmi esetre sem jó. Visszamegyek az erdészeti reklámtáblához. Itt egyre tágítom a vizsgálódásom körét. Hát persze! Itt hágta meg a Puli a Hektort. Itt kellett volna még egy kicsit jobbra tartani, és aztán már látszik az egyik fán a [Z-]. Itt még egy jó erõs emelkedõt küzdök le, de zokszavam sincs, mert már nem járok tévúton. Fentrõl letekintve már látszik a megváltó tûz.

12. ellenõrzõpont, Só-hegy.

A pontõrök már elvackolták magukat a hálózsákjaikba, de jöttömre az egyik pecsétel és forralt borral kínál. Szívesen elfogadom, mert kell valami, ami tompítsa a felborzolt idegeimet, nem mellesleg hihetetlen energiát kölcsönöz. Forró az ital, de fújkálva elkortyolgatom, mert nem akarom útközben dajkálni a mûanyag poharat, és a lejtõn lefelé száz százalékban a lépteimre akarok vigyázni. Egy tüskésbe vezet a lemenõ ösvény, nehéz jelzést találni, csak véletlenül látok megy egy kõre festettet. Végre leérek a keresztútra, amit némi vizsgálódás után keresztezek. Pár száz méter múlva el kell érnem az Északi Lengyel-rétet. De hogyan fogom felismerni? Még otthon megnéztem, hogy onnan ágazik el jobbra a [Z+]. A fontosabb számomra a Déli Lengyel-rét, mert ott kell átváltani a szalagozásra. A leágazó [Z+] jelzést persze nem vettem észre, de semmi gáz, mert a következõ réten olyan feltûnõen van belógatva a szalag, hogy lehorgasztott fejjel is észre lehet venni. Be is fordulok balra. Minden figyelmemet az útra összpontosíthatom, mert még így is a látóteremben vannak a szalagok. A4-es papír a fán. Megnézem. A vadászok figyelmét hivatott felkelteni, hogy ez egy teljesítménytúra éjszakai szakasza. Ajjaj! Akkor itt most nem bõgni, nem röfögni! Hosszan kell egy irányba menni. Egy helyen törik meg a monotónia, ahol egy eltolt keresztezõdésen navigál át a szalag. Több vadászfigyelmeztetõ A4-est is látok. Már csak gépiesen lépkedek, ilyenkor lehet menet közben bealudni. Erre játszik rá a megivott forralt bor is. Nem tudom miért, de valahogy hiányérzetem támad. Még megyek jó néhány lépést, amikor belém hasít, hogy már régen nem láttam szalagot. Hú, akkor már a [P-] jelzésen kell lennem. Sehol, semmi jelzés, szalag, franckarika. Oké, oké, csak semmi pánik, az irányom jó, innen már ismerem a környéket a JULIANUS 50-rõl. Ha tartom az irányt, akkor a legrosszabb esetben is ki fogok lyukadni valahol a kóspallagi mûútra. Megyek tovább, és tovább, egyre szaporodnak a kételyeim, amikor minden elõzetes értesítés nélkül meglátok egy [P-] jelet az egyik fán. Innen már képbe érzem magam, nem is kell nagyon odafigyelni, hogy mikor jön jobbról a rövid, szalagozott szakasz, ez már echte JULIANUS csak ellenkezõ irányból. Igen, a szalagon jobbra, és már mindjárt ott leszek a mûútnál. Aha, ott lobog a tûz, csak át kell menni az úton.

13. ellenõrzõpont, Kóspallag, elág.

Leülök a padra, ott eszem meg a felkínált ropogós, lédús almát. pálinkával is kínálnak, de azt nem merem elfogadni, mert a forralt bortól is nagyobb volt a kilengésem a szabványosnál. Egy pohár vizet kérek. - Mi az? A frigóban tartottátok a vizet? - Nem! Ilyen hideg van. Most látom csak, hogy a pontõrök állig felhúzott cipzárú termo kabátban is dideregnek. A rajt óta egy rövid ujjú ing és hosszúnadrág az öltözetem, amin nem változtatok. Persze a fejlámpa fénykévéjébe kifújt ködfelhõbõl látom, hogy hûvös van. Kimegyek a mûútra, majd betérek az erdõbe [K-]. Drága pisilése volt errefelé az egyik leányzónak tavasszal, a JULIANUSON. Két jó minõségû túrabotot nyelt el itt, egy óvatlan pillanatban a zöld szörnyeteg. Egy ismert útszakasz a túra végén kétszer olyan hosszúnak tûnik, mintha az elejére szerkesztették volna be. Így vagyok ezzel a szakasszal most én is. Irtó lassan jön el a hatalmas Pusztatorony az egy szál fával a közepén. Egész közel megyek hozzá, hogy a körötte levõ ágaktól lássam a rajta levõ [K-] jelzést. A csillagokat továbbra sem hunyorgatja felhõ. A rét megfelelõ pontján lépek be az erdõbe. Innen már tiszta sor, mindjárt leérek a [Z-] jelzésre, meleg zuhany és ágyban elnyúlás követik egymást a gondolataimban. Itt is a [Z-], balra fordulok. A füst szag most nem bosszant, jót jelent, a pont közelségét jelzi.

14. ellenõrzõpont, Törökmezõ, Hét-vályú Halastó.

Deréknyi vastagságú hasábok táplálják a tüzet. Sokan fekszenek szanaszét, hálózsákokban. Csak az ügyeletes pontõr van talpon. Megkent zsíros kenyerek az asztalon. Köszönöm, forralt bort most nem kérek, de egy teát szívesen elfogyasztok. Jobbra indulok felfelé a [Z-] jelen. Jól emelkedik, de már maguktól visznek a lábaim. Amikor felérek egy keresztezõdéshez, jobbra indulok. Már látom is a törökmezõi turistaházat. Elmegyek mellette, majd a játszótér mellett. Autók rendszámtáblái verik vissza a fejlámpám fényét. Kiterjesztett kar szélességû fa közepére festették a kombinált [K-;P-] jelzést. Jobbról kerülöm meg a fát, így folytatva utamat. Már százszor jártam erre, zsigerbõl megyek. Ügyet sem vetek rá, hogy sehol jelzés. Balról az a szabad terület biztos a törökmezei fennsík, az út meg úgyis lefelé visz, el se lehet tévedni. Azért már belefuthatnék valami jelzésbe, mert kezd az a rossz érzésem támadni, hogy mégis elkavartam. Hoppá! Csörtetést hallok a bozótból. Az fut át az agyamon, hogy túrázók, de aztán vadmalacok futnak át az úton. Hú, csak a muterjuk ne kövesse õket. Na nem, ilyen nyeretlen kétéves nem lehetek, hogy a cél elõtt eltévedek, ráadásul ismert környéken. De! Már vagy harminc perce kóválygok, amikor jelzést látok egy fán. Mi az? [Z-], apró betûvel aláírva, hogy Zebegény, és [K-], alatta Törökmezõ. Micsoda??? Nézem a térképet, ilyet nem találok rajta. Mindegy. Törökmezõre már nem akarok visszamenni, a Zebegénnyel ellentétes [Z-] irányba megyek. Egy ház elõtt lobog a tûz, és még mozgást is látok. Odamegyek, legalább megkérdezem, hogy hol vagyok. Jön elém az ember. Amikor közel ér, majdnem dobok egy hátast a meglepetéstõl. A halastó pontõre az. (!) Egy hatalmas kört írtam le a környéken. A végén Attilának lesz igaza: Ezekkel a - nevezzük így - malõrökkel, meglesz a 100 km. Ránézek az órámra. Vége a laza célba érésrõl szõtt álmaimnak, bele kell húznom. A szintidõn belüli teljesítésrõl NEM MONDOK LE!!! Vissza az emelkedõn a turistaházhoz. A kombinált jelzéssel ellátott, széles fának most nem a jobb, hanem a bal oldalán megyek el. (A ménkû csapdosson belé!) Egy körrel ezelõtt az oldal rossz megválasztásával ítéltem magam tévelygésre. Innentõl most már tényleg tiszta sor: vezetnek a jelzések. A [P-] balra elmegy, ahogy kell, a [K-] elvisz a Felsõ-Körtvélyes alá. Most már tényleg az utolsó utáni rugaszkodás: csak tolni, tolni fölfele, nem számít semmi, be kell érni. Úgy, már fel is értem a meredeken, még egy kicsi emelkedõs rész, de aztán itt a flaszter. A kidõlt, - vagy döntött - fákat még mindig nem takarították el a turistaútról, de én akkor sem a mûúton megyek, inkább kerülgetek. Már világosodik, de hagy égjen a fejlámpa, már a legkisebb kockázatot sem akarom vállalni. Köves-mezõ után a szalagozott alternatívát választom. Megsúgták, hogy a [K+] barátságtalan zónán megy keresztül, nem akarok gatya nélkül célba érni. Meredek az út, lassan ereszkedek. Az erdõ szélén levõ ház kertjébõl két kutya ugat szakadatlan. Nem baj, ezért fájjon az ott lakók feje. Kiérek a fõútra, megvan a [P-], jobbra fordulok, a templomtorony irányába. Megyek, megyek, de nem akar közelebb jönni. Mindegy, innen már törpejárásban is beérek, mégpedig bõven szintidõn belül. Jaj, ne! A plébánia ajtaja zárva, rajta skicc. A rajz azt próbálja láttatni, hogy hova kell befutni. Jól van, nyugi! Most már minden kis apróság felborzolja az idegeimet. Nem kell messze menni, csak ide a templom mellé. Nincs több 30 méternél. És még az ajtó is nyitva van. Hah! Huszonhárom óra és harminchárom perc alatt értem be, ami nem egy pályarekord, de MEGVAN, szintidõn belül. Bent, a rendezõkön kívül csak egy túratárs üldögél, korai még kimennie a vonathoz. Engem gulyáslevessel kínálnak, amit most is szívesen elfogadok. Parizert, kenyeret is adnának az útra, de alma is maradt egy fél ládával, inkább abból kérek. Senki nem futott be, mióta itt vagyok, úgyhogy az itt várakozó túratárssal megyünk ki a Nyugati felé menõ vonathoz. Még el kell vánszorogni a mérföldes peron másik végében levõ pénztárhoz. Jaj, de messze van! ...

Ottorino
 
 
Cam MogóTúra éve: 20092009.10.05 10:40:49
megnéz Cam Mogó összes beszámolója
NAHÁT 95

Idén harmadjára vágtam neki ennek a számomra kedves túrának. Mivel találkozót beszéltünk meg a rajtban Székelyvándorral, megvártam, és így ½ 8-kor indultunk a Templom-völgyben felfelé. Xuhana és T.Judit voltak még velünk, majd csatlakozott a csapathoz Sz.Zoli is, akit hallgatva elfogott a sárga irigység: micsoda disznóság, hogy vannak emberek, akik ilyen közel laknak a hegyekhez :) Hegyestetõre kissé megizzadva értem föl. A Julianus-kilátóban fényképezés, majd a sárgán lecsurogtunk Zebegénybe. A Kálvária lépcsõjét elhagyva betértünk a Mókusba egy Staropramen nevû energiaital elfogyasztására. Kissé ráérõsen adtuk elõ a témát, ami a késõbbiekben alaposan megbosszulta magát, már ami a szintidõt illeti. Röviden: a végén futni kellett…

Zebegénybõl kifelé tartva Vándorköszörûs társult mellém, akivel jót beszélgettünk. Én soha nem tudok betelni a Malom-patak egymást követõ rétjeivel, amik ilyen idõ tájt lilállanak az õszi kikericsektõl. Tengernyi virág borítja ezeket a kis réteket, de jut belõlük a Hanta-patak völgyébe is. Törökmezõ elõtt Vándorköszörûs elhúzott. A halastónál zsíroskenyér-dínomdánom.

A halastó oldalában, szalagozott úton haladtunk, majd a piros sávon felkapaszkodtunk az országútig, onnan pedig Pusztatorony halmára, amit a P sáv korábban elkerült. A Hanta-patak völgyében is rengeteg õszi kikericsben gyönyörködhettünk. Kóspallagra érve búcsúfotó készült – Zoli elvált tõlünk, õ az 50-es távon ment. Még egy kis séta az aszfalton, és elértünk a Kisinóci turistaházhoz.

Innen kezdõdik a túra java. Hosszú emelkedõ vezet az Inóci-nyeregbe, ahol ismét megcsodáltam a szál-bükkfákkal borított tökéletes nyeregfelületet. A nyeregben fogadott minket elõször tábortûz az ellenõrzõponton, ettõl kezdve minden ponton égett a tûz. Leereszkedve a nyeregbõl szalagozott útra tértünk, amely kezdetben elég szuszogósnak bizonyult, de késõbb megenyhült, és a K négyzetet keresztezve átvezetett a P sávra. Az Aklok-rétjére jutottunk, ahova éjszaka majd még egyszer visszatérünk, a kék hszög irányából. De addig még megjárunk egy kis hurkot…

A P+ jelzésen kapaszkodtunk fel Salgóvár felé, a csúcs elõtt áttértünk a hszög majd P- jelzésre. Közben sikerült telibe találnom a rendkívül száraz Börzsöny egyetlen iszapos pocsolyáját, ami pár kilóval megnövelte edzõcipõm súlyát. Salgóvárban csodálatos kilátás fogadott minket a Börzsöny belseje felé: a Magosfa-Csóványos-Nagyhideg-hegy gerinc elõtt a mély Fekete-völgy, a belõle felfutó oldalvölgyek már délutáni árnyékba merülve… A csúcson Balaton-szeletet kaptunk, ami szintén csúcs, legalábbis az édességek közt. De nem sokat lehetett mélázni, indulni kellett tovább a gerincen: Hollókõ, Jancsi-hegy, majd éles kanyarral le a Fekete-völgybe. A VILATI-üdülõnél épp bent állt a kirándulókkal teli kisvonat.

Kisebb pihenõ után, némi colával és vízzel felfegyverezve kezdtük meg a mászást a Z négyzet - Z sávon a Magosfa felé. Idén ugyanis nem engedte a Nemzeti Park, hogy a Drinó-völgyön keresztül vezessék a túrát (pedig hogy szerettem ezt a részt!) Lassan kapaszkodtam felfelé. Itt nem nagyon lehet ugrálni, bírni kell. Végre elértük a Szívfájó-bérc tetejénél levõ ellenõrzõpontot. Ránksötétedett, elõvettük a lámpákat. Egy szalagozott szekérút vezetett át a Z+ jelzésig. Ezzel nem is volt probléma, viszont a széles szekérútról nem találtuk a Z+ letérését Királyháza felé. Vagy félórás keresgélés és bozótharc után a levonuló pontõrök lámpája segített. Leereszkedtünk Királyházára, majd a Rakottyás-patak völgyében felfelé elértük a várva-várt Tûzköves-forrást. Itt tábortûzzel, meleg gulyással, kenyérrel, kávéval, jó szóval fogadtak bennünket.

Kezdett hûvösre fordulni az idõ, és bár tudtam, hogy mászás következik, felvettem a hosszú szabadidõ nadrágomat. Nagy-Mána gerince felé haladva jobbról – balról egyre többször hangzott fel szarvasbõgés az éjszakában. Itt jöttek szembe az elsõ terepfutók, azután egyre többen követték õket. A Csanyáék által rendezett „Éjszakai Terepfutás a Börzsönyben” résztvevõi voltak. Némi tisztelettel álltam félre az útjukból, hisz nekik ez verseny, idõre megy. A Csóványos tetején nagy éjszakai élet folyt. Két ellenõrzõpont is mûködött, egyik a NAHÁT-é, másik a terepfutóké. A tûz mellett hasznos útbaigazítást kaptunk a pontõrtõl a további útvonalat illetõen.

A Nagyhideg-hegy felé indultunk, majd a Px jelzéssel való találkozáskor egy szallagozott, meredek lejtõn leereszkedtünk az Oltárkõ felé a P hszögre. Itt szintben haladva megkerültünk egy jókora sziklát, majd a kék hszögön megkezdtük a lefelé liftezést az Oltár-patak völgyébe. Sokat segítettek a tájékozódásban a terepfutóknak kitett fényvisszaverõ szalagdarabok a fákon. A patakhoz leérve annak folyását követtük, majd a Fekete-patakot keresztezve következett egy hosszú, a hegyoldalakban haladó, völgyeket kerülgetõ ösvény. Néhány helyen igencsak nehéz volt megállni, hogy a portól csúszós ferde ösvényen le ne csússzak a mélybe. Az ösvény késõbb széles szekérútba torkollott, ez pedig az Aklok rétjére vezetett. Egy kis szakaszon a nappali P+ útját követtük, majd a K sávon lekanyarodtunk Bányapusztára. A vadászház mellett álló almafáról finom almát ettünk.

