Bükk-fensík50
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellõje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
(József Attila 1933. június)
(József Atilla talán leghíresebb versét az 1933.júniusában Lillafüreden rendezett íróhéten, Marton!! Márta mûvészettörténésszel szövõdõ, bimbózó kapcsolata és a hely páratlan szépsége ihlette.)
Az Eger-Lillafüred közötti kanyargós úton jövök át, amit örvendetes módon talán valami uniós pénzbõl felújítanak. Errõl még lesz szó késõbb!! Útközben, némi kényszerpihenõt beiktatva nebáncsvirágok között „bontok törvényt”. Ez sem mindenkinek adatik meg – gondolom, s jó kedvre derülök. Majd végre megérkezem. 2007-ben, abban az évben amikor a teljesítménytúrázást elkezdtem, jártam Lillafüreden utoljára. A Bükk-fennsík50-en indultam, ami örökre emlékezetes marad számomra. A túra vége felé tapasztalatlanul, felszabadultan, egy kerékpáros csapatra figyelve rohantam le a szerpentinen, megbotlottam, s kificamítottam a bal kezem gyûrûs ujját, ami úgy fityegett, mint egy rongybaba karja. Szépen helyrerakosgattam, majd minden további nélkül befutottam a célba. Az emlék örök maradt azonban és elveszíthetetlen, mert a gondos orvosi kezelés dacára sem hajlik százszázalékosan az ujjam azóta sem, bár nem vészes, a hétköznapokban már észre sem veszem.
A túra „ár-érték” arányát erõsen lerontja a 900ft-os parkolási díj, de az automatával való némi küzdelem után „leperkálom”. Legalább jó helyen állok, közel a „kifõzde”. Itt jegyzem meg, ami már régen nyomja a bögyömet: nem tudom miért, de valahogy viszolygok attól, amikor a túrabeszámolókban megjelenik ez a kifejezés „ár-érték arány”. Valahogy nem érzem méltónak az egész rendezvény emelkedettségéhez képest, hogy hány db zsíros kenyeret ettem meg az ötszázforintomért, miközben elismerem, hogy van a témának realitása, mert végül is pénzrõl és a túra során kapott szolgáltatások színvonaláról van szó. Mégis, valahogy úgy gondolom, egy ilyen teljesítménytúra nem üzleti vállalkozás, a befizetett díj (szerintem!!) csak szerény hozzájárulás a mindenképpen felmerülõ (sokszor rejtett) költségekhez (nem beszélve sok ember lelkes, lelkiismeretes, önfeláldozó társadalmi munkájáról!!!), és nem valamilyen szolgáltatás megvásárlása. Így bármit kapok, azt pluszként értékelem, és semmiként nem törekszem arra, hogy pl. Kis Jánosként „leegyem a pénzemet”.Sok túratársam persze másként vélekedik, s lehet, hogy nekik van igazuk. Tény, hogy valamiként lehet/kell minõsíteni a rendezvényt, de ettõl az „ár-érték” arány kifejezéstõl valahogy mégis viszolygok. Errõl ennyit!!
Megtalálom a Bükk-hegységbe vezetõ „titkos kiskaput”, és máris nyílegyenesen haladok felfelé a Vesszõs-völgyben. A egyenletes emelkedõ, húzós kaptató ajánlható minden több száz fejezetbõl álló szuper fogyókúrás program helyett, „szemmel láthatóan” olvad le a hasamról a háj. (Hagy vitatkozzak magammal: egy 12 éves saját „életmód program” eredményeként jutottam el a 21-es BMI-ig, de ez nem egy divatos módszer alkalmazásából, hanem a teljes életem, életszemléletem átrendezésébõl állt. Eredményt igazából csak ez hozhat. Néha ez sem!! Szóval, hogy tovább vitatkozzak: ha egy kövér ember felmegy egy k..va nagy hegyre, az nem lesz sovány ember, csak egy k..vára fáradt kövér ember.)
