Túrabeszámolók

 Palipista 100, avagy a Rákóczi emléktúra emléktúrája

„Alive in the age of worry

Smile in the age of worry

Go wild in the age of worry

And sing Worry, why should I care?”

(John Mayer)

Bár ritkábban járok már százas túrákra, mint „aktív” éveimben, az utóbbi időben azonban rájöttem, hogy úgy negyedévente jólesik egy-egy ilyen a lelkemnek. Nyár elején két részletben végigjártunk minden kéket a Balaton-felvidéken, aztán augusztusban végre eljutottam a hőn áhított Kohász Kék túrára is.

A régen és amúgy ritkán látott Zemplén pedig úgy kínálta magát a visszatérésre, hogy azt vétek lett volna kihagyni, tehát pénteken kora délután vonatra pattantam Veszprémben, hogy cirka hat óra és két átszállás múlva leszállhassak Sátoraljaújhelyen.

Erősen sötétedett már, mire ideértem, már Sárospatakon megcsodálhattam a naplementét, így mire a közeli áruházból kiléptem, teljesen be is sötétedett. Felsétáltam a Májuskút utcába, ahol szinte észrevétlenül osontam fel a padlásra. Szerencsémre még több szabad szivacs is volt, így tudtam válogatni is. Nagyon kényelmes kis fekvőhelyet barkácsoltam magamnak.

A padláson azért már végre többekkel is találkoztam, majd a pakolászás befejeztével lementem kicsit szétnézni, beszélgetni, végül kilenc óra magasságában hálózsákba dugtam magam. Jót aludtam, kipihenten ébredtem, gyorsan összekészülődtem és Géza kiváló bemelegítő pálinkájának minőségellenőrzése után már hét órakor úton is voltam.

A Májuskút utca enyhe lejtője után rögtön egy izmosabb, sziklás emelkedőn melegítettem be a Várhegyre menet. Fent pecsét és szép kilátás fogadott, innen szalagozott ösvényeken kavarodtam le a már ismerős kék kereszt jelzéshez, majd azon tovább a Nagy-Nyugodó nyeregbe. Pecsételtem egyet, ha már itt vagyok és úgyis a kéken megy tovább a túra. A Rákóczi fánál Csutora és Marci őrizték a pontot, majd továbbhaladva hirtelen  ismét egy kutyussal találkoztam: Hopp, ez máris a Cirkáló tanya! Ismét pecsét és még mindig a kék, Makkoshotykáig, ami szintén pecsét- és reggeli pont. Vígh-Tarsonyi Laci őrizte a pontot és a pontőr lányokat. J

Innen a kék tanösvény borzolta az idegeket egy hajmeresztő patakátkeléssel, pontosabban az lett volna, ha a gyorsabb megoldást választom és átszaladok a félig leszakadt hídon. Nos, nem sajnáltam az időt és hamar meg is lett az alternatív átkelési lehetőség.

Hercegkúton ismét pecsétpont és fincsi ananász, majd tovább a szőlők mentén felfelé, ahol javában folyt a szüret. Hamarosan elértem a Rákóczi pirosat, amin – kisebb megszakításokkal – Telkibányáig mentem. Na, innen jött a Rákóczi nosztalgia dömping, ha már túratársam nem akadt az úton, mert senkinek a tempójához nem sikerült csatlakozni, legalább a hatéves emlékekkel jól elszórakoztattam magam. Szóval V. Józsi, üzenem, köszönöm a társaságot – ismét, még ha csak így virtuálisan is.

Az első kitérő a piros sávról a Komlóska fölé magasodó Pusztavár volt, csodás kilátással. A pontot Palipista—izé, Paraipista őrizte, lent Erdőhorvátiban pedig frissítőpont várt. A Stájsz kocsma ismét zárva, ezt már sose tudom meg milyen belül. L

Tovább Regéc felé Julival beszélgetve egy ponton benéztük az amúgy kiváló jelzést, mert egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem a tracken vagyunk. Hopp. Gyorsan sikerült korrigálni, csak párszáz méter a plusz táv, viszont nagyon szép kis sziklás hegyi út vitt minket vissza a pirosra.

A Regéci várhoz érve csak ámultam, hogy mekkora változások történtek, még ha közel se láttam mindent, hisz igazából csak a büféig jutottunk, ahol Julival lecsaptunk az utolsó két Steffl sörre. Nagyon jól esett, így 40 km táján és tudtam venni egy hűtőmágnest is, amint azt a kislányomnak megígértem. J Itt leültem jó tíz percre, hogy meg tudjam inni a sörit.

A várhoz vezető röpke oda-vissza szakasz itt is jó lehetőség volt találkozni kedves ismerősökkel és tudni, hogy közel vannak.

Regécre leérve javítottam a korábban szétázva benyomott OKT pecsétemet, majd a faluból kikanyarodva ismét Rákóczis emlékek rohamoztak meg: szinte most is éreztem és láttam, amint az úton patak folyik velünk szembe, a lábunk alatt. Gyorsan eltelt a Fehérkúti erdészházig hátralévő táv, ami a Rákóczi túráról a mai napig az egyik legkedvesebb emlékem az erdészek test- és lélekmelegítő kedvessége (tea és pálesz) kapcsán. Most frissítőpont volt itt, így szörpit töltöttem és ananászt majszoltam, majd tovább lódultam, hogy a nap utolsó világos perceit elcsíphessem a Sólyom-kőnél és talán még az Amadé várnál is.

Mindkettő sikerült, bár az Amadé várhoz kihívás volt kibotorkálni a sötét erdőből, de megérte. Kassa fényei a távolban, a szomszédos bércek a közelben és egy vadkempingező srác a kereszt tövében. Irigyeltem picit, hogy ilyen csodás helyen éri majd a reggel.

Innen már vaksötétben egy lejtős hullámvasút vezetett Telkibányára, amit patakátkelések és itt-ott világító szempárok tettek izgalmassá.

Telkibányára érve a túra névadója, a Palipista ház volt a frissítő- és depóspont. Utóbbival kezdtem, azaz rögtön felkaptam az ide küldött csomagomat, pólót és zoknit cseréltem, felvettem a hosszúujjú aláöltözőmet és tettem egy tartaléklámpát a hátizsákomba, mert bár szuper az akkus lámpám és a telefon is tud világítani, azért jó ha van tartalék.

Szerelvényigazítás után ettem egy tál paprikáskrumplit, forralt bort és teát is ittam mellé, ami mind olyan jól esett, hogy észre se vettem, el is szaladt egy óra. Hoppá! Kilenc órakor indultam tovább némi zenei támogatással, hogy még véletlen se álmosodjak el, mert akkor sose érek be a célba.

Jól sikerült, mert szinte repültem a Pengő-kőig, majd tovább a Nagy Péter-mennykőhöz, ahol sajnos nem volt semmi esély a kilátásra, éjféltájban. Viszont meglett az egy napon belül legyalogolt 100.000 lépés. Ez a jópofa funkció nekem újdonság, amivel a két hónapja vásárolt telefonom szórakoztat nap, mint nap.

Az Istvánkúti mézeskalácsházikó is egész más volt a sötét éjszaka valóságában, mint a képeken, de szuper, hogy volt itt is egy frissítőpont. Lepecsételtem a kékemet, mert itt is hosszan menetelek majd rajta, bár tudom, hogy jövök még, de itt még volt kedvem hozzá. Innen a szintén sötét és kilátástalan Kerek-kői kitérőt leszámítva eseménytelenül, de legalább (nekem) gyorsan peregtek a kilométerek Eszkála réten és Nagyhután át Vágáshutáig. Pláne, hogy már nem volt kedvem megállni OKT-t pecsételgetni. A vágáshutai ponton újra Vígh-Tarsonyi Laci volt a pontőr, de immár egymagában, térerőtől és világtól elzárva, ami viszont fontosabb, volt a ponton pecsét, sör és paradicsom, más meg nem is kell. J Újfent megvolt a szükséges plusz, ami tovarepít. Ültem itt is egy tíz percet, reméltem, hogy ha többet várok, mire Smaragdvölgybe érek, kivilágosodik. Kellemes emelkedő, majd egy hosszan elnyújtott lejtő és végül egy kellemetlen oldalazós ösvény vezetett Rudabányácska felé, a Smaragd-völgyi pontra. Mégiscsak sötétben értem ide, így a tóból sajnos nem sokat láttam, viszont itt kaptam vérszemet, hogy ha egy órán belül „letolom” a maradék 5 kilométert, akkor 24 órán belül érek célba. No, uccu neki! Próbáljuk meg. Az emelkedő természetesen rendesen belassított, de szerecsémre elnéztem valamit a térképen, és sokkal kevesebb volt, mint amire számítottam, így amikor a házak közé érve még mindig volt egy utolsó púp, már csak nevettem... az a köves lépcső viszont nekem is fájt, de legalább ez volt az első kellemetlen érzés az indulás óta és a cél előtt 200 méterrel ennyi simán belefér. J

A Kovács Villába befutva az első szavam a rajtszámom volt, és válaszul már mondták is, hogy 23:53. Yippee! Vannak még csodák! Felkaptam a csomagom és bevágódtam az első nyitva talált mosdóba. Gyors tusolás, átöltözés és mire kész lettem, a díjazást is átvehettem, a pólóstul, amit persze rögtön magamra is kaptam.

Még bőven volt idő a 7:50-es vonatig, de gyalog talán így is necces lett volna elérni, ezért Wehner Kornél vitt le Julit és engem az állomásra, ahol újabb hat óra vonatozás, két átszállással és egy kis metrózással, de végül délután kettőkor sikerült hazaérnem a zempléni nagy kalandból. Ismét hatalmas sikerélmény volt, köszönet a rendezésért!

Rákóczi 110. Elõször. Egy nagyon személyes beszámoló.

Mindahányan tudtuk, mi vár ránk. De itt voltunk, eljöttünk, elindultunk és persze nagyon élveztük a túrát. Ugye? Naugye! :-)

A túra mottója: az eddigi legkönyebb százasom! Mi? Jól hallottam? Legkönnyebb? Igen! Kivételesen nem hajtottam magam sz@rrá, így pár rövid idegrohamom volt és annyi.

Korán indultunk, kis kómázás az autóban, napfelkelte (gyönyörû!), érkezés Sárospatakra. Nevezés (nagyon nehezen), majd 6-kor rögtön neki is indultunk a távnak Szemán úrral, elsõként rajtolva. Rákóczi múzeum [400m], majd ki és rögtön le a jelzésrõl, dzsindzsa, fel a dombra. Már itt tudtuk, hogy ez a túra nem lesz elkavarás mentes! Láttuk is az üldõzõinket (Bálint és csapata), számítottunk rá, hogy megelõznek majd. Aztán le a dombról, át a fõúton, dombot megkerül, hercegkúti pincesor, majd fel a dombra [5km]. Bementünk Hercegkútra, ott Zoli keresgélt valamit, majd lemaradt. A célban láttam legközelebb. Jöttek mások, beértek, mégis lemaradtak, megelõztek, visszaelõztem, így ment ez Andrással, Gézával, Mónival és Rudival. Pogány kút [7km], ami nem volt EP, de megnéztem, szép kis táborhely. Itt már esett egy kicsit az esõ, de nem volt zavaró, már a legelsõ vadjárásnál kezdett vizes lenni a cipõ, nadrág. Komlóskán [12km] nagy meglepetésemre a ponton találtam Bálintékat, velük tartottam egy darabon, felmásztunk a Pusztavárhoz [14km], gyönyörû kilátás nyílt onnan! Innen lerohanva egy mûúton haladtunk, itt a csapat ellépet, de nem is terveztem, hogy velük menjek végig, sok az nekem. Erdõhorvátiban [18km] még láttam õket, de folyamatosan távolodtak, de a másik csapat tagjai folyamatosan fel-fel tûntek. Innen egy hosszú szakasz következett, utolért András, tempósan haladtunk, majd Géza is és végül Móni és Rudi társaságban értünk fel a Regéci várhoz [29km]. Két km lerohanás, majd frissítés. Itt még mindig sikerült megcsípni Bálintékat, de komoly tempóval hamar elléptek. András és Géza pedig hamar utolért, együtt is haladtunk a Sólyom-kõi pontig [38km]. Bizonyára szép a kilátás, de itt épp nem volt szerencsénk, egy felhõben dekkoltunk, nem mutatott túl sokat. Elsétálgattunk szépen Telkibányáig [47km], itt sikerült újra találkoznom Bálintékkal, de indultak, így én sem pihentem, mentem. Közel féltávnál még minden nagyon jól haladt, hoztam a kívánt tempót. Aztán jött az esõ. Eddig is esegetett már, de még a kabátot sem vettem fel. De itt már nem lehetett vacakolni! Eddigre mindenki megelõzött és csúnya kavargás vette kezdetét a durván szakadó esõben, hogy valahogy, nagy nehezen, de végre eljussak a Fehér Holló kulcsosházba [57km]. Hát igen, ha tartottam volna Bálinték tempóját, talán meg sem ázom. Kb itt úszott el az 5,5-es átlag. Mármint szó szerint. Innen Füzér [62km] már csak egy ugrás, de amit odafele láttam...! Hát igen, ilyenekért szeret az ember fia túrázni: kijövök az erdõbõl és azonnal arcba a füzéri domb rajta a várral! Megdöbbentõ látvány volt! Persze, a második gondolatom ez volt: "De ugye oda nem megyünk föl?" Bejött a pogi, indulás a Milicre! Az eddigi piros sáv jelzést most kék keresztre, majd az OKT jelzésére cseréltük, szépen, hosszan, kitartóan felfelé. Országhatár, harátkövek, kis hullámvasút, majd valami elképesztõ küzdelem árán végre fenn voltam! Nagy-Milic [70km], itt sem jártam még. Látványtalan. De azért jó volt megérkezni. Irány le. Sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp, de még így is meglepett az ereszkedés! Meredek, köves és a felázástól igen csúszós terep, kábé gyökkettõvel jöttem lefelé. És ez még csak a kezdet volt! Pár perc ereszkedés után már hömpölygõ patakokban vezetett az út, csöppet sem könnyítve a haladást! Bizony eszembe is jutott egy diszkós csajozós duma, mikor a hím egyed a Homo Erectus érzelmi fejlettségi szintje alatt valamivel, felteszi a kérdést a nõstény egyednek (A "Teccõ gecó, kõ kóla" folytatásaként): "Osztán.... szo*ol-e?". Igen! Jött a válasz legbensõbb hangom felõl, hiszen, nem nagyon volt más jelzõ, ami érdemben kifejezhette volna ezt az ereszkedést! Késõbb voltak jobb, egész futható szakaszok is, majd szintben haladó, minimum rüsztig vízben gázolós tocsogások, nagyjából túrakenuval is lehetett volna haladni. Valami parkolóba estem be (megint szó szerint), innen meg aszfaltúton vissza Füzérre. Vége a körnek [74km]. Megint pogi, fejlámpa elõ, a tempó átértékelése, s bizony látom, ebbõl még az ötös átlag is keményen küzdõs lesz, egyre csak lassulok. Füzér után jött a kedvenc patakátkelésem: egy rúdugrás szerû átlendülés után bal lábbal mégiscsak térdig csobbantam a patakba. De nem zavart igazán, tovább! Füzérkomlósig egész korrekt volt az út, utána meg az õsdzsindzsa következett. Ezt sokan ismerik, de valószínû, hogy többen nem és õk jártak jól! Ráadásul ez az OKT útvonala is! Finoman szólva bizarr, durvábban fogalmazva brutálszar! Ettõl függetlenül ezen is túl kellett esni. Kisbózsva aztán Nagybózsva [84km]. Már vártak: a dzsindzsában leelõzõ Annáék informálták a pontõröket közeledtemrõl. Itt leültem kicsit, dumálgattunk, regenerálódtam, ittam egy sört (mégsem kellett volna). Innen hosszú és még akár unalamsnak is mondható szakaszok következtek, Kishuta, Nagyhuta, aszfalt. Nem zavart igazán, Kishután egy szimpatikus krimó teraszán elhelyezett padra kuporodtam, mintegy arra várva, hátha utolér Zoli, hiszen annyira lelassultam, hogy van rá esély. Még a villogómat is kiraktam, hogy feltûnõ legyen. De egy lélekkel sem találkoztam, nem jött senki. Aztán felpattantam, továbbindultam. Nagyhuta elõtt valami állat morgott rám a sötétbõl, de hogy mi lehetett... Sosem tudom meg. A botok összecsapásának zajával sikerült elijesztenem. Vágáhután [95km] csak OKT pecsételés volt, ember sehol. Nagyon nyomasztó volt. És ez így ment a Rákóczi-fáig. Persze, útközben megtévesztett a track, lecsúsztam a jelrõl és jóféle kis erdõnátvágós mókával jutottam vissza a kijelölt ösvényre, aminek nagyon örültem, mert ott legalább nem volt irgalmatlan köd. Feljebb öt méternyire is alig láttam el... Aztán a Rákóczinál [102km] jött három túratárs. Beszéltünk pár szót, pirkadt is, egész jó lendületet kaptam. Volna, ha nem pont akkor pukkan el egy hólyag, észveszejtõ fájdalom követte. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, talán hatott is, mert fél óra múlva a bicegést erõltetett menetre bírtam felváltani. Kiszámoltam, hogy van még esélyem beérni 25 órán belül, ha belehúzok. Még a segítõkész hármast is utolértem a tengerszemnél [107km], innen meg lefutottam a vízmosáson keresztül. Meglepett, hogy összefutottam a Varjas párossal, kissé õk is meg voltak zuhanva. Kb 2,5 km-rel a cél elõtt aszfaltra értem, mentem, mint a gép, és végül 6:30-ra beértem a célba. Huszonnégy és fél óra. Nem semmi élmény volt, azt mondhatom!