A kéken Nagybörzsöny felé indultunk, majd a K+ leágazását megtalálva megmásztunk egy kisebb gerincet. Elõttünk a völgyben folyt a Kovács-patak, oda kellett lemenni. A patak túlpartján, a hegyoldalba felkapaszkodva némi keresgélés után sikerült megtalálni a Vasedény kulcsosházat. Itt is tábortûznél melegedtek a pontõrök. Feltöltekeztünk vízzel, és a S négyzet, S+ jelzéseken Kisirtáspusztára indultunk. Kisirtáspusztán a ház nem látszott a sötétben. Folytattuk utunkat a S sávon Érsek-tisztásra. Itt csak nappal, a rövidtávosoknak volt EP, nekünk irány a Nagy-Sas-hegy. Ennek több csúcsa is van, és a tetején a kitaposott ösvények valóságos labirintusában kell eligazodni. A hegyrõl leereszkedve kicsit tévelyegtünk az erdõirtás helyén, kerestük a Z sáv folytatását, ami felvezetett a Só-hegyre. A Só-hegy tetején, az erdõbõl kilépve pazar éjszakai kilátás fogadta az embert. Szikrázóan csillagos égbolt, a Tejutat mintha tényleg odaöntötték volna… Távoli fények: Kóspallag, Márianosztra, Szob lámpái látszottak. Kissé lejjebb, a hegyoldalban az ellenõrzõpont tüze pislogott. A hálózsákba burkolódzó pontõr forralt borral kínált minket. Elmondta, hogy gyalog cipelték fel a hegy tetejére a 10 liter bort, a vizet, a lábast, amiben fõzték. Társaim nem kértek, de én ittam egy jó pohárral, nagyon jólesett. Leheveredtünk pár percre mi is a tûz mellé. Legszívesebben merítettem volna még néhány pohárral, és ott aludtam volna, amíg a nap ki nem süt... De hát menni kellett tovább.

A hegyrõl lefelé megtaláltuk a szalagozott utat, ami levágta a Só-hegy – Márianosztra – Kóspallag háromszöget. Engem itt ért el a mélypont: félig alvó állapotban lépkedtem, míg elértük Kóspallag szélén a következõ pontot. Éppen csak a pecsételésre álltunk meg, mert a szintidõ nagyon szorított. Az OK útvonalán mentünk tovább. Áthaladtunk a Békás-réten, a hajnali égen szikrázón fénylett az Esthajnalcsillag. A rét túlsó végén, az erdõben lejtmenet következett, majd ismét becsatlakozott a Z sáv, amelyen a reggel már megjárt Törökmezõ Halastó EP-re értünk. Itt sem tanyáztunk, hanem azonnal indultunk tovább. Felkapaszkodtunk a turistaházhoz. Már teljesen megvirradt, és nagyon számolgattuk az idõt, ezért a hátralévõ utat bele-belefutva tettük meg. A Duna felett párák úsztak, ahogy Nagymarosra beértünk. 7 óra után jutottunk a célba, csak 20 perc maradt benn a szintidõbõl... Megfogadtam, hogy legközelebb nem lazsálom el a túra elejét.

Nekem a Rákóczi 110 mellett ez a másik kedvenc túrám. Az õszi Börzsöny gyönyörû, ennyi õszi virággal még nem találkoztam. Köszönöm a rendezõk kedvességét, a pontõrök kitartását, és túratásaim társaságát. "Míg a lábam le nem kopik, és amíg a térdem hajlik, ott a helyem..." - jövõre is.
 
 
csibaTúra éve: 20092009.10.04 22:06:03
megnéz csiba összes beszámolója
NaHáT 95

Idén már harmadszorra vágtam neki a hosszú távnak 2007 és 2008 után. Azt hiszem ez lesz az a túra, amit soha nem fogok kihagyni. Hogy ne menjek el, ahhoz valami igen csak komoly dolognak kell történnie.

Zolival megbeszéltem, hogy jön õ is, így már az egyedüli teljesítés kizárva. Aztán még a topikon keresgéltem elõzõ napokban, hogy lesz - e olyan elmebeteg ember, aki hajnalok hajnalán indul a vonattal a Nyugatiból, és így bõvült ki a társaságunk DJ Rushboy-jal. Érdeklõdök nála, hogy milyen tempót tervez, de nem szándékozik úgy repeszteni, mint tavaly, így bátorkodom csatlakozni mellé. Ami talán kicsit merész ötletnek tûnt az elején, mert az utóbbi hónapokban mindössze a Mátrabércet és a Szurdok 40 túrát teljesítettem. Igaz közben volt jócskán bicajozás, de azért az egy kicsit mégis csak más. Meglátjuk mi lesz, gondoltam.

Reggel, vagyis inkább még hajnalban, 3 után nem sokkal csörög az óra. De nincs mese, menni kell. Kicsit csípõs a hideg, elsõ busszal bezakatolok Örsig, onnan metró, majd villamos és máris a Nyugatiban vagyok. Megveszem a jegyem, és gyalogolok a vágányhoz, közben szembe jön Rushboy. Aztán kibõvül csapatunk még egy fõvel (sajnos az õ nevét nem tudom), és Zoli is idõben érkezik. Jön egy kis vonatozáz, Zoli betol vagy 21 banánt, majd Nagymaroson leszállunk olyan 6:45 körül. Kellemesen hûvös a reggel, annyira nincs is hideg. Nevezés gyorsan megy, mondhatni már a jól megszokott koreográfia szerint dolgozik a rendezõi gárda. Kabátomtól megválok, elküldöm a Tûzköves - forrásig, addig biztos nem lesz rá szükség – bár kiderült, hogy késõbb sem. Rajtnál újabb Dani jön vaddino személyében. Tudtam, hogy nem lesz könnyû tartanom velük a lépést. 7:10 környékén nekivágunk.

Ha jól emlékszem 5-en megyünk együtt, Brigi, 2 Dani, Zoli és én. Zoli hozza a szokásos formáját, rohangál mint akinek csípõs paprikát nyomtak a seggébe. Hegyes – tetõnél a kilátónál fogjuk be. Lefelé kocogás, majd a S-en Zebegény felé. Zoli itt is elõl rohan, nem is látjuk, csak akkor találkozunk vele ismét, mikor jön visszafelé az S jelzésen. Szépen lement balra Zebegény felé, és nem ment el jobbra a S háromszög jelzésen. Zebegénynél jön egy kis aszfalt, persze Zoli itt is még elõl. Mi meg már arra fogadunk, hogy hol fog kifogyni és lemaradni. Törökmezõ felé vezetõ út csodálatos, párás a reggel, õszi kikericsekkel vannak tele a kisebb tisztások, a szalmabálák gõzölögnek. A halõrháznál a pont a szokásos. Nagyon finom a tea, van jó kis kolbász zsíros kenyér, vegáknak meg sima vajas. Jó sokan vannak itt, éjszaka nagy buli várható. Eszünk majd tovaszállunk. A tempó még mindig igen gyors. 6-os átlag körül mozgunk. Szalagos rész után már a P jelzésen vagyunk, átmászunk Pusztatoronyon, amire a felkapaszkodás négykézláb megy. Lefelé már barátiabb, a Kis – Hanta – patak völgye meg szinte síkság. Kóspallagnál megállunk, boltban páran tankolnak, majd rohanunk tovább. Eléggé kihalt a környék, talán még korán van a mezei hétköznapi túrázók számára. Inóci – nyereg felé aztán bekapjuk az elsõ komolyabb emelkedõt. Itt már kicsit kezdünk szétszakadni. Zoliból kezd kifogyni a szufla, megtette hatását az elején lévõ rohangálás  Daniékkal érkezem a pontra a nyereghez, majd jön Brigi és Zoli is pár perc múlva. Csoki is jár a pecsét mellé, ezt gyorsan be is tolom. Lefelé kocogunk, és azon tanakodunk, hogy balra melyik távoli csúcsot láthatjuk a távolban. Gerecse talán a helyes válasz, de az biztos, hogy nagy torony van a tetején. Nemsokára újra szalag, ami iszonyatos emelkedõvel nyit. Brigi és Zoli itt végleg leszakad, de azért Zoli még hátulról rám kiabál, hogy toljam neki, ugyani is Daniék elõttem mennek egy jó 10m-re. Zolitól ez olyan halálhörgés szerûen hangzik. Ez a rész nagyon tetszik, jelzetlen erdészeti utakon haladunk, egy pár száz méter elejéig becsatlakozunk a K négyzetbe, aztán balra ott is hagyjuk. Rengeteg vadszeder bokorral találkozunk, ahol jókat kajálunk. Salgóvár felé annyira nem durva a terep, két éve itt nagyon fel volt szántva a talaj. Talán az egyetlen említésre érdemes dolog, az egy hatalmas lódarázs, ami elõttünk repül el, de szerencsére nem érdekeljük. A ponton újabb csokit kapunk a pecsét mellé. Kicsit megpihenünk, gyönyörködünk a kilátásban, majd robogunk lefelé. Fekete – völgy panziónál vár minket a következõ pont. Lefelé szinte végig megkocogjuk. Talán itt érzem elõször, hogy nekem gyors ez a tempó, kezd beállni a combom. Büfében leöntök egy kólát, ez helyre ráz, kicsit nyújtok, de a gugolás is már fáj. Danitól kapott körömcsipesz életet, vagyis lábujjat ment. Zoliék itt kb akkor futnak be, mikor mi már indulunk. Új szakasz visz fel minket most a Z jelzésig, kimarad a Szívfájó – bérc, de azért a mostani út sem piskóta. A Z négyzeten veszem észre, hogy otthagytam az egyik kulacsom a ponton. Fél liter van össz – vissz nálam, de szerencsére vaddino felajánl egy fél literes palackot. A következõ pár kilométeren egy kis Börzsönyi éjszakai túrát élhetünk át nappali változatban. Dosnya - nyeregnél a pontõröket falatozás közben zavarjuk. Én kunyerálok egy kis vizet tõlük, amit ezúton is köszönök! Innen lefelé egy ideig szalagon majd Z+-on haladunk, néhol igen gazos úton. Már mindannyian nagyon várjuk Tûzköves – forrást, és csak a gulyás jár a fejemben. Kell már a meleg étel. Végre a ponton. Be is temetek jó másfél tányérral. Szégyenszemre egy fél tányérral otthagyok, de nem bírtam már legyûrni. Így is nagyon finom volt. Pontõrök nagyon kedvesek, még kávéval is kínálták a csoffadt túrázókat. Egész elõl vagyunk a mezõnyben, ha jól emlékszem 2-3 ember volt elõttünk. Közben Bálinték is befutnak, de mi lassan indulunk, így teli hassal kell felmászni a Csóványosra. Fújtatok is rendesen az emelkedõkön, le is maradozom, de azért nem nagyon. Még egy botot is keresek a földrõl mert érzem, kell a segítség. Szerencsére hamar elröppen azért ez a táv is, meglepõen sok sátrazóval (2 db) találkozunk a gerincen, de számomra a magosfai elágazás a megváltás. Itt még 3 ……. motorost engedünk el, akik hátulról elõznek. Csóványosnál meg egész nagy tömeg fogad. Valaki rádiózik egy orbitális méretû antenna segítéségével. Pihenésre itt sincs sok idõ, Daniék hajtanak, én meg nem akarok lemaradni. Viszont még teljesen világos van, így sem jártam még ezen a túrán a Csóványoson, eddig mindig lámpa kellett már. Lefelé aztán jön ismét egy rövid szalag, majd P és K háromszög. Igazi térdgyilkos szakasz. Szerencsére lejutunk seggreülés nélkül, de lámpa azért itt már kell. Ez a szakasz elég durva, jó kis oldalazós út, apró kavicsokkal, eszméletlenül száraz, csúszik mint a veszett és jobbra igen mély patakmeder kísér végig. Hál istennek egyszer csak vége lesz, és ismét az Aklok rétjénél járunk. Innen megint lefelé, de már szerencsére nem kocogunk. Azt hiszem, nekem már itt nem nagyon menne. Vasedény kulcsosház elõtt szarvasbõgés, kicsit kavarunk de sikeresen odatalálunk. Ponton almát tömnek belénk, a forrás víz nagyon jól jön, majd indulunk tova. Innentõl ha jól rémlik négyen megyünk tovább. Kisirtás puszta felé hamar repül az idõ, onnan jön egy kellemes emelkedõ egészen Érsek - tisztásig. Itt az aszfalton leülünk és kajálunk egyet, közben egy taxi is elhalad mellettünk. Bálinték is megérkeznek, ami azt jelenti, hogy újabb fokozatra kapcsolunk. Legalább is Daniék igen, mert nekem már ez kicsit sok. De a Sós – hegyre még egyszerre érkezünk. Itt jó sokan vagyunk, pontõrökkel együtt lehetünk 10-en. A túra meg csak szolgáltatja a meglepetéseket. Forralt bort kapunk. Erre nem is mertem volna gondolni. Eszméletlen jó, de nincs annyira hideg, ennek ellenére jól esik. A polár lényegében nem is kell, csak max akkor, ha sokáig pihenünk. Egy jó15p után indulunk tovább. Két Dani, Bálint meg egy srác (sajnos neki is elfelejtettem a nevét, pedig már korábban is mentem vele) mennek elõl, én meg két túrázóval utánuk tisztes távolból. Új társam beszél szinte folyamatosan, aminek köszönhetõen repül az idõ. Én csak néha – néha válaszolok. Nem akartam bunkó lenni, csak már eléggé fáradt voltam. Remélem vette. Kóspallagi elágazásnál Daniék is még a ponton vannak, aminek örülök, hiszen akkor nem jöhettünk olyan lassan. Innen kb 5 perc után megyünk tovább a szokásos felállásban. Szarvasbõgés most elmarad a Békás – réten, helyette csak kutyaugatás van. Nagyon várom már a pontot a halastónál, kíváncsi vagyok tudnak e még pecsételni  Ez az a pont, ahonnan nem szívesen mentem volna tovább. Estére mindig félelmetes hangulatot tudnak varázsolni. Óriási tábortûz, és egy újabb meglepetés meleg étel. Nagyon finom gulyással kínálnak, vagy halászlé is lehet a választék. Csodálatos! Leülünk a tûz mellé mindannyian, Daniékat újra befogtuk itt, és csak hallgatjuk a félelmetes dumákat. Nem mennék tovább, de muszáj. Jövõre remélem, rátesznek még egy lapáttal  Fölfelé a turistaházig nagyon rossz teli hassal, épp csak vánszorgó üzemmódban megyek. De szerencsére ez is megérkezik, és innen már csak egy komolyabb emelkedõ vár ránk. Azt is abszolváljuk, annyira nem is volt vészes, de sajnos szomorúan látom, hogy az erdészek, hogy elbántak a Köves- mezõ felé vezetõ úttal. Nem értem ez miért jó… de ha már ezt csinálják, akkor legalább takarítanák el azt, amit maguk után hagynak. Az úton keresztbe dõlt fák, ráadásul van olyan, amelyiken jelzés is van. Köves – mezõnél ismét szalagos részen jutunk le Nagymarosig. A lejtõ már nagyon fáj, a combom szinte szétszakad, de itt már nem lehet kiszállni. Jó korán van még, alig múlt el fél kettõ. Ilyen korán sem jártam még erre. Már a templom is látótávolságban, hamarosan el is haladunk mellette és benyitunk a célba. 01:43 van, eszméletlen számomra. Eddig a legjobb idõm az olyan 04:30 körüli volt. De meg is látszik rajtam. Le is huppanok egy székre, a kitûzõ és az emléklap átadására is csak nehezen állok fel. Sajnos kicsit szomorúan vettem észre, hogy a fél tégla méretû kitûzõ kb a felére csökkent  Nekem az annyira tetszett, a parafa táblán olyan jól mutatott. Bent a ponton van jó 2 és fél óránk az elsõ vonatig. Eltöltjük hasznosan, pihenünk, beszélgetünk és eszünk, iszunk. Ugyan is itt is terülj - terülj asztalkám vár ránk. Sikerült a túrán mindenféle kellemetlen dolog nélkül végigmennem, kivéve persze a combomat. A következõ héten hétfõn és kedden nem igen tudtam járni rendesen. Összesen egy vízhólyagot gyûjtöttem be a kezemen, köszönhetõen a Nagy – Mána gerincén szerzett túrabotomnak. Ez a nem párnázott markolat hátránya…

Nos, akkor a végére az összegzés. Amióta megrendezik a hosszú távot, mindig itt voltam rajta. És örömmel veszem észre, hogy a rendezõk lelkesedése semmit sem változik, és minden évben rátesznek egy lapáttal. Pedig a 2007-es rendezésre sem lehetett panasz. Nekem ez marad az év legjobb túrája, ha tehetem jövõre is itt leszek a rajtban! Ellátás fantasztikus, pontõrök kedvessége is ilyen, szalagozás tökéletes, eltévedni szerintem nem lehet. Nagy köszönet a rendezõknek, hogy ilyen színvonalas túrát hoztak létre, és az útvonalvezetése is nagyon szép! Idõjárás is a kegyeibe fogadott minket, éjszaka is lehetett pólóban menni.

