Túrabeszámolók

Corvin 80 - az ötödik teljesítés

Úgy gondoltam, most itt a lehetõség, hogy kilenc órán belülre szorítsam a legjobb idõmet. Erre egyrészt az idõjárás, másrészt a tavaszi edzésmunkám alapján mertem gondolni. Azt azonban jól tudtam, hogy igencsak véletlenszerû, hogy a teljesítmény kijön-e belõlem. Mostanában nem nagyon sikerülnek a fontos versenyek, inkább fejben vagyok rosszul összerakva, mintsem fizikailag. Ezért nem mertem mást jósolni, mint hogy vagy nagyon jó idõt megyek, vagy fél távnál befekszem az árokba.

A terepfutó bajnokságnak köszönhetõen erõs mezõny gyûlt össze a rajtban, mindannyian 7:45-kor indultunk el. Én - a többiektõl eltérõen - nem kértem a rajtban járó jégkrémet, és viccesen megemlítettem a többieknek, hogy remélem, elrontják vele a gyomrukat.

Amikor balra, a fõút felé kellett volna kanyarodni, megláttuk, hogy az utca teljes szélességében fóliával van letakarva, épp egy ház tetõszerkezetét cserélték, emiatt egy másik utcán mentünk le a fõútra. Toperczer Andris nem fordult vissza, én reményemnek adtam hangot, hogy miután rálép, belecsomagolják. :) Ez nem történt meg, mert a fõúton találkoztunk.

Elöl Andris és két másik futó, aztán én, mögöttem Kerékgyártó Peti és talán Szegner Laci. Az elsõ pontra 20 perc alatt értünk, amíg pecsételtünk, beértek a többiek. Innen a vezetõ hármastól méterrõl méterre lemaradtam, mert éreztem, hogy ez nagyon erõs tempó ahhoz, hogy jól jöjjek ki belõle. Petivel és Lacival futottunk Váckisújfalu és Püspökszilágy között, amikor ellépett mellettünk egy mezõberényi srác, oldalán szimatszatyorral. Huhh, ez kemény...

A második pontot 62 perc után hagytuk el, a Nagy-Szór gerincére felfele Szegner Laci is ellépett tõlünk, mi mentünk Petivel saját tempónkban. A torony elõtt megcsodáltam a Naszályt, aminek csak a csúcsa látszott ki egy felhõbõl. A terep amúgy elég jó volt, itt-ott voltak kisebb sáros szakaszok, de sárdagasztás sehol sem volt. Talán még az elsõ pontig tartó részen volt a legrosszabb.

A penci toronyhoz 1:50 alatt értünk, azt hiszem, ez tíz perccel van belül a korábbi legjobb idõmön, innen le a faluba már kissé visszafogottabb tempó esett jól. Sajnos nagyon rosszul öltöztem fel. Esõben indultunk, ezért hosszú nadrágot húztam, a technikai pólóra még a Futóbolond mezt is felvettem, sõt a kendõmet is elvittem. A FB póló és a kendõ perceken belül az övemre került, viszont végig akadályozott a mozgásban és a kulacsom elérésében. A hosszú nadrág miatt meg végig szenvedtem, fõleg miután a nap is kisütött. A faluban kulacsot töltöttünk, majd felkocogtunk a Mónika pihenõhöz, bár a földúton már nem nagyon futottunk. A pontot nem találtunk, valószínûsítettük, hogy a laza talaj miatt nem jött fel és a mûútnál megtaláljuk. Így is lett.

Az útról letérve igazi bozótharc következett. Az elmúlt hetek csapadékos idõjárása miatt több helyen olyan aljnövényzet volt, amit még nem láttam ezen a túrán. Nagy nehezen felértünk az erdõbe, innen már kényelmesebb volt az út. A vár alatt a patakmederben - évek óta elõször - ismét volt víz, szerencsére szúnyogokkal nem találkoztunk. A vár emelkedõje engem eléggé kikészített. Hiába: edzettem én sokat, de szinte kizárólag sík terepen, mostanában valahogy jobban vonz az aszfalt. A Téli Mátrán és a Rákóczin kívül nem is futottam szintes túrát idén. Pedig januárban még teljesítettem egy BUÉK 20 kört 1:52 alatt. Hol van az már??

Azért 3:15 alatt így is felértünk a várhoz (30km / 900m szint), ez azért jó idõ. Lefelé viszont egy csapásra elszállt belõlem a maradék üldözési kedv is. Nem tudom, hogy miért, de a kedvenc túrámon sem éreztem jól magam. Ennek megfelelõen mindenféle testi nyavalyákat is véltem felfedezni, szúrt a jobb forgóm, fájt a bal bokám. Ráadásul megint beázott a cipõm, és a Rákóczin szerzett, felerészt begyógyult vízhólyagjaim kezdek megint felázni. A faluban Petit gyorsan el is küldtem, hogy menjen csak, én majd még kitalálom, hogy mit tegyek.

