Túrabeszámolók


Érchegységi 100-as

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
DJ_RushBoyTúra éve: 20172017.06.19 14:22:31
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Rudohorská Stovka (Érchegységi 100-as)


Egy olyan százason vehettem részt, ahol még sosem voltam. Nem csak a túrán, még a környéken sem. Nagyon kíváncsian vártam, mivel fog lenyűgözni ez a vidék. Péntek délután találkozás a többiekkel a Hősök Terén, majd Wehner Géza kisbuszával utaztunk ki Rozsnyóba a rajtba, ahol az esti tornatermi szállásunk is volt. Előtte egy kis társasági élet a sörözőben, majd igyekeztünk minél hamarabb lefeküdni, ugyanis szombat hajnal 2:30-kor már a főszervező hölgy ébresztett minket. Nem sokat aludtam, így nem is voltam túl fitt. Menetrendszerű pakolás, majd finom meleg teával kínálnak minket a rajtban.


Hajnal 3:20-kor indulás! Esőt mondtak a mai napra, aminek nem igazán örülnék, ugyanis még az este nagy villámok kíséretében elhaladt egy zivatar. Dóri, Anna, Nyakas Gábor, Kovács Robi és én mentünk együtt az elején. Az itiner minimális volt, semmi részadat rajta. Viszont szerencsére össz-vissz két jelzést kellett követnünk. Az elején a Z-t, majd a gerincre felérve a szlovák SNP P- jelzését, egészen a célig. Az első 5 km végig aszfalt volt. Áthaladtunk Csucsma nevű településen, hangoskodó kutyák között. Majd ezután jött a kemény feladat máris, 391 m-ről, egészen 1293 m-re kellett felmászni viszonylag rövid idő alatt. A mi tempónk sem volt gyenge, Robi viszont még ennél is erősebb sebességet vett fel, és elkönyveltük hogy nem látjuk többet, viszont végül nem így lett. Anna viszont lemaradt már az elején, vele legközelebb már csak a célban találkoztunk. Elhagyjuk a másik magyar csapatot, akik 10 perccel előbb indultak mint mi, majd felkapaszkodunk a Volovec turistaházhoz, ahol pecséttel igazoltuk ottjártunkat. Csodás kilátásunk van, nem győzünk gyönyörködni, ahogy a felhők lent vannak a völgyben. Robi megvárt minket, majd jön még egy rövid de erős mászás, föl a gerincre. Közbe elkattint pár fotót rólunk ahogy küzdünk fölfele. Neki ez a mászás meg sem kottyant. Végre felértünk a Skalisko 1293 m-es csúcsára. Meglelve a P- jelzést, egészen a célig követjük. Jókora köd lett, és erős metsző szél. Igyekeztünk is le az erdőbe gyorsan. Sajnos a viharkár borzasztó nyomot hagyott (melyik évben lehetett, valaki tud cikket küldeni róla?) , és a jelzett fák is elvesztek, így néha bizony keresgélni kellett az utat. Robi szép lassan elfutott végleg, így Dórival, és Gáborral haladtam tovább. Szerencsére az idő kitisztult, és mesés panorámával ajándékozott meg minket a természet. Azért a szél fújt rendesen, és jókora felhők jöttek-mentek, de szerencsére nem lett eső az út folyamán. Az Úhornai-nyeregben ugrottam egy jókorát, hogy mégse 999 m-en legyek hanem 1000-en :) Ez után pedig találtam egy szuper jó működő bicskát az úton, amit végül Dórinak adtam. Nem sokkal később már egy fésűt is találtam az úton, de ez már viseltesebb állapotban volt, így otthagytuk. A következő hegyünk a Pipitka (1225 m) névre hallgatott. Felérvén itt is nagyon sok kidőlt fa volt. Még láttuk messziről Robit, és a szegedi Tamást előttünk, aztán végleg elhúztak. 40 km-nél, a Stószi-nyeregnél értük el az első emberes pontunkat, és egyben frissítőpontot :) Mivel már elég rendesen kiéheztünk a finomságokra, rávetettük magunkat a kínálatra, ami szuper volt. Kis falat "katonás" kenyerek voltak, amit persze egy harapásra befaltunk. Ezt vagy 10-20-szor megismételtük, viszont rengeteg ízvilág ötvöződött. Voltak édességek, nassolnivalók, chipsek, és mi bizony csak tömtük és tömtük magunkba a jót. Közben megérkezett Fejes Gábor is, aki végül velünk maradt, így négyen folytattuk a túrát tovább. Idővel jól álltunk, még a jó 20 perc pihenő után is picit 6-os átlag fölött voltunk. Kicsit sok étel-ital került a hátizsákomba, és bizony, jó nehéz lett. A derekam elég rendesen fájt is útközben, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Visszakapaszkodunk a gerincre, és folytatjuk utunkat az 1000 m-es hegyek között. A Kloptán (1153 m) csúcsra jó meredek emelkedő vitt, viszont cserébe talán a legszebb kilátást innen kaptuk. Nyakas Gabi meg is örökített minket. Láttuk jó messze a célt, Kassát, és Gábor a Zemplén vonulataira is felhívta a figyelmemet, ahol majd jó két hét múlva megyek 207 km-t. A következő említésre való pont a chata Erika (Erika turistaház) volt 60 km-nél. Itt is frissítőpont üzemelt, és a szalonna is népszerű lett köreinkben. A szél viszont kevésbé, mert itt bizony nagyon fújt, és a kapott meleg tea minden kortya vérré vált bennem. Jó 20 perc pihi után átfázva, átfagyva indulunk tovább. Meglepődtem, mert a pont a hivatalos háznál előrébb volt picivel, és ha lejöttek volna ide a szélmentes részre, biztos ők is jobban élvezték volna a feladatukat. A ház évek óta üzemképtelen. Megmásztuk a "Golgotát" is, (ez a neve :) , majd jó 8 km után jött a másik ház, chata Lajoska, ahol önpecsételő pont volt. Megittam a fél literes energiaitalomat, mert már dög nehéznek éreztem a zsákomat, és a cél sem volt már, csak 14 km-re. Innen véget ért a gerincvándorlásunk, és folyamatosan lefele haladva érjük el a Jahodná síházat, de itt nem volt feladatunk. Még egy-két pici dombocska, és Horny Bankov-ban vagyunk a célban. Semmi tábla, vagy valami hogy hol lehet a cél, de szerencsére Fejes Gabi felhívta a szervezőket, akik tudtak is magyarul, így pár perc tanakodás után végül sikeresen célba értünk 16 óra 51 perckor, 13 óra 31 perces menetidővel. Viszont kicsit szomorú voltam, mert a táv nem lett 100 km, hanem csak 86, és a szint is kicsit kevesebb volt a megadottnál :( Így a fejlámpát tök felesleges volt végig cipelni. Az átlagunk viszont így is jó lett úgy gondolom. A célban (egy turistaházban) végül jó társasági élet kerekedett, Robiék 40 perccel értek be végül előttünk. Fél órát pihiztem, majd megkóstoltam újra meg újra a "pivo" kínálatot, és bizony nem csalódtam :) Köszönöm a társaságot a többieknek, na meg végül Pólya Sanyinak a hazautat, aki egyből házig hozott!