És a szokásos adatok a végére (forrás: GPSmap 60CSx & SRTM_HUN):

- táv: 90,3km
- szintemelkedés: 3446m


 
 
ChakaZuluTúra éve: 20092009.09.29 12:57:53
megnéz ChakaZulu összes beszámolója
A túra elõtti napokban én is gondolkodtam a leghosszabb távon, de végül egy hetek óta húzódó makacs sérülés miatt, no meg tartva a 93 km-tõl és a hozzá társuló szintkülönbségtõl mégis az 50-es távra neveztem. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy a szervezõk minden évben neves magyar történelmi személyiségeknek ajánlják a túrákat, idén szentjeinknek. Így a lovagkirály szellemében vágtam neki az elõttem álló közel 49 km-nek, amelyet végül egy-két kisebb tájékozódási bizonytalanság mellett bõ 8 óra alatt teljesítettem. Leginkább a Sós-hegy utáni irtás (?) okozott gondot, mert a szétterített gallyak között az ösvény teljesen eltûnt. Más rendkívüli esemény nem jött közbe, az õszi Börzsöny gyönyörû, az égiek segítségével az idõjárás is kiváló volt, a szalagozás és az ellátás mintaszerû és figyelmes. Köszönet a szervezõknek, jövõre talán mégis kipróbálom a leghosszabb távot...
 
 
dzoli1Túra éve: 20092009.09.28 19:27:32
megnéz dzoli1 összes beszámolója
NaHáT 48 2009.09.27.

Eredetileg a leghosszabb távon szerettem volna indulni, de mivel a múlt héten nem tudtam kirándulni a kutyákkal, így nem volt szívem megint itthon hagyni õket ebben a szép idõben. Márpedig 50 km-es túránál hosszabbra nem viszem õket.
Szombaton 5 órakor keltem, hogy kezdéskor elindulhassak a rajtból. Ennek ellenére elment az idõ, "hála" annak, hogy este nem készítettem össze a cuccomat. :( Így csak fél 7-kor tudtam indulni a kutyákkal, de 1 óra alatt odaértem Nagymarosra, és 7 óra 40-kor rajtolhattam is. Tekintettel a koromra, csak 500 Ft nevezési díjat kellett fizetnem 800 Ft helyett. :)
(Vittem magamnak 3 liter vizet, a kutyáknak szintén 3 litert...és mint menet közben kiderült, még ez is kevés volt! Szerencsére útközben volt mûködõ nyomóskút, így tudtam inni, itatni illetve feltölteni a kiürült palackokat.)
Rögtön jó kis emelkedõvel kezdtünk, a Szt. Mihály-hegy nyerge volt az elsõ ellenõrzõ pont. 3,1 km-en 348 m volt a szintkülönbség.
Innen Zebegénybe mentünk, a Trianon emlékmûhöz. Gondolkodtam geoláda ügyben, de aztán letettem róla, úgyis multi van itt, nem tudtam volna minden pontját összeszedni.
A következõ állomás Törökmezõ (halastó) volt, itt elõtte elkavartam egy kicsit, mentem az elõttem menõ után. :( Oda-vissza plusz 1 km volt. De nem baj, nagyon szép idõ volt. :) A pont elõtt összeszedtem a ládát, a pontban pedig terülj asztalkám várt: forró tea, zsíros hagymás kenyér amennyit csak akartál. Akartam...:))
A Kis-Hanta patak (itt kaptunk egy Balaton szeletet), majd Kóspallag következett. Itt megint elkavartam, mentem a 35 km-esek útvonalán ki a faluból, holott nekünk másik irányban kellett volna menni. Ez nekem plusz 3 km-be került...de nem baj, nagyon szép idõ volt. :))
Ráadásul megint nem figyeltem az evésemre. Sosem tanulom meg? :((( Hiába ettem Török mezõn, már kezdtem éhes lenni, de nem akartam megállni...pedig éreztem, hogy megy el az erõm. Aztán Érsek tisztás elõtt az erdõben mégis megálltam, én is ettem, a kutyákat is megetettem, aztán mentünk a ponthoz. De kellett egy óra, amíg ismét helyrejöttem. :(
Érsek tisztáson a múlt heti túravezetõnk volt a pontõr. :)) Megismertük egymást, váltottunk pár szót aztán mentem Sós-hegyen keresztül a Kopasz-hegyre. Jó kis emelkedõk voltak ezek is. :) Itt megkerestem a ládát, de jó negyed órát biztosan kerestem. :( Írták mások is, hogy nagyon pontatlan a koordináta, én is egészen máshol találtam meg a ládát. De végül meglett, és mentem tovább Márianosztrára. Itt a pont után tettem egy kis kitérõt a kápolnához, és leolvastam a virtuálissá vált láda jelszavát...aznapi 3., egyben utolsó ládámat szerezve meg ezzel. :)
Innen Kóspallagot érintve visszamentünk Törökmezõre, ahol ismét dõzsölhettünk volna....de már csak a kutyákat etettem meg. :) Innen pedig vissza a célba, ahol ismét teljes ellátásban volt részünk. :))
Éppen 11 óra alatt értem célba, ami - ha figyelembe veszem a kavarásaimat és a ládázást is - nem is rossz idõ.
A célban szabadkoztak a rendezõk, hogy elkavarták a kitûzõket, majd postán megküldik. Elõfordul...sose érjen nagyobb baj. :)
Valami lehetett ebben a túrában, ekkora távon ilyen szintkülönbséggel nem szoktam ennyire elfáradni. Még a bal térdemben is éreztem egy pontszerû fájást...szerencsére másnap már nem. Nagyon köves utakon jártunk, sokat....én erre gyanakszom.

Összességében egy nagyon jól szervezett, bõséges ellátású túra volt, kedves és készséges pontõrökkel. Az idõjárás sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, úgyhogy igazán kellemes napot tudhattam magam mögött. Köszönet érte a szervezõknek! :))
Csak ajánlani tudom ezt a túrát mindenkinek. :)
 
 
 Túra éve: 2008
csibaTúra éve: 20082008.09.29 21:53:30
megnéz csiba összes beszámolója
NaHáT 100

A tavalyi túra nem tudta elvenni a kedvemet attól, hogy idén is nekivágjak. Sõt..

Úgy gondolom, hogy legalább ugyan olyan színvonalú volt a rendezés, mint egy évvel korábban, vagy még rá is tettek egy lapáttal.
Reggel 7:20 körül elrajtoltunk, nevezést gyorsan lezavartuk. Szerencsére sokat nem kellett az itinert forgatni, megvolt minden a fejben. Idõjárás sajnos nem azt a képet mutatta, amit ígértek. Igaz, nem volt sok okunk panaszkodni, mert hidegnek nem volt hideg, de a nap az nem akart kisütni. Elsõ kispistázót már a Zebegény felé vezetõ S jelzésen megláttuk, levágta szépen a kis balos félkört. A Zebegény utáni rész nagyon szép. Hangulatos kis völgy, patakkal és csodálatos virágos rétekkel tarkítva. Törökmezõnél a szokásos menü, jól csúszik.
Ezután egy kis szalag, majd P és Kóspallagon koptatjuk az aszfaltot. Jönnek szembe is egy páran, benézték az elágazást a rövidebb távra. Kisinóc után emelkedünk. Nem kicsit, nagyon.
A pontnál jól jön a tûz, ülve nincs olyan meleg. Aklok – rétjére javarészt szalagos úton érünk el. Innen újra jelzés, és további emelkedõ. Salgóvárnál jön a megérdemelt csoki. Rápihenünk a következõ szakaszra. Ez a tavalyihoz képest új rész, de nagyon szép. Gyönyörû panoráma tárul elénk a Börzsöny magas csúcsai felé. Fekete – völgy panziónál kis pihenés, majd küzdelem a jó sáros úton, és végre befordulunk balra. Elõször csak egy kis bemelegítés a volt vasúti pálya nyomvonalait követve, majd kb kezes – lábas mászás következik. Végre fent. Innen lerobogunk a gulyásig. A kiszolgálás csillagos ötös, szinte mindenki repetázik. Kicsit felfüstölöm magam a füstben, hátha tartósít. Teli hassal nekivágunk az utolsó hosszabb kemény emelkedõnek. Elõtte még a jól felszántott úton kerülgetjük, ahogy tudjuk a pocsolyákat. Szinte megváltás az igazi emelkedõ, nincs már sár. Lámpa is elõkerül már. Fent a csúcson most sincs tábortûz, bár nem is idõzünk itt sokat. Jön egy izgalmas szakasz. Szerencsére egyben lent vagyunk, de a K háromszög sem kecsegtet túl sok jóval. Oda kell figyelni hova lép az ember.
Ezután újra Aklok – rétjénél járunk, majd leereszkedünk a vadászházhoz, ahol tavaly volt a pont. Vasedény kulcsos ház hamar meglesz, bár elõtte még picit kavarunk. Egész kis csapat fogad ott minket. Picit pihenünk, néhányan matricát keresnek, majd továbbállunk. Vár minket a gyönyörû Só – hegyi panoráma. Ide is felküzdjük magunkat, megérte. Szintén egy kis füstölés a tûz mellett, majd tovább állunk. Kicsit unalmas szakasz jön. Néhol igazán hosszú szalagok törik meg az éjszaka sötétjét. A Kóspallagi pontnál kínálnak minden jóval, még van gyorsító is :).
Innen már csukott szemmel is megy. Elérünk a rétre, messzirõl szarvasbõgések törik meg a csendet és egy lövés. Utána egy ideig síri csend. Most nem olyan szép a látvány mint egy éve. Akkor csillagos volt az ég, most csupa felhõ. Nemsokára újra a halõrháznál járunk. Lelkes pontõr csapat fogad, igazi filozófiai témákat boncolgatva. A tábortûz óriási, egy egész szarvast is meg lehetne rajta sütni. Kicsit teázunk és zsíros kenyerezünk, majd nekifogunk az utolsó szakasznak. Most már tényleg az utolsó emelkedõ jön. Nem túl hosszú, de annál inkább szívatós, pláne így a vége felé. Fent a „csúcson”. Meg kéne ünnepelni, de inkább a célban. Egy kis egyenes szakasz a végén jól észrevehetõ szalagozással. Igazán meredek részen érünk le a szélsõ házakhoz, ahol egy igen barátságos macska kísér minket egy jó 300m át. Ráfordulunk a célegyenesre, és hamarosan átszakítjuk a célszalagot. Kb 04:20 van. Aztán alszom egy jó 2 órát.
Azt hiszem, errõl a túráról csak pozitív dolgokat tudok mondani. Igazán lelkes pontõrökkel találkoztunk, és ami különösen tetszett, hogy fõként fiatalok voltak. Az ellátás elsõ osztályú, a fogadtatás baráti. Csak így tovább!

És akkor a végére a száraz adatok (forrás:GPSMap 60CSx)
táv: 90,5km
emelkedés:3601m




 
 
Rush2006Túra éve: 20082008.09.28 17:18:06
megnéz Rush2006 összes beszámolója
NaHáT 100, 3300 m szintkülönbséggel sikeresen teljesítve 14 óra 50 alatt.

A táv megvolt 100 körül, többen is mondták, de nem is ez a lényeg, hanem hogy sikerült egy szép napot ismét eltöltenem a Börzsönyben.
Gazdag Tomi ért utól 50 km körül, innen együtt nyomtuk, és elsõnek értünk be, utánunk vagy 3 órán át senki :) 40 km-nél egy nagyobb holtpont, a Szívfájó-bércnél már nekem fájt a szívem hogy sosem lesz vége :) A szintek nagyon kemények voltak, a nagy részét szinte mind egyben kaptuk, így a futás még nehezebben ment. Tájékozódni nagyon kellett, mert rengeteg jelzésváltás volt, és szalagozás.
A célban ott dekkoltam vagy hajnal 4-ig :) 22:00-ra értem be.
A szervezõk alaposak voltak, a célban volt idõm megfigyelni õket, és nagyon pontosan végezték a munkájukat. Nagyon szuper túra volt, és köszönöm hogy ismét a Börzsönyben lehettem.
 
 
ParadTúra éve: 20082008.09.28 14:24:36
megnéz Parad összes beszámolója
Hangya 14

Az egész heti borongós idõ után, szerencsére már reggel is kellemes idõ fogadott minket. A reggeli 7.05-ös vonattal mentünk le Nagymarosra. Elég sokan választották ezt a vonatot.

A nevezés könnyen és hatékonyan ment, és sor sem igen volt. Legalábbis a 15-ös távon. A társaságból többen, és több távra mentünk, de igyekeztünk legalább az elején együtt haladni.

A rajttól egészen az elsõ ellenõrzõ pontig a kék sávon haladtunk. Felmásztunk a Szent Mihály hegyre, ahol a kék-sárga keresztezõdésénél volt az elsõ ellenõrzõ pontunk. Ezek után újabb mászás következett, fel Hegyes-tetõre, a Julianus-barát toronyig. Érdemes volt a toronyban is körül nézni, mert nagyon szép kilátás nyílt mindkét oldalra a Dunakanyarra. Kár, hogy a nap nem sütött jobban, de ne legyünk telhetetlenek. :-)

Majd leereszkedtünk a Világos-rétre, onnét pedig a sárga sávon bementünk Zebegénybe. Többször is szép kilátás nyílt a Dunára. Zebegényben a Trianoni-emlékmûnél volt a második ellenõrzõ pontunk. Ezután a zöld sávot követve átmentünk Zebegényen. A település végétõl nem messze erre már jártasabb túrázóink tanácsát megfogadva betértünk egy rétesre az út menti rétesezõbe. Valóban nagyon finom volt. Itt bevártunk mindenkit, mert nemsokkal ezután mi, akik a 15-ös távon voltak a zöld kereszten elhagyták a többieket.

A Zöld-kerszten felmentünk a Vizes-árokba. Itt a 3. ellenõrzõpontál, a pecsét mellé egy almát is kapott mindenki. Ezután a kék jelzés mentén felkapaszkodtunk ismét magasabb régiókba. Ez volt az utolsó emelkedõ a túrán, de ez sem volt olyan vészes.

Mivel a 12.11-es vonatot nem értük volna el, ezért mielõtt beértünk volna a célba, Köves-mezõnél kicsit megpihentettük fáradt tagjainkat, és gyönyörködtünk a Dunára való rálátásban. Végül 12.58-kor értünk be a célba, ahol egy szép kitûzõvel, és emléklappal jutalmazták a sikeres teljesítést.

Szép túra volt, köszönet érte a rendezõkenk! Jövõre lehet, hogy megpróbálkozom valamelyik hosszabb távval is. :-)
 
 
ZETúra éve: 20082008.09.27 19:15:34
megnéz ZE összes beszámolója
NaHát túra Mikoviny Sámuel tiszteletére (32,5km)

Kicsit késve indultam, így csak 9:05 körül sikerült a rajtba érnem, ahol a kapun belépés után egy székre kirakva várta a résztvevõket a regisztrációs lapocska, amit -mire sorra kerül- kényelmesen kitölthet. A nevezés távonként külön asztaloknál történt, bár amikor én megérkeztem, a két rövidebb távnál álló jelentõs létszámot épp terelték a 35-ös meg a nagyobb távok asztalai felé, hogy gyorsabban menjen a dolog. Nekem sikerült egy nagyobb csoport elõtt nevezni a 35-re, így 9:15-kor elindulhattam a kék sáv jelzést követve. A rajtban kapott leírás több, mint részletes adatokkal szolgál a túra valamennyi távjáról, a közlekedési lehetõségekrõl, van benne szintmetszet, rendezõi elérhetõség, meg az egyes túrák névadóinak az ismertetésére is sort kerítettek a szervezõk. A térképvázlat, mivel valamennyi távot tartalmazza, csak vázlat, de ez a leírással együtt nem jelentett problémát.