A mezõny egy részét már az elsõ szakaszon lehúzom. Most még jól megy, gyakran „kocorászok” is, Cseh Tamás számokat skandálva magamban („Reggelre kellve, ahogyan ez így szokás, túrára megy el az egész család, tócsák tükrében, magukat nézve, … indulnak el.” Nem tehetek róla, vasárnap egész nap Cseh Tamás volt a TV-ben, azóta nem tudom kiverni a fejembõl. Michael Jackson számot is dúdolnék a tiszteletére, de egyet sem ismerek, pedig, most kellett megtudnom, hogy egy évben születtünk.) A piroson aztán végleg magamra maradok, már köszöngetni sincs kinek, így jobb híján, hogy „ne unatkozzam”, „itt a piros, hol a pirost” játszok, legtöbbször bingó.
Jávorkút, Csipkéskút, Bánkút „a három bükki klasszikus”. Rengeteg fiatalkori élményem kötõdik hozzájuk. Volt amikor sátorral vonultunk ki a Bükkbe, hogy a haverokkal, amolyan néhány napos önkéntes túlélõgyakorlaton vegyünk részt (még hevenyészett kunyhót is építettünk, ami az elsõ szélrohamig stabilan állt a helyén!) De e helyeken áthaladva, önkéntelenül eszembe jut egy középiskolai osztálykirándulás, amikor Egerbõl Miskolcra kutyagolt át csapat, ezen az útvonalon. A hosszan elnyúló menet, a vége felé már olybá tûnt, mint egy vert sereg visszavonulója, több kilométerre elhúzódott a kimerültségtõl tántorgó”„harcosok” oszlopa.
Csipkéskútnál, a napokban elpusztult 9 lipicai csikóról elmélkedem. Állítólag genetikailag is rendkívül fontos állomány veszett oda. Még vizsgálják az okát. Épp egy növényes könyvet olvasgatva bukkantam rá a piros virágú nyári héricsre, ami a lovakra nagyon veszélyes glikozidokat tartalmaz, talán ez lehetett? (Az említett növényes könyv címe, Suba János: A Bükk növényvilága, tele hasznos, érdekes, kiegészítõ információkkal a növényekrõl, nem pusztán sima leírás, tehát nagyon érdekes. A szerzõ saját maga készítette a felvételeket, több évtizedes munkássággal. Aki a Bükk iránt egy kicsit is érdeklõdik, annak mindenképpen a könyvespolcára kívánkozik ez a könyv. 2002-es kiadás, még kapható a könyvesboltokban és az interneten. Ez itt a reklám helye!!! Mellékesen és szerénytelenül megjegyezve, az apósom írta!!) A csikók, egy hírlapban olvasott cikk szerint, úgy ismerik meg a mérgezõ növényeket, hogy mindenbõl fogyasztanak egy keveset, s megérzik/megjegyzik, melyiktõl lettek rosszul, többé abból a növénybõl nem fogyasztanak. Talán most túlették magukat valamelyikbõl, mert amióta nem engedik ki õket, egyetlen újabb megbetegedés sem jelentkezett.
(Hasonló mechanizmus által értem el, hogy tartós alkohol undorom legyen, egy ½ üveg kanadai whiskey elszopogatása után. Egyébként, nem ezért, már évek óta kvázi absztinens vagyok. ) A sok gondolkodásnak köszönhetõen, egyszer aztán mégis beleszaladok valami régi jelzésbe, miután még egy jelet látok ugyan a fán, de egyre több kidõlt fa és gallydzsungel láttán jövök rá végre, itt ember nem juthat át, ezen a meneten én buktam. Felhagyok a dzsungelharccal, s rövidesen Bánkútra érkezem. Itt ledobok egy energiaitalt, majd csak felrepít a Tar-kõig.