Ezt a túrát csak ajánlani tudom mindenkinek, nincs túl messze, és cserébe (persze ha az időjárás is jó oldalát mutatja) élményekkel gazdagon érhet haza az ember. Rudival még voltunk 2012-ben egy Spacír 100 nevű cseh túrán, ami szintén végig gerinctúra volt (és ott sem bővelkedtünk ellenőrzőpontokban). Ahhoz hasonlítottam ezt a túrát is, és nem bántam meg hogy eljöttem :)

 
 
 Túra éve: 2010
moiwaTúra éve: 20102010.06.21 22:12:31
megnéz moiwa összes beszámolója











Érchegységi 100-as


 


Visszatérés a százasok közé, stílszerûen Szlovákiában


Avagy: kalandért nem feltétlenül kell annyira egzotikus vidéket választani


A Vereckei túrán beszéltük Bálinttal, hogy mindketten tervezzük az Érchegységi 100-ast. Megígérte, már akkor, hogy szívesen velem tart. És gyorsan hozzátettem: ez óriási kegy, hogy lelassít a tempómhoz.


Péntek este, Hernád IC. A vonat Pécs felõl szépen folyamatosan szedte össze a késését. Miskolcon már fél óra is volt neki. Bálint szerint csak ezután jön a móka, ugyanis a Hernád völgyben a korábbi árvizek miatt lassújelek sora vár az itt elhaladó vonatokra. Valóban így is lett. Ennek eredményképpen olyan késõn értünk le Kassára, hogy az utolsó buszok/villamosok is elmentek, így nem maradt más, mint a gyaloglás.


Bálintnak erre is volt persze jól kidolgozott terve. Át a belvároson (megcsodáltuk a sétálóutcákat, az éttermeket, bárokat: hatalmas élet volt, sok emberrel), majd az Amfiteaternél már emelkedésbe fogtunk. A buszfordulónál jött a merõ döbbenet: a kiszemelt bányatelepnél az út kerítéssel és sorompóval lezárva, belül kutyák ugatnak… A reakcióinkat most inkább nem idézném. Alaposan körbenéztünk és feltûnt, hogy a buszmegállónál egy kis ösvény megy befelé. Nem teketóriáztunk sokat, Bálint magabiztosan haladt elõre, a Google Earth térképek és mûholdfelvételek segítségével. Nekem csak követnem kellett. Õszintén szólva, nem esett kifejezetten jól ez a legalább 5 km „séta” teljes menetfelszereléssel, némi szinttel, ráadásul csak néhány órával a 100-ason való indulás elõtt…


A Google Earth mindent lát: például azt is, ha egy feltöltött gödörnél elvileg láthatatlan a rét szélén lévõ szekérút. Történt ugyanis, hogy ezt a részt sittel, kövekkel telehordták. Azonban kiérve a bokrokhoz, néhány méteres ereszkedéssel megtaláltuk az ominózus utat! Bõ 75 perces menettel érkeztük fel Horny Bankovba, ahol Bálint rutinosan vette célba a korábbi évek szállását. A portás még ébren volt, és beengedett minket. Aludni a folyosón lévõ puha padokon aludtunk, a mindösszesen két órára nem is készültem elõ, úgy dõltem el, ahogy voltam.


Kint aludtak még a rendezõk is, akik fél 3-kor már teljes díszkivilágításba helyezték az elõteret. Gyors elõkészületek, valamint nevezés után már hangolódtunk az indulásra. Bálint sajnos a mosdóban felejtette a flaskáját… Õ sok ismerõssel találkozott, lévén, hogy idén tervbe vette a „Super Dialkoplaz” teljesítését (legalább 5 db szlovákiai százas túra kell hozzá egy naptári éven belül) és több olyan arcot vélt felfedezni, akiket már korábbi idei szlovák túráin láthatott. Ismerõsként üdvözölték egymást. A rendezõk rajtteáról is gondoskodtak, igen finom gyümölcsteát kaptunk újrahasznosított joghurtos poharakban.


Nevezéskor kértünk céllevest, valamint tombolajegyeket is: Bálint szerint ugyanis a nyerés esélye igen nagy. Néztük, hogy sokan már bõven 3 óra elõtt nekivágtak az útnak. Mi természetesen kivártuk percre pontosan a hivatalos indulásunkat.


Az idõ nem is lehetett volna jobb: felhõk az égen, enyhe szellõ fújdogált, és kissé hûvös volt a levegõ. Szigorúan a P jelzést követve ereszkedtünk Csermely felé. Az út alatt a betonon idõnként elment egy-egy autó. Vaskosan sötét volt még, figyelni kellett a lépteinkre. Érintve a Hotel Bankovot újra betérünk az erdõbe. Csermelynél a jelzés éles balkanyarja nem volt precízen kijelezve, kiderült, hogy a betonon kell felfelé haladni (persze rövidesen fel is tûntek a P jelzések).


Itt már nem volt szükség a lámpára. Hétvégi házak közt haladtunk, és jutottunk egyre feljebb és feljebb. Kiérve az erdõbõl kirajzolódott minden irányból az Érchegység keleti vonulata. Kellemes, egyenleten mászással jutottunk egy nyeregpontba, ahonnét a keresztnél leereszkedünk egy közigazgatásilag Kassához tartozó faluba: Kavecanyba. Hát mit mondjak… a házak állapota alapján itt nem minimálbérbõl tengetik életüket a lakók. A falu után egy gerincen folytattuk, sípálya mellett haladtunk el, mellette pihenõhely, padokkal, esõbeállóval, bivakhelyekkel. Az erdõbe térve egyre csak nõtt az emelkedés szöge, bár még nem volt kellemetlen.


A kedves információs fémtáblák a jelzéselágazásoknál azt jelezték, hogy 700 m fölött járunk. Nem is nagyon vettük észre a magasságot, az egyenletes emelkedés miatt. Hepe-hupa következett, immáron bükkösben. Jobbról végestelen-végig fakerítés kísérte utunkat. Az út jelzettsége példás volt, ennek ellenére nem ártott figyelni, mert nem mindig oda pingáltak, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Útelágazásoknál például nem egyszer kellett alaposan körbenéznünk, mielõtt megállapítottuk a követendõ irányt. 


Kralová studnánál rövid ivószünet, majd folytattuk utunkat felfelé. Valójában ez vaskosan hullámvasútnak bizonyult. A PZ elágazásban (Sedlo Repy) már 800 méter felett jártunk. A Z sávra térve jött el a Bálint által már beharangozott keskeny és benõtt ösvény, sunyi szintekkel. Szegény Bálint itt most átkozta a reggeli döntését, miszerint leteszi a hosszúnadrágot és rövidnadrágban vág neki a túrának. A reumakezelés jó dolog, de csalánból is megárt a sok. És itt bizony volt elég. Nem beszélve a vizes fûrõl, ami elég hamar tavacskává változtatta cipõink belsejét.


A Sivec alatti nyeregben egy helyi túrázó elõzött minket és nemes egyszerûséggel kihagyta a csúcsmászást, és úgy ment tovább. Mi azonban a leírásnak megfelelõen megjártuk az oda-vissza szakaszt, a látvány miatt vétek is lett volna másképp cselekednünk. Szép fújtatós mászással jutottunk fel a csúcsra. A hegy legteteje meglehetõsen technikás: mászós, köves, szóval odafigyelõs. Bálint már percek óta várt fent rám, nem is meglepõ ez a (társbérletben) leggyorsabb Mátra 115 teljesítõtõl… A kilátás leírhatatlan: alattunk a víztározó, körülötte hegyek, lent néhány felhõ „úszik”. Bálint még egy vonatot is elkapott tekintetével. A csúcskönyvbe is kerül egy rövid bejegyzés.