Gyalog indultam tovább Nógrádsápra, bele-belekocogva. A ponton megettem két nagy kenyeret, fantasztikus csalamádé kíséretében. Innen megint csak gyalogolva indultam Acsára. A málnasorok között megfigyeltem a tájat, ami a korábbi évek futásai alatt úgy maradt meg bennem, mint a túra egyik legsivárabb része. Ha kissé balra tekintettem volna, akkor egy szép gerincet is láthattam volna. Most volt idõ ennek a tanulmányozására is. Ekkor már úgy voltam, hogy ha lett volna lehetõség a feladásra, megtettem volna. De épp a legmesszebb voltam a céltól, pénzt nem vittem magammal, a pontok meg csak nagyon sokára zártak, így pl. Matécz Peti autójába sem akartam bekéredzkedni. Amint a futást gyaloglásra cseréltem, az elõttem álló útszakasz idõtartama öt óráról nyolc órára nõtt, és ez lelkileg eléggé megviselt. Ráadásul gyaloglás közben jobban fájtak a vízhólyagok, mint kocogva. Gondolkodtam, hogy jövök-e legközelebb.

Ekkor ért utol Illés Bálint. Nagyon visszafogott tempóban jött, köszönhetõen annak, hogy öt napja vett részt egy ironman távú triatlon versenyen, amit kiváló idõvel teljesített. Becsatlakoztam hozzá, beszélgetünk. Elmesélte a versenyt, én elmeséltem Ákibácsi dupla ironman-jét. Telt-múlt az idõ, elértük Acsát, majd a Rózsa-kutat, ahol Tóth Gyuriékkal találkoztunk, innen nagyrészt együtt mentünk a Margita aljáig. Mire észbe kaptam, már a Csonkás emelkedõjét másztuk. Az elõbb még azon gondolkodtam, hogy juthatnék vissza a célba, most meg mindjárt beérünk saját lábon. Ha nem találkoztam volna velük, nagyon rosszul jártam volna.

Galgamácsán ettünk-ittunk, innen egy darabon Sanyijanival mentem tovább, aki a pontnál ért utol. Sajnos az ide kidepózott mp3 lejátszó nem adott sem erõt, sem nyugalmat, egy idõ után el is pakoltam. A Kéri-hegy elõtti zsírkrétás ponton a krétát megtaláltam, mivel a rajtban cserlaci figyelmeztetett rá, hogy itt lesz ellenõrzõ hely, de azt nem tudtam, hogy kódot kell felírni (nem vittem a füzetet, csak a hátsó lapot a bélyegzõknek), így csak egy idõpontot írtam fel. Szerencsére ebbõl nem lett gond. :)

Az Egres-pataknál nagyon jólesett a croissant, pedig nem is szeretem a csokis dolgokat. Háromház után tudtam, hogy nagyon sokat kell menni a pontig. Meglepõdtem, amikor Sanyijani fújtatva utolért, pedig a Kéri-hegynél lemaradtam tõle. Háromháznál elment balra egy mellékutcába. Tibet és Vadmalac pontján nagyot pihentem, nem volt kedvem sietni, nem is volt miért. Ettem-ittam, üldögéltem, beszélgettünk. Figyelmeztettem Sanyijanit, hogy ne menjen le Szadára.

A legvégén azért én is majdnem pórul jártam: mentem párszáz métert a sárga négyzet jelzésen, amikor a követendõ sárga sáv trükkösen letért egy ösvényre. Két ismerõs bringás nyomát követtem, akik egyszer csak szembejöttek. Azért nekem még szerencsém volt, Kiss Andris és Rozita meg is nézték, hogy mi van az út végén. Veresegyház. :)

A faluban azért kimozgattam magam egy erõs véghajrával, csak a tisztesség kedvéért, de így is csak 11 óra 4 perces idõvel értem be a célba. Nemsokára megérkezett JB, talán 11:20-as idõvel. Még egy órát ejtõztem a célban, ettem-ittam, elkértem a rajtban nem kért jégkrémet, amit kisebb alkudozás után kaptam csak meg. :)

Bár nem úgy sikerült a túra, ahogy elterveztem, azért nem is lepõdtem meg, hogy ez lett belõle, ezért nem is vagyok elkeseredve. Valahogy úgy gondolkodom, mint Miki: türelmesen várom a nagy áttörést, elõbb-utóbb muszáj, hogy összejöjjenek a dolgok. Leginkább fejben kéne összeszednem magam.

Most azon gondolkodom, hogy menjek-e Sámsonra. A célban a Szabó Józsival beszélgetve még ott voltam, hogy nem megyek, most inkább az igenre hajtok. Csak az a probléma, hogy négy hét múlva lesz egy sík 100km-es futóverseny, most inkább ott tudnék - magamhoz képest - jól teljesíteni. Ennek a Sámson biztosan keresztbe tenne...

Jövõre valószínûleg megint ott leszek Erdõkertesen, remélem ismét meleg lesz. Úgy látszik, nekem a hõgutás Corvin jobban fekszik, mint az esõs-sáros. :) Köszönet még egyszer a rendezõknek!