A kék sávon fölfelé menni több, mint elégséges bemelegítés gyanánt, (a kilátás viszont csodálatos volt) viszont ez az ára annak, hogy a szint felét az elsõ szakaszon letudja a túrázó, és utána egy kellemes séta legyen a túra -- kivéve az utolsó szakaszt, de arról majd késõbb... Gyerekcsapatok elõzgetése után a Szent Mihály-hegy nyergénél megkapom a második bélyegzést (az elsõt a rajtban), és még egy pici emelkedõ után a kilátónál lehet gyönyörködni a tájban. A kilátóban csak azért nem, mert "teltház" van.

Innen Zebeggényig lejtõ, a sárga-sárga háromszög elágnál (épp jókor...) utólér egy kollégám, aki az 50-en indult futva (jóval utánam persze), és útbaigazít.
A Trianon-emlékmûtõl szépen kiépített gyalogos szerpentin visz le Zebegénybe, kár, hogy sokan ronda eróziót okozva levágják a kanyarokat, és a gyerekeiket is erre biztatják... Tökfejek. Már nem õk, hanem amit Zebegényben látunk, ugyanis tökfesztivál zajlott éppen. Nyúlfarknyi nézelõdés, majd (a túratársak között végzett nem reprezentatív felmérés alapján) gyakorlatilag kötelezõ rétesezés a Zebegénybõl egy hangulatos macskaköves utcán kifelé tartó zöld jelzésen. A zöld sáv nagyon szép helyeken vezet, többször átkelünk a patakon, látunk gszépen lekaszált réteket, amik terítve vannak az öszi kikerics virágaival.

Törökmezõ halastó elõtt, ahol a zöldbe balról becsatlakozik a kék sáv, érkezik egy túratárs, aki már visszafelé tart - õ ma már másodszor jár itt, vele sétálok be a halastói ep-hoz, ahol jelentõs számban tornyosulnak a zsíroskenyerek lilahagymával, illetve folyamatosan készül és kerül poharakba a tea. Egy apró gond van csak: aki pucolja a nagymát, az pecsétel, gyakorlatban csak kényelmetlen (neki), más gondot nem okoz.

A tó mellett szééép hosszú szalagokkal jól jelzett ösvényen kell haladni, egészen a piros sáv jelzésig, közben megmászva egy apróbb dombot. A piroson továbbhaladva a Kis Hanta patak EP következik, majd rövidesen az ep-n is elõre jelzett elágazásnál balra fordulunk, a fonódó piros és sárga sáv jelzést követve, egészen Kóspallag központjáig. Itt is van része az embernek patakon való átkelésben, de mindegyikrõl elmondható, hogy köveken, farönkökön gyakorlatilag száraz lábbal megoldhatóak.

Kóspallag után kék sáv, majd az útelágazásnál ep, kapok egy bélyegzést meg egy almát. Némi aszfalt után a kék a magasba tör, megyünk mi is... Néhány biciklis húz el, majd ismét nyugalom tölti be a gyönyörû õszi erdõt. Nemsokára elérjük a túra picit problémás szakaszát: a kék ugyanis egy réten halad keresztül, és bár a rét közepén egy nagy fán ott a jelzés, ráadásul a földút is jól jelzi az irányt, nem szemben, hanem a kijártabb földúton jobbra tartva, a rét nagyjából legtávolabbi pontján jutunk be az erdõbe, és találunk újra jelzést. Néhány csipkebokron kívül semmi nincs, így festeni nem nagyon van mire, odafigyeléssel, vagy gps-sel nem jelenthet problémát ez sem.

Rövidesen ismerõs szakaszhoz ereszkedünk le: a zöld sáv jelzésen vagyunk ismét, és a törökmezõi halastó következik. Zsíroskenyér, tea igény szerint, majd "némi" emelkedõ (csak hogy el ne felejtsük, hogy a Börzsönyben vagyunk...) a túristaházig. Jelzésváltás a kék sávra, hullámvasutazó, általában széles úton érkezünk el egy kellemetlen lejtõhöz, szerencsére a talaj épp csak annyira nedves, hogy elég puhán tompítsa a lépéseket.

A lejtõnek persze megkapjuk a böjtjét: Köves-mezõ elõtt egy rendes emelkedõ, két létrás kerítéssel spékelve... Mindkét létra mellett ki volt bontva a kerítés, de a ruhám épsége miatt inkább létráztam, bár nagyon nem kívántam már...

Kövesmezõnél szalagok mutatják az utat, egy emberes lejtõvel indítva, majd beérve a faluba még kb. 1300 méter, és beértem a célba. 7:30 perc, frissen készült kitûzõ, választható színes oklevél, szóda, szörp, szíroskenyér lilahagymával, illetve parizer az ellátmány a célbaérõknek.

Rövid falatozás, majd négy túratárssal autóba ültünk, és hazajöttünk.

Szervezés, útvonal, pontõrök, rendezõk hozzáállása jeles, mivel pedig az idõjárás is kegyes volt, így egy újabb túra, amire jövõre is el kell jönni, mert nagyon-nagyon jó túra volt.
 
 
 Túra éve: 2007
Cam MogóTúra éve: 20072007.12.29 14:55:05
megnéz Cam Mogó összes beszámolója
Tábortüzek az éjszakában - megkésett NAHÁT 93 beszámoló

Régen volt, szeptembert írtak a naptárak... Az erdõk még színes ruhában pompáztak, a réteken õszi kikericsek nyíltak, és az éjszaka csendjét szarvasbõgés verte fel.

Nagymaroson éppen reggeli 7 órát harangoztak, amikor a templom közelében beálltam a parkolóba. A vasúti híd alatt áthaladva láttam, ahogy kirajzanak a túrázók a plébánia udvaráról. Nevezés és a kertben felállított tájékoztató tábla rövid tanulmányozása után én is útra keltem. Régen jártam errefelé, figyelnem kellett a Templom-völgy bejáratához vezetõ jelzést. Ütemesen lépegettem, élveztem a völgy csendjét. A Szent Mihály-hegy nyergében kaptam elõször pecsétet. Irány a Hegyestetõ, kamaszkorom kedvenc kilátója, ahol egyszer, szállás híján egy vacogós éjszakát is eltöltöttem… Az út mellett õzlábgombákat találtam. A nyáron ilyen gombából szedtünk sokat a Zemplénben. Most azonban nem akartam még közel 90 km-t cipelni, hát maradtak a helyükön.

A kilátónál népes csoportot értem utol. Természetesen föl is másztam a kõbõl épült bástyára, hiszen a látvány onnan kihagyhatatlan. Aztán Hegyestetõrõl lefelé menet ismerõsökre bukkantam: ott volt RitaB és Nagyondinnye, akik bemutattak Vagdalthúsnak és Rafternek. Vagdalthús egy téli börzsönyi túra terveit is említette…Beszélgetés közben észrevétlenül fogy a táv, egykettõre a zebegényi Kálváriához értünk. Fényképezés és némi bóklászás után néhányan fölmentünk a vasból készült kilátóra, a társaság nagy része azonban lefele indult. Elbúcsúztam RitaB-tõl és Vagdalthústól, és egyedül szaladtam le a lépcsõn.

Zebegény csodálatos hangulatú kis település. A Kós Károly templom mellett vezetett el utam, megbámultam a szépen rendbehozott régi és új családi házakat. Hosszan vezetett ki az út a faluból, lassan megint erdõ-mezõ vett körül. A Malom-völgyben még nem jártam, de úgy látszik, most éppen jókor jöttem. Lila õszi kikercsinek nyílnak a réteken mindenütt, százával, ezrével! Itt találkoztam elõször utam során Zetével.

A Halastónál zsíroskenyér és tea várt. Innen a tó melletti ösvényen, Törökmezõt kikerülve kellett fölkapaszkodni a kóspallagi országúthoz. Sikerült elvéteni a piros jelzést, de Pusztatoronynál csak meglett, és a Kis-Hanta-patak is megkerült. Kóspallagra beérve vettem a boltban egy kétliteres kólát. A falu határában struccokat etettek a túrázók egy kerítésen keresztül. A Kisinóci turistaháznál értem utol újra Zetét, aki a ház melletti büfében épp a feltankolás nevû mûvelet közepén tartott. Bekapcsolódtam én is: egy kávé, egy sör – ez volt az utolsó lehetõség a civilizációs ártalmak effajta élvezetére…

Irány a Magas-Börzsöny! Alig vártam már, hogy az általam még nem járt Inóci-nyeregbe érjek. Nevéhez méltóan egy szinte tökéletes hiperbolikus paraboloid – csak éppen sudár szálerdõvel borítva. A nyeregben ellenõrzõpont és vidáman lobogó tûz várt. Innen nagyrészt jelzetlen utakon kellett megközelíteni Bányahegyet, közben keresztezve a Lefagysz zöld négyzetét. Kisebb eltévedést követõen már másztuk a Börzsöny nyugati gerincén trónoló Salgó várát. A kilátás fenséges volt, és jólesett a pontõröktõl kapott csoki is.

A gerincrõl leereszkedtünk a vár alatti tisztásig, ahonnan szalagozást követve kellett lejutni a Fekete-völgybe. Ez eléggé kalandosra sikerült: egy darabig volt szalag, de aztán elfogyott, és a kidõlt fákkal teli Szecskõ-patak völgyében botladoztam le Zetével a Hamuházhoz. Leérve egy kis szakaszon követtük a Fekete-patak folyását, kerestük a Drinó-völgy bejáratát. Hamar megtaláltuk, és fölfele indultunk ebben a csodálatos völgyben. Régen erdei vasút is járt itt, talpfái néhol még látszanak. Hatalmas mohos sziklák fekszenek szétdobálva mindenfelé. Itt-ott látni lehet a régi Z+ jelzést is (nem tudom, miért szünt meg?). A Drinó-völgybõl a nevéhez méltó Szívfájó-bércen kapaszkodtunk fel a Dosnya-nyeregbe, majdnem a Magosfa szintjéig. Kereszteztük a zöld jelzést, majd a szalagozást követve egy szekérúton elértük a Nagy-Oros bérc zöld keresztjét. A szekérútról letérve szidtuk egy kicsit a tüskés-ágas-bogas ösvényt, de lecsorogtunk szépen Királyházára. Az ellenõrzõpont nem ott, hanem a Rakottyás-völgyben, a Tûzköves-forrásnál volt. Itt népes társaság tanyázott, köztük Bubu és Beugró lány, akik éppen indulófélben voltak már. Bennünket marasztalt azonban az isteni finom, meleg gulyásleves, aminek persze nem tudtunk ellenállni. Kellett is az erõ a továbbiakhoz.

Már sötétedett, amikor nekifogtunk a Nagy-Mána mászásához. Mire fölértünk a gerincre, lement a nap. Körülvett a sejtelmes szeptemberi éjszaka, és hol innen, hol onnan hangzott fel a szarvasbikák bõgése. A szemközti Pogányvárnak csak a sziluettje látszott. Megálltunk, hallgattuk a csöndet – és a szarvasbõgést. Aztán elõvettük a lámpákat, és folytattuk az utat.

A Csóványoson remek tábortûz fogadott minket. Leültünk, jólesett melegedni egy kicsit. Továbbindulva az instrukcióknak megfelelõen megtaláltuk a jelzetlen levágást a piros háromszöghöz. A kék háromszögön temérdek szintet veszítve leereszkedtünk az Oltárkõ-patak völgyébe. Itt is jártam nemrég, júliusban… A Fekete-réten át, a hegyoldalban kanyargó ösvényen (szemben a Tátralátó útvonalával) ugyancsak hosszúnak tûnt az út Bányapusztáig. Itt is jó kis tábortüzet raktak a pontõrök.

Öreg éjszaka volt már, és az út következõ szakasza egészen Kisirtáspusztáig nekem gubancosnak tûnt, fõleg éjszaka. Zete mester helyismeretének is köszönhetõen átevickéltünk a sok jelzésváltáson, bár a sötétben elmentünk a Vasedény kulcsosház és a János-kút mellett, ahol õ vizet akart vételezni. Kicsit aggódott emiatt, de gondoltuk, hogy talán majd Kisirtáspusztán vételezünk vizet. Mégsem tértünk be a házba, mert éjfél után járt az idõ, nem akartunk senkit fölébreszteni. Volt nálam egy literes rostos üdítõ, megfeleztük. A Nagy-Sas hegyre nem Nagyirtáspuszta felõl, hanem Érsektisztás felõl kellett felmenni. A sötétben ugyancsak kóvályogtunk a hegytetõt keresztül—kasul szabdaló sok ösvény közt, mire megtaláltuk a lefele utat a Só-hegy felé. A Só-hegy tetején nem találtunk senkit, a pontõrök kissé lejjebb, a hegyoldalban tanyáztak. Még szerencse, hogy ott is tûz égett, és észrevettük õket fentrõl. Leültünk a tûz mellé melegedni és beszélgetni. Megkínáltak minket egy pohár borral. Fönt a szikrázó csillagos ég, mellettünk a lobogó tûz. Zete úr egyre nehezebben szakadt el a jó meleget adó tüzektõl… De indulni kellett, irány ismét Kóspallag.

A falu határában volt az ellenõrzõpont, tûznél melegedõ, fázós pontõrökkel. Nekünk is jólesett a tûz és a meleg tea a hideg hajnali levegõben. Olyannyira, hogy noszogattam is Zetét, induljunk már… Tudtuk, hogy a szintidõbõl ki fogunk futni, és emiatt õbenne megingott a túra befejezésének szándéka. Én mindenképpen végig akartam menni, ezért elindultam. Egyedül baktattam át a Békás-réten. Fölöttem izzó csillagokkal teleszórt kupolaként tündökölt az ég. Törökmezõ mellett, a Halastónál a reggelrõl ismerõs helyen várt a didergõ pontõr. Meleg teával kínált, ami nagyon jólesett. És a meglepetés: befutott Zete is, akivel innen ismét együtt róttuk a kilométereket. Az OK-en haladtunk tovább Kövesmezõig, miközben megvirradt. Bizony 7 óra is elmúlt, mire beértünk Nagymarosra. A célban már lemondtak rólunk, de a díjazást megkaptuk, és még egy pár zsíroskenyeret is kenhettem magamnak…

Remek túrát sikerült összehoznia a NAHÁT-csapatnak. Az útvonal nagyon jól kiválasztott, kb. egyharmada szalagozott, jelzetlen részeken haladt. Én most jártam elõször a Zebegény melletti Malom-patak völgyében, az Inóci-yeregben, a Drinó-völgyben, de a korábban megismert kedvenc helyek: Hegyestetõ, Salgó-vár, Nagy-Mána, Só-hegy is szerepelt a túrában. A szarvasbõgés az éjszakában, a pontokon lobogó tábortüzek és a pontõrök kedvessége is feledhetetlenné teszik ezt a napot. Köszönet a szervezõknek, a hûvös éjszakában is kitartó pontõröknek és Zetének a társaságért.
 
 
ZeteTúra éve: 20072007.11.27 11:08:35
megnéz Zete összes beszámolója
NaHáT 93 – avagy kalandtúra a javából

Fotóalbum a túráról itt tekinthetõ meg:

http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=51

Volt a túrnaptárban egy kiírás, 92 km-es menetrõl szólt a fáma, elsõ ízben, a déli és a Magas-Börzsönyt egyaránt bõségesen érintve. Nekem ennél több aligha kell, már az elsõ olvasatkor tudtam, ezen indulni fogok. Apró de nem jelentéktelen dolog volt csupán, hogy a pontos útvonalat nem lehetett tudni, mert az nem lehetett egyértelmû a kiírásból, honlapjuk pedig nincs a rendezõknek.