A nyeregbe gyorsan visszaereszkedtünk, majd a ZS elágazásnál rossz irányba térünk. Épp akkor sietett el mellettünk egy helyi erõ, de nem szólt nekünk, hogy nem a helyes irányt követjük. Gyorsan pergett az idõ és rövidesen le is értünk a víztározóhoz. A széles mûút hídjáról klassz panorámakép készült, ezután már a leírásban szereplõ Bradan panziót lõttük be. Szerencsére ki is volt táblázva a hely. Az már kevésbé volt örömteli, hogy a panzió reggel 7-kor még egyáltalán nem tartott nyitva… Így mind a bélyegzés, mind a frissítés kihagyva.


Ezt követõen hosszú idõre a S sávot követtük. Természetesen egy tisztességes mászással indítottunk, elõbb házak közt, majd füves réteken keresztül haladva. Rövid bizonytalankodás következett egy jelzésben nem bõvelkedõ nyílt területen. Bálint emlékezett régrõl, hogy a szemközti erdõs hegyoldalt kellene belõni. Nem volt más választás: keresztül a lapuleveles, vállig csalános borzalmon. Ezt már Bálint nem viselte csöndesen. Fõleg aztán, mikor meglátta, miszerint ha pár méterrel arrébb megyünk, egy rendes szekérúton kikerülhettük volna a csalánt.


Ismételt hullámvasutazás, réten átvágás következett, majd egy szinttartó szekérúton pihenhettünk. Kiérve a mûútra balra fordultunk és kisvártatva elérkeztünk a Szt. Gregor forráshoz. Jó hideg vizével frissítettük is magunkat. Egy megtévesztõ jelzés miatt itt nem a Bálint által megénekelt vacak emelkedõn mentünk fel a mûúttal eleinte párhuzamos szekérúthoz, hanem csak késõbb iránymenetben értünk fel oda. A szekérúton már sokkal jobb volt a járás, fõleg miután nem sokkal rá murvás úttá változott. A panoráma jobbról nagyon szép volt: alattunk Velky Folkmár, körülvéve két, részben lebányászott heggyel. A menetközben becsatlakozott tanösvény információs táblái is kísérték utunkat, ezekrõl többek között magassági adatokhoz is juthattunk. A nyeregig nagyon kellemes volt a haladás, a legutolsó egybeszint viszont részemrõl meglehetõsen fújtatósra sikeredett. Bálint itt ismételten meglépett (nem is csoda), én meg saját tempóban mentem felfelé.


A Folkmári-sziklák fantasztikus képzõdmények már önmagukban is. Meglepõ, hogy a környék andezites hegyei közt egy mészkõtömb létrejöhetett. A sziklák mérete önmagában is impozáns, a kilátás róla szinte „tar-kõi”. Alattunk Kojsó, mögötte rétegekben az egyre magasabb hegyvonulatok. Némi gumicukor-szünet következett fent a szikláknál, majd jött egy meglehetõsen technikás ereszkedés a görgeteges, bokatekerõs és roppant meredek ösvényen. Ehhez képest a Világos-hegy lejtmenete semmiség. Ráadásul a nyerget elérve egy majdnem ilyen szögû emelkedés következett, szerencsére azonban egy széles utat követve. Az egybeszint után jött még több kisebb mászás, majd egy jó kis ereszkedés, így érkeztünk meg Turniská szikláihoz, ami legalább olyan impozáns, mint a Thirring-sziklák. Újabb asszociációra adott lehetõséget, hogy az egyik szikla „odúján” át lehetett gyalogolni. A Pilis oldalában lévõ Vaskapu-szikla hasonlít ehhez valamennyire.


Helyi csapattal elõzgettük egymást itt oda-vissza. Patak mentén ereszkedtünk le a mûúthoz. Bálint ennek nem nagyon örült, mert emlékezete szerint a jelzés nem a betonon haladt, hanem valamivel feljebb. Az utat nem találván inkább maradtunk a betonon és tempós sétával értük el Kojsót. A boltban vettünk némi energiapótlékot: Horálky, csoki, Kofola. Egy részüket már ott a helyszínen elfogyasztottuk. Éppen indulásra szántuk volna el magunkat, mikor rázendített az esõ. A felhõkbõl ítélve nem tûnt olyan vészesnek a dolog, de inkább elõvettük a dzsekiket. A K sávot követtük innét, meglehetõsen sokáig. Panoráma útnak is beillõ, meglehetõsen kellemes emelkedõvel értünk fel a nyeregbe, jobbról a Folkmári-sziklák, valamint a Turniská hegyének impozáns látványa, valamint idõnként füst…


A nyeregpontnál bivakhelyre lett figyelmes Bálint, valamint egy 30 km/h sebességkorlátozó táblára. Ez bizonyára nem ránk vonatkozott. Egy murvás, de roppantul kiszélesített úton mentünk lefelé. A jelzés rövidesen letért róla balra, és egy hangulatos hegyoldalon tekeregve értünk le egy üdülõfaluba (Perlová Dolina). A patak itt nagy pusztítást végzett, az utat már több helyen kövekkel pótolták ki, hogy lehessen rajta egyáltalán közlekedni. Egy balra nyilazó K sáv jelzés adott okot töprengésre: Bálint térképe alapján ez jó irány lenne számunkra. Híd ott semmi, marad a trükkös patakátkelés. Túloldalon sem volt semmi út, csak egy haragosan ugató (de kikötözött) kutya, a másik irányban pedig méhek. Bálint ötletére iránymenetben megmásztuk a hegyet, nem volt egyszerû az út hiányában. A gerincre kijutva egy réten tapostuk a magas füvet, szembe már ott volt velünk Gölnicbánya. Út egy szál se…


Ismét iránymenet következett, amíg nem találtunk egy szekérutat, ami „ellentmondást nem tûrõen” a város felé vitt bennünket. Birkanyájakat mellõztünk, majd a városhatárnál értük el a mûutat. Innét nem rövid, de legalább eltévedéstõl mentes betonkoptatás következett. A hídon átkelve rövid vasútfotó következett Bálint részérõl: egy Bz haladt át éppen. Apró bánat, hogy csupán 10 perccel késtük le a napi 1 pár errehaladó Pozsony-Kassa gyorsvonat (Horehronec) egyikének látványát. Innét a K sáv „zsákutcás” irányát követve siettünk a vasútállomáshoz. A pont nem magán az állomáson volt, hanem a vele szemben található kocsma elõterében. Itt aztán volt végre mindenféle ellátmány: korlátlan gyümölcstea, tátrai karamell (puffasztott rizzsel), csoki, mazsola, valamint hagymás-halas pástétommal megkent kifliszeletek. A ponton elidõztünk egy negyedórát, közben az esõ szépen lassan rákezdett, de látható volt, hogy nem tart sokáig a manna.


A gölnici állomástól elbúcsúztunk, majd visszagyalogoltunk a hídig, illetve tovább egyenesen a belváros irányába. Megcsodáltuk a templomnak is gondolható Bányászati Múzeumot, és a város felsõ végén lévõ hídon értünk ki a fõútra. Röviddel ezután hirtelen felvágott jobbra a K sáv (láthatóan ki volt jelezve a kanyar!) és elindult a szerpentin. Nem is számoltam a kanyarokat. A legeleje kellemetlen meredek volt, utána kissé enyhült az emelkedési szög. Bálint itt elõrehúzott, én szinte csak felfelé tekintettem, meglesvén, merre is jár már. Egyszer aztán a szerpentinnek is vége lett és beletorkollott egy széles szekérútba. Egy kilátóponton várt be Bálint.