Most járok elõször Bánkúton az emlékezetes szélvihar óta. Talán cinikusnak tûnik, de a híradások alapján még nagyobb területet érintõ pusztításra gondoltam, s „örülök”, hogy „csak „ ennyi. A Bálványról lefelé szaladtomban, a nagy igyekezetemben, meghúzódik a térdem, így egy kicsit hátrébb rendelem az agarakat a túra során, de azért dinamikusan haladok, ahol lehet, „belekocogok”. Múlt héten a Kaptárkõ50-et teljesítettem. Talán még/már sok, hogy minden héten leszaladjak 50km-t, mint megannyi „profi” túratársam, akik közül sokan szombat-vasárnap is mennek. Egy kicsit extrémnek tûnik az évi 50-60 hosszú távú túra. De mindenki maga tudja eldönteni mi a jó neki.
Az ajánlás alapján felhajtom maradék vizemet a Csúrgói erdészháznál, hogy újratöltsem „kulacsomat”. A víz olyan ízû, mint egy fehérítõ program öblítõ vize lehet, reménytelenül klóros, így csak köpni tudok egy nagyot, nyelni nem. Nem baj, majd a Répáshutai kocsmában kidorbézolom magam (sikerült is lagzizni késõbb) addig is még lesz egy „etetés” a Hereg-réten.
Bánkút után kezd el szakadni az esõ. (Az esõrõl jut eszembe, minap olvastam egy magazinban egy viccet: az indiánok elmennek a Nagy Sámánhoz, mert már egy éve nem esik az esõ, hogy csináljon esõt. A Sámán viszont rájuk rivall: tûnjetek innen, hitetlen kutyák. Miért lennénk mi hitetlenek, méltatlankodnak a küldöttek. Hát látok egyikõtöknél is esernyõt. (Jogdíj átulva!! ) Megjegyzés: ha valaki most az mondja, az indiánoknak nem is volt esernyõjük, a válasz, indiánok voltak, de nem hülyék. ) Szóval a sámánok utódjai a meteorológusok, szombatra és vasárnapra esõcsináló gyakorlatozást terveztek. Én pedig optimista ember lévén betettem az esõkabátomat, mégpedig a jobbikat. A terv bevált, s esõ ide-oda, meglepõen jól érzem magam, szó szerint feldob a dolog. Az esõben az a legjobb , hogy már nem kell többé szorongani, hogy mikor fog esni. Dörgést hallok, de a közelben nem villámlik, így az egész nagyon kedélyes. A villámlásról már életemben sok tucat cikket elolvastam (pl a Természet Világában nem olyan régen egyet, meg a suliban is tanultunk róla biztos) most erõltetve az agyamat, mégis csak annyi jut eszembe hirtelen, amit már kisgyermekkoromban is tudtam, hogy valami elektromosság. És az, hogy ha dörög, számolni kell, szép lassan, s ha elosztom 3-al…. Az ablak elõtt állva, de sokszor csináltam ezt egy nyári zivatar alatt gyermekkoromban. El sem tudtam volna képzelni, hogy kint legyek akkor, s most kint vagyok, itt a kellõs közepén, s így egészen más, mint kívülrõl látni a dolgot. A bükkfák törzsén, körülölelõen vízfüggöny csorog le folyamatosan. Most kattan be, hogy miért nem lehet a fa alá állni a viharban. Ott fent belevág, s ezen a vízfilmen simán lehúz. Na ja!
A Tar-kõ már felhõben áll, bizarr, kaffkai hangulat kerülget. Leveszem a szemüvegem, s csodák-csodája, most újra látok. A pontõr áll az esernyõ alatt, mint a cövek. Azon lamentálok, melyik a nagyobb teljesítmény, órákig itt várakozni, vagy 50km-t leszaladni, s az elõbbire szavazok. Kérdezem kik járnak elõttem, mert kicsit már kezdem magányosan érezni magam, mégiscsak egy közösségi program ez, az erdõben csak úgy egyedül rohangászhatok eleget (szoktam is!!), ide az ember azért is jön, hogy ha mást nem, lásson egy-két hasonlóan õrült sorstársat/sporttársat. Mert aki ilyen idõben az erdõben jár, az nem lehet más, csak teljesítménytúrázó. Egy öt fõs csapatot említ, meg egy kutyát, amivel épp az imént küzdött meg eredményesen, hogy megvédje a hátizsákját, amit a kutya éppen buzgón meg akart jelölni. Hamarosan be is érem az „öt páncélost, meg a kutyát”, a kutya futna velem tovább, de lebeszélik róla. Késõbb még részese leszek a hereg-réti kutyaismerkedési délelõttnek, miközben egy embernyi lekváros deszkát tüntetek el magamban.