A túra elõtti napokban egy, Vagdalthús kolléga által szervezõdött kicsiny csapatba jelentkeztem be, egy gyenge probálkozástól eltekintve most senkit sem kívántam beszervezni. Mindenesetre, önbizalom terén nem volt kifogástalan a helyzet, legutóbbi komoly túrám a Corvin 80 volt. Sajnos mindezt megfejelte egy váratlan, szombat hajnali ébredés, így mikor fél hét után kicsivel gyülekeztünk Nagymaroson, még nagyon nem állt össze minden. Azért azt kiszúrtam, hogy egy óriási posztert függesztettek ki a szervezõk az udvaron, rajta az összes táv pontos útvonalával. Mikor láttam, hogy a hosszú táv útvonala döntõ módon megváltozott, szóltam egykét ismerõsnek is. Az volt csak a fura, hogy több túrázó nehezen akart tudomást venni a változásokról, egyre csak a naptárban megjelenteket ismételték. A drasztikus útvonalváltozás láttán kissé összerezzentem, látva, hogy az utolsó kocsmapont, Kisinóc th. 21 km környékére esett, ez nem volt túl baráságos. Mindenesetre, a szokásos rajtfotók elkészítése után még beszélgettünk egy kicsit Vagdalthússal és RitaB-vel, üdvözöltünk több ismerõst, majd nekivágtunk.

Nagymaros utcáin hármasban, komótosan haladva még nagyon ment a beszélgetés, majd kiérve az erdõbe úgy döntöttem, kicsit belehúzok és majd Zebegényben a Mókusban, de legkésõbb Kisinóc th-nál bevárom õket. Hamar felértem a Julianus-kilátóhoz, shol meglepõen jó, bár nem tökéletes volt a kilátás a Dunakanyarra. Innen Zebegény felé nagyon jól lehetett haladni, a falu elõtt több helyrõl szebbnél-szebb kilátóhelyeket érintettünk, majd a Trianoni emlékhelynél elértük a második pontot. Eddig is szépen fotózgattam, de innentõl még jobban rákattantam erre: egymás után csináltam a képeket. A terv szerint betértem a Mókus nevû kiváló egységbe kávézni, majd kicsit elõtte is várakoztam, de csak nem jöttek. Zebegény fõutcája, majd a Malom-völgy felé tartó rész gyönyõrûen néz ki, szebbnél szebb házak, éttermek, kocsmák vannak itt. Eddig is szép volt minden, de a Malom-völgy látványára nehéz kellõen méltató szavakat találni. Fantasztikus volt a zöldbe burkolózott, néhol õsvadon benyomását keltõ rengeteg. Az utat szegélyezõ hatalmas öreg fák pedig, mint egy tényleg régebbi és másmilyen kor megvénült, de még mindig büszke gyermekei álltak és néztek le ránk. Teljesen belefeledkeztem ebbe a látványba, s ekkor úgy éreztem, ebbe a hangulatba beleillik az alapvetõen éjszakára magammal hozott kazetta meghallgatása is. Senki nem volt körülöttem, minden némaságba burkolózott, feltettem a fülemre a fülhallgatót s egészen halkra állítva is kristálytisztán szólt a fülemben a zene. Egészen különleges élmény volt! Eddig is jókedvem volt, de ezután szó szerint ugrálni támadt kedvem. De mivel ez kevésbé fér ösze a túrázással, leírhatatlan jókedvemben inkább szaladni kezdtem. Szaladtam, amíg az elsõ nagyobb rétet el nem értem, majd szaladtam tovább. Egyáltalán nem éreztem megerõltetõnek a futást, pedig aki ismer, tudja, hogy az nem az én asztalom. Aztán valahogy annyira belejöttem, hogy egy helyen rossz felé futottam és letértem a Z sávról. Megnéztem a térképet és láttam, hol volt a hiba, de hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem visszafelé fordulok, hanem tovább és majd közvetlenül a halastó elõtt térek vissza a Z sávra. Ez kissé túl izgalmas lett végül, mert nem nagyon lehetett sokfelé menni és elég kacskaringós szekérutakat fogtam ki. Érintettem több hétvégi nyaralót, amik úgy bújtak el az erdõben, mintha direkt rejtett betyártanyáknak épültek volna. A kavarás ellenére nagyon tetszett ez a rész, pedig legalább 1 km pluszt tettem így rá a távra. A Z sávra visszatérés is kalandos volt, egy jó meredek patakos árkon kellett átmászni, a cipõm is rendesen átázott. Viszont ezután hamar a halastóhoz értem, ahol is meglepõdve láttam, hogy egészen meleg teát szolgáltak fel. Finom volt, bár a meleg italra nem most lett volna szükségünk. Hamar indultam is tovább, hogy behozzam a kavarás miatti lemaradást. Egyszercsak Cam Mogó kollégát értem utól, innentõl kisebb kihagyásokkal végig együtt mentünk. Nagyon vártam már a Kisinóci th-at, Kóspallagon meg sem álltam, csak épp annyira, hogy BHG-t és kis csapatát köszöntsem, akik épp egy buszmegálló kényelmét élvezték. A th-nál aztán legalább fél órát maradtam, közben Cam Mogó is befutott. Az elmaradhatatlan kávé mellett söröket és még ráadásként egy jégkrémet is magamhoz vettem, lévén innentõl a túrán a civilizáció áldásainak élvezetére nem volt több lehetõség.

Nagy tempóban, újra kettesben nyomtuk tovább az Inóci-nyeregig, ezt a részt már ismertem, ezzel nem volt gond, bár elég meredek, kaptatós szakasz volt. Utána jött viszont az ismeretlen, mert csakhamar elhagytuk a S kereszt jelzést és szalagozások mentén jutottunk el a Salgóvár alá.Nagyon érdekes helyeket érintettünk, bár volt, ahol út nem volt, csak szalag. Ilyen helyeken pedig rendesen belassul az ember. Kisebb tévesztés után nem pont a tervezett irányból, de megérkeztünk a Salgóvár alá. Szenzációs volt a kilátás, bár kellett pár perc, míg oda tudtam rá koncentrálni. Kisebb pihenõ után nekivágtunk a túra legnehezebb részének. Pedig én valszeg azon kevesek közé tartoztam, akik már ereszkedtek le a Salgóvártól direktben a Hamuházig. Igaz, kicsivel máshol, mint amerre a rendezõk próbálták kijelölni az utat. A Vár-forrásig még rendben bár lassan tudtunk haladni, de utána brutális, gyakorlatilag járhatatlan terep jött, kidõlt fák tömegével, rettentõ meredek hegyoldalakkal, amik nagyon szuperek egy maszek vagy egy kalandtúrán, de teljesítménytúrán, ahol szintidõ is létezik nem ez a megszokott. Kényszerûségbõl hamar elhagytuk az utolsó szalagokat is, végül a Szecskõ-völgy túloldalára másztunk át, ahol egykori ösvénytöredékeken viszonylag kockázatmentesen lehetett lejutni a Hamuházhoz. Erre jöttem az említett korábbi alkalommal is. Mikor leértünk, csak az volt a fejünkben, hogy de jó, hogy ez a rész véget ért és nem törtük össze a csontunkat.

Aztán csakhamar betértünk a Drínó-patak völgyébe, ami különleges abból a szempontból, hogy régen jelzett volt, de mióta törölték a térképrõl a Z kereszt ezen szakaszát, csak a legelszántabb turisták tévednek ide. Pedig a szakasz eleje a patakmederben egész jól járható, sok helyen az egykori kisvasút nyomvonala mentén nyugodtan lehet haladni. Ennek ellenére itt történt egy csúnya dolog: a nagy tempójú gyaloglás közben egy óriásit estem, pont rázuhantam a karommal egy kõre. Alig bírtam felállni, a karomat mozdítani is fájt, percekig azt hittem, eltört. Pár perc várakozás után úgy véltem, talán nem tört el, csak nagyon megütöttem, mert fogni és tartani ugyan nem tudtam vele semmit sem, de ha nem értem hozzá és csak lógattam magam mellett, akkor tudtam tovább haladni. Ennek ellenére nagyon rossz érzés volt, sokáig ott volt a fejemben az eset. Pedig, ezután minden pszichikai energiára szükség volt, mert jött egy hihetetlenül kemény rész, fel a Dosnya-nyeregig. Ennek meredeksége sok helyen a hírhedt Vilati-Magosfa távra emlékeztetett. Nagyon nehezen kínlódtuk fel magunkat, nem is mertem megnézni, mennyi idõt vett ez igénybe. A pont után nagy megkönnyebbüléssel vettük, hogy innentõl sokáig nem lesz emelkedõ. Annyira belejöttünk, hogy 1 óra alatt lekocogtunk a Tûzköves-forrásig, ahol meglepõdtünk, hogy BHG-k még ott vannak. Pontosan 6 óra volt ekkor.

Ezen a ponton elég sokat maradtunk, bõségesen vacsoráztunk, vizet vételeztünk, beszélgettük a rendezõkkel, s optimistán azt mondtuk magunknak, hogy a hátralévõ 42 km-t 10 óra alatt letudjuk. Utólag kiderült, ebben alaposan melléfogtunk...

A Nagy-Mánára fel az emelkedõt egész jól bírtuk, a csúcson az éppen beálló sötétség ellenére kicsit idõztünk. Nekem ez a hely talán a legkedvesebb a Börzsönyben, akár nappal, akár éjszaka érek ide. Most még egészen jól látszott a környezõ bércek vadsága, még fotókat is csináltam. A Csóvira is elég jól bírtuk még a kaptatót, bár az erre a részre megadott 5.6 km-t keveslem. Fent nagyon örültünk a tûznek, nekem nem is nagyon akaródzott továbbmenni. Ettünk, ittunk, mert hiába ettem magam teli a Tûzköves-forásnál, annak már nyoma sem maradt bennem (ezt nem is nagyon értettem). Nagyon kedvesek voltak a pontõrök is, bár csak egy doboznyi kockacukorral tudtak megkínálni, annak is örültünk. Jócskán elment az idõ mire végre mégiscsak továbbindultunk, ezúton is köszönöm Cam Mogónak, hogy mindig megvárt. A következõ rész bár nagyon nehéz szakasz volt, de a legkevésbé tartottam tõle, mivel régóta ismerem. Emiatt igen jó tempót mentünk, hamar leértünk a Fekete-réthez, majd a K háromszög mentén még gyorsabb lett a tempó. Egyedüli figyelmeztetõ jel a most elõször elõjövõ álmosság volt, de ezt ekkor még zenehallgatással jól tudtam kompenzálni. Bányapusztára még jó idõben érkeztünk, de itt is volt tábortûz és ismét jó beszélgetésbe kezdtünk a pontõrökkel, emiatt ismét alaposan elment az idõ. Ráadásul ezután jött egy nagyon bonyolult szakasz, többszöri jelzésváltással és szalagos részekkel. A hideg is erõsebben kezdte megmutatni magát. Kisirtáspusztáig még egész jól haladtunk, sajnos a Vasedény házat nem vettük észre, pedig ott szerettem volna vizet vételezni. Rövid pihenõ után a S sáv mentén haladtunk Érsek-tisztásra, amikor is az álmosság csaknem földre küldött, szó szerint. Itt már a zenehallgatás is csak arra volt elég, hogy legalább rövid idõkre magamhoz térítsen. Számtalanszor éreztem úgy, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nagyon rossz érzés volt. Voltam már jópár éjszakai túrán, de ilyet még nem éreztem. Azt volt egyedül szerencse, hogy a terep nem volt olyan vészes, bár a sárba nemegyszer sikerült belemélyedni. Kritikus pont jött el, de mivel itt voltunk a Börzsöny közepén, nem volt mit tenni. Haladtunk tovább, ahogy tudtunk. Fõként igen lassan. Érsek-tisztástól a Z sávot többször is hajszál híján elvétettük, de végül csak felkínlódtunk a Só-hegyre. A csúcsról szépen látszott a tábortûz, bár mellette a pontõr bõszen aludt a zsákjában. Felkeltettük a jóembert, ha már egyszer pontõri minõségben jött ide ki. Kicsit beszélgettünk vele és mikor szóba hoztam, hogy vajon milyen italkészlettel felszerelve szállt ide ki, egybõl elõhúzott egy üveg tokaji furmintot. Ezzel is igazolta a tételt: lám-lám, mit lehet elérni némi kommunikációt bedobva.. Annak ellenére, hogy itt már sejtettem, hogy az idõfaktort valszeg el kell felejteni, azért a hangulat és a helyszín egyedisége nem volt akármilyen: vasárnap hajnalban tábortûz mellett borozgatni a Só-hegyen, köszönjük szépen, rendezõk!

Csak egy nehézség volt még: a hátralévõ kb. 18 km. Hosszan szalagozott részekkel megtûzdelt utakon haladtunk, meglehetõsen lassan. Az álmosság gyõzelme felettem paraszthajszálon függött. Szinte nem is tudtam már koncentrálni. Beugrott, hogy a következõ ponttól buszra lehetne szállni és befejezni a túrát, mielõtt összetöröm magam valahol. De buszmegálló nem volt a márianosztrai elágazásban. Helyette a kedves pontõröket öntöttem nyakon a negatív hullámaimmal. Ezúton is elnézését kérek tõlük, hogy így elgyengültem. És Cam Mogó kollégától is, ha netán még én is plusz terhet jelentettem. Nem tudom, hány percet maradtunk ennél a pontnál. Az OKT sokszor járt útján a Békás-réten át már egyedül mentem, Cam Mogónak már túl lassú volt a tempóm. Azon lepõdtem meg a legjobban, hogy a halastó elõtt újra összefutottam vele. Nem tudom, hogy rám várt-e vagy neki magának is kellett ennyi pihenõ. Megittam egy pohár teát, majd újra együtt folytattuk. De nemcsak a túrát hanem a kavargást is. Elvétettük ugyanis az OKT-t a Törökmezõi th elõtt. Jó darabot mentünk tévúton, míg ismét ráakadtuk. Már csak ez hiányzott éppen. Aztán elkezdtett világosodni és emiatt vagy másért, de hirtelen mindenféle témákat kezdtük kitárgyalni. Így már némileg könnyebben ment az a pár km, ami még hátravolt. A rendezõk is megvártak a célban. nekik részben említettünk pár problémás dolgot. Ezeket most nem akarom elismételni. Talán elég, ha õk tudják és néhányat megszívlelnek. Az útvonal egyediségéért azonban mindenképpen köszönet jár nekik. Felejthetetlen kaland volt.

Utószó

A gyógyító idõ megtette a hatását. Mára kiment a fejembõl a negatív benyomások jó része.
 
 
vajonmerreTúra éve: 20072007.11.09 12:02:21
megnéz vajonmerre összes beszámolója
Hangya 14

Párommal és kétéves kisfiammal teljesítettük ezt a sétát. Kellemes túraidõben kapaszkodtunk fel komótosan a Julianus-toronyhoz. Gyorsan letudtuk a térdgyilkos lejtõt, és ügyesen elnavigáltunk a Kálvária-hegyhez. A mindig hangulatos Zebegényben egy kis kávézás és Hubertus után szépen megleltük a Vizes-árokhoz vezetõ utat. Majd jött az igen kemény létrás-kapaszkodó, ez a rajtam lógó +20 kilóval (hátihordó) már igencsak megfogott :-) Kellett egy kis pihenõ a felsõ létra után. Majd kényelmesen elsétáltunk Köves-mezõig. Itt a szalagozott ösvényenre rátérve értünk vissza a plébániához. Megkaptuk az egységes díjazást, illetve finom kenyeret és teát. Sebestyén jót játszott a rendezõktõl kapott labdával, de szerencsére a labdarúgás iránt nem sok lelkesedést mutatott. Jó kis családi séta volt, bár hátihordozóval volt egy-két kemény emelkedõ. Kicsit fájt a szívem persze az extrahosszú, jubileumi távért.
 
 
CzimbályTúra éve: 20072007.09.26 11:50:28
megnéz Czimbály összes beszámolója
NaHáT 93

Férfiasan bevallom, kissé lebecsültem ezt a túrát, kár volt a Szondihoz hasonlítani, mivel ez egy teljesen más jellegû erõpróba volt, igaz ez leginkább csak útközben világosodott meg bennem.