Továbbra is K sáv, továbbra is emelkedtünk szépen. Itt már inkább a folytonos felfelemenetel volt megterhelõ, nem a dõlésszög. Valamint az, hogy az út helyenként már elég sáros is volt, köszönhetõen az erdészeti jármûveknek. A monotonitást az enyhe hullámvasút is oldotta. Egy erõteljesebb lejtõnél jobbra kitekintve egy másik településre láthattunk rá (Prakovce – Prakfalva), azonban elsõ ránézésre simán Gölnicnek gondoltam volna, mind a fekvése, mind a panelházak alapján.


Bálint már beharangozta, hogy a kellemes szekérútnak egyszer ideiglenesen búcsút mondhatunk. Így is lett: éles balkanyarral felcsörtettünk egy útnak alig nevezhetõ, idõnként szinte láthatatlan ösvényen. Nem kifejezés, hogy be volt nõve. A cipõink újabb mosáson mentek keresztül. Hogy ne legyen elõnye a cipõnek, a felsõruházat is megmosdott a belógó ágaknak köszönhetõen. A mászás kitartóan folytatódott, egészen a hátsó gerincig, ahol ismét szekérútra fordultunk. Az emelkedést mi követhette volna más, mint lejtõ: legurultunk a S sáv becsatlakozásáig. Betonon emelkedtünk a Chata Izbica felé, ahol is a S balra tért, egyenesen a Chata Erikához. A szlovák túrafilozófia lehetõvé teszi, hogy ne szigorúan ragaszkodjanak a résztvevõk az útvonalkövetéshez, így nem csoda, hogy épp az orrunk elõtt fordult balra egy helyi páros. Neheztelni rájuk nem volt értelme, hiszen náluk ez a szokás.


Mi azonban továbbra is a K sávon haladtunk, emelkedve természetesen. Kissé feljebb várt egy újabb elágazás, egy másik S jelzéssel, ami viszont már nekünk kellett. A K sáv egyenesen a Biely Kamenre ment, ez is „kispistázás” lett volna, így ez részünkrõl szóba sem jöhetett. Így jelzésváltás, és enyhe lejtõ a S sávon. Az elõnye ennek a szakasznak az volt, hogy a tekergõs út követte a szintvonalakat, így legalább extra hullámvasutazásban itt nem kellett élvezkedni. Idõnként rákezdett az esõ, de csak néhány pillanatra. A völgybõl szép kis felhõfoszlányok kúsztak felfelé. Az Érchegység fõgerincére azért mégis tisztességes mászással jutottunk fel, Bálint „sétálva”, én lassabban. Fent a gerincen ajándék pihenõ és friss forrásvíz várt. Valamiért éreztem én, hogy már itt bõven megvan az a szintemelkedés, amit a teljes távra megadtak a rendezõk..


Bálint számára már bõven „déja vu” érzés következett, õ ugyanis már sokszor járta ezt a fõgerincet. Mondanom sem kell, õ „élõ GPS-ként” jelezte a követendõ utat. A forrástól a Biely Kamenig tartó rövidke etap volt számomra a halál. Elvileg nem olyan vészes, de már nagyon nem esett jól ez az emelkedõ. A levegõ pedig friss volt, 1000 m felett. Fújdogált a szél, és bizony helyenként már a ködöt felhõnek éreztük, kellõen hideget is produkált. A gerinc emelkedõje tele volt kidõlt fával, amit kerülgetni kellett. Évek óta itt lehettek már ezek a fák, mert jól kijárt kerülõutak jelezték, hogy miként mellõzhetõek a terepakadályok. Biely Kamen után már alig volt jelentõsebb szint vissza, legalábbis egyhuzamban. Ennek örömére magasabb tempóra kapcsoltam, Bálint nagy örömére.


A Chata Erika továbbra is zárva volt (állítólag hosszú ideje így áll, üresen), a pont nem is itt várt bennünket, hanem a Katka teázóban, kicsivel arrébb. Nagyon jól esett a finom tea, valamint a ropogtatnivalók. Majdnem este 6 óra volt már ekkor, érezhetõen hûvösebb lett, bár ez inkább a felhõk közt való haladásnak volt betudható. Ahogy kiléptem a Teázóból, megcsapott a hideg, kifejezetten vacogtam. Részben emiatt is, most már tempós „sétába” kezdtünk. Jó érzés volt az egyértelmû lejtmenet, amit csak idõnként „zavart meg” egy-egy rövidebb emelkedõ. Ezek közül a legnagyobb egybeszint is belassítás nélkül megoldható volt.


Az események most már gyorsan peregtek: hirtelen eljött Chata Lajoska, ahol csak apró szusszanásra (és pecsételésre) álltunk meg. Jahodná elõtt a két apróbb, de nem laza emelkedõ kicsit meglepett. Késõbb aztán a sípálya mellett egy szép lejtõn gurultunk le. Jahodnától már öröm volt az élet: jólesett a haladás, szinte semmi emelkedés, kellemesen járható, kifejezetten szép erdei utak. Az utolsó jelzéselágazás táblánál (pod Kamennym hrbom) vettük elõ a lámpát, azt is csak azért, hogy ne bukjunk el a köveken illetve ne lépjünk feleslegesen pocsolyába. Bálint már elõre szólt, hogy a cél nem biztos hogy a rajthellyel egyezõ lesz, és a kocsmába kell majd lemennünk. Próféta szólt belõle, valóban így is lett: egy helybeli erõsítette meg a dolgot, aki épp akkor ért fel a buszfordulóhoz a célból.


A célban megkaptuk a kitûzõt, kellemesen elbeszélgettünk a magyar (ám kassai) fõrendezõvel. Az idõnk végül 18:30 lett, ami végül is nem olyan rossz. Bálintnak hatalmas önfegyelem kellett, hiszen õ tudott volna lazán 2-3 órával is jobbat, ha nem kell rám várnia.


A céltea, valamint a célnasi után a megrendelt gulyást elfogyasztottuk a kocsmában, amit kiegészítettünk némi sült kolbásszal. Étkezés után visszamentünk a tombolajegyeinkkel a rendezõséghez. Bálint sajnos nem nyert, az én 2 jegyem közül az egyik viszont igen.


Túl sokat nem idõztünk ezután, bár a felkínált helyi tömény lélekerõsítõbõl még húztunk egyet. A szálláson összesen öten maradtunk ott másnap hajnalig, így nem volt komoly horkoláskoncert. Furcsa érzés volt, hogy az elõzõ napi 2 óra után most már 5 órányit is aludhattunk. Kényelmes pakolás után kisétáltunk a buszhoz, ami nem közvetlenül vitt le a pályaudvarhoz (szemben a korábbi évekkel). Villamosra kellett átszállnunk, nem túl bõ átszállási idõvel. Minden klappolt, kényelmesen elértük a Hernád IC-t. Az idõ meglehetõsen leromlott addigra, csúnya sötét felhõkbõl elég intenzíven kezdett el esni az esõ. Jó érzés volt mindezt vonatablakon keresztül élvezni. Már csak egyetlen kérdés volt: Miskolcon bevárja-e a gyorsvonat az IC-t. Szerencsére igen, bár ez csak a leszállást követõen, az információs tábla megvizsgálását követõen lett nyilvánvaló számunkra. Egy utolsó sprint (nulla pontért), és végsõ megnyugvással dõlhettünk hátra az ülésen. Mindezek örömére fenékig kiittuk a Kofolát.


Nagy felfedezés volt számomra az Érchegységnek ezen szeglete. Amellett, hogy fizikailag is kihívásnak mutatkozott a túra maga (12 éve nem mentem százast), végig nyitott szemmel figyeltem és csodálkoztam rá a szépségekre.