Tehát 112km, 3400m szint, 24:30. Meglett a gyengécske 4,5-es átlag, de legalább nem stresszeltem magam. Sok tapasztalatot gyûjtöttem és mégtöbb sebet, hólyagot a sarkamra. De jó lesz így a Kinizsi! :-D







 

 Sziasztok!

Egy kicsit csúszva,de rá értem össze rakni eme kedves túránk zenés fotóanyagát. :) :

http://www.youtube.com/watch?v=82TpGwXtlRQ

Készült film is a túráról,Tonisz Körtisszel,és Turiszt INÁ-val.

Profi szervezés, örültem, hogy ott lehettem. A 35 km-es résztáv nyomvonala letölthetõ INNEN. Az útvonalleírás pedig letölthetõ INNEN.

 Sok tekintetben emlékezetes túra. Alább a beszámoló.

http://kiazoldbe.blog.hu/2013/05/17/az_utolso_csepp_802

 Vipera-para a Rákóczi túrán. Ez volt a túra NB II harmadik futama. Szuper volt ;)

Beszámoló itt.

 Rákóczi 75

Sárospatak, tornaterem, zuhogó esõ egész éjszaka. Reggel rövid idõre esõszünet. Vacillálás a rajtban: 120-ra jöttem, de ki tudja, mi jön még az égbõl, nem merem bevállalni. Találkozom B.Istvánnal és csapatával, õk a 75-re neveznek, nosza legyen. Õk még reggeliznek, így elindulok egyedül. Átszelem a kihalt Várkertet, elhaladok a vár mellett, kisétálok Sárospatakból. Irány a Bodrogköz. Még sose jártam erre. Az esõ újra elered, hamar feladom a száraz láb reményét. Csapások a fûben, aligjárt szekérutak, ártéri erdõ, festõi holtág. Felsõberecki híd lábánál van az 1. ellenõrzõpont. Utána fel a Bodrog-töltésre. Nyugaton a Sátoros-hegyek panorámája - errõl az oldalról teljesen új nekem. Kis betonhídon átkelés a Ronyva patakon, (ami mint tudjuk "hajózható"), és már Szlovákiában vagyok. 

Borsi kis település közvetlenül a határ mellett. A sportpálya mellett az elhanyagolt, jobb sorsra érdemes Rákóczi kastély. Itt született a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Kedves pontõrök, emlékszoba, fényképezés. Közben több csapat túrázó is összefut. Ismét útra kelek, immár nem egyedül, Istvánék csapatához csapódom. Együtt megyünk egészen a célig. Azért Borsiban még lenyomunk egy Zlaty Bazan-t, majd a szitáló esõben lábunkat a nyakunka vesszük, irány Magyarország. Az esõ vigasztalanul esik. Az országút szélére húzódunk a vizet felverõ autók elõl. Átkelés a határon, a Ronyván, majd Sátoraljaújhely központján.

A 3. ep a Kálvária aljában fogad. Zsíroskenyér és sör az ellátmány. Két nagy karéj kenyeret is befalok, nagyon jól esik. Közben sajnos az esõ is "jól esik". Felmegyünk a Kálvária-hegyre. A stációkat, melyek az elcsatolt városoknak állítanak emléket, gyönyörûen felújították. Fent a Szt.István kápolnánál megkeressük szemünkkel a Kovács-villát. A hegyrõl lefele sikerül jó nagyot tanyáznom, kezem-karom-ruhám csupa sár. De hát ilyen is kell, most ezt kell szeretni. Lecsorgunk a Bányi-nyeregbe, majd az országutat elérve hamarosan rákanyarodunk az Országos Kékre. Ez, mint várható volt, agyagos sárral fogad. Cuppog a cipõ, kapaszkodik a kéz a botba. A Nagy Hallgató felé ballagva aztán megszelídül a sár, és igazi szépre vált a Zemplén. A P- találkozása elgondolkodtat: innen csak pár km a Rákóczi-fa, ahova utunk végefelé visszakanyarodunk, mennyivel egyszerûbb lenne levágni a ránk következõ nagy kanyart... Vágáshutára lefelé menet szembetalálkozunk az 50-es táv néhány résztvevõjével. Nekik ez volt a fordítópont. Vágáshutai ponton kis pihenõ, zoknicsere. Nem mintha sokáig tartana a száraz cucc, de azért mégis jó érzés.

Nagyhuta felé menet rálátunk a Fekete-hegyre, és István az idei téli Vaddino-túráról mesél. Nagyhután elválunk a 120-as táv útvonalától, nekünk a következõ cél Újhuta. Festõi völgyben kezdjük meg a kapaszkodást, felmászunk az Eszkála-tetõre. Ez már a Zemplén belseje, a táj gyönyörû, az esõ is alábbhagy. Most már nem bánom, hogy itt vagyok, szétázott talpakkal, szétázott ruhában. A hegyek mindenért kárpótolnak. Eszkála-erdészháznál pecsételünk. Továbbhaladva nemsokára elkerített vízmû védterület jelzi az újabb település közeledtét. Újhutára érünk. Az Emese panzió mellett áll a pontõrök sátra. Itt is lehet választani sört vagy energiaitalt. Kis ejtõzés után, friss erõvel vágunk neki a maradék kilométereknek. Makkoshotyka felé vesszük az irányt. Az OK szekérútját legyalulták, ezért itt is nagy a sár, ragad a cipõre, több kilót cipelünk a lábunkon. A faluba beérve István helyismeretének köszönhetõen azonnal megtaláljuk a pontot. Hány ember van utánunk, kérdik. Nem tudjuk, az már korábban kiderült, hogy a 75-ös távon heten indultunk összesen, a 120-ason pedig tán 17-en. Az idõ olyan jó, hogy az egész nap viselt vizes pólómat kicserélem szárazra. Mennyei érzés.

Elindulunk a pontról a kápolna felé. Egy faajtón kell átjutni, a K- jelzés az ajtóra van festve. Az ég kitisztul, kisüt a hanyatló nap. Keskeny ösvény vezet egy nagy, aranyló búzatáblán keresztül. Nem messze látszanak Sárospatak tornyai. De mi még nem arra tartunk, sõt nem is a jellegzetes alakú Megyer-hegy felé, hanem ellenkezõ irányba. Cirkáló-tanyánál kutyaugatás fogad, gazdája kiszól, hogy ne féljünk, menjünk pecsételni. De nekünk itt nem kell, így inkább óvatosan elslisszanunk a kutya mellett. Róka-völgyben felfelé haladva már erõsen sötétedik. Lassan elérjük a P- jelzést, amitõl már csak pár méter a Rákóczi-fa. Pecsételünk. Sikerült lámpa nélkül ideérni, de most elõ kell venni a fejlámpát.

Kékrõl piros jelzésre váltva indulunk a Megyer-hegy felé. Szentjánosbogarak villognak az út mellett, és bár kerülgetni kell a tócsákat az úton, jól fogynak a kilométerek. Nem is lenne semmi baj, ha nem mordulna meg az ég. Ahogy a Tengerszem felé kanyarodva megkezdjük a mászást, ismét nyakunkban az égi áldás. De ez most kiadós zápor, nem csak amolyan csendes esõ. Még szerencse, hogy nem nyílt terepen ért minket. Így is csuromvizes minden rajtam, mire felérünk a malomkõ bányához. A tóból semmi se látszik a sötétben, örülünk, hogy megtaláljuk a pontot a szakadó esõben. A kõfejtõk hajdani szállásán rendezkedtek be, ami egy boltozatos, barlangszerû hely, szabadkürtõs tûzhellyel. Lobog a tûz, kapunk kekszet, bíztató szót.

Zuhogó esõben indulunk lefelé a hegyrõl. Némi bizonytalankodás, útkeresés után már lefelé cuppogunk. Mindenki csak arra vigyáz, hogy nyak- és lábtörés nélkül lejusson. Mire kiérünk az erdõbõl, eláll a zápor, nemsokára még a csillagok is látszanak az égen. Közeledik a 37-es út zaja, közeledik a város. Még át kell szelni Sárospatakot, elhaladunk az öreg Kollégium mellett, a cél a város túlsó oldalán van, a Vay Miklós Szakközépiskolában. Remóék nagy örömmel fogadnak minket. Megkapjuk az oklevelet, kitûzõt, közös fotó készül a csapatról, és hamarosan az isteni finom gulyáslevest kanalazzuk. Sajnálom a rendezõket, mert az idõjárás nagyon betett nekik. A korábbi évekhez képest töredék volt csak a túra résztvevõinek száma, és errõl nem õk tehetnek. Õk készültek, helytálltak, kitûnõ ellátást adtak. Köszönjük a rendezést.  

Rákóczi 25

2011

A közmondásoknak - többek között - az a haszna, hogy váratlan vagy kellemetlen helyzetekben van mibe kapaszkodni. A péntekrõl szombatra vivõ éjszaka tehát azzal kábitottam magam, hogy a reggeli vendég nem marad estig. Ezt a bölcsességet átalakitottam és azt képzeltem, hogy az esti vendég reggel majd elmegy. Közlöm, hogy nem ment el. Itt maradt délelõttre és hogy utána mit csinált, azt az érdeklõdõ megtudhatja Cam Mogó beszámolójából. Nem is mondok többet, mivel Béla bácsi - lásd egyéb helyeken - teljesen nevelhetetlen embernek fog mondani állandó idõjárási aggályaim miatt. Én azonban nem a 6.20-assal jöttem, nem is elõször, tudtam, hogy a túra különbözõ szakaszain mi vár ilyen idõben a gyalogosra. Ezen felül, egy kellemetlen februári baleset miatt a doktorok kispadra ültettek és bár két-három hét múlva nem láttam sok értelmét a veszteglésnek, mégis - a szakemberek iránti tiszteletbõl és polgári tudatlanságom miatt - az elsõ félév megszokott túráit kihagytam. Pedig milyen szép tavaszi idõ volt! (Már megint az idõjárásról beszélek.) Tudni kell azonban, hogy napjainkban az orvosi vizsgálatok nem történnek meg egyik napról a másikra, vagy egyik hétrõl a következõre, igy hát csak május utolsó napjaiban derült ki, hogy a feltételezett diagnózis nem igazolható. Áll viszont Solymár Éva elismerõ véleménye a porckorongjaim rugalmasságáról és megszivlelendõ Czeizel Endre baráti megjegyzése: "ott is maradhattál volna, derékszögben". Végül, mint túrázót, a háziorvos zárószavai dobtak fel: megmaradásom a rendszeres járkálásnak  köszönhetõ. Harmincnál több éve ismerjük egymást, õ már csak tudja. A Kinizsire is tõle kaptam a papirokat.

A féléves szünet miatt azt terveztem, hogy 50 kilométerrel kezdem. Azt a távot - normális körülmények között - bakancsban is meg tudom tenni, most azonban nem biztam magamban. Kedvetlen voltam a folytonos esõ miatt és tudtam, hogy a Szárhegy után kezdõdik a sár. Bot nélkül nem kellemes lejönni a Kálvária utáni lejtõn, mert hasonlit a Getére, bár azért jóval rövidebb. Lám, a kiváló Cam Mogó sem úszta meg végig függõleges helyzetben, ha jól értem a szövegét. Éjszakai vizsgálódásaim és töprengéseim újból néhány ismert aranymondáshoz vezettek: néha a kevesebb több, meg a kedvetlen túrázó inkább el se induljon. Ilyen megfontolások után a távot 25 kilométerre csökkentettem. Vizbõl az is eleget hoz. Tavalyelõtti, sportcipõs élményeimet leirtam az akkori túrabeszámolómban. Most majd újra gondolom a történetet, felidézem, hogy mennyire emlékszem a részletekre. A Long erdei bolyongás jó tájékozódási próba lesz. Ezek után szerényen vonultam oda az inditó asztalhoz és 25-ös papirokat kértem.

A stilus modernsége érdekében azonban most visszalépek háromnegyed napot, felállok a Keletiben lévõ padról és méretes hátizsákommal elindulok a nyolcadik vágány felé. A motyójával igyekvõ vénember felkeltette egy tv-stáb érdeklõdését. Arra ébredtem álmaimból, hogy egy fiatalember kamerát szegez nekem és azt kérdi, hogy vajon én is kedvezménnyel utazom-e? Fogalmam sem volt, hogy miféle újabb elvonásról lehet szó, de türelmesen azt feleltem, hogy én már öreg vagyok, remélem, hogy megmarad a nullás regisztráció. Lehet, persze, hogy mást mondtam, nem szeretem az utcai kérdezõsködéseket. Mindenesetre, utólag, meg vagyok elégedve magammal, mivel más alkalommal kurtán-furcsán szabadulok meg a riporterektõl. Az ismerõsök és nem-ismerõsök felfigyeltek a jelenségre, már Patakon közölték, hogy felszerelésem láttán sejtették, hogy a Rákóczira megyek. A következõ héten szintén fogadhattam a gratulációkat. Azt kell hinnem, hogy egészen könnyû a közéleti szereplés. Ha nem szólnak mások, hamar el is felejtettem volna az egészet, mert azon bánkódtam, hogy megint véget ért egy hangulatos esemény. A Rákóczira általában Magyar Balázzsal mentünk és az utat Miskolcon megszakitva a vasútállomás éttermében  ebédeltünk, majd a következõ vonattal értük el Patakot. Ez bizony már múlt idõ. Ha évek során megismertük a személyzetet, akkor rosszul esik, hogy a vendéglõ bezárt, nem látjuk többé az ismerõs arcokat. Ettõl függetlenül szegénységi bizonyitványt jelent- nem tudom kiknek  és mi okból - hogy megszûnik egy nagyvároshoz illõ,  szépen felujitott, utasokat szolgáló létesitmény. Lehet, hogy egy idõ múlva second hand angol ruhákat fognak árulni benne, minden csütörtökön friss készlettel. Ezt a könnyen folytatható elmélkedést itt lezárom.