Késõ este tudtam csak otthonról elszabadulni, de ne legyünk telhetetlenek, ennek is örülni kell. Morfondírozok az autópályán két ásítás és energiaital közben a túráról, egyre inkább kezdek tartani tõle. Ha az ember ránéz a kiírásra, nem rándul görcsbe a gyomra, mint például a fent említett börzsönyi „nagytestvér” nevének hallatán. Szerencsére néhány nappal a túra elõtt sikeresen tájékozódtam a részletekrõl az egyik készséges szervezõtõl e-mailen. Megkaptam a komplett igazoló füzetet és néhány praktikus információt, ami elengedhetetlen a sikeres teljesítéshez. Pénteken le is ültem átrágni az itinert, akkor kezdtem kissé aggódni… A múlt heti Hõsök túrája is rendesen benne volt még a lábamban, tehát az elõjelek nem voltak épp kecsegtetõek.

Reggel fél hat, csörög a vekker, még forgolódok fél órát a hálózsákban. Hat körül aztán csak felöltözök és körbejárom az éjjel sikeresen megtalált teret. Kihalt minden, csak egy udvarban látom életnek nyomait, a plébánián, ahol a rendezõk már készülõdnek. Örömmel nyugtázom, ez is megvan és visszamegyek reggelizni. Közben kezdenek szállingózni az elsõ vállalkozó kedvû túrázók, én is gyorsan pénzt ragadok magamhoz, nehogy sorbanácsingózás legyen belõle, amikor már itt is éjszakáztam. A nevezés mehetne kicsivel gyorsabban is, de fogjuk a korai idõpontra. Lassan hét, gyorsan letárgyaljuk a depókérdést, sikerül kialkudnom, hogy kivigyék a kabátomat és a lámpámat Bányapusztára. Néhány utolsó simítás és 7-kor irány a Börzsöny!

A Templom-völgy varázslatos, mint mindig, de nincs idõ gyönyörködni, mert sietni kell, kellemetlen hideg van még. Lehagy egy futó, de mint kiderül, õ csak 48-ason van. A nyeregig utolérem, onnantól együtt haladunk. A kilátóba nem megyünk fel, még mindig fázok, nemigen segített az emelkedõ. Pillanatok alatt leszaladunk Zebegénybe, az út jól jelzett, könnyen követhetõ. Útközben rövid ideig gyönyörködök a Dunakanyar fenséges panorámájában és kisvártatva megérkezem az emlékmûhöz. A pontõrök mondják, hogy általában a kertek alatt szoktak onnan lemenni a faluba, de nem ajánlja a sok kidõlt fa miatt. Meg persze nem is az a kijelölt útvonal, így a szerpentinezõ lépcsõsoron kanyargunk le a községbe, közben gyönyörködök annak hazánkban ritka, szecessziós stílusú, egyszerûségében is megragadó templomában, ami Kós Károly tervei alapján készült.

A tervezett boxkiállást elhalasztom, nem érzem szükségét, alig indultam el. Új hétvégi és lakóházak között haladva lassan magunk mögött hagyjuk ezt a festõien szép helyen fekvõ települést és a Malom-völgyben számolgatom a beígért patakátkeléseket. Szép mezõkön vezet a jelzés, a trükkös balos leágazás is megvan, lassan meg is pillantjuk a halastavat és az ellenõrzõ pontot. Zsíros kenyér és tea a jutalom, de utóbbi kimarad, annyira forró.

A szalagozáson jócskán tovább gyarapítjuk a patakátkelések számát és egy mezõre érve balra a távolban meg is leljük a piros sáv jelzést. Ezen a szakaszon csak annyi maradt meg, hogy a vadonatúj térképen a piros a valósággal ellentétben csak „átkel” a mûúton, majd utána a hatalmas fakitermelés. A Kis-Hanta-patak fantázianevû ponton épp készülõdnek a pontõrök, pecsét a lapon és tovább. A piros és a sárga közös szakaszán az itinerben jelzetthez képest kellemes meglepetés ért, mert a fehér alapokra már felkerültek a színes csíkok is. Szinte meglepõen gyorsan megpillantjuk a falut, ott kettéválnak útjaink, én pedig betérek egy pohár sörre a kocsmába, ma már úgysem lesz rá mód.

Keresztülszelem a falut és aszfalton haladok a turistaházig. A ház után következik a kissé kopottas sárga kereszt izzasztó kaptatóval, különösen az eleje volt kellemetlen a hosszú sík szakasz után. Az Inóci-nyeregnél a pontõr épp tüzet csihol, váltunk egy-két szót és indulok. A tisztáson megkerülöm a csalánost és továbbra is hangulatos erdõben haladok az Oldaltmászó-kút irányában. A nem éppen bizalomgerjesztõ forrást elhagyva kezdõdik rövidesen az elsõ komolyabb szalagozott rész az Aklok-rétjéig. Így oldották meg a rendezõk szellemesen, hogy ne kelljen oda-vissza a János-forrás felé vezetõ turistautakon menni. Igaz a vízvétel szempontjából nem lett volna rossz azt útbaejteni.

Útközben kiderült, ez a szakasz telitalálat volt, mesés bükkösökön át vezetett a kiválóan szalagozott út. Megmásztam a térképen jelölt, 607 m-es magassági pontot afféle hasonkúszós, de szerencsére rövid emelkedõn. Az erdõben kellemesebb lett volna az út jobbra, de nem lehetett tudni, a hegytetõn merre is fog a szalagozás folytatódni. Hát jobbra… Na mindegy, lassan elértem a Kammerhofot, ahol már annyira megfogott a gyönyörû õszi erdõ, a halk szellõ és a madarak éneke, hogy le kellett ülnöm egy öt percre élvezni a csend nyugalmat árasztó hangját. Sajnos ez egy teljesítménytúra, így csak véget kellett veti az élvezkedésnek, mivel más örömök várnak rám. Például a Salgóvár megmászása és a piros kereszt eszement módon feldúlt, sáros szekérútja…

A csúcson fiatal hölgy pecsétel, csokival, szõlõcukorral kínál. Jól is esik egy kis energiabevitel. Mondja, lehet, hogy a szalagozással gondok lesznek, mert kevés szalagot hoztak. Gondolom, megoldják, eddig is takarékosan voltak felrakva, pont ahol kellett és ez így jó. Kíváncsi voltam a következõ szakaszra, mert általában itt minden túra a Vilati felé veszi az irányt. A valóság innentõl kezdve minden várakozásomat felülmúlta, igazi kalandtúrává vadult az útvonal. Egyre kevesebb lett az olyan szakasz, ahol igazából haladni is lehetett, így le is mondtam mindenféle tervrõl, kivéve az aznapi célbaérkezést.

Nyaktörõ lejtõn le az elágazásig, onnan repülõhídon át a frissen telepített erdõbe. Nem volt igazán hangulatos szakasz, különösen, amikor árkon-bokron keresztül kellett nyílegyenesen a Vár-kút felé tartani. Úgy számoltam, majd veszek ott vizet, de annak állapota láttán inkább takarékos üzemmódba kapcsoltam magam. A forrás után még volt tán két szalag és vége. De nem csak a szalagozásnak, hanem az útnak is… A mindkét oldalon meredek falú völgy egyébként sem lenne könnyen járható, de emeletmagasságban kidõlt fák gátolták a magas aljnövényzettel egyetemben a továbbhaladást. Elõkaptam a térképet, láttam követni kell a vízfolyást a Hamuházig, az eltévedéssel nem lesz gond. Mindenféle technikás mozdulatokat bevetve átvergõdtem a patak bal partjára, mivel ott nem volt annyi kidõlt fa. Persze ott sem volt gyerekjáték az elõrehaladás, nagyot sóhajtottam, amikor megláttam a Hamuházat.

Onnan újabb kalandosnak ígérkezõ útvonal következett a Drinó-patak völgyében, ahol régen még zöld kereszt vezetett, még régebben pedig kisvasút. Szalag persze itt sem volt, a „kiválóan követhetõ” régi jelzés csak elvétve. Egy idõ után már út se nagyon, értem már miért is szûntették meg ezt a turistautat. A hajdani kisvasút útvonalát, azaz a késõbbi turistautat szép lassan a patak megsemmisíti, de helyenként még láthatóak a talpfák és a tereptárgyak maradványai is. Ez is, akárcsak az elõzõ szakasz, mondanom sem kell, gyönyörû volt, csak valahogy egy közel száz km-es túrán az ember kevésbé tudja élvezni a bukdácsolást úgy féltáv körül. Egy ideje már a régi jelzést se láttam, csapongtam a patak egyik oldaláról a másikra, épp ahol kicsivel jobban lehetett haladni. Nem akartam elvéteni a Szívfájó-bérc emelkedõjét, nehogy a Dosnya-nyeregnél ne találjam meg a pontot. Így fogtam magam és kimásztam a völgybõl, sokszor kúszva felfelé a kõzettörmelékes hegyoldalon. Hát nem volt kellemes, így egy pár száz méterrel a Dosnya-nyereg elõtt a Bagoly-kút környékén értem el a zöldet. Meglepetésre az egyik fán egy „Börzsönyi szivatás” felirat alatt egy zacskó mûzliszeletet találtam, egyet elropogtattam, köszönet érte, akárki is rakta ki. Gondoltam, tulajdonképpen ez nekem is jár, mert én egy igazi szivatáson vagyok.

Haladok felfelé a zöldön, egyszer csak egy hátizsákos srác érdeklõdik, kiderül, õ a pontõr, de még nem tudja, hol is a pont… Mondja, majd kiszalagozza a régi zöldet mindkét irányban, bár ez engem már nem vigasztal. Kapok egy pohár vizet és felmegyek inkább a zöld kereszt regnáló elágazásához. Innen ismerõs az út a LeFaGySz-ról. Ennek ellenére a traktorútról a leágazás igencsak megvisel az áthatolhatatlan bozóton keresztül. A fára felfestett létra jel megtéveszt és a kerítés rossz oldalán találom magam a Száraz-lápánál. Visszamászok és szép lassan bekocogok Királyházára. A Tûzköves-forrásnál isteni gulyásleves fogad, kicsit kényeztetnek a pontõrök, mint elsõ befutót.

Két tányér leves után muszáj indulni, nincs mese, sok van még hátra, közeleg az este és a lámpán Bányapusztán vár. A Nagy-Mána emelkedõje nemigen ízlik, a kilátóponton nem állok meg gyönyörködni, mert idegesít az elõttem tornyosuló Csóványos. Lopom a szintet, elérem a jelzésfonódást és kisvártatva csak fent vagyok a csúcson. A pontõrök épp uzsonnáznak, kapok az ásványvizükbõl, még fasírttal is kínálnak. Ezer köszönet érte! Negyed öt, jók az esélyek, indulok is, de kissé visszahõkölök a szalagozott rész láttán, ami toronyirányt visz le a piros háromszögre a kékrõl. Gatyaféken leereszkedek és szép szintben kanyargó úton érem el az Oltár-követ, majd a kék háromszöget.

Onnan meg sem állok a keresztig, most nem fürdök a patakban, mint nyáron. Majd újabb technikás szakasz kéken, kilométereken át csetlek-botlok, csúszkálok a hegyoldalban az ösvénykezdeményen. Az erdõ gyönyörû, de kinek van itt kedve azzal foglalkozni, amikor a lezuhanás a tét…? Csakhamar mégis elérem Bányapusztát, megkapom a depót és egy kis vizet is. Közlik velem, lassan kezdõdik a vadászat a környéken, épp idõben értem ide… Hümmögök egyet és ránézek az órára. Van még esély a Só-hegy világosfélében való elérésére, így nem idõzök sokat. Fenem a fogam a Fagyos-kút isteni, jéghideg vizére. Ismerõs utakon áthullámvasutazok a forráshoz, vizet töltök és fel a sárgára, ami a Szondiról Kisirtásig ismerõs volt. Onnan hivatalosan a sárgán kellett haladni, elgondolkoztam, hogy a már ismert kereszteken menjek-e, de mégiscsak megszólalt bennem az „útvonalkövetõ” és rátértem a sárgára. És milyen rossz döntés is volt…

Egybõl egy mogorva vadásszal futok össze, aki tudatja velem, hogy mindenfelé vadászat van és mekkora balhé lesz ebbõl. A korholó szavak gyorsabb haladásra bírnak, de a lábaim már fáradtak, hegynek felfelé már nem megy a futás. A jelzés igencsak megviselt, akárcsak az Érsek-tisztástól követendõ zöld. Szerencsére a fent említett túráról ez is ismerõs, nincs gond a haladással. A sûrûbb részeken már néha világítani kell a biztonság kedvéért a jelzéskeresésnél, de a nyílt részeken még teljesen világos van. Néhány perccel hét után el is érem a hegyet a fantasztikus kilátóponttal, látom Kóspallagot és kacsintgatok a Dunakanyar felé. A pont viszont sehol, de 2 másodperc múlva észreveszem a sátrat lent 100 méterre. Dohogok is egy sort a vadászat miatt, a pontõrök egybõl telefonálnak is, van-e engedély. A válasz az, hogy voltak puhatolózások… Hát nyugodtabb nem lettem, de legalább a nap folyamán elõször van magyar hálózat és hazaszólok. Reméltem nem utoljára hallottam a család hangját…

Még nincs teljesen sötét, könnyen lejutok a Lengyel-rétekig. Izgulok, a következõ szalagozott rész vajon melyik arcát fogja mutatni…? Szerencsére a hátralevõ alternatív utak kiválóan voltak szalagozva, szépen lehetett követni, immár teljes sötétben. Elérem a hírhedt pirosat, de annak ellenére, hogy ez sincs valami szívderítõ állapotban, jól követhetõ volt. A kóspallagi elágazásban a kedves pontõrök teával kínálnak, aztán egyhangú szakaszon gyalogolok a kéken a Békás-rétig. A réten szarvasbõgés, hát nemigen örültem neki… Kisvártatva elérek a halastóhoz, ahol reggel a pontõr nemigen akarta elhinni, hogy aznap még találkozunk. Zsíroskenyeret nem kérek már, de kunyerálok egy pohár kólát.

Innen már csak 6 km! Felkapaszkodok a turistaházhoz, ott térképezek, közben heveny szóváltásba keveredek a kissé illuminált állapotban lévõ gondnokkal, aki épp a vérebeit engedi szabadon. Kérdem én, miért van kishazánkban igen sok turistaház kezelése ilyen finoman fogalmazva barátságtalan, korlátolt emberek kezében (lásd. pl. Dobogókõ)? Ezt a kérdést fel is tettem neki, de nem kaptam választ. Miután mégsem lettem kutyavacsora, lecsorgok a Vizes-árokba, majd kellemetlen letarolt területen létrák segítségével átkelve „felkúszok” a Köves-tetõre vezetõ mûútig, majd a parkolóig. Onnan a szalagot választom annak ellenére, hogy valószínûleg az hosszabb. Besétálok a faluba, még futok is a végén a toronyórát nézve, hogy beérjek 11 elõtt. Tán 2 perccel elõtte esek be. Megkapom a díjazást, emléklapot, egy vagy féltégla nagyságú kitûzõt, párizsis kenyeret és pattanok az autóba. Egy 40 perces pihenõt beiktatva negyed négykor lefürödve húzom a lóbõrt otthon.

Milyen is volt ez az újabb börzsönyi túra? Hát nehéz rá szavakat találni…
A szervezõk bebizonyították, kiválóan ismerik a Börzsönyt, csodálatos helyeken vitték keresztül az útvonalat. Különlegessége volt a túrának a sok szalagozott szakasz, ami sokszor megkímélt az „útvonalismétléstõl”, sokszor egyszerû szívatás volt. Igen sok technikás, nehezen járható része volt a túrának, nemigen kedvezvén a gyors haladásnak. A civilizációt is ügyesen kiiktatták a szervezõk, sokat gondoltam például a Nagy-Hideg-hegyi turistaházra, amikor cirka egy-két km-re mentem el tõle kétszer is… Mint írtam is, igen csalókák volt ezek miatt a túra paraméterei, ha lesz a jövõben rendezve, senki se ebbõl induljon ki.