Szint- és távadatok kapcsán csupán az elõbbirõl tudok nyilatkozni: a mapy.hiking.sk oldalon lekövetve a kellõen felnagyított útvonalat, nekem 3900 m jött ki. A távra én is kíváncsi volnék.


Mindösszesen 30-an indultak a százas távon, ebbõl Bálinttal mi ketten magyarok. A résztvevõk közül többen jöttek Pozsonyból, lévén hogy érintettek voltak a „Super Dialkoplaz” mozgalomban.


Valamikor mindenképpen visszatérek az Érchegységbe, mert a Rozsnyó-Kassa változat is nagyon érdekelne. Addig is tartogatom magamban mindazon emlékeket, amelyeket a túra kapcsán összegyûjtöttem.


Köszönöm Bálintnak, hogy képes volt lelassulni hozzám, valamint a sok sztoriját, amit útközben mesélt! Nem beszélve arról a sok-sok tapasztalatról, melynek segítségével gyerekjáték lett a teljesítés.


Köszönöm a rendezõség munkáját!


Jövõre 30. rendezés…


 

 
 
 Túra éve: 2009
kekdroidTúra éve: 20092009.06.22 10:55:20
megnéz kekdroid összes beszámolója
Érchegységi Százas
Rozsnyó – Kassa

Integetek még egy kicsit a távolodó autó felé, aztán követem Kerek repkényt és Vándor Csillagot a rozsnyói magyar iskola hátsó bejárata felé. Némi bizonytalankodás után találtuk meg csak a rajthelyként és szállásként is funkcionáló intézményt, de a túra sárga papírra nyomtatott emblémája rávezetett a helyes megoldásra. A három jelenlévõ rendezõ közül az egyik hölgy enyhe akcentussal, de beszél magyarul, rögtön tanácsolja is, hogy a kommunikációs problémákat leküzdendõ, töltsük ki magunknak a pecsételõs lapot és arról fognak beregisztrálni – a többiek adatait õk veszik fel maguknak. Így is teszünk, kiszemeljük a tornaterem bejárattal átellenes sarkát, lepakolunk és gyorsan elintézzük a papírmunkát (név, ország, város, születési év). Kimegyünk, amíg sorban állunk, Vándor Csillag lepecsételi a magával hozott igazolófüzeteket mindenféle mozgalmakhoz, Rozsnyó ebbõl a szempontból ideális rajthely. Sorra kerülve Repkénnyel együtt nevezünk, kérdezik, kérünk-e a célban majd meleg ételt, tombolát. Igenlõ válasz után átírják az adatainkat, aztán vissza az alvóhelyre. Negyed tízkor jön a hölgy, hogy rövidesen lámpaoltás, reggel ébresztõ negyed háromkor. Alig bírok elaludni, fülledt, meleg a levegõ, ráadásul a biciklisek lámpaoltás után térnek vissza betevõ kocsmázásukból és felébresztik majd' az egész tornatermet.

Miután alszom vagy két másodpercet – ennyinek tûnik, de próbálom azt a látszatot kelteni magam elõtt, hogy több volt – felkapcsolják a hideg, fehér fényû lámpákat. Felrángatom magamra a nadrágot, a cipõt, Repkénnyel megreggelizünk. Közben kíváncsian nézem, hogy az ottalvók többsége, rajtunk és a kerékpárosokon, valamint néhány, még jóízûen durmoló sporttárson kívül már fél háromkor kimegy a terembõl, indulásra készen. Mi is elkülönítjük a túraholmit a depózandó dolgainktól (azt mondták este, hogy a csomagjainkkal Stószfürdõnél találkozni fogunk, ez amolyan rendezõi depó), megkapjuk a rajtidõt és útravalóul egy pohár teát. Itt jegyezném meg, hogy pohárként joghurtosdobozokat használnak és miután megittuk a teát, visszakérik, jó lesz legközelebb is. Helyes hozzáállás. Három óra öt perckor aztán kilépünk az iskolából, kint párás, fülledt meleg van, itt még örülök is, hogy a depócsomagba raktam a pulóvert, legalább nem cipelem fölöslegesen. Tipp alapján lemegyünk a patak mellé, egyetlen iránymutatónk az, ami megmaradt a fejünkben az efemm által küldött térképrõl, valamint a rendezõi útmutató: Szkaliszkóig a zöld sávot, onnan a célig a piros sávot kell követni. Térképet nem adnak, útleírás nagy vonalakban van, felsorolva kábé annyi pontot, amennyi a túranaptárban van. Viszont mindezt magyar nyelven, nagy piros pont jár érte. Fel vannak írva az ellenõrzõpontok nyitvatartási adatai is, ebbõl kiderül, hogy a szintidõ 22 óra, a cél bezár 01:00-kor, legalábbis a papír szerint. Érdekesség, hogy az egész túrán van 4, azaz négy darab ellenõrzõpont, de a résztávokat, szinteket nem írták oda, sõt, amikor kérdeztem Stószfürdõn, hogy körülbelül hány kilométernél járunk, azt a válasz kaptam, hogy körülbelül a felénél. Jó, legyen a fele. (Kicsit elõrébb van, mint a fele.)

Tehát patak, itt látjuk meg az elsõ zöld sávot, példásan vannak a jelek felfestve, eltévedni, ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz. Kisétálunk az alvó Rozsnyóról, át a szintén alvó Csucsmán, csak néhány álmatlan kutya ugat meg, õk is csupán a tisztesség kedvéért. Csucsma után kezdõdik a folyamatos és helyenként elég masszív emelkedés Nagy-kõ (Szkaliszkó) felé, csodaszép bükkerdõben hajnalodik ránk, óriási, vén fák között visz a szürkületben kísérteties út. Kell is kapaszkodni rendesen, örülök, hogy Kerek repkénnyel mindketten hoztunk túrabotot, a kar besegít a lustaságban eltunyult lábaknak. Ahogy egyre magasabbra megyünk, úgy tárul fel némi halvány kilátás nyugat felé a hegyoldalból, a levegõ párás és nehéz, de látszik, hogy már egészen magasan vagyunk. Sajnos az is látszik, hogy a hegygerinc, amire éppen kapaszkodunk, a széltõl kavargó felhõgomolyagba bújt és vélhetõen semmit nem fogunk látni fentrõl. Az egyhangúvá váló mászást kicsit színesíti, hogy becsatlakozik egy sárga sáv jobbról, innen már csak fel kell lépdelni néhány nagyobb kövön és egy meredek parton és már meg is érkezünk a Volovec menedékházhoz. A fedett teraszon minden helyen ülnek, az egyik résztvevõ mutatja a bélyegzõt, önkiszolgáló ponton vagyunk, mert pontõr nincs. Mivel üres széket nem látunk és fáradtak sem vagyunk, nem pihenünk meg, hanem kimegyünk és folytatjuk a kapaszkodást a Nagy-kõ csúcsa felé és belegyaloglunk a felhõbe. A hegytetõ elõtt megelõz egy hölgy sporttárs, akire „kutyás lány”-ként hivatkozunk, a kutyája fajtáját nem tudnám megmondani, mert egyáltalán nem értek hozzá, de érdekes módon az eb Repkényt és engem békén hagy, pedig nálunk bot is van, de Vándor Csillagra fenyegetõen morog, a gazdája úgy rángatja tovább. Innen rövidesen felérünk a Nagy-kõre, rettentõ erõs szél fúj, mindannyian felvesszük a kabátot, ami idáig csak pihent a táskáinkban. Ez a túra legmagasabb pontja, 1285 méteren vagyunk fent, kár, hogy ilyen ronda az idõ. Iszunk néhány kortyot a megérkezés örömére, megállapítjuk, hogy a tényleges csúcsra, ami egy két-három méter magas sziklaalakzat, semmi értelme felkapaszkodni. Rátérünk a piros sávra, a „cesta hrdinov SNP”-re, a szlovák hosszútávú vándorútra, ezt kell követni a célig. A gerincen továbbmenve fenyvesbe érkezünk, az ösvény a gerincen vezet, széles nyiladékon, áfonyásban, kár, hogy még nem érik. Kerek repkény valahol itt tér ki elõször technikai jellegû szünetet kérve, ezt megismétli a következõ pár órán keresztül még sokszor. Egy ilyen pihenõnél elõz meg, még ezen a hegygerincen egy kis csapat, akiket még sokszor látunk az út során. Négyen vannak, ebbõl hárman debreceniek, egyikük kassai. Kérdezik, hogy mikor elõztük meg õket, mert õk háromkor indultak és nem is láttak a rajtban. Mondjuk, hogy nem sokkal utánuk indultunk és a háznál elõztünk, beugrik, hogy láttam a társaság hölgy tagját és a kassai sporttársat is. Amikor megérkezik a bozótos felõl Repkény, gyorsan köszönnek neki is és elszaladnak a lejtõn.