Vonatunk ügyesen kerülgette a sötét felhõket. Azt hittem, hogy minden jóra fordul. Este hat óra volt, változó mennyiségû felhõzettel. Békés pataki légkör fogadott. Az állomásnál lévõ büfében szokásosan csak üveges sör volt kapható, de a kollégiumhoz vezetõ Táncsics Mihály utcában szép tiszta sörözõt gondozott egy magányos asszony. Vajon mekkora forgalma lehet? Nem firtattam, inkább azt emlitettem, hogy én is idevalósi lennék, mivel 79 évvel ezelõtt a nem túl messze lévõ Bercsényi utcában láttam meg a napvilágot. Rövid diskurzus után vegyes érzelmekkel indultam tovább, mivel a pataki diákok emlékkertjébõl ellopták Bessenyei György szobrát. Máig sem került elõ. Azt viszont örömmel állapitottam meg, hogy a város fõutcáját most is szépen gondozott virágok diszitik. Erre méltán lehetnek büszkék és ebbõl az érzésbõl valamennyit én is átveszek. A Vay Miklós szakiskola nyitott ajtókkal várt, Remó az udvaron járkált. Hatalmas mennyiségû szilárd és folyékony ennivalót tárolt a rendezõség, félõ volt, hogy nem lesz aki elfogyassza. Három-négy alak üldögélt a tornaterem homályában, csak remélni lehetett, hogy estére többen leszünk. Magányosan kóboroltam egy keveset, gyrost ettem az egykori sörözõbõl átalakitott bisztróban, ismerkedtem a helyi izekkel. Megtudtam, hogy az elsõ szakaszon vegyesen lesznek szalagok illetve fehér pöttyök a fák derekán. Eljött az este, de a két kezemen meg lehetett számolni a vállalkozó szellemeket. Kevés alvó vendég igérkezett. Kilenc óra tájban kimentem az utcára és megállapitottam, hogy megindult az esõ. Nem sûrû, de elegendõ ahhoz, hogy érdemes legyen bakancsot húzni. Kisebb szünetekkel igy ment ez reggelig. Akkor mintha el akart volna állni a csepergés, de ez csak az emberek megtévesztését szolgálta. Az elszántak közül megjelent Wehner és Siményi de õk sem indultak korán. Hátha bejön a közmondás állitása.

6:53-kor indultam. Optimista módon szélkabátot húztam magamra, de egy negyed óra múlva, bánatosan, a csuklyás köpenyre váltottam. Nem lesz ma kikelet gondoltam. Az oszlopokon, kéményeken álló gólyák mozdulatlanul áztak. Közös sorsra lettünk itélve. Mi õket néztük, õk nyilván minket és gondolkodhattunk, hogy miért is tesszük ki magunkat a látható viszontagságoknak. A Patakról kivezetõ utcákon nincs változás. Különbözõ állagú házak között megyünk. Amelyiknek van tehetõs tulajdonosa, az szépen néz ki. Néhány virágos kert képe albumba illene, mások az elmúlás jeleit mutatják. Az egyik ház kapujában egy névtábla tûnik fel. Éppen csak ránézek és megyek tovább. Ilyen nevû ember több is lehet Patakon. Én egy tehetséges szakmabeli férfit ismertem, aki minden hét végén hazautazott Pestrõl Patakra. Kitakaritotta idõs anyjának a lakását és fõzött neki a következõ hétre. Igy mondták. Azt is megmondták, hogy hol volt a lakás. Becsültem a gondoskodását. Szép dolog az ilyesmi minden korban. Aztán megölte valaki, akivel kapcsolatban állott. A homoszexualitás veszedelmes állapot. Sajnáltam. Ma már többet tudunk biológiából, mint pár évtizeddel korábban. Jó fiú volt és szerencsétlen férfi. Egy sóhaj után már kinn vagyok Végardón.

A Bodrog gátján túli világ, a Long erdõ hozza a várható formáját. A talaj nem olyan mély mint tavalyelõtt, a magas fû és az esõtõl telitett bokrok azonban alaposan eláztatnak. Bakancsot húztam, ezért gond nélkül, tank módjára igyekeztem elõre. A kezdeti szalagokat a fehér pöttyök váltják fel. Általában jól láthatók a jelek. Néhány helyen bizonytalankodtam, de nem tévedtem el. Hálás vagyok azoknak, akik elõttem jártak. Nem voltak sokan, de a füvet meghajlitották. Nyitott szemmel eligazodott az ember. Második alkalommal menve már elõre vártam a megbúvó tavakat, a holt ágakat, a magas erdõt, a tisztást, majd újból a dzsumbujt, tudva, hogy annak a végén elérjük a méhkaptárokat és a köves utat. Érdekes volt, hogy már biztonságban, a vártnál hosszabb ideig tartott a balkanyar az alsóberecki hidig. Ott voltak derék pontõreink. Száraz autójukban morzsolták a perceket és az érkezõ túrázókat. 9:25

Most éberebb voltam, mint két éve és észrevettem az Alföldi Kék festését, mielõtt a gátra felkanyarodtam volna. Számomra a túra és az ember mindig összekapcsolódik. Ebben az esetben Mezei tanár úrra gondoltam, aki pár éve erre járt, miután a teljes kék kör befejezése felé igyekezett. Ez kimarad az életembõl de õszintén örülök, ha barátaim teljesitményének helyszinén járok. Ezután szépen felballagtam a gátra és elkezdtem a kanyargást a nem túl magas, de vizes fûben. Ilyenkor a sarkammal és utána a talpammal  érek földet, kevesebb vizet szedve fel a lábbelire. Megvan a frissen telepitett erdõ, a még frissebben ültetett diófák. Balra a Sátor-hegyek csoportja, a magasabb csúcsok szép felhõgallért viselnek. Nézek hátra, de senkit sem látok. Nézek elõre, de a romos hid kicsit mélyebben bújik meg, csak közelebbrõl vehetõ észre. Végül feltûnik egy fekete folt a távolban, valaki jön utánam. Nagyjából egyszerre kelünk át a csatornán. A meder láthatóan megszenvedte az utóbbi idõk esõzéseit, az oldala már nem olyan szép mértanilag, mint korábban. Még néhány túratárs közelit, õk azonban a lakótelep felé röviditenek, megspórolva ezzel a hivatalos út kellemetlen köves szakaszát. Megérkeztem Borsiba.

Meglepetésként Kanya Jutka és Nagy Török Katalin állt a Rákóczi-kastély kapujában. Oda húzódtak be az esõ elõl. A praktikus megoldást csak az  idegenforgalomból származó hangzavar rontotta, de azért lehetett "kommunikálni". Kölcsönösen kifejeztük örömünket, hogy ismét találkoztunk. Mint teljesitménycentrikus, azonban hamar nekivágtam a vasúti átjáró és a templomok felé vivõ útnak. A felüljárón mindig élvezem az északkelet felé  nyilegyenesen futó sinpárok látványát. A másik vonal Kisújhelyrõl Kassa felé megy. Béla sógorom idõnkint emlegette, mert a háború végén, vonat hiján, gyalog kellett felmennie Újhelyrõl Kassára, ami - teljesitménytúrázó érdeklõdés hiján - elég kellemetlenül jött neki.

A hidról lejövet balra fordulunk. Némi aggodalom élt bennem, hogy Borsiból kiérve hogyan fognak végigönteni az országúton szaladó autók. Szerencsém volt, a megfelelõ oldalon haladva, a kevés szembõl jövõ autó megkimélt a zuhanytól. Mint korábban megirtam, a földrajzi fekvés folytán túlnyomórészt TV (Trebisov, Tõketerebes) illetve MI (Michalovce, Nagymihály) betûjelû jármûvek közlekednek erre. A sineket keresztezve néhány lépés után visszajutunk Magyarországra. A járda bal oldalán fém dombormû hirdeti, hogy itt szakitották szét az országot. Két éve még nem volt itt ez az emlékmû. Ennyivel vagyunk elõrébb? Ha mai, átlátogató-bevásárló szlovák lennék, nem tekinteném barátságos üdvözletnek ezt az alkotást. József Attila szavaira gondolok. "A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés." Tényleg?

A Rákóczi utca elégnek tûnik az átmenõ forgalom lebonyolitására. Kár volt nyugtalankodni a határnyitás idején. A gyakorlati életben mindig szükség van megbizható, ellenõrzött hatástanulmányokra. Érdemes várni. És megérte kivárni annak a felfordulásnak a végét, amelyet a városközpont rekonstrukciója jelentett. Két éve árkok és kupacok között bukdácsoltam a Petõfi utca felé, de már tavaly, év elején megkaptam Bocsor Zoltán barátom amatõr képeit a szakszerû, a mûemlékvédelem, a történelmi múlt szempontjait messzemenõen figyelembe vevõ átalakitásról. Az ujhelyiek örülhetnek régi-új városuknak. Én is örülök minden sikeres képet mutató vidéki településünknek.

Az esõ nem állt el, a Hegyköz átláthatatlan szürkeségbe burkolózott. Megyek felfelé. Még megvan a bal oldalon a kék nyomós kút. Ha valakinek eszébe jut az itiner figyelmeztetése, megtöltheti kulacsát. Néhány kanyar után fenn vagyunk a hegy derekán, a Kálváriához vezetõ elágazásnál. Az út itt már keskeny, az autósokat óvatosságra intik. Keressék az út idõnkinti kiszélesedését, hogy zavartalanul el tudjanak menni egymás mellett. A számomra utolsó ellenõrzõ pont egy ilyen parkolóhelyen van. (11:46) Kiszela Miki és Panni intézi az adminisztrációt és traktál zsiros és vajas kenyérrel, hagymával és - luxusként - dobozos sörrel. Idõ bõven van, az idõjárás nem javul. A tervet teljesitettem, lehet társadalmi életet élni. De hol van a Wehner-Siményi páros, hiszen a rajtnál beszéltem velük. Jó, ezek nagymenõk, de azért szeretném látni õket. Húsz-huszonöt perc múlva néhány társukkal együtt befutnak. Az emelkedett hangulatban még csábitanak is, hogy menjek tovább, én azonban maradok az éjszakai döntésnél. Gyenge irigységgel nézem õket, amint rövid szünet után,  hosszú lépésekkel elindulnak a Kálvária bejárata felé. Nekem szilárdnak kell lenni. Még pár percig ott maradok, aztán kényelmes lépésekkel elindulok lefelé. A Petõfi utca felsõ végén szembe jön egy régi ismerõs: Megyeri Laci. Jó utat, jó szerencsét!

 A bõséges idõ lehetõséget ad a szemlélõdésre. Szépen rendbehozták a házakat, a városházát. Friss szinben virit a templom, a diákkollégium. Az utca diszburkolatot és új padokat kapott. Virágok szinesitik a teret. Nézem az órámat. A zónázó rendszerben minden óra 47-kor indul vonat Szerencs felé és ezek közül minden második végigmegy Pestig. Biztosan jólesik ez az ország szélén lévõ város lakóinak. Az állomás szép, tiszta, az indulásjelzõ áttekinthetõ. Még van húsz percem. A vonat benn áll, beülök.

Patakon szombat délutáni békesség fogad. Néhány, buszra váró ember és beljebb, a kollégium mellett, kiránduló vagy üdülõ diákcsoport. A túrázók elvonultak, Jutkáék már a célban fogadnak óriási mennyiségû levessel és puha kenyérrel. Remó átnyujtja az emléklapot és a távon legidõsebbként végigmenõ egyénnek járó emléktárgyat. Léggömböt is kapok, aminek Áron unokám fog örülni. Éljenek a szponzorok!

Jutkával és Katival indulunk az állomásra. Pillanatnyilag jó idõ van, de Bodrogolaszi táján jobbra nézve el lehet gondolkodni azon, hogy az arra lévõ sötét felhõ nem fogja-e megkeseriteni a Cseréptó felé igyekvõk életét. Mi azonban biztonságban társalgunk egészen Miskolcig.

Jó volt a rendezés, kiváló az ellátás, gondos az eligazitás. Az idõ lehetett volna jobb is. Jövõre újból jövök. Köszönöm a szervezést. Viszontlátásra!

A Rákóczi 110 nem romantikus séta

A Rákóczi 110 teljesítménytúrát idén július elsõ hétvégéjén rendezték meg Sárospatakon. Én is elindultam rajta.

Érdeklõdéssel hallgattam korábban a túrabeszámolókat a hosszú távú éjszakai túrákról. Felkeltette az érdeklõdésemet, vajon milyen éjjel túrázni. A túrát megelõzõ hetekben már lélekben készültem, de igazán nem is tudtam mire vállalkozom.

Kissé bátortalanul mondtam ki nevezéskor, hogy a 110km-es távon szeretnék indulni. Szombat reggel 6 óra volt, mikor a közös rajttal elindultam. Idõ felhõs, én mégis könnyed rövid futó ruhában, az Inov Roclite 315 cipõben, inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban vágtam neki. Kíváncsi voltam, hogy ilyen hosszútávon mennyire lesz kényelmes a cipõ.

Sárospatak utcáit sietõs léptû túrázók és kocogók ébresztették. Gyorsan kisebb csoportokra bontódtunk, attól függõen ki milyen tempóban haladt. A sárospataki pincesor még az esti borozgatástól egy kicsit álmosan fogadott bennünket. Nem úgy, mint a szúnyogok kik örömmel vették a svédasztalos reggelit. Mindenki, így én is igyekeztem szúnyogriasztóval alaposan meghiúsítani ezt.

Az elsõ ellenõrzõ pont Pogánykútnál volt. Egy pecsét és szúnyogok vártak. Megnéztük a kút helyreállított változatát. Érdekes történeteket fûzõdnek a kúthoz.

Tompa Mihály a pogány törökökkel hozza kapcsolatba a helynév eredetét.

Komlóskai ellenõrzõ pont után Puszta-vár tetõ felé vettük utunkat. Az idõjárás mindeddig kegyes volt hozzánk a távolból dörgõ sötét felhõk csak méregették a semmitõl vissza nem riadó túrázókat.

Puszta-vár tetõre egy meredek, de igen jól kialakított ösvény, szinte már lépcsõ vitt felfelé. A bélyegzõt bezzeg kitették a meredek oldal egyetlen fájára. Egyensúlyozva kellett pecsételni.

Az emelkedõ ismét összeverbuválta a csapatokat, de hamarosan a lejtõn megindultak kik merészebbek voltak. De újabb ismeretségek is születtek. Így két Gábor és egy Zoltán társaságában túráztam tovább.

Nem igen volt lassítás engemet is szinte magával ragadott a többiek tempója. Nem nagyon tudtam a tájat magamba fogadni. Nem a nézelõdés ideje volt, ha nem szerettem volna egy-egy szederindában fenn akadni. Így is pár emlék karcot kaptam tõlük. A csalán csípését már fel se vettem, annyira figyelnem kellett a lábam elé.

Egy hosszú sûrû ligetes részen is áthaladtunk. Szinte alagutat alakított ki, elment volna simán labirintusnak is. Néha elkalandozott a figyelmem. Arra gondolva, hogy ha így futunk, akkor én nem bírok végig menni.

Majdnem végig a piros turistajelzésen haladtunk. Ez egy kicsit megkönnyítette a figyelést és a tájékozódást. Én még térképet használtam, de a fiúk már GPS-sel mentek. Mint késõbb kiderült igen praktikus fõleg az éjszakai túrázásnál nélkülözhetetlen.

Idõközben egy kis heves zápor frissítette fel a levegõt. Mire az esõkabátot felvettük már el is állt. Szerencsére csak sár lett, a cipõm nem ázott át. Csak arra volt jó, hogy kivettem az esõ pelerint és szenvedtem vele, mert olyan könnyen már nem tudtam vissza tenni.

Király-kút érintésével haladtunk Regéc-várához. Nehéz elképzelni, hogy a most csak romfalak mögött egykor milyen nagy történelmi események zajlottak. Még nehezebb elképzelni, hogy ilyen kietlen vidéken éltek emberek. Milyen jó formába lehettek, hogy ilyen magasra feljöttek. 28,93 km-nél vagyunk. Kellemes érzés, hogy nem érzem még, a közel 30 km-et.

A Fehérkúti vadászháznál egy szemérmes hölgy, azaz egy kút várt bennünket friss vízzel. Jól esett felfrissíteni magamat. A „hölgy” a kerékpáros túrán indulókat is megállásra késztette. Csak azt nem tudtuk iható-e a víz. Én megoldottam, hogy ne érezzem az ízét, pezsgõtablettát tettem bele.

Nem messzire tõle óriás hangyák hada lepett meg bennünket. A fotós kíváncsiságomnak meg lett az ára, mert míg lefotóztam õket, egy tucat rám mászott.

Sólyom-kõnél az ellenõrzõponton egy kicsit megpihentünk. Tapasztalatcsere volt a bringásokkal, milyen energia szeletet használnak. Meglepõdtek a távon, melyen indultam. Még gombócból is sok, mondták. Sólyom-kõtõl nem messze óriás torta szelet várta az arra elhaladókat. No, nem belé harapni, mert kõbõl van.