A jelzések útközben igen változó színvonalúak voltak, de sehol sem olyan rosszak (még éjszaka, egyedül haladva sem), hogy ne lehetne (szükség esetén kis térképezéssel) követni az utat. A rengeteg szalagozott résszel a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, ezt részben kiválóan meg is oldották, de a sok elmaradt szalag miatt látszott, hogy a százasok tekintetében még elsõbálosok. Az itiner szellemes szerkesztésû, precíz, az igazolófüzet színvonalas, igaz a színes, digitális formátum után kissé lehangoló volt kézbe venni a rossz minõségû fénymásolatot. De ez már csak az én telhetetlenségem. A távadatok pontosnak tûntek, a szintnél nem vagyok annyira biztos benne, de ez részletkérdés. A leíráson látszik, gondos terepi munka eredménye. A pontok futóbarát nyitvatartási ideje feltétlen díjazandó, a szolgáltatás is megfelelõ volt. Egy-két helyen azért elfért volna némi folyadék. Találékonyságra utalnak a kis radírból készített bélyegzõk, olcsó és követendõ példa lehet ez sok egyesületnek. A pontõrök mindenhol segítõkészek, tájékozottak voltak és önzetlenek. Mindenképp pozitív az is, hogy az észrevételeket nem rágalomként, hanem építõ jelleggel fogták fel. Mindenképpen javaslom, ha ez a hosszú táv lesz a jövõben és épp ebben az idõpontban, hogy a vadásztársaságok felé határozottabb lépést tegyenek, annak ellenére, hogy „ a túrán mindenki a saját felelõsségére indul el.”

Mindent együtt véve egy kiváló túra volt ez, ami egyedi útvonalvezetésével, igényes rendezésével, nehézségével igencsak az extrém kategóriába sorolandó. Köszönöm a rendezõknek a sok munkát, kedvességet és gratulálok a teljesítõknek!
 
 
csibaTúra éve: 20072007.09.23 20:36:30
megnéz csiba összes beszámolója
NaHáT 93 ~ avagy revans a Beac Maxi után

Most visszavágok. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mielõtt elindultam. Két hete a Beac Maxi 80-as távja kifogott rajtam, és csak 50 km-ig jutottam. Itt volt a legjobb alkalom a visszavágásra, nem is vacilláltam azon, hogy nekiindulok. Tanulva a korábbi hibáimból, most rendesen felkészültem erre a túrára. Megvolt a kellõ vitamin bevitel, vettem energiaszeleteket meg innivalót, és a botomat sem hagytam itthon.

Mivel nem szeretek éjszaka egyedül menni, ezért úgy terveztem, hogy másodmagammal indulok el. Amibõl végül is egyedüli rajt lett, mert a társam csak késõbb ért Nagymarosra. De biztos voltam benne, hogy utol fog érni, így hát elindultam. Aztán sajnos õ feladta még mielõtt beért volna, de szerencsére összejött a társaság az estére. No de akkor kezdjük az elején...

Péntek estefelé nagyjából összepakoltam a cuccaimat, és baromira nem volt kedvem másnap hajnalban kelni. 4:30, csörög az óra. Szívem szerint lenyomnám, és aludnék tovább. Nagy nehezem magamhoz tértem, aztán célba vettem a 6:55-ös vonatot. A reggeli város hozta a szokásos formáját. Buszon érdekes illatok, célszerû ablak közelében állni, támolygó emberek és elvétve már egy - két túrázó is feltûnik.

Nagymarosig hamar eltelik az út. Kicsit izgulok, mert fáj a combom. Amit nem is értem, hogy miért, mert nem csináltam semmi olyat. 7:30 körül begurulunk az állomásra, és egy tekintélyes kis csapat indul el a Plébánia épülete felé. Egy gyors nevezés, térd kenegetés és a gigantikus méretû térkép megcsodálása után 8:00-kor elindulok. Csóványosra szerettem volna még világosban felérni, így kicsit szaporázom a lépteimet. Egy - két ember megfutja a Nagymarosról kivezetõ utat felfelé, valaki kutyával indul neki. Szép lassan beérünk az erdõbe. Itt gyorsítok, és igénybe veszem a botok által nyújtott segítséget. Nagyon szép idõnk van, és szerencsére egész hétvégére ilyet mondtak. Kabát nem is kell, szinte elég egy póló. Szent Mihály - hegy nyerge felé nagyon szép a kilátás a Dunakanyar felé, bár még a sok levél nem enged teljes rálátást. Hamar elérkezek az elsõ ellenõrzõpontig, ahol jó pár ember pihen. Pecsét után irány tovább a Hegyes - tetõ felé. A reggeli párától még a fû elég nedves, cipõm át is ázik. A Julianus toronyba most nem megyek fel, majdnem sorba kell állni a feljutáshoz. Folytatom utam lefelé. Enyhe kocogással, bár azt is visszafogva. Hosszú lesz még ez a túra. Nemsokára letérek Zebegény felé a S-án. Majdnem benézem az éles jobb kanyart, de szerencsére (itt még) nem tévedek el. A Trianon emlékhely felkutatása már egy kicsit érdekesebb. Pedig már jártam erre ezelõtt, de most valahogy nem találtam meg az odavezetõ utat. A Kálvária felõl mászok fel, és begyûjtöm a következõ pecsétet. Majd egy gyors leereszkedés Zebegénybe a nem olyan kellemes kis hegyi szerpentinen. Kifelé a Z jelzésen két futó lehagy. Nézegetem az útleírást, amibõl megtudom, hogy a Z+-on jobbra el kell menni. Le is térek, a szalagok is megvannak, aztán akkor döbbenek rá, hogy valamit nagyon benéztem, mikor egy jó 500m után észreveszek a fán egy papírt, ahol a Hangya 14 szerepel. Mondjuk már gyanús volt, hogy ezen a szakaszon találkoztam két túrázóval, akik visszafelé jöttek. Úgy látszik nem csak én néztem be. Pedig az itinerben tényleg jól van. Figyelmetlen voltam. Úgy látszik Zebegény ma valamiért nem szeret annyira, mert kétszer is megtréfált. A Malom - völgyben kellemes kis terepen faljuk a kilométereket. Itt is egész komoly csapat van, szinte mindig látok embereket magam elõtt. A rétek is csodálatosak ebben a reggeli párában, teli virággal. Nemsokára feltûnik a Halastó, újabb pecsét. De jó lenne, ha már másodszorra járnék itt, gondolom magamban. Egy zsíros kenyér társaságában folytatom utamat a szalagokat követve. Rövidesen kiérek a P jelzésre. Ismerõs terep ez, a Teleki 50-en is erre jöttünk, csak épp az ellenkezõ irányból. Leelõz egy fa szállító autó, majd a lejtõn beállok a szélárnyékába. Két futó úgy dönt, hogy inkább megelõzi. A Toronyalja – horgásztó mellett haladok tovább Kóspallag felé. Favágók darabolják a fákat, egy kisebb termetû kutya pedig hangjával riogatja a túrázókat. Újabb pecsét. Rövidesen feltûnnek Kóspallag házai. Kóspallag után egy 5-6, 93-as túrázóval folytatom az utat a Kisinóci th-ig. Majd ellépek tõlük, és az Inóci - nyeregnek már egyedül vágok neki. Nem a legkellemesebb emelkedõ, sõt. De végre megpillantom a pontõrt, aki épp a tûz mellett melegszik. Pecsét után, egy kis segítséget is kapok, hogy merre folytassam az utam. Majd elindulok lefelé. Az útleírást bõszen tanulmányozom, nem szeretnék többször eltévedni. Túlzásba is viszem, mert azt hittem, hogy nem tértem le jobbra a szalagozott útra. Majd kiderül, hogy még az Oldaltámasztó - forrásnál sem járok. Végre feltûnik a szalagos elágazás és megnyugszom. Nagyon tetszettek ezek a szalagos részek, mert sok szép helyen vittek végéig, ahol valószínû, hogy sohasem járnék. Elérkezek az Aklok rétjére, magam mögött hagyva egy - két igen komoly emelkedõt, amit a szalagos résznek köszönhetek. Salgóvárig egy egész kellemes úton lehet eljutni, ha eltekintünk az utolsó méterektõl. Néhol az úton irdatlan a sár, egyszer be is süllyedek bokáig, a cipõm majdnem bent maradt. Leküzdve az utolsó métereken a jó köves emelkedõt megérkezek Salgóvárra. Újabb pecsét. A pontõrök csokival kínálnak és felhívják a figyelmemet, hogy a szalagozás nem a legjobb a következõ részen. Úgyhogy vegyem célba a Hamuházat valamilyen úton, és azon menjek. Kicsit csodálkoztam is ezen, hiszen eddig nagyon jó volt a szalagozás. Célba veszem a Vár - forrást. Néhol kicsit dzsindzsás az út, küzdeni kell rendesen. Itt találkozom késõbbi útitársaimmal, akikkel együtt maradtam a célig. Küszködünk lefelé a patakmeder mellett, kidõlt fák fölött, alatt, néhol majdnem gatyafékkel. Szerencsére egyben leérünk a Hamuházig, ami egy újabb ismerõs hely. A Kék 60 alatt már jártam itt. Ezután jött talán a túra legnehezebb szakasza, fel a Dosnya - nyeregig. Az elején a patakmederben még kellemes út visz, majd elkezd emelkedni, és a végére iszonyatosan bedurvul. Szenvedünk rendesen, idõnkét megállunk pihenni. A kilátás viszont csodálatos. Végre felérkeztünk a nyeregbe és megkapjuk a jól megérdemelt pecsétet. A Z+-on folytatjuk utunkat. Itt is van egy - két elég dzsindzsás rész, de átküzdjük magunkat rajta. Hajt bennünket a gulyás utáni vágy. Faljuk a kilométereket, mikor Királyháza közelében már megérezzük a gulyás illatát is. Mintha új erõre kapnánk, talán még gyorsítunk is. Tûzköves - forrásnál rendkívül baráti a fogadtatás. Itt egy hosszabb pihenõt tartunk, rákészülünk a Csóványosra. Eszünk eleget, tankolunk a forrásvízbõl és melegszünk a tûznél. Idõben még egész jól állunk, 17:30 van. Mindenki rendbe hozza magát, és nekiindulunk a Börzsöny legmagasabb pontjának a meghódítására. Tartottam ettõl az emelkedõtõl, pláne így 50km után. Igazából csak a Nagy - Mánáig volt durvább, onnan egész kellemesen ment. Nem sikerült világosban felérni a Csóványosra, de majdnem meglett. A Három - hányás körül lett igazán sötét, de a lámpákat még nem vettük elõ, nem akartunk megállni. És végre, ott a betontorony. Innen már "csak" be kell gurulni Nagymarosra. Milyen jó is lenne. Egy újabb pecséttel gyarapodott a gyûjtemény, és megismertük a pontõrök mindenevõ kutyáját. Kis pihenés után elindultunk tovább, mint szentjános bogarak az éjszakában. Lefelé néha kicsit gyorsabb volt a tempó, mint szerettük volna, de szerencsére mindenki megúszta ép bõrrel. Az éjszaka csendjét néha megtörte egy - egy szarvasbõgés, ami mintha még közeledett is volna. Itt még egész vidám volt a csapat, de azért már látszottak a megtett kilométerek és az éjszaka hatása. A K háromszögen néhol megszenvedtünk, de végül megérkeztünk Bányapusztához. Még egy pecsét. Ismerõs volt ez a rész is, a Kék 60-on már jártam erre, bár az nappal volt. Így éjszaka minden másnak tûnik. Kis pihenõ a tûz mellett, majd folytattuk utunkat. Úgy terveztük, hogy a következõ pihenõt a Vasedény kulcsosháznál tartjuk. Néha már úgy tûnt, hogy sosem akarunk odaérni. Fizikailag nem voltam még fáradt, inkább szellemileg rombolt le az éjszakai gyaloglás. Idõvel csak odaértünk. A forrásvíz csudajó. Meglepõ módon egész kellemes idõ volt, csak itt vettem föl a kabátot. Majd folytattuk utUnkat. Ezen a szakaszon egész kis csapat verõdött össze. Néhol voltunk olyan 15-en is. Kisirtáspusztánál egy kis tanakodás, hogy merre tovább, de végül is ráleltünk a helyes útra. Egy újabb éjszakai monoton szakasz, egészen az Érsek - tisztásig. Jött talán az utolsó nehezebb emelkedõ, fel a Sós - hegyre. Végre egy kis változatosság, legalább felébred az ember. Egész könnyen feljutottunk a csúcsra, ahol csodálatos éjszakai panoráma tárult elénk. Egyik irányban Vác zárta a látóhatárt, másik irányban meg Esztergom fényei. Viszont pontõrt nem találtunk. Aztán észrevettük, hogy lejjebb sátraznak. Ment az ébresztés (kb 0:00 körül) mert aludtak a tûz körül. De legalább egyszerre jött jó sok ember, és így megúszták egy ébresztéssel. Kaptunk a pecsét mellé egy almát is, ami nagyon jól esett. Még egy utolsó pillantás a gyönyörû Dunakanyarra, majd elindultunk lefelé. A következõ szakasz olyan bealvósra sikeredett. Egyszer - kétszer sikerült bealudni az út alatt míg leértünk a kóspallagi elágazásig. Érdekes egy rész volt, sok minden nem maradt meg belõle. Feltûnt a tábortûz fénye, lehetett megint melegedni, ami nagyon jól esett. A fáradtságtól már fázott az ember. Kaptunk még jó meleg teát is a pecsét mellé. Innen már nincs sok, szinte csak ez járt a fejemben. Bár fizikailag még mindig nem nagyon voltam fáradt, de agyilag már zokni voltam. A hátralévõ ~13km már csukott szemmel is ment volna, annyiszor jártam erre. Elkezdtük a kényelmes kapaszkodást a Békás - rét felé. Itt újra megtörte az éjszaka csendjét a szarvasbõgés. Kiérve a rétre, a fejlámpákat lekapcsolva csodálatos kilátás tárult elénk. A Börzsöny sötét hegyvonulatai és a csillagos ég. Majd átérve a réten, egy kis ereszkedés után újra a törökmezõi halastónál voltunk. Mintha ma már, vagyis tegnap jártam volna itt:). Egy kis zsíros kenyér a tábortûz mellett csodákra képes. Szinte újult erõvel vágtam neki a maradék ~7km-nek. Eléggé meghúztuk ezt az végsõ szakaszt. Túlvoltunk az utolsó emelkedõn is, és lassan Köves - mezõhöz értünk. Egy gyors leereszkedés a K+-on, és beértünk Nagymarosra. A szélsõ házak nem gyengén néznek ki, de kicsivel lejjebb már normális képet nyújtott a város. Pár száz méter és bent a célban. Az óra 04:15-t mutatott. Az - az érzés valami csodálatos volt. Leülök egy székre, és próbálom magamban végigpörgetni a napot. Nem nagyon megy, fáradt vagyok. Az oklevél átadásához kicsit nehezen állok fel. Mintha tudta volna a lábam, hogy ennyit kellett mennie, most már akár fájhat is. Meglepõ módon egész könnyen sikerült legyûrni ezt a 93km-t, pedig 2 hete egy 50km is kifogott rajtam itt. Fizikai holtpontom egyszer sem volt, nem görcsöltek a lábaim, térdem nem fájt, de azért éreztem, hogy nem keveset mentem. Összesen egy vízhólyagom lett. Viszont nagyon fáradt voltam a végére, el tudtam volna ott helyben aludni.

Köszönet a túratársaknak a társaságért, valamint a szervezõknek a csodás 93 kilométerért! Nagyon jóra sikeredett, az útvonal rendkívül szép helyekre kalauzolt el, és a gulyás is nagyon finom volt:) Ez tényleg egy NaHáT...

Gratulálok mindenkinek, aki célba ért valamelyik távon!