A rövid pihenõ után továbbszaladok, hogy újabb kalandok elé nézzek a fõúton. Egy kanyar után komoly útépítési munkálatok kellõs közepére csöppenek, forgalomirányítással megspékelve. A forgalomirányító kétségbeesett pillantására jegyzem meg, na már csak én hiányoztam ide, de egy motoros csapattal együtt lavírozva átjutok! Késõbb még szembe jön „Józsi az úthengerrel”, akit balról ügyesen kicselezek, nehogy a palacsintavar.hu honlapján, mint különlegességet kínáljanak fel. Tamás-kútja után megint rákezd rendesen, meg már villámlik is, de ennyi, az én kedvemet, ma nem lehet elrontani.
Pazsag után a sárgán rohanok lefelé. Közben ideköltözött a Sárga-folyó (Huanghe) vagy egy sárga folyócska a szekérútra, a sáros víz ömlik lefelé. A Katalin-völgyben viszont meglepõ, nem folyik semmi. Kétszer jártam már itt, de most egy kis ösvény által megvezetve kitérek a völgybõl. Valahogy furcsa elõször, de egy magasleshez érve, látva a szétszórt kukoricát, már megértem, hogy vártak rám (wattkan). Elõször látok életemben olyan magaslest, amin felül egy kis zárható szobácska van, több funkciós, pl tigrisek, oroszlánok ellen is véd. Annak ellenére, hogy tudom, biztosan rossz helyen járok, még továbbmegyek, ha eltévedés, hát legyen kövér, de végül, mondom magamnak, ne hülyéskedj már tovább és visszafordulok, a sárga sávra. Répáshuta elõtt üt el majdnem a gyorsvonat. Elõször tényleg megijedek, hallva a hirtelen csörtetést hátulról, ugyanis a napokban közelrõl szaladtam bele, a környékünkön kocogva egy vaddisznócsapatba, vadmalacostúl. Egy pillanatig azon tanakodtam, vajon igaz e az, hogy az állatok félnek az embertõl, vagy minden embertõl félnek. Féltek. Komótosan befutottak a sûrûbe, én meg biztonság kedvéért a közeli dombra fel, ahol két magányos fát láttam. Visszatérve a csörtetésre, egy túratárs volt végre. Az örömöm alábbhagyott, amikor egy rövid köszönöm után (hogy félreálltam), úgy elszáguldott, hogy bottal üthettem a nyomát. Késõbb még találkoztunk. Akkor derült ki, hogy a Kaptárkõ50-en is õ volt az egyetlen, aki az egész túra során megelõzött. Ezzel szinte, mint egy hagyományt teremtettünk. „Geribá” volt (túrabeszámolója már olvasható a honlapon) aki kolerikus személyiségével, az életem következõ rövid szakaszának meghatározó elemévé vált. Olyan sportoló, amilyen talán fiatalon én is szerettem volna lenni, ha akkor egyáltalán sportoló szerettem volna lenni. A répáshutai ellenõrzõpontra érve, kérdem a pontõrt, hogy látta e, mert furcsa, hogy olyan hirtelen eltûnt. Nem látta. Miközben vásárolgattam, megérkezett, úgy gondolta elõbb tart egy kis szabadedzést, s kifutott a faluból a meredeken, a pontot kihagyva. A többit lsd. az Õ beszámolójából (élvezetes!). Én elõbb indulok el, a jégkrémemet eszegetve (isteni volt!!!!). Utolér, s elfut mellettem felfelé. Kicsit kajánkodok vele. Amikor nem néz hátra, kicsit begyorsítom a lépteimet, csak úgy gyalogosan, tartva a futó tempót, sõt még fogy is távolság, de amikor valamiért visszanéz, úgy teszek, mintha komótosan sétálgatnék, a jégkrémemet nyalogatva. Hamar rájön a turpisságra, s egy kicsit szóba is elegyedünk. Idõnként az események által összesodorva még találkozunk, utoljára Bükkszentkereszten válunk el, ahol alkoholmentes sörrel doppingolja magát.