Sólyom-kõt elhagyva túratársaimmal latolgattuk, hogy megnézzük az 2006. január 19-én lezuhant szlovák KFOR békefenntartó repülõgép 42 elhunyt katonájának emlékére, a baleset helyszínén állított emlékmûvet. De nem tudtuk pontosan mennyi idõt venne el ezért nem tettük. .Így tovább mentünk.

Most se volt pocsolyától mentes a túra, fõleg a vaddisznó etetõ és megfigyelõ helyek körül. Milyen nagy disznóólat tudnak csinálni. Szívesen megnézném õket, de csak a magaslesbõl.

Amadé-vára mellett elhaladva értünk a gönci Pálos kolostori romokhoz. Alig álltunk meg a szúnyogok leptek meg bennünket. Szúnyogriasztó és egy kis folyadékpótlás után, körbe néztük a kolostort. Érdekes hangulatot keltett az erdõ mélyén a kolostor.  Az jutott az eszembe, jó lenne tudni a történetét, akkor legalább el tudnám képzelni, milyen lehetett fény korában. De így csak remetéket tudok ide gondolni, kik távol mindentõl éldegéltek.

Telkibányán a frissítõponton nem sokat pihentünk. Pedig többen betértek egy sörre. 48,4 km-nél tartunk. 1674m szintkülönbséget tettünk meg. Már kezdte érezni a távot a lábam. Kb. egy 50 km-es túra ennyi lenne. Már a cél felé járnék. Már melegítenék a levest. Most viszont még a felénél sem. Jobb, ha nem pihen meg teljesen a lábam.

Telkibányáról Hollóházáig nem volt köztes ellenõrzõ pont. Erõs menetben tettük meg a 12,9 km-t. Néha jól esett volna lassabban menni, de tudtam, hogy az csak lassítana. Szerencsére sok patak keresztezte a túrát. Jól esett megmosakodni. Felfrissülve úgy éreztem, mintha a természet erejével megerõsödve folytathattam utamat. Ábrándoztam, hogy mit is ennék, ha a célba érek. A tusolásról. Pihenésrõl.

Hollóházán rövid frissítés után betonúton mentünk egy darabig. Még világosban, egyszer csak az erdõbõl kilépve a távolban megpillantottam a Füzéri várat.

Legszívesebben megálltam volna csodálni. Olyan szépen aranyozta be a lemenõ nap sugarai. Ennyi kilométer után egy kicsit magasnak tûnt a távolból. Majd a kis utcákon keresztül 19:48-kor a ponthoz értünk. A Füzéri várhoz nem vezetett fel a túra, de a kíváncsiságunkat most nem tudtuk elnyomni. Hirtelen annyi út vezetett felfelé azt se tudtuk melyiken induljunk el. De azt mondták mindegyik, felvezet. Persze, de mennyit kerülünk addig. Szerencsére felfigyeltünk az útba igazító táblára. Rövid szerpentin után, lépcsõ jött. Pechemre mikor már a sima úton is nehéz a járás most még lépcsõzni kellett. Nem mertem hinni a szememnek, hogy a kezdeti falépcsõt felváltotta a hegy sziklájába vágott lépcsõ. Nagyon szép volt! Ugyan kinek volt erre energiája és mikor? Most így utólag néztem meg, hogy már a 13. században hozzákezdtek a kialakításához. Nem csodálom, hogy hajdanán bevehetetlen volt a vár. Már az miatt is, hogy egy vulkanikus eredetû sziklatömbre épült és három oldalról szinte megközelíthetetlen. Ráadásul olyan huzatos volt hogy majd elvitt a szél. Vagy lehet, hogy többet kellene ennem? Igen jó edzésbe kellett lenni annak ki ide fel akart jutni fõleg úgy, hogy még legyen kedve támadni, harcolni. Sajnos hiábavaló volt a mi támadásunk is, mert már nem volt nyitva. Megpróbáltuk oldalról elfoglalni, azaz csak körbe menni. Egy keskeny ösvényen el is indultunk, de nagyon meredek helyen vezetett az út. Én meg nem vagyok híres a sziklafalmászásomról. Így nem lett belõle semmi. Jobbnak láttuk folytatni a túrát.

Kezdtem fáradni. 67 km-nél jártunk. Még sok volt hátra elõttem az éjszakai rész. Mintha kezdõdõ vízhólyag lenne minkét lábam nagy lábam ujjánál. Nem álltam megnézni, a helyzeten mit se változtatott volna. Úgy érzetem még sem nõnek vagy legalábbis nem nekem való táv ez. Nincs a szervezetem 110 km-re felkészülve, fõleg nem mentálisan. Egy nõ tipegjen kis cipõcskében, ápoltan és nevetgéljen. Nekem viszont most nem volt erõm még mosolyogni sem, nehezen mentem. Fájt a csípõm, a lábaim. Izzadt vagyok, jó lenne fürödni.

Gábor meglepõdve fogadta a nõies elgyengülésemet. Így utólag azt mondta, számított rá, hogy mentálisan meg fog viselni, de nem gondolta, hogy ez lesz. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy nem megy, hanem hogy végig kell mennem bármennyire is nem nõies. Nincs megállás! Ha feladom, akkor is be kell mennem. Köszi Gabi, hogy nem hagytál ott.

Füzéren ismét hozzánk csatlakozott egy puli formájú kutya. Kísért, kísért bennünket, majd ha fájó szívvel is, de rendre kellett utasítani, hogy õ nem túrázhat velünk.

Átkelve egy patakon már érzõdött, hogy késõ este van. A tücskök egyre jobban hegedültek. Ligetes részen haladva összetalálkoztunk egy idõsebb túrázóval, ki korábbi tapasztalatait mesélte. Csökkent látó volt mégis vállalkozott a hosszútáv megtételére. Jó volt egy kicsit elterelte a figyelmemet.

Gyorsan sötétedett. Feltettük a fejlámpát. Most használok elõször fejlámpát, így még játékosan fogtam fel, milyen szupi így menni. Alig mentünk pármétert vele és apró fel-felvillanó parázsló fényre lettünk figyelmesek. Szentjánosbogarak voltak. Óvatosan megfogtunk egyet és alaposabban is megnéztük, a fejlámpa konkurenciát. Alig maradtak abba a villanó fények, mikor is denevérek repkedtek közöttünk. Én, én félek a denevértõl! Akkor már kezdtem nem játéknak venni a sötétben túrázást. De jó volt kipróbálni, hogy milyen sötét van, ha lekapcsoljuk a lámpákat. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok, szinte megszámlálhatatlan mennyiségû csillag van az égen.

A régi vasút nyomvonalán kell haladni. Elégé benõtt gyommal. Még jó, hogy már a fejlámpa fénye mellett nem láttam hol haladunk, így nem tûnt fel, hogy néhol nálamnál is magasabb növényzet vett körül. Bozsváig haladtunk rajta. Már csak GPS segítségével tájékozódtunk, vagyis csak Gábor, én meg megyek utána. Ennyit pasi után soha nem szaladtam. Nem is vettük figyelembe, hogy nem a kocsmában van az ellenõrzõpont. De a pultos nõ nem lepõdött meg készségesen hátrament és kis idõ múlva hozta a pecsétet. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nincs kéznél. De kinek volt kedve, ereje kérdezõsködni. Pihenés nélkül mentünk tovább. Nevetve vártak a pontellenõrök bennünket a község szélénél. Kiderült sikerült beszerezni egy kéktúra pecsétet is. Lehetett választani gyümölcsöt. Én a banánnál maradtam. Talán az a legtáplálóbb. Egy túlélõ tábor résztvevõi haladtak el mellettünk láncszerûen összekapaszkodva. Igyekeztük õket lekerülni. Pedig csatlakozhattam volna hozzájuk, mert nekem is ez túlélõ túra volt. Nemcsak nekik, nekem is furcsa volt a sötét erdõben menni. Nem láttam szinte csak Gábor hátát, lábát. Nem akartam lemaradni, mert attól tartottam kiesek az ütembõl és lemaradok. Õ meg csak annyit mond még Bozsvánál megvolt. Mennyivel másabb az erdõ éjjel. A megfoghatatlan csendjével. Ilyen csendet még nem tapasztaltam. Alszik erdõ. A madarak, az állatok a bogarak a fák. Egy neszt se hallani. Most még van erõm nekem is egy kicsit nézelõdni a fejlámpával. Balról egy mély patak meder tátong. Csak sejteti a mélységét. Még nappal nem okoz nehézséget, ha hirtelen több út is van elõttünk, hogy melyik a jelzett út. De most könnyen elnyel a sötétség. Ha eltévesztjük, az utat nem igen van támpont melyiken is haladtunk. A tér látás megszûnik. Nincsen egy már ismerõs fa mely mellett elhaladtam, egy kõ egy virág mi útba igazítana. Nem igen lehet, úgy mond visszapergetni filmet, mert a fejlámpa csak kevés látó teret ill mást mutat meg. Inkább csak formák és árnyak vannak. Ilyenkor nagy segítség a GPS.

Kishután keresztül végig betonúton kellett haladni. Most nem zavart. Könnyebb volt haladni rajta. Éreztem, hogy gyengülök. Minden baj elért. Úgy éreztem két sejt mûködik bennem, egy amelyik a lábamat mozgatja, a másik meg éberen tart. Szédültem, hányingerem volt. Habár nem voltam éhes, nagy nehezen megettem egy szendvicset. Ilyen nehezen nem is tudom mikor ment le egy falat is. Szegény libák is ezt érezhetik, mikor tömik õket? Szerencsére egy kicsit nekem jobb lett. Az agyam kapott egy kis szénhidrátot.

Ahogy teltek a kilométerek egyre jobban koncentrálnom kellett, hogy milyen talajon megyek. Minden egyes terepváltozás után pár méter kellett, hogy ismét hozzá szokjon a lábam az újabb terephez. Furcsa érzés volt mintha mindig újra kellett volna programoznom a lábamat az újabb terepviszonyhoz.

Ha lankadt volna az erõm, figyelmem csak egy hajtott végig kell menni. Ha itt feladom, akkor is be kell mennem. Vágáshutai kocsmánál 00:55-kor jártunk. Nem igen volt sok erõm enni, csak egy kis Isostart és energia pezsgõtablettát inni. Még közel 17 km van hátra. Nem is gondoltam, hogy ez a táv ilyen soknak fog egyszer tûnni. A pontõrök arra kértek bennünket, hogy csatlakozhasson, hozzánk egy srác, aki mindig eltájolódik egy pontnál és visszatér hozzájuk. 18 éves volt és nagyon ügyes. Gyorsan ott hagyott bennünket mikor a Bermuda háromszögbõl kikerült.

Sokszor meg-megszédültem a lámpa szinte csõszerû látást idézett elõ. Mind gyakrabban hátra néztem nem figyel egy-egy róka a sötétségben. Nem követ-e várva a megfelelõ pillanatot, mikor elgyengülök. Ahogy hajnalodott vagy éppen a Tengerszem-tóhoz közeledve egyre több szúnyog lett. Szerencsére a szúnyogriasztó hatásosnak mutatkozott. Már fel se fogtam, hogy ismét emelkedõ jött. Csak menni, menni. Már pirkadt, amikor megpillantottuk a nagy kõ óriásokat. Már-már csak a pontõröket kerestük. Még 5km. A terep már nem volt nehéz földúton, ill. járdán tettük meg az utolsó kilométereket, én mégis alig tudtam menni. Már csak viccelõdni volt kedvem saját magamon hogy ekkora távon elindultam. Már azt se bántam volna, ha talicskában tolnak tovább.

CÉL! A túrán megismert ismerõs arcok fogadtak. Gratuláltak, hogy teljesítettem. 22 óra 45 perc alatt a 106, 9km-t és 2841 m szintkülönbséget.

Már nagyon jól esett egy frissítõ tusolás, fél álomban ettem meg a finom palóc levest is. Amennyire fáradt voltam nem tudtam aludni, minden porcikám fájt fõleg a csípõm.

Hazaindulás elõtt derült ki, hogy a nõk között második lettem jelzem hárman indultunk ezen a távon. Így éremmel tértünk haza. Igazából ez az érem nem teljesen engemet illett, hiszen Gábor segítõ készsége türelme, határozottsága sokat segített.

Úgy tûnik mégis kevés volt a táv, mert visszamentünk megnézni a Megyer-hegyi Tengerszemhez, de jól tettük, mert ritka szép képzõdmény.

Milyen volt az Inov Roclite 315 cipõben 110 km-t megtenni? Azon kívül, hogy mindkét lábamon kis vízhólyag lett a lábam ujjánál, - talán nem kellett volna 2 zokni – több vízhólyagom nem lett. Ismételten jó volt, hogy gyorsan száradt, ha vizes lett. Kellemes volt, hogy könnyû volt, jól tartotta lábamat.

Milyen érzés hogy végig mentem egy 110 km-es túrán? Talán még magam sem fogtam fel. Szerencsére már nem fáj a csípõm se, ismét kocogok.

Köszönet a szervezõknek, a túratársamnak, Gábornak!

További jó túrázást mindenkinek!

Õ. Erzsi

  Rákóczi 110

  2010

  Reményi Lászlónak, a szalagozás mesterének ajánlom.

   "Tudja, Pelikán, az élet nem habos torta" - mondta melankolikusan Virág elvtárs. Bizonyos élettapasztalat birtokában, legyen szabad ezt igy módositanom: "az élet habos torta, különbözõ mennyiségû habbal, néha a hab elmarad".

   Nagyon vártam ezt a túrát.  Nemcsak az elképzelhetõ okokból, hanem azért is, mert bejelentett vagy be nem jelentett történeteket terveztem kapcsolni hozzá. Az alkalom volt fontos, az eredmény másodlagos. Nos, miután a végéhez közeledett az az évszak, amirõl nem illik beszélni, úgy látszott, hogy nincs akadálya egy gondtalan túra lebonyolitásának. A gonosz média, persze, megtette a magáét és ismertette az erdõgazdaságok figyelmeztetõ felhivását, mind a túrázók mind a szervezõk részére. Arról szólt a szöveg, hogy az erdõk és az erdei utak rossz, életveszélyes állapotban vannak és kétszer is gondolja meg valaki, hogy hova merészkedik. A figyelmeztetések miatt, és azért is, mert ezen a túrán három éve nem voltam, gondos útitervet készitettem. Bizakodva néztem a jövõbe, mivel 2007-ben 24 és fél óra alatt tettem meg a távot, bár meg kell jegyezni, hogy akkor kifogástalan talajon, ideális meteorológiai körülmények között mozoghattunk. Világos volt, hogy ilyen jó idõre sokáig nem számithatunk. Biztonság kedvéért, a képzett utat teljességében és szakaszonkint is kiszámolva állapitottam meg a haladási sebességet, pontosabban azt, hogy mikorra kell eljutnunk az egyes ellenõrzõ pontokhoz.

   Márk unokám indulása korábban nem volt biztos, de a Keletiben idõben megjelent és hamarosan feltûnt Magyar Balázs ismert alakja is. Szépen összejöttünk s ettõl fogva a szokott programot bonyolitottuk. Ennek az a lényege, hogy a déli gyorssal Miskolcig megyünk s ott a Tiszai pályaudvar éttermében megebédelünk. Utána kis üldögélés következik, majd a következõ vonattal folytatjuk az utat Sárospatakra. A Bodrog áruházban lebonyolitott  bevásárlás után irány a Patika köz. Ez igy elég egyszerû, most azonban az esõ elmosta a vasúti hidat és Olaszliszkától Sátoraljaújhelyig vonatpótló autóbusszal kellett menni. Az autóbusz elég szûköcske volt, szorongtunk a motyóinkkal. Azért hat órára csak odaértünk. Nem voltunk túl sokan, ilyen zimankós idõben nem lehet tömegekre számitani. A szervezõk is gyûltek. Legelõször a veterán Szögi Lajost vettük észre, aki nélkül nincs Rákóczi-túra. Remó - szokása szerint - még elment valahova szalagozni. A futókat Pap Gábor, a szeniorokat Szabó László Attila (SzLA) képviselte. Kiszeláék közölték, hogy az Eszkálánál fognak õrködni. A névsor messze nem teljes, ne tessenek a dorong után nyúlni. A társadalmi élet egy része a szemközti sörözõben zajlott. A kedvünkért éjfélig nyitva tartó üzem a futball-világbajnokság eseményeivel is vonzotta a közönséget. A józan életû egyének idõben nyugalomra tértek és aludni próbáltak. A siker nem volt teljes, talán két órát tölthettem alvással.