Iszunk pár kortyot, hideg a víz, de muszáj, mert a tizenöt fokos idõben is veszít folyadékot az ember, csak nem olyan feltûnõen. Aztán megyünk tovább, irány a Dénesi-hágó (Úhornianske sedlo), itt találkozik a túra elõször mûúttal és innen lehet jó sokat rövidíteni Stószig. A hágó elõtt, ahogy folyamatosan hullámzó úton, lassan ereszkedünk lefelé, kisüt egy kicsit a Nap és csodaszép kilátás tárul elénk észak felé, amikor néha átvágunk egy-egy mezõn. Két helyen is van útelágazás, egyszer a Rozsnyó-Korompa közötti kék sávval, egyszer a Szomolnok felé vezetõ sárga sávval találkozunk. Az elágazások jelentõségét az adja, hogy itt tudjuk ellenõrizni, hogy mennyi idõvel számoljunk. Érdekes, hogy a terepen megadott kalauzidõ általában kevesebb, mint amennyi a térképen szerepel, valamint, hogy ha lefelé haladunk, akkor éppen, hogy tartani tudjuk, de felfelé inkább hozunk rajta. A hágó elõtt megelõz a kerékpáros csoport, jó utat kívánnak, kedvesek, vidámak még akkor is, amikor az egyik társuk nagy lendülettel beledõl az áfonyásba. A hágónál aztán utolérjük õket, sõt, a piros sávon hamarabb tovább is indulunk, de nem látjuk viszont egyiküket sem, nem elõznek vissza. Újabb emelkedõ következik, örülünk, hogy aránylag kitisztul az ég, halványan süt a nap, de a szél annál erõsebb lett. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok felhajtani a kabát kapucniját, mert már kezdem nem érezni a fülemet. Folyamatosan felfelé megyünk, elérünk egy-egy lokális maximumot az úton, aztán hirtelen lemegyünk egy nyeregbe, hogy újra felmehessünk egy magasabb pontra. Ennek a hullámvasútnak a tetõpontja a Pipitka oldala, az út nem visz fel a csúcsra, de egy tábla megemlékezik a magasságunkról, újra 1200 méter fölé érkeztünk. A táj jellege nem változik, fenyves vált fenyvest, néhol bükkfával vegyítve, valamint az út szélén az elmaradhatatlan áfonyás. Még a tetõ elõtt volt egy trükkös jobbkanyar, a fára festett nyilat 90°-os kanyarnak kell értelmezni, mert bár az odáig követett földút is enyhén jobbra kanyarodik, mégsem azt kell követni, hanem át kell menni az alig letaposott susnyáson. A Pipitka után végül mégsincs vége az emelkedõknek, újra kaptatóra érünk, Repkény néhol pihenõt kér, kár, hogy kevés sós étek van nálunk, legközelebb jobban figyelünk majd erre. Rövidesen újabb hegytetõre érünk, itt még szép idõnk van, kár, hogy a csúcs sûrû erdõben áll, alig vesszük észre a táblát, hogy mi bizony felértünk az Osadník tetejére. Vicces látni, ahogy a debreceni csapat, ahogy közeledünk feléjük, gyorsan felcuccol és továbbsiet, „Jajistenem-csak-nehogy-megelõzzenek”-felfogást követve, ahogy késõbbi mondandójukból kiderül.

Az Osadníkon gyors számolásba fogunk, hogy mennyi idõnk van leérni a Stószfürdõ feletti Mária-kápolnához, mert a pont bezár 12:30-kor és mi éppen, hogy oda fogunk érni, ha nagyon sietünk. Úgyhogy elkezdünk nagyon sietni, szerencsénkre innen majdnem végig folyamatosan lejt az út és csak egyetlen helyen bizonytalanodunk el, egy erdõirtásnál, ahol hirtelen megszûnik az ösvény is és sem jelzést, sem csapást nem látunk. Repkény felderítõ ösztönei szerencsére jól mûködnek és sikerül meglelni a helyes utat, sietünk tovább a pontra. Ahogy megyünk, kezd beborulni az ég és felerõsödik újra a szél, sõt, elkezd esni az esõ, ami eléggé lelohasztja a jókedvemet. A pontra érve halljuk, hogy „Megérkeztek az utolsók is!”, ez különös, mert akkor a Volovec-házban megelõzött bácsik és a hágónál megelõzött bicajosok vélhetõen teleporttal jöttek. A rajtból ismerõs rendezõ néni mondja, hogy a csomagokat már továbbvitték (nem lesz pulóver, úgy kell nekem), de ami enni- és innivaló még kint van, az csak ránk vár. Feltöltekezünk csupa egészséges dologgal, van kóla és chips és akad valami mézes-rizses csoki is, ez utóbbi nagyon finom, két pofára tömöm magamba. Repkény elkunyerálja a sajtot is a rendezõktõl, nagyon kedvesek, mert a doboznak még tetõt is kerítenek, hogy kényelmesen tudjuk vinni. :) A zabálás közben megnézem a kápolna belsejét is, zarándokhely lehet, van sok felirat és tájékoztató tábla, érkezik egy néni, gyertyát gyújt, imádkozik és továbbmegy. Kicsit elszégyellem magam, hogy mi meg itt eszünk-iszunk. Bõven pontzárás után továbbmegyünk, a rendezõ hölgy ellát csupa okossággal („Innen biztos lassulni fogtok”), elsétálunk egy piknikezõ társaság mellett. Mosolyognak, egy úriember mond valamit szlovákul, mutatom, hogy nem értek egy szót sem, elvigyorodik, mutatja, hogy inni akarunk-e. Megköszönöm, de elmutogatom, hogy Kassa még messze van és az idõnk kevés, úgyhogy most nem kérnénk pálinkát. Leereszkedünk Stószfürdõre, annak is a felsõ végébe, impozáns villa tornyosul a kis falu fölé. Itt, a falu egyetlen utcájának a végében újabb tájékoztató táblát találunk, valamint egy térképet, Repkény befotózza, kár, hogy ez az Érchegység nyugati részét ábrázolja és nem a kassai felét.