A Répáshuta-Hollóstetõ szakaszon a sárga többször kivált az országútra, a visszautat, pedig nem könnyû mindig meglelni, vagy kivárni. Véleményem szerint, ez a nyomvonal még akkor lett kialakítva, amikor még nem volt ekkora jármûforgalom. Itt lenne az ideje, hogy végleg visszatessékeljék a turistajelzést oda, ahová való, mert ez így életveszélyes. Az út felújítása után a jármûforgalom élénkülésére is lehet számítani. Egy forgalmas turistajelzés, nem a forgalmas országútra való, szerintem, annál is inkább, mert bent simán el lehetne vezetni végig. Nem fordulhatna elõ, hogy sokan önszántukon kívül ragadnának hosszabb idõre az országúton. Na de borsó szezon van ugyan, mégsem hányom tovább. Még egy szimpatikus gyalogossal sodródom össze, akivel együtt nézzük meg „A 6-os pont rejtélye” avagy „A Szarvas-kút fantomjai” címû új magyar thrillert. Sem pontõrt, sem pontot, sem üzenetet nem találunk a remélt helyszínen (NO a köbön). Végül „A Sárga kereszten indul útjára a gyönyör” amikor megleljük végre a bolyát. Késõbb találkozom Geribával az országúton, aki visszafelé fut. Megmentem az újabb „idegrohamtól”, és néhány száguldozó autótól, így minden jóra fordul. Amikor visszaindul a 6. pont felé rászólok, hogy NO, s mi félszavakból is értjük egymást.
A sárgán rengeteg szebbnél-szebb erdei növényt fedezek fel, a fajoknak is se szeri se száma. Erdei tisztesfû, piros madársisak és sok még számtalan számomra meghatározatlan faj mellett, sokszor megállok néhány perces megfigyelést tartani. Most elõször sajnálom a teljesítménytúráim történetében, hogy nem fényképezõgépes turistaként járok itt, mert rengeteg szépséget el kell engedni. De sebaj, majd kijövök. Júniusban virágzik a legtöbb növény, szinte naponta robbannak ki az újabb és újabb fajok, érdemes még egy kis kirándulást tenni. A teljesítménytúrával sajnos nem összeegyeztethetõ az ilyesmi. Az elején próbáltam, de akkor egyiket sem lehet rendesen élvezni, és soha nem érnék be.
Bükkszentkereszt után végleg átcsapok térdkímélõ üzemmódba, és már csak sétálgatok a célig, így sem elõz meg senki. Egyébként is élvezem a hirtelen jött jó idõt, amiben végig bíztam. Nagy tanulság, hogy nem érdemes a meteorológia jelentések miatt otthon maradni, mert soha nem tudja meg az ember, hogy mit veszít el. Ha kockáztat, nyerhet. Nyáron az esõ sem gond, legfeljebb a villámlástól félek. De hát az élet csupa kockázat, nem. Ilyen alapon ki se dugjuk az orrunkat a lakásunk ajtaján. (Ja errõl jut eszembe: a legtöbb baleset az otthonában éri az embereket!!)