   Szép, nyájas délutánunk majd esténk volt, ezért virradáskor meglepetést jelentett a felhõs égbolt. A meteorológia nem ezt jósolta, de a helyzet nem látszott tragikusnak. Összekészültünk, s aki elõzõ este nem nevezett, az most tette meg. Hatkor indult a mezõny s perceken belül két hülyeséget követtem el. Gyakori hibám, hogy nem nézem meg az itinert, úgyis tudom, merre kell menni. A mellettünk elhúzó lengyel futó kérdésére azt válaszoltam, hogy menjen csak egyenesen, át a sineken. Szerencsére õ jobbra fordult, igy könnyebben rájött, hogy nem jó irányban megy. Ezt hamar javitotta, engem viszont SzLA mentett meg attól, hogy elrohanjak a tanitóképzõ irányába. Õ ugyanis az iránt érdeklõdött, hogy  nem akarok-e a Várba menni. Ah, gondoltam, valami régi emlék folytán csak megyek esztelenül, jóllehet tavaly az ötven, tavalyelõtt a százötvenes távon bizony be kellett menni. Valószinûleg azelõtt is. A várat csak akkor hagyhattuk ki, amikor ellenkezõ irányból érkeztünk a szakiskolai célba. Majd megnézem valamelyik korábbi füzetet. Dühösen kapdostam a lábamat, de azért néhány helytörténeti ismeretet közöltem Márkkal. Végül tényleg rátértünk a kifelé vivõ útra és elkezdtük morzsolni a kilométereket.

   Elõzõ beszámolóimban már mondtam egy-két, múltat illetõ megjegyzést, most azt emlitem meg, hogy az Eötvös utcában volt Hrobár hentes boltja, ahol szüleimnek kontós könyve volt a harmincas években. Ez azt jelentette, hogy a vásárolt tételeket felirták és az összeget havonta fizettük. Ha netán úgy gondolná valaki, hogy ez nagyon gyengécske emlék, felhivom a figyelmét arra, hogy abban az idõben körülbelül ötéves voltam, a kontós könyv használata  pedig a létezett szocializmus idejében a letûnt kereskedelmi szokások közé tartozott. Ma ne keresse senki ezt a boltot, mert az akkori keskeny utcát, amelyben egy kis kanyar is volt, kiegyenesitették, kiszélesitették. Ahol most a mûvelõdési ház van, ott volt a mozi. Abban láttam 1937 táján az elsõ Miki-filmet, ma is emlékszem az ugráló fekete-fehér alakokra. Az utca vége felé volt a malom, amely nem egyszer leégett, egy alkalommal volt szerencsém látni a hatalmas tüzet a kertünkbõl. A házunk ugyanis az újtelepen, a Bercsényi utca 29. szám alatt volt. Ma már nincs meg, lebontották, s a születésem helyét tudtul adó tábla pedig még nem készült el. A Bercsényi utca a második keresztutca balra, ellenõrizhetõ. Elõtte, közvetlenül a sinek után, az  Esze Tamás utca sarkán,  Illés fûszeres boltja volt található. A kontós könyvet már emlitettem.

   Megyünk kifelé. A futók elfutnak, a gyalogosok libasorrá alakulnak. A benzinkút után balra fordulunk a 37-es útra, arról pedig a Gombos-hegy elõtt jobbra térünk, Hercegkút felé. A falu határában az útikalauzok a nevezetes pincesorra hivják fel a vándor figyelmét, én azonban, primitiv módon, a hercegkúti szalonna kvalitásait ecseteltem Márknak. Az bizony hires termék, messze földön ismeretes. A falu sváb település, Tróconnak hivják a népek, mivel Trautsohn osztrák herceg birtoka volt. A telefonkönyv felnyitásával könnyen igazolható, hogy a fél falut (költõi túlzással) Stumpfnak hivják. Idevaló a volt kancelláriaminiszter is. Nem haszontalan tudni, hogy a szomszéd Makkoshotyka lakossága meg Vitányiakból áll. Ez is ismert név. A feleségem azt állitja, hogy a Kék Túrán én ittam meg Vitányi Vince összes, az asztalra kitett borát, unokáim szemeláttára. Vitányi Zoli viszont a Vay Miklós szakiskola gondnoka volt abban az idõben, amikor onnan indult a Rákóczi túra és - talán 2004-ben - egy éjjeli csõrepedés eláztatta a kikészitett Rákóczi-pólókat. Kis kitérés, de mondtam, hogy lesznek történeteim.

   Hercegkúton átvágva elérjük a szõlõket. Szép nagy táblák ezek a Papaj-hegy Patak felé nézõ oldalában. A szõlõk bal oldalán megyünk, általában magas fûben. Esõs idõben vagy erõs reggeli harmat idején hamar csuromvizesek lesznek a cipõink, dehát van idõ a megszáradásra. Idõnkint a szõlõmûvelésnek a sorokból kihúzott hulladéka fékezi a haladást. Az idén nem volt ilyen. Tõlünk bal kézre a fáktól nem nagyon látható mély szurdok húzódik. Igy jutunk el a Pogány-kútig, ahol kis hidon lehet átkelni a túloldali pihenõhöz, vagy mint most, át sem kell menni, mert a bélyegzõ a festékpárnával együtt ki van akasztva az ösvény mellé. Ezután még egy kis csalánnal tarkitott bújócska kezdõdik, majd  elérjük az erdõ szélét és balra fordulva emelkedünk tovább. A nyereg táján látom egy fatörzs mellett Monsieur Récamier módra elnyúlva Magyar Balázst, aki ott pihente ki a egy 75 km-es táv fáradalmait. A helyzet megértéséhez, de a további hivatkozások miatt is célszerû néhány technikai megjegyzést tenni.

   A Rákóczi-túrák 1999-ben kezdõdtek, elõször 75 kilométeren, a Sárospatak-Füzér távon. A füzéri végpont nem vált be, ezért, amikor én is indultam rajta, már Füzérrõl ment Telkibánya felé. A 110-est 2002-ben inditották ugyanabban az irányban. Nevezzük ezt pozitivnak és jelöljük P-vel, mivel a kör bejárása az óramutató járásával ellenkezõ irányban történik. Két pozitiv túra után megfordult az irányitás és azóta Hercegkút felé hagyjuk el Patakot. Jelölése N (negativ). Ha tehát mesém közben a P vagy N betûvel találkoznak, akkor erre gondoljanak. Az N elõnyeit menet közben fogom emliteni.

   Ereszkedjünk most már le a nyeregbõl és kinlódjuk át magunkat a Hideg-völgy dzsungelén. Az egykori tarvágás már a múlté, szépen belesüllyedünk a rohamosan növekedõ fiatal hajtások közé. Szalagozás hiján nem tudom, hogyan vagy mennyi idõ alatt vergõdnénk át a völgy túlsó oldalára, dehát vannak szalagok és ez nagy segitség, mert még egy vizfolyáson is át kell jutni és nem mindegy, hogy hol. Felérve, balról bejön a Z, mi derékszögben jobbra fordulunk, majd egy nagy kiflivel megkezdjük az ereszkedést Komlóskára. Pár éve még igen szép kilátás nyilt innen nyugat felé, ma már mindent eltakar a megnõtt vegetáció. A talaj köves, hordalékos, amint illik a tavaszi özönviz utáni helyzethez. Próbálok nézelõdni, hátha látok is valamit a Pusztavár tetején kivül. Érdeklõdésem egy hatalmas zuhanáshoz vezetett. Amikor láttam, hogy a talajgyalulás vagy a gurulás között kell választanom, az utolsó századmásodpercben az utóbbit választottam. Elgáncsolt hivatásos labdarúgó is megdicsérte volna ügyes mozgásomat. Márkon kivül két ismerõs tanú látta a jelenetet. Régi nóta, hogy vagy a tájat nézzük, vagy a lábunk elé figyelünk. A kettõ nem mindig megy egyszerre.

   Leérünk a faluba. Az ellenõrzõ pont a szokott helyen van, a házakat sem vitte el a viz. Az ittenieknek nem újdonság a komisz idõ. Durva zivatarok mindig elõfordulnak. A menetidõnk elfogadható: 8:10 van, a tervezetthez képest 36 perc elõny. Viz és keksz vétele után irány a Pusztavár-tetõ. A Komlóska utáni elsõ emelkedõt letudva, a vizszintes dózerúton elhelyezem az emlékezés koszorúját. Mondjuk 2003-ban, pozitiv irányú bejárásnál, hajnali fél négykor jõhettünk erre, és a derengésben úgy láttam, hogy valami fehérség fekszik a földön. Felemeltem: egy igazoló füzetet tartottam a kezemben. Nem vacakoltam a lámpa újbóli elõkotorásával, majd megnézzük lenn, Komlóskán. Megérkezve a mûvelõdési házba, odaadom a pontõröknek, hogy nézzék már meg, ismerõsé-e a füzet. Majd hanyatt estem: Magyar Balázsé volt. Ennek az ismeretnek a birtokában rontottam aztán rá Monsieur Récamier-ra. Igy becsülöd meg az értékes dokumentumodat? - morogtam. A füzetet akkor már a komlóskai pontõrök vették gondozásba és, nagyon rendesen, el is küldték a X. kerület, Veszprémi út 6-ba, MB rezidenciájára.

   Most szépen felmegyünk a Pusztavár-tetõ gerincére. A T jelzés egyeseket tévútra szokott vinni, a Rom jelzés nem túl gyakori. A kezdetekben (P) kétszer is toronyiránt jöttünk le Komlóskára, mert nem vettük észre a nyeregbõl simán lejövõ Rom jelzést. Talán türelmetlenek is voltunk, mert a sötétben nem volt kellemes lekeveredni a csúcsról a biztonságosabb talajra. Akkor Lévay Bélával jártam ott, s az egyik esetben, bélyegzés után, szabályszerû kört irtunk le a tetõn. Visszajutottunk a tájékoztató táblához. Na, mondom, jól nézünk mi ki. Menjünk másképp. Ennek eredményeként Bélát az utolsó pillanatban óvtam meg a lezuhanástól, ugyanis a bokroktól nem lehetett látni a sötétben, hogy mögöttük egy nem túl magas, de ilyenkor veszélyes függõleges fal húzódik.  Valahogy azért lebotorkáltunk és ha nem is a jelzett úton, de elértük azt a bizonyos vizszintes útszakaszt. A késõbbi ismételt bejárások meghozták az eredményt. A Gnadig házaspárt már szabályszerûen tudtam kalauzolni ezen a részen. A tisztelt rendezõség egyik érdemének tekintem, hogy megforditották a túrát, mert reggel gond nélkül letudható a csúcs, éjszaka viszont legalább is balesetveszélyes.

   Remélem, nem volt túl zavaró ez az ide-oda mászkálás, dehát meg akartam õrizni valamit a múltból. Most tehát felmentünk a Pusztavár nyergébe, ott SzLA tanácsára leraktuk a hátizsákot, hiszen a csúcsbélyegzés után úgyis visszatérünk oda. A lépcsõk még állják az idõt, a számuk nem szaporodott, dehát örüljünk minden apróságnak. Örültem Petõ Sándornak is, aki felfelé igyekezett a lépcsõkön. Ezután lezúdulunk a hegy másik oldalán. Nagyon vigyázni nem kell, mert a hegy alatt keresztben megy az az út, amit el kell érni, s azon jobbra menni. Legfeljebb többet bukdácsol az elkavart dolgozó. A végén leérünk az Erdõhorvátiba vivõ betonútra és megállapitjuk, hogy hamarosan esni fog. A kapdosás elkerülése érdekében elõszedjük és felvesszük az esõköpenyt. Jól tettük, mert a zápor sûrûsödik. Erdõhorvátiban már jól esik, be is állunk egy kapualjba. Nem kell elkeseredni, mert látható, hogy rövid életû, helyi záporra van kilátás. A csorgó elõtti bolt nyitva van. Veszünk valamilyen folyadékot, hogy legyen tartalék a Regécig tartó átkelésre. Ezután megkezdjük az elég unalmas, lassan emelkedõ földút végigjárását. Korábbi észrevételeinket csupán azzal egészithetjük ki, hogy egészen a Király-kútig legyalulták az utat és nem kellett keréknyomokban botladozni.

   A Király-kút neve az elsõ idõkben vitatott volt, legalább is én vitattam, mert korábbi feltáró bejárásom idején és legalább egy évvel késõbb is, a DVTK standard bádogtáblája azt állitotta, hogy a Vár-kútnál vagyunk. Nem volt hihetetlen a tájékoztatás, mivel a turistatérképen is szerepelt ez a név. Ezután Remó bevetette magát, a tábla eltûnt és a forrásnevek a jelenlegi térképen látható helyükre kerültek. A helyzet elfogadható, a forrás valóban a nemsokára következõ jobbkanyar elõtt van. A viz ihatósága felõl találgatni lehet. Valamikor ittam belõle, a pontõr most nem bátoritott erre. Az óra 11-et mutatott,  elönyünk 1 óra 16 percre nõtt. Nagyon jó. Berendezkedünk a Zabarla-nyereg átszelésére. Jó lesz figyelni, mondom Márknak, mert itt nem nagy öröm a menetelés.

   Pár száz méter után jön tehát a jobbforduló és utána a kõtenger. A nagy kövek mind P mind N változatban, de fõleg az elsõben, éjfél elõtt, sötétben, eléggé megkeseritették az életünket - tessék megkérdezni Larzent a 2002-es kerékpáros útjáról. A nagy kövek mellett bevágások is vannak, s elég nehéz kisillabizálni a jeleket. Egy évvel késõbb Részegh Anna éles szemeinek köszönhettük, hogy könnyen letudhattuk ezt a részt. Az ismétlés, persze, jót tesz a bevésésnek, mert mostanra már pontosan tudtam, hogy hány bevágáson kell jobbfelé átvergõdni, hogy rájussunk a helyes, felfelé menõ vonulatra. Az is látszott, hogy frissitették a piros festést. Derék dolog, mondtam magamban, elérve a balfelé menõ vizszintes részt. Errõl, elég ravaszul, jobbra ágazik az ösvény, illetve ágazott. Én, mindenesetre, hatalmas lelkesedéssel hivtam fel Márk figyelmét arra a három fehér szalagra, amely szépen lobogva hirdette, hogy be kell menni a sûrûbe. Be is mentünk, jött a korábbról ismert helyzet: tönkrement ösvény - P változatban bele is estem egy jó mély vizesárokba -  Lévay Béla volt szives boldogan kihúzni belõle - Béla mindig boldog ha segithet - mi pedig szépen gyötörtük magunkat az össze-vissza borult fák között. Tájékozódási gond nem volt, általában mindig a legrosszabb irányban kell menni, különben is elõttünk libegtek a szép fehér szalagok. Bennem azonban gyanú ébredt, hogy ezek a szalagok nem újak, hanem a két évvel korábbi R150 maradványai. Új festés sem látszott. No, jó, nincs veszedelem. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy karaván menetel felfelé, tõlünk balra, nálunk sebesebben. Honnan veszik ezek az ötletet, hogy arra menjenek? Nem feszitem a húrt: abbéli boldogságomban, hogy Márknak a hármas szalaggal megjelölt egykori ösvényt magyaráztam, nem vettem észre, hogy a frissen festett piros nem ment bele ebbe a lebombázott erdõbe, hanem tõle balra, kényelmesen elhúzott. Mûveltségünk fejlesztéséért kissé strapás megoldást választottunk.