Valamint nagyon szépen köszönöm a szurkolást Neked! Sokat segített.
 
 
nedus65Túra éve: 20072007.09.22 17:15:37
megnéz nedus65 összes beszámolója
Most indultam elösszõr a Nahát48-on . A reggel 7 órás nevezésnél még nem tudom , hogy minek köszönheti ez a túra a nevét .
Kicsivel 7 után indúltam , már jópáran mentek elõttem . Mivel ma futós napom van , nem öltöztem túl melegen , fáztam is az elsõ métereken a 3 fokos hidegben .
De , mivel az út a Hegyes-tetõre vezet , ez az állapot nem tart sokáig , hamar melegem lesz .
Hegyes-tetõrõl Zebegény az irány . Ekkor jön az elsõ "NAHÁT "!!Csodálatos kilátás a Dunakanyarra , a Pilis csúcsaira és Zebegényre . Tényleg szép . Gyors ereszkedés a faluig , aztán egy viszonylag könnyû szakasz egészen Törökmezõig . A ponton bár kész a tea , de annyira forró , hogy hagyom . Két zyíros kenyér összeborít és futás tovább .
A titkos tervem az volt , még az indulás elõtt , hogy 6 óra alatt teljesítem a távot , többek között egy délutáni családi program miatt , 3 órakor Tápiószecsõn kellene lennem egy rétes- és bukta sütõ versenyen . A dolog csábító , sajnos a teljesítés nem annyira tûnik sikeresnek . 10 km-es idõterveim vannak , és a hat órához 1:12-es idõket kellene mennem , de már az elsõ is 1óra 14 lett . Ekkor még ezt betudtam a Hegyes-tetõnek .
Törökmezõ után a gyanús nevû Hanta-patak következett , ahol a pontõrök még csak félig ébren másztak ki a sátrukból .
Semmi különlegesnem történt , egészen Kóspallagig , mikor is a falut elhagyva eltünt a jelzés . Az utolsó háznál , egy oszlopon szépen felfestve a sárga , sõt nyílszerûen mutatott egy föld út felé . Aztán semmi ,legalább 2 km-en keresztûl .Itiner elõ , olvasgatás ,vissza futás az oszlopig aztán ovatos haladás elõre , újjabb megállás , olvasgatás , aztán valahogy eljutok Érsek-tisztásra . Jövõre már biztos nem lesz gond , de ez rész legalább plusz 15 percembe került . Ekkor már egyre gyanúsabb lett az össz idõre tervezett átlag lehetõsége . Hogy lesz ebbõl bukta evés ?
Ráadásúl a lábaim sem szaladnak valami könnyedén . Nincs igazán semmi bajom , de csak kocogni tudok .
Ez után egy szép rész következik megint . Elösszõr a Só-hegy , aztán a Kopasz-hegy . Ujjabb " NAHÁT "!!Gyönyörû kilátás , szinte teljes körben . Ide fel kell hoznom a lánykámat ! A pontõr srácok éppen elõttem érnek fel egy percel , még szinte lihegnek a nagy zsák alma sújátol . Adnak is gyorsan kettõt , legelább a napi gyümölcs adagom megvan . Márianosztráig csak ereszkedés , onnan pedig hullámvasutazás Kospallagig . Onnan már ismerõs az út . A Halastónál nagy élet van , jönnek-mennek a rövidebb távosok , innentõl megszünik az eddigi magányos haladásom , de ezt sem bánom . A Beacról ismert kéken szaladás Köves-mezõre , aztán egy gyors lejtõs szakasz Nagymarosig , aztán már a Plébániánál is vagyok .
A teljes táv ( az oda-vissza szaladgálásokkal együtt )kereken 50 km lett . Az utolsó 10 km-em volt igazán jó , hiszen 1 ó 10 percen belûl volt , de az össz idõm 6 óra 35 lett . Na , mindegy , amúgy nincs ennek túl nagy jelentõsége , hiszen a fõ cél sikerült : jól éreztem magam a kedvenc hegységemben , csodálatos kilátásokat ismertem meg és majd jövöre több helyismerettel biztosan gyorsabban haladhatok majd .
 
 
 Túra éve: 2006
Rush2006Túra éve: 20062006.09.27 20:50:31
megnéz Rush2006 összes beszámolója
NaHáT 32



Bajnoksági futamom miatt a 32-es táv illett a képbe.

Az 5:30-as vonatot céloztuk meg Annával, akivel a BEAC-ot megcsináltam.

A vonatot sajnos sikeresen lekéstük, így egy óránk maradt nézelõdni, és csodálni a Nyugati pályaudvart, illetve az ottani alkoholista fazonokat.

Kész megváltás volt, amikor felszállhattunk az 1 órával késõbbi vonatra, így 6:30-kor sikerült elindulni. Indulás elõtt megpillantottam gudluking-ot, aki odajött hozzánk, és a kb. 1 órás út alatt megmutatta a térképemen hogy merre kell menni, illetve hol lehet könnyen eltévedni. Utólag is big thanxx :-).

Nagymaros-Visegrádnál leszállás, és 2 perc után a templomkertben is voltam, ahonnan a rajt indult. Sok ismerõs arcot üdvözöltem, és a fáradságom egybõl elmúlt.

Anna korábban elindult, mivel õ a 48-as távra ment, én még vártam egy ismerõst, aki nem jött meg, csak miután már elindultam. 8:25-kor szántam rá magam az indulásra, a szakasz egy része ismerõs volt, kéktúrám, és BEAC által, így tudtam hogy a Szt. Mihály hegy eléggé betesz az elején. Ahhoz képest sikerült jó tempóban feljutni a csúcsra. Itt ittam egy kortyot ,majd pecsét (EP) és indulás is tovább. Tudtam hogy a Hegyes-Tetõ után kezdõdik majd az ismeretlen rész, hiszen a K-ról egy balos kanyarban áttérünk a S-ra. A jelzés jól követhetõ volt, szuperül mentem, nem éreztem fáradságot, az idõ szuper volt, élveztem végig a túrát.

Zebegénybe érkeztem késõbb, ahol a Trianoni emlékmûnél volt a pont. Gyönyörû hely!! És már voltam is itt egyszer még nagyon régen, amikor még csak túrázgattam.

Innen Z-re váltott a jelünk, és egybõl a kálvária alatt sikerült az elsõ kisebb eltévedés. A Z- olyan gyönyörûen volt balra nyilazva, hogy adta magát. Közben a leírást nem figyeltem, és kb. 500-m után a Dunánál kötöttem ki :) Éreztem hogy nem kell átúszni, így visszafordultam, és az ellenkezõ helyes irányban indultam tovább.

Itt egy Z+ jelzés invitált késõbb jobbra, sokan el is csábultak neki, de rosszul tették, ugyanis a 14-es táv ment csak arra. Szerencsére én nem dõltem be a jel hódításának :) Elhagyva Zebegényt, kicsit kocogásra váltottam, hogy még jobban bemelegítsem lábaimat. Nemsokára utól is értem a kedves társamat, aki megszökött elõlem még a rajtnál, és átvettük ismét a "BEAC feelinget". Vagyis ez azt takarja hogy mentünk mint a meszes :). Törökmezõi halastó után szalagozás, majd kiértünk egy köves útra, szalag sehol.. Találomra jobbra mentünk, és jól tettük, mert kb 1 km. múlva virított a mûút elõtt balra egy szép szalag, alatta jelzéscsere (P-). A jelzés jól volt egy ideig követhetõ, közvetlenül egy mûútátkelésig. A leírás azt írta hogy át kell menni, de én nem dõltem be, ugyanis volt nálam térkép, és jól jelölte hogy kb. 200-mt kell menni az úton, és balra lesz a leágazás. Jelzés nem sok volt.. Eddig ok.. Innentõl kezdõdött egy nagyon csúnya rész, nem is tudom kiket hibáztassak. A szervezõket, a jelzésfestõket, vagy a vandálokat. Ez a P- jelzés innentõl egy borzalom volt egészen Kóspallagig. Elágazásokba jelzés egy szál se, ami volt az alumíniumtáblákon, ami fán volt, az is többértelmû volt. Nem csodálom hogy kb. 4 irányból jöttek a túrázók, köztük PrIncE is a barátnõjével. Ki voltak akadva, megjegyzem jogosan. Kész szerencse hogy mi nem tévedtünk el, köszönhetõ annak a gyerekcsoportnak akik pont szembõl jöttek, majd rákérdeztünk hogy merre van a pont, és elmondták. Persze piros jelzés egy szál se, de más út nem is volt a ponthoz.

Szerencse hogy voltak többen körülöttem, és jó volt a helyismeretük, mert bizony itt aki nem ismeri Kóspallagig az utat, az veszett ember. Nemsokára Kóspallagra érkeztünk, és gyanús dolgok voltak.. Egyszerre több alumíniumtábla, rajta a piros jelzésünkkel lógott, és kb. 500-m es szakaszon volt vagy 5.. Hmm.. Nemtom mit gondoljak, de csúnya dolgok jutottak eszembe, remélem tévedtem, és nincsenek ilyen mocsok emberek, akik ezt élvezik hogy tönretegyék más örömét.

Kóspallagon a boltban bevásároltam, és elváltam drága társamtól, aki ment tovább a 48-ason. Innen mondhatni végig ismerõs úton haladtam a K-n. A jelzések állapota gyatra, OKT-hez lévén nem ártana minnél hamarabb egy kis felújítás, szerencse hogy ismertem ezt a hosszú részt. Innen szépen kocogtam, jól is esett, térdem nem fájt. 14-órára voltam a célban, a menetidõm 5:35 lett. Utána jött sok ismerõs, majd kb. másfél órával késõbb jöttek az ötvenesek. Elõször a gyorsak, illetve a futók, majd szép lassan a többiek. Megjött Anna is, alig vártam hogy jöjjön, mert tudtam hogy megcsinálja, kemény csaj, strapabíró, tovább nem is fokozom :)



Ismét rájöttem hogy a Börzsöny gyönyörû, és lehet szuper túrákat szervezni ide.

Jövõre egy kis jelzésfelújítás, és minden szupi lesz. Ezt fõleg azért mondom mert jövõre valószínüleg NAHÁT 100!!!! :-)
 
 
 Túra éve: 2004
tapirka1014Túra éve: 20042005.12.12 22:35:49
megnéz tapirka1014 összes beszámolója
Szent István Király 48 (53 km-es változat)

Hosszú nyári szünet után ismét túrára ragadtattam magam. Így utólag rájöttem, hogy jobban hiányzott, mint gondoltam.
Az egészben a legjobb az volt, hogy a páromat is sikerült elcsábítani, õ a Szent 21-est gyalogolta le, tetszett neki, jó érezte magát!
Két futásmentes hónap után az utóbbi két hétben futottam nem egészen 48 km-t, ami a szakirodalmat átböngészve kevésnek tûnt a túra lefutásához. A túratársakat ismerve pedig egyenesen öngyilkosságnak tûnt. Próbáltam a józan észre hallgatni és csak valamelyik rövidebb távra csábítani magamat, de persze ez eleve esélytelen volt. Gondoltam benevezek 48-ra, ha nem megy a futás, Kóspallagon áttérek a 32-esre.
9 óra elõtt pár perccel összejön a rajtban az akibacsi, -balazs-, tapír trió. Gyors nevezés (jó ötlet, hogy egymástól távol levõ asztalokon lehetett a különbözõ távokra nevezni, így nem volt tolongás), ruhaigazítás, órák egyeztetése majd indulás.
Titokban reménykedek, hogy nem a hírhedt larzen/akibacsi módszerrel fogunk kezdeni és talán gyalogolunk egy kicsit az elsõ emelkedõn (bár hagyományosan mindig eszetlenül kezdünk :-), de a névadó kettõs jelenlevõ tagja minden kételyem eloszlatja és sprintelve indul el az emelkedõn.
A túrázók nagy részéhez hasonlóan mi is elvétjük a gerinc felé vezetõ utat, ez fõleg annak köszönhetõ, hogy bamba birkanyáj módjára megyünk a tömeg után, a jeleket nem nézve. Mindez persze akibacsi hibája, az ominózus pillanatban éppen õ vezeti kis csapatunkat. Fel a tetõre, majd le a ponthoz, majd újra fel, közben elmegy mellettünk a jó úton Vadmalac és Saliko.
Hegyes tetõn nem is lassítunk, zúzunk tovább, helyenként csodálatos dunai panoráma miatt váltunk vissza gyaloglásban, máskor az emelkedõk tréfálnak meg minket.
Zebegénynél Bácsfi kisasszony emlékére karlendítéssel üdvözöljük a pontõröket, két korty sós lötty, majd irány tovább. Idõterv nincs, csak egy kényelmes, laza futásra jöttünk, ez azonban nekem könnyen túlélõversennyé alakulhat a hosszú kihagyás miatt.
A halastóig jól futható az út, tvik beszámolója alapján itt megyünk együtt egy darabon. Ha jól emlékszem, kék póló, kék rövidnadrág és hátizsák volt rajtad.
A tónál finom tea és isteni zsírosdeszka, felfrissülve futunk tovább, immár Vadmalac és Saliko társaságában, utóbbi hamarosan leszakad, elõbbi egy-két helyen komoly eltévedésektõl ment meg minket. Összefutunk SK-val, aki néhány mondat erejéig velünk kocog.
A tónál úgy rémlik elveszítjük a jelet, és csak érzésre megyünk a tó egyik oldalán, én itt csak futok a többiek után, és azon gondolkodom, hogy Kóspallagon melyik távon menjek tovább. Többször megállok nézegetem az itinert, km adatok, szintkülönbségek, futósebességgel osztás-szorzás, súlyozva jelenlegi állapotommal, de nem tudok dönteni. Közben elõkerül a piros jelzés, beérünk Kóspallagra, a többiek úgy tûnik már elõbb tudták,hogy melyik távot választom, számukra nem kérdéses, hogy a 48-ason megyek tovább. Így aztán nincs mit tenni, futás tovább, de már sejtem, hogy a vége fájni fog.
Érsek-tisztás után kezdek egy kicsit fáradni, az emelkedõkön lassítok, de lefelé és a síkon utolérem õket. Az egyik emelkedõn gyaloglásba váltok, mert enni kéne valamit. Ez lesz a vesztem. Az itiner szerint zöld,majd zöld háromszögön fel a hegyre. Elindulok az elsõn, félig felmegyek, mire szemben jön valaki, és mondja, hogy ez nem jó. A másodikra szintén felmegyek, ez már kopasz, egy társaság ül a tetején, de õk sem a pont, a térképükön megnézem, hogy csak a következõ háromszög lesz a nyertes. Ez felesleges mászás, és hogy lemaradtam a többiektõl belevisz egy holtpontba, viszont rendesek az egyik emelkedõ tetején megvárnak. A Kopasz hegyig már nagyjából rendbejövök, megesszük az almát, nézelõdünk, Vadmalac a terepen elmutogatja, hogy mi vár még ránk, majd elindulunk Márianosztrára.
A kocsmában pihenõt tartunk, lenyomok egy pohár sört, ezt leöblítem egy pohár kólával és csak reménykedni tudok, hogy a lötty bennem marad.
A kóspallagi elágazásig együtt megyünk, után nem sokkal négyen három csoportra szakadunk, akibacsi, -balazs- elöl, kb. 2 perccel mögöttük én, kb 2 perccel mögöttem Vadmalac. Ez a rövid távolság pont elég, hogy életem legnagyobb eltévedését produkáljam. A kékrõl lefelé jövet nem balra kanyarodok a zöldön, ahonnan kb. 200 méter a halastó, hanem jobbra. Még bennem van akibacsi története, hogy itt téved el egyszer BEAC-on. Ugyanarra ment, mint most én. Ha akkor rossz volt, most biztos jó – elég hülye logika, de már fáradt vagyok. Az itiner szerint „az ismerõs úton 350 méter múlva elérjük a halastavat”. A tó csak nem akar jönni, egyre idegesebb vagyok, mivel az út ismerõs, fel sem merül bennem, hogy rossz irányba megyek, arra gondolok, hogy biztos az itiner a rossz – újabb hülye logika. 18 perc futás (legalább 2,5 km) után veszem elõ a térképet, és rögtön belövöm hol vagyok. Szépen futottam Zebegény felé. Visszafordulok, a tónál kihalt a pont, megtöltöm magam és a kulacsom teával, majd indulok tovább. Az eltévedés óta morcos vagyok, elegem van az egészbõl, a turistaháznál megvan a hivatalos táv, azaz 48 km, de a célig mégis kell mennem még legalább ötöt.
Kövesmezõre már nehezen vonszolom fel magam, a pont után már csak egy laza ereszkedés, de annyira nem érdekel már az egész, hogy az órámat sem nézem. A célban 7:00:16-ot mutat a stopper, 17 másodperc kellett volna, hogy belül legyek a hét órán. Mindegy, jelen felkészültségi állapotomban, 48 helyett 53 km-re nem annyira rossz idõ ez.
Tegnapra szokatlan izomláz ütötte fel a fejét a lábamban, kegyetlen, este már alig tudtam járni. A héten egy gyors regenerálódás, szombaton jó lenne egy újabbat futni a Hegyhát valamelyik távján, ha már úgyis a környéken töltöm a hétvégét.