Amíg így gondolkodom, már jelzést sem látok. Látok viszont egy nagy kutyát, ami valahogy „nem szokott” itt lenni, tehát a tanyát tuti rossz oldalról kerülöm meg. Nem érdekes, végre hasznát vehetem születési rendellenességgel bíró GPS-emnek, ami csak felhõs idõben és az erdõben nem mûködik, ez idáig a zsákomban utazott. Látom, hogy mindjárt becsatlakozik a piros-sárga. A zöldön eminensként végigmegyek a szerpentin minden ágán, vajon mindenki ezt teszi? Mivel senki nincs a környékemen, ezt homály fedi. Azt latolgatom vajon melyik ponton is történt a „végzetes” balesetem. Végül kiérek az erdõbõl. Lélegzetelállító látvány fogad. A június délutáni, nyári napsütésben tündökölnek a lillafüredi fehér sziklák. Vajon melyiken üldögélt József Attila,amikor a híres kezdõsorokat írta? Talán az 587m magas Fehérkõ lehetett. Legközelebb teszek egy kitérõt a zöld háromszögön, és megnézem. De visszatérve a látványra: egész évben ilyenkor a legszebb a beérkezõ napfény színösszetétele. A szûk völgyet határoló meredek hegyoldalra felkúszó erdõket megvilágítva, soha ennyiféle gyönyörû zöldet nem lehet látni egyszerre, az árnyalatok száma végtelen. Csak ámulok. Ez ugyanaz a nap. A Tar-kõ bizarr hangulata után ez az igézõ látvány, mintha nem is egy bolygón járnék. A Szûz Mária szobrot megszemlélve, amit a pestisjárvány áldozatainak emlékére állítottak, egy kis alagúton áthaladva, végre leérek a „tengerszintre”. Lassan indul az idegenforgalom, elõttem angolul beszélõket próbálok „legázolni”, hogy lejuthassak végre a lépcsõn.
9.05 perc után érkezem vissza a kisvasút állomásra. A célban tárt karokkal, mosolyogva fogadnak, ami egy ilyen hosszú utazás után fölöttébb jól esik, mint ahogy az õszinte szívvel adott zsíros kenyér is, ami az egész túra során sanyargatott zsírsejtjeimnek hoz végre kielégülést.
Köszönök mindent a rendezõségnek, a pontõröknek. Szeretem az ilyen õszinte hangulatú, családias rendezvényeket. Továbbá köszönöm ezt a napot minden túratársamnak is, akikkel út közben egy rövid idõre együtt haladhattam, vagy útbaigazítást kaptam tõlük, vagy akik csak egy kedves mosollyal, vagy köszönéssel illettek, ha elhaladtam mellettük. Õk is hozzájárultak a jó hangulatomhoz. S üzenem „geriba”-nak, ha olvassa, hogy dehogy haragszom, sõt megtiszteltetésnek veszem, hogy, ha egy rövid idõre is de „leragadt” hozzám „földönfutóhoz”, s ha ilyen különös körülmények között is, de végre megismerkedhettünk.
A mai nap nagy tanulsága számomra viszont az idõjárás. Ezentúl nyáron, a fenyegetõ zivatarok ellenére is, könnyebben vágok bele szabadtéri programokba, legfeljebb nem a legjobb öltönyömben megyek.
Az autóm felé haladva büfék sora elõtt haladok el. Így kiszáradva, kiéhezve, bár a zsíros kenyér zamata még „itt leng” a számban, nagy csábítást jelent a sokféle pecsenye, lángos, sült húsok, halak illata, látványa. De ma már eljutottam oda, hogy tudok disztingválni. Tudom minek, mikor jött el az ideje, s a kalória ágyúk és bombák záporozó tüze folyamatosan mellé talál. A túrák után megfelelõ idõ elteltével, amikor a zsíros kenyerek kiürültek, jön az én igazi szenvedélyem: gyümölcsökkel eszem és hidratálom vissza magam, legalább 5-6 félét fogyasztva, ha tehetem. Ez az én „alkoholizmusom”, igazi jutalom a testemnek, a megpróbáltatásokért. Egyéb ételeket csak késõbb fogyasztok, ha ez a hidratálás megtörtént.
Kellemeset autózok a gyönyörû júniusi nyárban, egy Mozart vonósnégyest hallgatva a Bartók rádióban, ami teljesen elsimítja az idegszálaimat, valahogy összeráz belülrõl, majd végre hazatérek szeretett otthonomba.
„Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendõ, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.”
(József Attila: Óda (részlet))
|