   Fenn vagyunk a nyeregben, kezdõdhet az ereszkedés. Szép, magas bükkfák között megy a jól jelölt út. Nem túl sokára keresztez egy széles erdészeti utat. Jelöljük A-val. Ha jól átnézünk az út túlsó oldalára, láthatjuk, hogy újabb lejtõ kezdõdik, ugyanolyan szép nagy fák között. Az is rendben van, a korábbi kacskaringókat egyszerûsitették. Ennek a végén ismét egy széles erdészeti útra jutunk, jelöljük B-vel, és gondos festés mutatja, hogy balra kell fordulni. Szemben a regéci várhegy. Most pedig álljunk meg egy kicsit. Ezen a részen ötször jártam korábban: egy feltáró úton lefelé, nappal, egy 75-ösön felfelé nappal, gondosan megjegyezve, hogy hol kell feltérni az erdészeti útról, mivel kevés vagy semmi jelzés nem látszott. Ezután két éjszakai 110-es út következett felfelé, majd egy nappali 110-es lefelé. Kitûnõen látszottam ismerni minden utat, a vegetáció jellegét és annak változásait. Jöjjön tehát két történet korábbi feljegyzéseim alapján.

   "Négy éve, barátaim azt ajánlották egy még arra nem járt ismerõsömnek (Mezei tanár úr, 27 Kinizsi), hogy csatlakozzék hozzám, mivel én úgy ismerem a Zempléni-hegység bizonyos tájait, mint a tenyeremet. Még egy-két vándor is velünk jött és szépen róttuk a kilométereket erdõn és mezõn. Magyaráztam, hogy mi, merre van és jó félnap multán, kibújva az erdõbõl, megjelent a láthatáron Regéc vára. Rendkivül elégedetten közöltem ezt a nyilvánvaló tényt. s azt is elmondtam, hogy mirõl lehet - akár éjszaka is - felismerni ezt a helyet. Alapos magyarázatom után vidáman továbbmentünk, de a vár nem akart közeledni hozzánk. Nem értettem az egészet, erõltettem a dolgot, de fél óra múlva világossá vált, hogy utat tévesztettünk. De miért, hiszen többször jártam erre, nappal és éjjel. Miféle varázslat lett úrrá felettünk? Teljesen megzavarodtam és összeomlottam. Kudarc, szégyen. Ha azonban valahol eltévedtünk, vissza kell menni az utolsó biztos pontig és újra kezdve, alaposan megvizsgálni a lehetséges elágazásokat. Tetszik, nem tetszik, ez az erdei vándorlás alaptörvénye. Talán másé is. Végül is kiderült, hogy ha öntudatosan nem játszom meg magam, akkor észreveszem az orrom - speciel, szinészi pózom miatt a hátam mögött - lévõ helyes folytatást. Bocsánatot kértem a közel egy órányi elvesztett idõért - kötött keretek között ez elég kellemetlen - és türelmesen hallgattam barátaim vigasztalását, hogy ez bizony százszázalékos helyzetben is megtörténhet, nincs semmi baj, s nélkülem egyébként sehol sem lennének. Napokig rágtam magam, nem is fogom soha többé elfelejteni, hogy teljes bizonyosság érzetében is lehet téves útra menni. Az erdõ olyan, mint az élet, örökké változik, szerényen és állandóan figyelni kell rá. Néha visszatértem erre a jelenetre, akár ismerõsökkel, akár fogékony, új társakkal. A bizalom esetleges elvesztése az, ami fáj. Csalhatatlan biztonságban vezetni téves útra azokat, akik bizalommal követnek engem. Idõnkint felidéztem szegény Nyilas Misi alakját, aki kinlódva forditotta latinra Gyéres tanár úr mondatát: Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit, azaz: az is tolvaj, aki mások bizalmát meglopja. Cseppben a tenger. Túl érzékeny vagyok? Túlzott bennem a felelõsségérzet? Ilyen semmiségek miatt? A helyzet mégis csak az, hogy nem a felelõst kell keresni, hanem a helyes utat. Ez az elsõdleges."

   Idézet vége. A történeti hûség kedvéért hozzáteszem, hogy itt találkoztam elõször GPS-szel. Már megálltunk és éppen vissza készültünk fordulni, amikor egy kutyás férfi tûnt fel az úton. Mogyoróskán nyaralhatott és sétált az erdõben. Általános mûveltségünk fejlesztése érdekében megkérdeztem tõle, hogy ugyan hová jutottunk volna, ha továbbmegyünk. Mogyoróska vagy Baskó volt esedékes. Õ elégedetten szemlélte az eltévelyedetteket és elõhúzva modern szerkezetét közölte, hogy e térség turistatérképe be van táplálva és látja a piros jelzést is, amelyet elhagytunk. A visszafelé haladás nagy idegpróba volt számomra, mert nagyon szerettem volna már újra ott lenni a jelzett úton, õ pedig megállás nélkül, lelkesen mesélt a GPS rejtelmeirõl. Azért csak eltelt a félóra és én bambán bámulhattam azt a bizonyos P festést, ami ugyan nem egészen karnyújtásnyira, de azért jól észrevehetõen viritott az út túlsó oldalán. Nem húzom tovább ezt a mesét. A Zabarla-nyereg legtetején lévõ vékony szekérutat néztem A-nak, az A-t B-nek és igy hamarabb fordultunk balra, mint kellett volna. Mentségemre szolgáljon, hogy a turistaút A-nál illetve B-nél lévõ keresztezõdése geometriailag, növényzetileg és talaj szempontjából is tökéletesen egybevágó.

   A másik történet jóval rövidebb, az is itt játszódik. A kezdete (P bejárás!) ott van, ahol ereszkedni kezdünk Regécre. A várral szemközti hegyoldalból jól látható a falu. Este 9 óra lehetett. Bélával voltam, õ elõbb ment bõ száz méterrel. A villanyokat felgyújtották, ezért Béla nem sokat törõdött a hivatalos K jelzéssel, hanem megcélozta a falu közepét. Szerencsénk volt, keritések átmászása nélkül éppen a vegyesbolthoz jutottunk. A tulajdonosnõ volt szives - a korábbi záróra ellenére - kiszolgálni étellel, itallal. Miközben a bolt elõtti asztalnál vacsoráztunk, megbiráltam Bélát, hogy útvonalelhagyó lett. Megigérte, hogy nem fog többé megszökni és velem jön. Eközben megjelent Hegedûs Robi és társa. Õk is vettek valamit és a társaság nagyjából egyszerre vágott neki a várhegynek. Robiék igyekeztek, mert el akartak érni Patakon egy reggeli vonatot. Én, mint legvénebb, hátul kullogtam, még a hûséget fogadó Béla is eltávolodott tõlem. A biztonság kedvéért gondosan felkészitettem az embereket, hogy az út milyen hajlataira kell figyelni és ha balról ez meg ez lesz, akkor figyeljék a jobb oldali növényzetet. Jelzés nincs, de ahol a fiatalos rész átvált magas bükkbe, ott nyissák ki a szemüket, világitsanak be a fák közé, mert ott lesz a felágazó ösvény. Mondanom sem kell, hogy dinamikus barátaim szépen továbbhúztak. Béla még hallótávolságban volt, õ pedig valahogy továbbadta a figyelmeztetést a legalább négyszáz méterre lévõ Robiéknak. Igy sikerült visszalõni a mezõnyt. A szakadárok sietve visszarobogtak és korrigáltak. Mondtam még valamit a Pusztavár-tetõ megközelitésérõl, aztán - Jó szerencsét! - kiáltással hagytam továbbmenni õket a maguk járásán. Azt hiszem, idõre beértek. Egyszerû kis história. Robi miatt idéztem fel. A férfiak nem felejtik el a barátaikat - tartja a néphit.

   Helyünkön lévén gond nélkül feldöcögünk a regéci várba. A bélyegzõ a büfénél van, egy kis sort kell állni. Nem vettünk semmit, mert számitottunk arra, hogy a faluban a pontõrök gondoskodnak rólunk. Igy is lett. A két kedves pontõrhöz, Mme Anikó Sztrhárszkyhoz és Nyiri Zsolthoz a tavalyi Rákóczi 50-en, a Kálváriánál volt szerencsénk. Tompa agyam mintha arra emlékezne, hogy a Tengerszemnél is õk kezeltek minket. Ott általában zsirkréta lóg a tájékoztató táblán, ezért volt meglepetés nekem a megyeri emberi jelenlét. Táplálkozás és a Jocó által vásárolt igazi málna élvezete után búcsút vettünk két 75-ös fiatalembertõl és nekivágtunk a hétszázasok nyergének. Ez ütemes munka, lehetne beszélni ezen a helyen az egykori szélvihar által kidöntött fákról, új keritésrõl, tarvágásról, dehát ilyesmi mindig van. Ha nem okoz nehézséget, nem érdemes emliteni. Megemlitem viszont egy pár évvel korábbi kellemetlen élményemet. A Fehér-kúti vadászházhoz közeledve egyre nagyobb durranás verte fel az erdõ csendjét. Na, itt lövöldöznek - gondoltam - még ólmot küld valamelyik amatõr a bõröm alá. Rövidre fogva, csak annyi történt, hogy egy derék ember a vadászház erkélyérõl lõtt célba egy alakra, amelyet egy segédszemély állitott fel a mezõn, körülbelül száz méterre. Úgy tûnik, hogy a segédszemély élve megúszta a szolgáltatás veszedelmeit. Ez is a szórakozás egy fajtája.

   Következik a Sólyom-kõ. A régi jelzés szerint, a piros sáv rögtön jobbra kanyarodott a vadászház után és késõbb lehetett kimenni, balra a sziklához. Aztán jött egy fakitermelés és keservesen bukdácsoltam a kivágott fenyõfák között. amig végül elértem a gerincet és megszabadulhattam a dzsumbujtól. A mostani út kényelmes: megmértem, hogy negyedóra alatt ott lehetünk a kõnél. Mindkét feljárást kifestették, az ellenõrzõ pont könnyen elérhetõ és még könnyebben elhagyható a Cicés-rét sarka felé. Feljegyezzük az idõt: 15:02-t mutat az óra. Elõnyünk 1 óra 47 percre nõtt. Nagyon megnyugtató, mert a legkevésbé sem rohantunk.

   Szomorújáték következik. Történetét részletesen megismerhetjük, ha a Google keresõjébe beirjuk a Borso-hegy Hejce repulogep szavakat. Az anyag esetleirást, interjúkat és több fényképet tartalmaz, ezért az olvasóra bizom a tények megismerését. A nélkülözhetetlen tények a következõk. A koszovói békefenntartói kiküldetésbõl hazatérõ szlovák repülõgép 2006. január 19-én este fél nyolc tájban Hejcétõl hat, a magyar-szlovák határtól tiz kilométerre, a 757 méter magas Borsó-hegynek ütközött, darabokra tört és kigyulladt. Negyvenhárom fõnyi utasából csak egy ember maradt életben. A katasztrófát mind a magyar mind a szlovák légi figyelõk észlelték és a körülményekhez képest (magas hó, hideg, sötétség, rossz vagy semmilyen utak) - szerintem - gyorsan cselekedtek. A többit tessék elolvasni, megnézni. 

   A hir hallatán azonnal nézegetni kezdtem a térképet és találgattam, vajon hol lehet a szerencsétlenség helye. Úgy tûnt, hogy nincs messze a Rákóczi úttól. Elõször a nyugatabbra lévõ gerincre gyanakodtam, mert még nem láttam pontosabb rajzokat. Telt múlt az idõ, eljött a tavasz és közeledett a Rákóczi 110 idõpontja. Tusnády Gábor kollégámmal beszélgetve megemlitettem, hogy valószinûleg a baleset helyszinéhez közel fogok túrázni július elsõ napjaiban. Gábor egykori sátoraljaújhelyi diák, a zempléni hegyek jó ismerõje. "Elmégy oda?"- kérdezte. "Nem tudom, az idõtõl függ, különben sem foglalkozom katasztrófaturizmussal" - válaszoltam szárazon. Eljött a július és ott álltam a bõvizû forrás melletti szobornál. Amikor az út folytatására indultam, észrevettem egy fára erõsitett táblát "Pomnik" felirással. Szegényes szláv tudásom alapján is megértettem, hogy emlékmûrõl vagy emlékhelyrõl van szó. Lehetett is látni egy-két autót, amely felmerészkedett a vadászházig. Utasaikról leritt, hogy nem teljesitménytúrára jöttek ide. A Sólyom-kõhöz érve megkérdeztem a pontõrt, hogy tud-e mondani valamit a szerencsétlenség helyérõl. Õ is megnézi majd késõbb - mondta - nincs messze, talán 300 méterre van. A távolság azért a duplájánál is több lett, de azt mondtam magamnak, hogy ne legyek szivtelen, ha már egyszer itt vagyok a helyszinen. Belefér az idõmbe. A Cicés-rét sarkánál ismét volt egy jelzõtábla, amely nagyjából 45 fokban balfelé irányitott. 12 perc alatt fenn is voltam a júniusban állitott obeliszknél, amely több nyelven tájékoztatott a történtekrõl. Megálltam a rendezett sirokkal szemben. A hátam mögött egy Mária-kép volt, körülötte nagy halom temetõi mécses azoknak, akik nem hoztak gyertyát magukkal, de lehetõség nyilván, lángot gyújtanak a halottaknak. Egyedül voltam, szemben a letarolt erdõben nyilt folyosóval. Az erdészet rendbehozta a tönkrement erdõt: kitisztitotta a térséget és a szép, szürke fatörzseket egyforma magasra vágta. Az egymás mellett és mögött sorakozó törzsek egy gótikus katedrális oszlopcsarnokát idézték fel. Egyedül voltam az erdei csendben, a délutáni Nap nyugat felõl világitott a fák közé. Kicsit sok volt ez egy öregembernek, potyogni kezdtek a könnyeim. Végtére is innen már látták Kassa fényeit, arrafelé nincs akadály a repülõ elõtt. Otthon voltak. Ismétlem, már otthon voltak, mint Heinrich Böll katonája, akit a háza kapujánál öl meg egy kóbor gránát. Ádám, hol voltál? Nehéz ebbe belegondolni, mégha nem is hozzátartozóimról van szó. Vagy mégis? Mindnyájan összetartozunk? Zsoldosok - mondta tárgyilagosan egy barátom. Igaz, csakhogy a halál nagy úr, benne eléggé egyformák vagyunk, könnyeink törölgetésén kivül már nincs másra lehetõségünk. Kicsit még álltam ebben a természetes katedrálisban, gyertyagyújtásra nem volt idõ. Álltam és azon gondolkodtam, hogy mi is van bennem. Egy hivatalosan törzskönyvezett pacifistának kell megsiratni a zsoldosokat? Érthetõ ez egyáltalán? Aztán elindultam. Visszafelé, lefelé, 9 perc alatt ott vagyunk a rét sarkánál.

   A túra után az motoszkált bennem, hogy érdemes lenne alaposabban körülnézni a holtak világában. Amikor tehát a következõ évben arra jártam, papir és ceruza is volt nálam és gondosan sorra vettem az akkor már fejfákkal ellátott 42 sirt. Az oszlopokon fémlapra vésve állottak a halottak nevei, évszámmal, beosztással együtt. Bevallom, magyar neveket kerestem, mert nem hittem, hogy csupán egyetlen ember, a túlélõ lett volna magyar. Felsorolom az akkor felirt neveket, megengedve, hogy pontatlan a mûvem. Ime. Alexander Gaál (1977), Marián Fábry (1974), Lubos Belák (1969), Ján Balog (1975), Marián Illés (1976), Tomás Kardos (1982), Ondrej Keszi (1975), Róbert Tulipán (1980). Csupa fiatal ember, általában ing megjelöléssel, ami jelenthet mérnököt vagy mûszaki szakembert, nem fontos. De van még egy figyelemreméltó tanulság. A Google-ban olvashatjuk a sajtó által magyar túlélõnek állitott Martin Farkas nyilatkozatát arról, hogy õ valóságosan szlovák, az északi részen élt öregapja pedig németül beszélt. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban hány lakás névtábláján olvashatunk szlovák, Bécsben pedig cseh neveket, Zdiar térségében viszont sok lengyel él, óvatosabbak leszünk etnikai állitásainkkal és nem dimenzionáljuk túl a dolgokat. A túldimenzionálás tartalmát kinek-kinek a fantáziájára bizom. Halottaink fejfáját szemlélve kiegyensúlyozottabban látjuk a világot, hiszen minden halottal mi, az emberiség, leszünk kevesebbek. Ha valakinek ez igy nem elég, sziveskedjék megnézni a tavalyelõtti Hegedûs Róbert emléktúrára vett John Donne idézetet. Robi másodszor. Lesz még harmadszor.