Újra emelkedõ következik, jó meredek út visz fel a mûúthoz, ezt keresztezzük és még feljebb mászunk. Az emelkedõ a vége felé közeledve egyre szelídebbre változik és ott, ahol a tábla szerint a Lastovièi vrch felé tehetnénk kitérõt, megállunk uzsonnázni és gyönyörködni a kilátásban. Alattunk a Bódva völgye és azon túl Szlovák-karszt lapos fennsíkja terül el, azon is túl pedig már az Aggteleki-karsztvidék hegyei látszódnának, ha nem ülne rajtuk sûrû felhõ. Felettünk sem éppen tiszta az égbolt, de szerencsére szélvédett helyet találtunk a pihenõhöz. Evés után indulunk is tovább, leereszkedünk a Jedlovec-hágóhoz, innen pedig egy kis emelkedõ után még lejjebb, oldalt tálka jelzés mutatja a forrást. Ott, ahol a piros sáv nekimegy egy emelkedõnek, ahol 290 métert megyünk fölfelé olyan 1500 méter távolságon, újra találkozunk a debreceni sporttársakkal, a társaság hangosabbik tagja nagyon forszírozza a lábfájás témakörét, de megint el kell, hogy keserítsük, mert igazából egyikõnknek sincs semmi baja. Inkább nekivágunk a kaptatónak, sûrûn megállókkal, levegõ utáni kapkodással. Az egyik pihenõnél diadalmas mosollyal újra megelõznek, mi inkább elmajszolunk néhány darabka sajtot, mielõtt követnénk õket. A Zsivány-sziklára felérni viszont nem akkora öröm, mint amekkorának vártam: nagyon erõs szelet kapunk az arcunkba, ráadásul, szokás szerint, semmit nem látni, elkezd esni az esõ a felhõben. Ebben az esõben talpalunk tovább a Kloptány csúcsára (1153 m), kerülgetjük a kidõlt fákat, ha nem lehet rajtuk átmászni, csurom víz minden, pillanat alatt átázik a vékony nadrágom. A komfortérzetem valahol egy bánya mélyén pihen, fõleg, hogy a vizes aljnövényzet jótékony hatására a cipõm is csurom vizessé válik, benne a zokni szépen felduzzad, várom, mikor köszönnek be a vízhólyagok – nagy meglepetésemre aztán ez az egy dolog nem következik be. A Kloptányon kilátó magasodik a fák lombkoronája fölé, ez nem annyira érdekes most, hogy a látótávolság nincs száz méter, de a kilátó aljában egy kicsi esõház áll, fedett, szélvédett, és pont belefér hét ember: mi hárman és a minket elõzgetõ négyesfogat.

Itt hosszabban beszélgetünk, a csapat kassai tagja, Julián rutinos túrázó, õ kíséri a három elsõbálozó debrecenit, akik bevallásuk szerint még nem gyalogoltak eddig 10 km-nél többet egyhuzamban. Ahhoz képest, nagyon jól mennek (végül 22 óra 15 perc alatt érnek be, szerintem csudajó idõvel), kár, hogy egyikük azt hiszi, hogy ez valami verseny és láthatóan szörnyen irritálja, hogy egy Kerek repkénybõl, egy Vándor Csillagból és egy Kékdroidból álló társaság mosolyogva utoléri õket. Kérdezi, hogy szoktunk-e Szlovákiában túrázni, nos, én most vagyok elõször itt teljesítménytúrán, Repkény volt már egy Kojsói 25-ösön, Vándor Csillag pedig a két évvel ezelõtti Érchegységin, ami akkor körtúra volt. Azért Vándor Csillag megjegyzi, hogy annyira rutintalanok nem vagyunk, mert szoktunk néha hosszú túrákra otthon is menni. A srác láthatóan elképed, hogy Magyarországon is vannak hosszú teljesítménytúrák. :) A pihenõ alatt rájövök, hogy a mindenhol jelen lévõ vízmennyiség ellenére semmi bajom, lábam, hátam, fejem nem fáj, izomlázam nincs, csak az esõ, csak az ne esne. Fél ötkor indulunk tovább a hangulatos esõházból, még mindig szakad a víz, ha nem felülrõl ázunk, akkor alulról, a növényzet hathatós közremûködésével. Julián eligazít, hogy innentõl nagyon sokáig lejtõn megyünk és valóban, egy órán keresztül egy centi emelkedõ sincs, ráadásul az esõ is eláll. A szél viszont megint fúj, jó erõsen, olyannyira, hogy megszárad a kabátom és jórészt a nadrágom is, viszont ezalatt rendesen átfázom. A jól járható, néhány helyen példásan kitisztított úton lassan, de biztosan elszakadunk a Julián vezette társaságtól, sietségünk oka, hogy állítólag a Katka teázó bezár hatkor és arra, hogy odaérjünk idõben, nagyon kicsi az esély. Pedig tényleg kilépünk, próbáljuk visszahozni az elején elvesztett idõt, kicsit keveslem, hogy ekkora szintkülönbségekkel kb. 70 kilométerre 14 órát adnak, de ez van, a rendezõ szava szent. Nem is nagyon figyelem a tájat, fõleg, mivel nem látszik semmi érdekes, fenyõerdõben haladunk, többnyire széles földúton, majd az Erika menedékház elõtt már aszfalton. A mûútra való kiérésnél van egy emlékmû, a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére, lefotózom, aztán igyekszünk tovább, lélekben felkészülve arra, hogy a teázó már nem lesz nyitva. A jó állapotban levõ, de mégsem üzemelõ Erika háznál készítünk néhány fényképet igazolásképpen, hogy valamivel mégis bizonyítsuk, hogy legalább itt jártunk. Továbbmegyünk, a Kojsói-tetõ felé vezetõ úton, de a hegycsúcsot most kihagyjuk, egyrészt a látási (nemlátási) viszonyok, másrészt az idõhiány miatt. Már szinte nem is reménykedem, hogy pihenhetünk, amikor Repkény megszólal, hogy lát két autót és fény is van. Diadal! :) Nyitva érjük a házat, pedig a pont már háromnegyed órája bezárt hivatalosan, bemegyünk, õszintén lelkesen fogadnak, teát kapunk és amikor kérdezzük, hogy valami meleg étel van-e, szinte sírunk az örömtõl, hogy van lencseleves. Még akkor is, ha fizetni kell érte. Levesnek utoljára ennyire Galyatetõn örültem, a LeFaGySz-on, az állapotom is hasonló, csak akkor hidegebb volt kint (igaz, hogy cserébe nem volt köd). Bekanalazzuk, az egyik bácsi kérdezi, hogy ugye, ilyen jót még Pesten sem adnak? Biztosítjuk, hogy nem, aztán szûk félóra elteltével továbbindulunk, mert még világosban – már ha nevezhetõ az ég világosnak – oda akarunk érni a következõ pontra, ami a kalauzidõ szerint még két óra.