   Jelen esetben ott vagyunk a Cicés-rét sarkánál. Átvágunk a füves mezõn és örülünk, hogy nem tocsog talpunk alatt a talaj. A fenyõerdõ szép nyiladékán felmegyünk a gerincig, ott balra fordulunk és az Amadé-várig végig fenn haladunk. A Borsó-hegy balra esik. Nem részletezem az utat, az esõben csúszós , meredek ereszkedõt könnyen vesszük. A vegetáció szépen fejlõdik. Korábban innen már észre lehetett venni a Kánya-hegyi radar sörösdobozát, most nem láttam, igaz, hogy nem akartam újból hasra esni a bámészkodás miatt. A lenti rétrõl gond nélkül letérhetünk balra, a forráshoz. Le is ülhetünk, hiszen vannak padok és asztalok. A folytatáshoz átlibbenünk a patakon és hozzáfogunk egy kis vérpezsditõ csalántúrához. A nagy erdõt elérve nem nehéz megtalálni a kolostorhoz vivõ elágazást. Mennyit nõtt ez a fiatal erdõ néhány év alatt! Utána könnyû patakátkelés jött és megjelent a Potács-ház. P-bejárásnál emlékezetes gulyáslevest kaptunk erõsitõnek, ami különösen a kerékpárosoknak tett jót, hiszen nekik a nyakukban kellett felvinni a szerkezetüket az Amadé-várba. Hajaj!

   Hamarosan megérkeztünk Telkibányára. (17:20) Pontosan 2 óra az elõnyünk. Virslit eszünk, az elegáns sörözõben pedig sört iszunk. Csapolt termék, természetesen, ilyen finom helyen nincs. A nem-finom helyeken sincs, ezért jó érzékkel kell megtalálni az arany középutat. Az aurea mediocritas ott van, ahol a K befut a fõutcára. Szives tudomásulvétel céljából mondom. Megyeri Laci társaságában üldögélünk Jocóval, Márkkal. Én a süket fülemet óvom a focimeccs zajától. Ezután magunkhoz vesszük depózott holminkat, amiben, tulajdonképpen, csak a lámpa fontos. Elõre a mini-vizválasztóra, utána balra, jobbra (nem tudom, hogy az elsõ túrázóknak elég volt-e a második törés kijelölése), majd ismét balra, az erdõszélen. Innen kezdõdik a csendes emelkedõ a Kánya-hegyre. A térképen Fehérhegyi útnak jelölik a csúcson lévõ radarhoz vivõ utat. Az út épitésérõl jó régen lehetett hallani, arról is, hogy mi lesz a végén. Erre azonban nem nõ ritka virág, kicsik a falvak, nincs értelmiség, igy az épitkezést semmi sem hátráltatta. Az egyik országos napilap akkor közölt tényfeltáró riportot arról, hogy miként sajátitották ki a szükséges erdõket a tulajdonosok megkérdezése nélkül, amikor már minden kész volt. Kétségtelen, hogy a hegyrõl az egész ukrán határ látható, meg még jobbra is, Romániából valami. Megnéztem, a térkép nem mutat útban álló magaslati pontokat.  A sörösdoboz uralja a térséget. Az épitkezés jellegérõl akkor kaptam valamelyes képet, amikor egy korábbi Rákóczi-túrán, a turistaúton, egy zöldruhás férfivel találkoztam, aki oldaltáskát viselt. Jobb lett volna, ha inkább vadászfegyvert hord, mert igy felkeltette az érdeklõdésemet. Nem láttam még ugyanis olyan vadõrt, aki revolverrel vadászott volna az erdõben. Az ember nem lehet elég körültekintõ. Valamelyest  azért igyekezzünk, mert a dobozt a Nagy-Hasdát elõtti kanyarból most még elég jól lehet látni, pár év múlva semmi sem garantált. Abaújvár felõl, vagy a füzéri várhegyrõl kevéssé festõi rátekintés nyilik. Majd megszokjuk.

   Ha már ide feljutottam, elmondok egy történetet, amely összefügg a térség több pontjával. A história Telkibányán kezdõdik, ahová pár éve, átlagos idõben érkeztünk. Azon a napon egy meleghullám tört be és lecsapta a társaság érzékeny tagjait. Legalábbis ez volt Remó diagnózisa. Én is lustának éreztem magam, nem volt kedvem továbbmenni. Nem erõltettem a menetelést, igy is hasznos volt a félút. Némi tétovázás után bejelentettem, hogy kiszállok a túrából és tovább ettem a virslit. Nem voltam lelkileg boldog, de levontam néhány következtetést. Érdeklõdtem a Patakra jutás felõl. Mindenki tudja, hogy Északkelet-Magyarországon szombat délben megáll az élet, buszra nem lehet számitani. A pontõrök közölték, hogy az eddigi hullákkal megtelt az autójuk. Szemtelenül azt javasoltam, hogy hivjuk fel Patakot és kérjünk egy mentõautót, a számlát majd állom. Miközben a mobilozás folyt megérkezett Részegh Anna és boldogan örvendezett, hogy milyen jó, hogy utólért, lesz társa éjszakára. Keserves mosollyal közöltem vele, hogy hiu reményeket táplál, ki vagyok iratkozva. Az erõslelkû nõ, akinek a problematikus kérdésekben majdnem mindig igaza van, nem omlott össze, evett valamint és elment. Idõközben - a sorrendre nem emlékszem - megérkezett Kocsis János (Hódmezõvásárhely) és a veterán Corradi Surd. Õk sem akartak tovább menni. Surd elégedetlen volt az úttal, én meg õvele, hogy leértékeli ezt a gyönyörû túrát. Mindegy. Közben jelentkezett a központ és közölte, hogy találtak egy magánautót, amely este fél kilencre eljön értünk, mivel speciálisan idõzitett programja van. Köszönettel nyugtáztuk és múlattuk az idõt. Az elegáns, piros gépkocsi idõre be is kanyarodott a Bányászmúzeum elé. Minthogy személyiségi jogok is vannak a világon, ezért a további eseményeket részben kódolva mondom el.

   A történet két fontos szereplõje egy feleség és egy férj. Hogy össze ne kavarjuk a sokféle betût, jelöljük a feleséget W-vel (wife), a férjet H-val (husband) és ez nem anglomán sznobizmus, hanem a kódolás gondossága. W és H együtt indul, de Erdõhorváti után, a harmonikus mozgás érdekében megállapodnak abban, hogy W Füzéren befejezi a túrát H pedig kimódolja, hogy érte jöjjön Füzérre a piros autóval és elvigye Patakra. Nagyon kérem, hogy ne vágják a fejemhez, hogy nem igy volt. A történet hamisan elmondva is hangulatos, ráadásul, ha hibásan mondom, az csak tovább kódolja a lebonyolódását. Boldogan beszállunk hát a luxusautóba és kieszeljük, hogy az idõre tekintettel megpróbáljuk megtalálni W-t valahol Telkibánya és Füzér között. Száguldani kezdünk a Telkibánya - Pálháza - Füzér útvonalon. Élvezettel kalauzolom H-t a nekem kedves, jólismert háromszögben és kiderül a sejthetõ eredmény: W nincs még Füzéren. Megmondjuk a pontõröknek, hogy közöljék: itt voltunk, és visszamegyünk Hollóházára, hátha oda már befutott. Száguldás vissza Pálháza felé, letérés Füzérkomlósnak és ott vagyunk Hollóházán. Eredmény nulla. Sebaj, van mobil. Aha, gondolom magamban, most kezdõdik az érdekesebb rész. Valóban, H nem tudja W mobilszámát, de kideriti, hogy tudja a sógoráét, õ majd megmondja. Nagyszerû, mobilozunk. A pontosság kedvéért szögezzük le, hogy a mobil egy kisméretû, könnyen kezelhetõ, ügyes szerkezet, amelyet kirándulásra is elvihetünk. Játszi könnyedséggel végezhetünk vele nagypontosságú aritmetikai mûveleteket, gyökvonást, de benne vannak a fontosabb trigonometrikus függvények is. Használható jegyzetblokknak, ébresztõórának, határidõnaplónak, elektronikus játékszernek, készithetünk vele amatõr fényképfelvételeket. Azt mondják, telefonálni is lehet vele, de a ki már járt ezen a vidéken az némi borúlátással tekint a várható eredményre, mivel itt szlovák szolgáltatóktól kezdve minden van, csak a magyar térerõ szokott hiányozni. Bizonyos készülékek számára nincs is, de ott van Corradi kitûnõ mobilja, az kihúz a csávából. Megvan a pesti kapcsolat, a sógor igéri, hogy pillanatokon belül küldi is a számot sms-ben. A pillanat nagyon elnyúlni látszik, ugyanis a sógor nem észleli, hogy a hivó fél nem H, hanem Corradi mobilja. A szám tehát H készülékére megy, aminek, persze, nincs térereje. Ezt a részt nem tudom jól rekonstruálni, tehát, hogy milyen erõfeszitések történtek ezután, mert azt éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek Kocsissal sörözni, tekintettel arra, hogy õ úgy cseppent bele ebbe a szervezésbe, mint Pilátus a Krédóba, legyen hát vigasza egy kissé.

   A telekommunkiáció elégtelensége miatt nyugtalanná váltunk, hogy W kisiklik a kezeink közül, vagy elhagyatva vár ránk valahol. Visszaugrálunk tehát az autóba, irány Füzér. Beállunk az ismert parkolóba, H elindul a pont felé, mi, többiek az autóban maradunk. Múlik az idõ,  idegtépõ percek, H sehol. Itt megint vannak fehér foltok, annyi azonban biztos, hogy H elvéti a pont helyét és fölmegy a várba. Ott csak a múlt szellemei kóborolnak, ezért lejön, ami a sötétben nem veszélytelen  séta. Arra megint nem emlékszem, hogyan jött össze végül is minden azaz mindenki, de összejött. Oldódott a közel egyórás feszültség. Mindenki megvan, él és virul. Hurrá, ez a jó buli. Mehetünk a cél felé. Pálháza, Sátoraljaújhely, Sárospatak. Teljes energiával robbanunk be  éjfélkor a Patika-közbe. Nem vagyunk fáradtak, nem vagyunk álmosak, tulajdonképpen mi a fenének álltunk ki félúton a túrából? Adjanak legalább valami emléket a rendezõk. Adnak. Átminõsülünk 50-esnek, kapunk egy szép kitûzõt is és pá! Ez volt. Nagy élmény. Mint látható nagy hatással volt rám, nem birtam magamban tartani.

   Phû, még most is bennem van az izgalom, ha rágondolok. Pedig jelenleg nyugodt lépésekkel ereszkedünk Márkkal a Hasdát-erdõ szélén Hollóháza felé. Kidõlt fák azért vannak, de nem zavarnak. Várom balról a táblát, ami közli velünk, hogy arra magánerdõ található, amely fegyverrel vagy kutyával védett. A táblát nem találom, egy év is sok idõ, nemhogy kettõ. Nincs. Eladták volna az erdõt? Lejutunk Hollóházára. A szép társasházak közt ereszkedve mindig a falu sorsán gondolkodom.  Jártam a gyárban is: ötven évvel ezelõtt még gondos kezek festették a keresett porcelánokat. Az épületek megbizható jövõrõl tanúskodtak. Néha még irigyeltem is az itt dolgozókat: milyen szép környezetben hoznak létre szép dolgokat. A problémás idõkben Szász Endre segitett nekik. Nekem is van néhány tányérom, amit a László-tanya pincéjében választottam ki az akkor még idegenforgalmi jelleggel mûködõ kastélyban. Vajon mi lesz ebbõl a gyárból? Mi lesz a dolgozók sorsa? Talán a múzeum megmarad. Hátha Wáberer úr segit. Az új világban lokálpatriótákra van szükség. Csupa bizonytalan mondat.

   Leértünk a fõutcára. Jobbra át. A pontõrök a sarokház utáni gyepen sátraznak. Vidám az élet, mint mindig, ahol Megyeri Laci megtalálható. Leülünk, fogyasztunk egy keveset, úgyis, nemsokára Füzéren vagyunk. Egyébként nyolc óra van, elönyünk - a telkibányai sörözés ellenére - 2 óra 38 perc. O.K. Indulunk. Az biztos, hogy nem látjuk a Naptól megvilágitott füzéri várat, dehát láttuk már az életben, szép is az. Lépkedjünk a betonúton és idézzük fel harmadszor Hegedûs Robi emlékét. Amikor utoljára találkoztunk itt, Robi nápolyit majszolt az ellenõrzõ pontban. Õ hamarább érkezvén, hamarább is indult tovább, mire kijutottunk a nyitott országútra, már legalább négyszáz méterrel elõttünk járt. Akkor Mezei tanár úrral voltam együtt, magyaráztam  is neki,  hogy az útról akkor kell balra térni az erdõbe, amikor elhaladunk egy keresztárok szalagkorlátja mellett. Ott benézve látjuk meg azt az öreg fát, aminek a derekára festették a P jelzést. Ha ezt valaki észrevette, akkor biztonságosan tud tovább menni. Ekkor viszont Robi már messze, hallótávolságon kivül járt. Mással is megesett az ilyesmi. Korábban Telkibányánál sem volt szenzációs a balra térés módja, pláne akkor, amikor még egy magántelek is bonyolitotta az ügyet, de hagyjuk. Átlagos túrázó bosszúsan, de megoldhatóan vehette tudomásul Füzérkomlóson, hogy szép sorban jönnek balról, Füzérrõl a "rendes" úton járók, neki pedig esedékes egy oda-vissza út a várig.

   Márk egyszer már elkisért ezen a darabon. Látta és le is fényképezte a lemenõ Nap által megvilágitott várat. Most késõbbre járt az idõ, ez az élmény elmarad. Nem fogunk rohanni. Ereszkedünk a falu felé. Úgy látom, parcellázás, útépités kezdõdik. A falu felsõ végén sok ház épült az utóbbi években, erre is indulni látszik a terjeszkedés. Hirtelen felriadok. "Nézd már meg, hány óra van" - mondom Márknak és nyújtom neki a digitális szerkezetet, mivel szemüveg nélkül nem látom jól a számjegyeket az alkonyatban. "Egy perc van még kilencig" - hangzik a válasz. "Ajjaj, akkor nyisd ki a jó füledet, hátha meghallod a harangjátékot." Három évvel korábbi emlékünket elevenitettem fel. Gyorsabban kezdtük szedni a lábainkat, azonban eszembe jutott, hogy szokás szerint 5-8 percet siet az órám, igy elég idõ lesz a központba éréshez. Tempósan húzunk felfelé és amikor a templomtorony alá érünk, pontosan akkor ütni kezd az óra. Kilencet. Fenn, a toronyban, megszólal a Salve Regina.

   Rohanó világunkban ezek nagy percek. Világnézettõl és zenei igényességtõl függetlenül megérzünk valamit abból a lelki magatartásból, ami egykor és ma, esti elcsendesülésre és lelki összeszedettségre inditja az embert. A késõgregorián dallam nemcsak a középkor sajátja. Magyar változatát, nyártól télig, apám is énekelte élete végéig. A zene segit a meditációra hangolódásban, de gondolkodni, értékelni, elengedni az érzelmeinket enélkül is lehet. Az erõslelkû ember meg is tette. A Gulagban is. Tessék olvasni Szolzsenyicint. A lélek minden rendszerben ki tudja fejezni önmagát. Intézmények, hivatalok támogatása nélkül vagy éppen azok ellenére. Isten rabjainak alkalmuk volt a meditációra, a számûzötteknek úgyszintén. A tv rabjainak? Tudunk válaszolni? Legyünk optimisták.