Kifelé menet találkozunk az éppen érkezõ debreceniekkel, biztatjuk õket, még a nagyhangú srácot is megviselte kissé az idõjárás, már csak egyszer kérdezi meg, hogy fáj-e a lábunk. Innentõl Vándor Csillag elmondása szerint szinte végig lejt az út a Lajos-menedékházig. Lesietünk a sípályán, örülünk, hogy leérünk a felhõ alsó szintje alá, mert a mellettünk lévõ hegyoldalra így csodaszép kilátás nyílik. A távolban elkezdem keresni Kassa fényeit, mert tévesen úgy emlékszem, hogy már nagyon közel vagyunk, ekkor emlékeztet Repkény, hogy Julián elmondása szerint a teázótól nagyjából 25 km még a cél. Arra hat órát számolva pedig beérünk még szintidõn belül, még a sötétedés miatti lassulást is beleszámítva. Nagyszerû. Addig is, gyönyörködöm a néhol megnyíló erdõn túli kilátásban, ahogy a láthatár keleti vége lassan szürkéssé válik, de a besötétedésre még jó sokat kell várni. Ezt az idõt ki is használjuk, némán baktatunk elõre, lassan már csak az eligazító tábláknál fotózva, vagy ahol váratlan-véletlen szebb kilátás bukkan elõ a fák közül. Így érkezünk meg a chata Lajoškához, ami a Volovec-házhoz hasonlóan önkiszolgáló pont, a ház saját pecsétjét kapjuk meg, és végre, ide már úgy érkezünk, hogy benne vagyunk a hivatalos pontzárási idõben. Ennek örömére veszek egy csokit, Repkénnyel ketten elmajszoljuk, aztán sietünk tovább. Nem sokkal azután, hogy elindulunk, egy borz bukkan fel valami ötven méterre elõttünk az úton. Csak reméljük, hogy hárman elég sokan vagyunk ahhoz, hogy elszaladjon, nem hiányzik, hogy a hátralevõ távot borzpermettõl „illatosan” tegyük meg, nem is beszélve a hazaútról. Szerencsére, ahogy közeledünk, bemegy az út menti csalitosba, majd amikor már közel érünk hozzá, egyszerre átszalad az úton a túlsó bozótba. Ekkor kezdünk el beszélni a medvékrõl, csak azért, hogy hangulatot teremtsünk, ennek az az eredménye, hogy már látom, hogy néhány újság gyorshírben lehozza: „Három magyar turista medvetámadás áldozata lett”. Elhessegetem a gondolatot, inkább sietek a lányok után, Vándor Csillag megy elöl, õt az a gondolat gyorsította fel, hogy nemsokára beérhetünk.

Azért annál még többet kell menni, nézzük a sötétedõ égbolt alatt a szélben hajladozó fákat és a törzseiken fel-felbukkanó jelzéseket, elõkerülnek a lámpák, leszáll a sötétség. Van valami hátborzongatóan izgalmas abban, ahogy menetelünk az éjszakában, néha elhaladunk egy tábla mellett, ahol a turistajelzések színe fényesen világít, aztán megyünk tovább és a lépteink, légzésünk zaját elnyomja a lombok hangos zúgása. Néhány magasabb ponton fények látszanak a távolból, felteszem magamnak a kérdést, hogy az már vajon Kassa-e, de mindig csalódnom kell, mert még mindig messze vagyunk. Próbálok visszaemlékezni a térképre, amit efemm küldött Kerek repkénynek, de már túl álmos és fáradt vagyok, az emlékek összekuszálódnak, úgyhogy csak követem a piros sávot és próbálok nem gondolni a távolságra. Hirtelen kiérünk egy rétre, sífelvonó, adótorony bukkan fel, jobbra térünk, majd rögtön balra, a sípályával párhuzamosan ereszkedünk egy meredek, de jól járható, enyhéní szerpentinezõ lejtõn. Jahodnán vagyunk, halványan emlékszem, hogy valamikor, valaki mesélte, hogy volt itt síelni és milyen jó volt. Az erdõbõl kiérve, mivel másutt jelzést nem látunk, átvágunk a réten – jól tesszük, mert a következõ piros sáv ott van felfestve egy póznára, majd látjuk a figyelmeztetõ táblát, hogy óvatosan kell közlekedni, mert golfpálya is van. Még jó, hogy az éjszakai golfozás még nem divatos. Elsétálunk a síközpont házai felé, a buszmegállóban leülünk, eszünk néhány falatot, felkészülünk a folytatásra, az utolsó szakaszra. Továbbindulás helyett inkább szundítanék egyet, de muszáj menni, mert akkor legalább bent leszünk valahol, ahol nincs szél. Ez meggyõzõ érv, eltrappolunk egy darabig a mûúton, a jelzések néhol az út mentén, oszlopra, néhol a szalagkorlátra vannak festve. Aztán elhagyjuk az országutat és a várt lejtõ helyett megint fölfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, majd megint fölfelé. Minden egyes fölfelé után abban reménykedem, hogy majd onnan már látszanak Kassa fényei, hogy onnan már az utolsó lejtõ következik, hogy olyan gyorsan megyünk, hogy már rögtön beérünk. Aztán már csak abban bízom, hogy nem alszom el, Repkény hasonló állapotban van, csetlik-botlik a köveken, elöl Vándor Csillag úgy megy, mintha kilõtték volna, amikor egy útkeresztezõdésben meglátja a kiírást, hogy Felsõ-Bankó már csak 34 perc (megjegyzés: ugyanezt a térkép 40 percnek írja), elkezd nevetni, hogy rögtön bent vagyunk. Azért odáig még menni kell. Valahol keresztezzük egy magasfeszültségû vezeték széles nyiladékát, erre speciel emlékszem a térképrõl, innen már tényleg közel van a cél.

Végül szinte váratlanul érünk le Felsõ-Bankóra, fél tizenkettõkor. Vándor Csillag mutatja, merre van a bisztró. Az egyik rendezõ viccelni próbál, hogy ez nem az a hely, még sokat kell menni és elsõre még komolyan is vesszük, Repkény valami olyat kérdez, hogy az még hány kilométer. Aztán leesik, hogy ugratnak, bemegyünk a célba, díjazást, gulyást kapunk, érdekes, hogy a díjazás kitûzõ, nem pedig oklevél. Annál jobb. :) Elkanalazzuk a gulyást, Vándor Csillag lecsap a chipses tálra, közben odakint elkezd zuhogni az esõ, tíz perccel azután, hogy beérünk. Megkérdezzük, hogy hogyan lehet eljutni a vasútállomásra, felajánlják, hogy levisznek autóval, mert az még hét kilométer. Ez a táv esõben nem tûnik valami szimpatikusnak, még akkor sem tûnne annak, ha most indulnánk, kipihenten. Negyed kettõkor beérkeznek a debreceniek is, gratulálunk nekik, a hangos srác hitetlenkedve néz, hogy mi már itt vagyunk, Julián viszont odajön, gratulál, e-mail címet kér, hogy el tudja küldeni a képeket. :) Aztán, ígéretükhöz híven, az egyik rendezõ, Babják Nóra – akinek a neve szlovák alakban van megadva a naptárban, így aztán angolul írtam levelet neki, pedig magyar :) – levisz a vasútállomásra, nagy köszönet érte! Itt még várakozhatunk jó ideig, legalábbis amíg meg nem érkezik a Cracovia nemzetközi gyorsvonat (ja, Hidasnémetitõl Füzesabonyig Kistokaj kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll, szép kis „gyorsvonat”), amelyen, ha nem állítanánk ébresztõt, Lõkösházáig biztosan elvinne. :)

Most, hogy visszagondolok a túrára, kettõs képem van róla: gyönyörû útvonal, hatalmas hegyek, végtelen fenyõerdõk egyfelõl, másfelõl pedig esõ, köd, néha viharos szél. Örülök, hogy ott lehettem, de ha a józan eszemre hallgatok, akkor ilyen körülmények között nem megyek máskor. Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vándor Csillagnak, jó volt együtt menni, ázni-fázni, legközelebb remélhetõleg naposabb idõ vár ránk. Köszönöm a fuvart Egertõl Rozsnyóig édesanyámnak, aki, amikor kérdeztem, azonnal rábólintott, hogy elvisz minket, valamint köszönöm a fuvart Babják Nórának, aki megmentett még másfél-két órányi esõben gyaloglástól Kassán. :) Végül, de nem utoljára, gratulálok mindenkinek, aki a hivatalos úton teljesítette a túrát!

-Kékdroid-