   Jocóval együtt hallgatjuk a harangjátékot, aztán a sörözõ felé indulunk. Elõször táplálkozunk, hátha bezár a korcsmáros. Ez, ugyebár, jelen körülmények között elképzelhetetlen. Világbajnokság van, a nagyképernyõs készülék teljes hangerõvel bömböl, a szurkolók nagy izgalommal és zajjal kisérik az eseményeket. A bolt ma tekintélyes jövedelemre tesz szert. Behúzódom egy sarokba és olasz felvágottat eszem egy pohár sör kiséretében. A hangulat tetõponton, berúgják a negyedik gólt is. Az ötödiket, ha lesz, nem várjuk meg. Kicsit kába fejjel indulunk a ponthoz. Természetesen, megint rutinból cselekszem és csodálkozom, hogy az egykori szabadtéri szinpad eltûnt. "Na, Márk, nézd meg szépen az itinert". A tragédia elmarad, mert csak a parkolóhoz kell menni. Beirják az idõt: 21:37. Érdektelen, hiszen kilencre itt voltunk, három óra 5 perc elõnnyel. Visszamegyünk a korcsmához, egy idõre elbúcsúzunk Jocótól és pontosan tiz órakor továbbindulunk. A torony az Il silenzio hangjaival búcsúzik tõlünk. Igen, ez szép este, sokszor visszagondolunk majd rá a prózai betéttel: Ti vedro nei miei sogni - álmaimban látni foglak téged.

   Jocó közölte, hogy elõvigyázatosságból már lenn járt a pataknál és letett néhány követ a kényelmesebb átkeléshez. Kõhidat épitenek, kis felfordulás van ott. Lehet, hogy ez is része a beérkezéskor látott kommunális munkának? Jövõ évben meglátjuk. A mezõn elhúzunk balfelé, ezért Füzérkomlós elõtt pár perces korrekcióra van szükség. A dombháton természeti szinjátékot figyelhetünk: valahol délre, tán a Bodrogközben, zivatar van, a villámok szépen rajzolják ki és festik meg a felhõket. Front nem lévén a mi nyakunkba nem szakad rossz idõ. Különbözõ beszámolókat olvasva és túratársakat hallgatva arra készültem, hogy Füzérkomlóstól kezdve jó kis szurkálós szakasz következik. Azt is mondták, hogy a korábbi vezetéképités miatti gödrök szintén megvannak. Az ilyen dolgokat nem szeretem. A tüske meg a csalán elmegy valahogy - kipróbáltam - az viszont barátságtalan dolog, ha az ember éppen egy munkagödör szélén veszi észre, hogy hol is áll. Mezei tanár úr emlékezni fog arra, hogy a betonút keresztezése elõtt, egy kis árok kis fahidja milyen szépen beszakadt alattam. Ettõl függetlenül, szépen nekivágtunk a K jelzésnek, az viszont nagyon nem tetszett, hogy minden nagyon vizes. Ha elkerülhetõ, miért ne. A Fehér Sziklától visszamentünk Füzérkomlósra és onnan, Nyirin át, értük el a K és az országút keresztezõdését. Ott már szilárdabb az egykori kisvasút nyomvonala és a bozótot is ki lehet birni. A háromszögeléshez, persze, idõ kell: negyedóra - húsz perc. Idõt nem nyertünk, de a tervhez képest nem is veszitettünk. Megérkeztünk Bózsvára. (0:35) Rutinból a Kék Túra bélyegzõt kerestem, meg is találtam, aztán az el nem olvasott itinerbõl kiderült, hogy a bózsvai sziklánál vár ránk egy autós hölgy.

   A folytatásban egy kis keresgélésre került sor. Illene már megjegyezni, hogy a jobb oldali bevágás a jó, megtakarithatnánk vele öt percet. Na, mindegy, ha kiértünk a ritkásabb részre ott a villanyvezeték és akkor jöhet a balkanyar. Az erdõ, bizony, szépen növöget, de szerencsére nem volt pocsolyás. Éjjel, lámpa mellett jól bele lehet gyalogolni egy alattomosabb tócsába. Jönnek az elegáns villák, kiérünk a betonútra. Kisvasút megállója következik. Át a sineken, fordulni jobbra és megkerülni a temetõdombot. Megkezdhetjük a vándorlást a nevéhez éppen nem illõen hosszú Kishután. Fél kettõ körül járhat az óra. Márk önellenõrzést végez a továbbhaladást illetõen. Megállapitja, hogy mind nála, mind az apjánál van térerõ, tehát ha szükség lenne rá, autóba vehetné. Beül egy fedett autóbuszmegállóba, hogy rendezze sorait. Én viszont - utólag, józanul megitélve - elkezdtem fûrészelni magam alatt a fát és továbbmentem. Mezei Pista emlékére pár percig leültem a nagyhutai megállóban, utána ittam egy jót az utcai kútból. Balra, felfelé elágazunk, majd mégegyszer balra fordulunk a kertek alá, vagy inkább fölé és megkeressük a dombtetõn jobbra menõ bozótban induló kanyargós ösvényt. Egyszer kellett csak visszamenni tán húsz métert, mert a sötétben nem voltak határozott nyomok. Ilyen bokros, ligetes részen az ember a talpával tájékozódik - ha tud. Fejben jól el tudom mondani, hogy utána jobbforduló, rendes erdõ, benne lefelé kanyargó, esõben csúszós (hasznos valamilyen bot) ösvény, késõbb, lenn, a patakot elérve, bal forduló következik. A patakon át kell menni, tovább elõre egy nem túl öreg erdõben, közben figyelni a K jelzéseket. Örömmel üdvözöltem két-három kék festést. Lenn vagyok, amint úgy is volt, a patakvölgyben és akkor elvesztettem a jelzést. Most sem tudom megmondani, hogyan. Utólag nézve, talán ha továbbmegyek egy darabon - aminthogy háromszor is próbáltam, de abbahagytam - akkor eljuthattam volna egy következõ K-ig, de ez valamiért nem történt meg. Egyéb próbálkozásaim áthatolhatatlan csalántengerhez, értelmetlen hegyoldalhoz, követhetetlen patakmederhez vezettek. Végül sikerült egy gödörbe esni. Minden kellemetlensége ellenére ez egy igen tanulságos gödör volt. A korábbi esõzések összesodortak vékony faágakat, gyökérdarabokat, ezeket szinte szövetté szõtték, majd gondosan beboritották finom föld-homok hordalékkal. A gyanútlan áldozat rágyalogol erre a szõnyegnek látszó felületre. A textilia azonban nem birja a súlyt, szépen beszakad az alatta levõ patakmederbe. A préda érzi, hogy nem száraz alatta a talaj, fürgén ugorna is kifelé, de a szõnyegnek nincs tartása, nem lehet belekapaszkodni. Hát ez jó kis araszolás, nem is tudom minek nevezzem, amig valami foghatóhoz jut az ember és végre kikecmereghet a csapdából. Nagyvadak elejtésére kiválóan alkalmas konstrukció. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseimmel nem mehetek a rendezõkhöz, hiszen aláirtam a részvételi nyilatkozatot. Az marad csak, hogy a saját költségvetésembõl vásárolt és a korábbi gyakorlatban jól bevált fekete nadálytõ krémmel kenegessem a futómûvemet. Ez a reklám helye!

   Az áldozat belátja, hogy a sötétben jobb lesz veszteg maradni, mert a végén kitöri a nyakát ezen a szép tavaszi esõzésektõl tönkretett terepen. A fogoly tehát keserû képet vág, mert tudja, hogy a kiváló pozició összeomlott. Tesz még ugyan néhány sikertelen kisérletet. Ezek a korábbiak gyatra ismétlései. Majd csak a reggeli világosságban fog kiderülni, hogy melyik irányban ment jól, csak nem eleget. A forgolódás eredménye az, hogy nem tudja merrõl jött, tehát visszamenni sem tud egy biztos pontig. Leül egy kidõlt fa törzsére, felveszi az esõkabátját, mert hûvös van egy szál trikóban ebben az amúgy is hideg patakmederben. Várja a jó szerencsét és a szabadulás esélyeit latolgatja. A tapasztalatlan azt mondja: mobilozni kell ilyenkor. Aha.  Meg lehet próbálni. A rend kedvéért én is megtettem. Az eredmény könnyen kitalálható. Ezenközben az idõ, a drága jó szintidõ, szép egyenletesen zsugorodik, akár csak a szamárbõr Balzac regényében.

   A megoldás meglepõ. Már napfelkelte kezdõdik, amikor gyanús indiánkiáltást hallok a sûrûbõl. Hegyezem a fülemet, a kiáltás ismétlõdik. Ez Jocó hangja. Igy van. Visszakiáltok és õ nem is messze feltûnik a fák között. Arrafelé, amerre próbálkoztam, csak - mint mondtam - nem eléggé alaposan. Márk ugyanis felújitotta önmagát és folytatta az utat. Azt nem láthatta, hogy a nagyapja ott kuksol nem túl messze egy fa törzsén. Nyilván, eszébe sem jutott ilyesmi és azt képzelte, hogy majd megtudja a Margit-forrásnál, hogy mi a helyzet. Ott azonban megállapitást nyert, hogy én elvesztem valahol. Túl sok lehetõség, persze, azon kivül, hogy kitörtem a nyakamat vagy kificamitottam a lábamat, nem volt, ezért Jocó valóságosan "szembejött" velem. A fehér sapkám miatt észrevett engem, s ezzel meg voltam mentve. Mint korábbi irásaimból kiderül, Jocónak nagy tehetsége van a hullák felderitésében, megfelelõ idõben mindig megfelelõ helyen van. Szépen levonultunk a máskor sokkal pocsolyásabb völgyben a Margit-forrásig, onnan elvitt a vágáshutai ellenõrzõ pontig. Az õrök 5:30-at irtak és pecsételtek, továbbá bátoritó szavakat mormoltak. Megköszöntem együttérzésüket, de nem volt kedvem erõltetni a menetet, tekintettel arra, hogy nem tudtam, mi van a cseréptói leágazás után. Fõ az egészség! Valószinûnek látszik, hogy ha ráhajtok, még beérek idõre, dehát mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás lélektani teljesitmény is.

   Patakon lelkesen fogadtak. Szegény Remó, felvillanyozva gratulált, ezért gyorsan kicsaptam a biztositékot. Jó volt a zuhany, még jobb volt Kanya Jutka palóc levese. Nem voltam fáradt, a lábam is rendben volt, leszámitva a csapdában szerzett rengeteg karcolást, vágást. A vérkeringésem pedig egészen szenzációs  lett  a csalántengerben összeszedett frissitõ injekciók révén. Még késõ délután is csipett. Jocó közben nem aludt, hanem felvette a távközlési kapcsolatot Márkkal, aki kedvezõ helyzetben volt. Elébe is ment egy jó darabon, hogy biztassa: be fog érni. Be is ért. Én a kollégiumnál láttam feltûnni és erõltetés  nélkül érkezni a célba. Húsz perccel hamarabb benn volt, ami rendkivüli teljesitmény egy korábban még csak negyven kilométert teljesitõ túrázótól. (Mátrahegy 40) Dörgõ tapssal fogadtuk. Ezzel vége is lett az idei Rákóczi 110-nek.

   Jó szervezés, jó ellátás, jó idõ. Aki tudja, hol vannak utcai kutak, annak legfeljebb egy félliteres biztonsági folyadékra van szüksége. Különösen elégedett vagyok a gondosan kiszámolt idõbeosztással, ami megvigasztal a romba dõlt túra miatt. Egyenletesen tudtuk növelni a megtakaritott idõt három órára, s a füzéri egy órás szünet, majd a Nyiri felé kerülés ellenére biztosnak látszott, hogy három órával hamarabb beérünk a célba. A kudarc pedig arra jó, hogy alaposabb ismereteket szerezzünk a túráról és maradjunk szépen szerények. Ez rám vonatkozik, Márknak semmi oka erre. Az az érdekes, hogy ez a Hollós-völgyi rész már korábban sem volt szimpatikus nekem. Amikor elõször ment a túra negativ irányba, akkor fel is jöttem ide, hogy alaposan szemügyre vegyem a Nagyhuta-Pusztadélõi részt. Az azóta eltelt 6 év - egy kis szellemi leblokkolással megspékelve - elegendõ volt az eltévelyedésre. Igy hát abban a helyzetben vagyok, hogy lesz programom a jövõ évre: újból meg fogom nézni ezt a ravasz szakaszt. A túra tanulsága megerõsiti azt, amit amúgyis tudunk: életünk végéig módunkban áll tévedni.

   Azoknak is köszönöm a szervezést, akiket név szerint nem emlitettem. Két további nevet azonban még ideirok. Az egyik Szabó László Attiláé. Ha õ idõben el nem kap Patakon, talán csak a Pogány-kútnál jövök rá, hogy elfelejtettem bemenni a várba. A másik Nagy Istváné, aki volt szives megörökiteni a túra után az udvaron és a képet - kérésemre - el is küldte e-mailben. Most van egy évem, hogy Santiago módjára álmodjam a nagy halról. "Ti vedro nei miei sogni."

   Amikor az örökzöld Tanúból idéztem, nem tudtam, hogy Kállai Ferenctõl is búcsúznom kell. Olyanok ezek a túrák, mint egy fonál, amire sorban felfûzzük az emlékeinket. A kritikus azt mondhatja, hogy az emlékektõl nem lehet látni a fonalat. Talán azért mégis. Az élet attól szép, hogy vannak megõrzésre érdemes emlékek. Mára már az is emlék, hogy Márk végigment az úton. Ismerjük a jó tanácsot: ültess fát, irj könyvet és legyen gyereked. Ha még ezenfelül van egy 110-es unokám is, ugyan mi mást akarhatnék?

    Függelék                                                                          

   Jocónak felkeltette az érdeklõdését a borsóhegyi beszámolóm, ezért családi kirándulást szervezett a helyszinre. Idejük lévén, felirta a halottak nevét, amit dokumentációs jelleggel idecsatolok. Nem hiszem, hogy máshol megjelent volna. Az ékezetek hiányáért, esetleges egyéb hibákért elnézést kérek.

   Bronislava Gregorovicova, Alexander Gaál, Marián Fábry, Pavol Cigás, Vlastimil Cepican, Peter Cogan, Jozef Bigas, Lubos Belák, Lubos Balucha, Ján Balog, Igor Angelovic, Michal Agnet --- Daniel Gumenicky, Martin Haber, Ján Hejduk, Marian Illés, Stefan Ivan, Adriana Jodpova, Tomás Kardos, Ondrej Keszi, Marek Kicinko, Peter Komora ---  Rastislav Novák, Miroslav Novák, Lubos Martincsek, Karol Malatin, Róbert Letko, Norbert Kumancik, Peter Kristan, Peter Kotvan ---  Dominik Ocelka, Ludovit Orlicky, Peter Orlovsky, Dusan Paluch, Jana Pestová, Igor Scigél --- Róbert Tulipán, Vladimir Sopuch, Michal Stang, Róbert Solava ---  Tomás Zipaj, Juraj Zubor. --- Béke velük.

 

Rákóczi 150

Álmodoztam az idén néhány szép dologról, ami hiányzott eddig az életembõl. A legelsõ a Velence Tízszer, amit nehezen, de letudtam. A másik a Zempléni-hg, ahol még sosem jártam, a jubileumi túra pedig megfelelõ apropó volt a tájjal való ismerkedésre. Kérdõjelek azért motoszkáltak bennem, hiszen azt, hogy felkészült lennék, még nem állíthatom. A leghosszabb túrám a Kinizsi volt. Az utóbbi idõkben elég sokszor fájdult meg a térdem is, így bizonytalanítva tovább az indulást. Az elõnevezési határidõ elõtti két hétben viszont kedvezõ fejleményeket tapasztaltam, így az utolsó pillanatban jelentkeztem. Hisz ez még úgysem kötelez semmire. A túra megelõzõ hetében aztán különösebb problémák nélküli teljesítéssel érdemeltem ki a SzuSóBuHa kupát, és ezzel a dolgok el is dõltek. Jófelé dõltek.

Péntekre kivettem idei második szabadnapomat, így végre több, mint 8 órát aludhattam...volna. Szándékomban állt ezt kiegészíteni még Sárospatakon is. A felkészülés többi része inkább szellemi volt. Bár nem szokásom, igyekeztem térképrõl memorizálni az útvonalat, ez késõbb hasznosnak bizonyult. Végül rajt elõtt két órám maradt, próbáltam aludni (nem sikerült), ennem kellett volna (ez se jött össze), tanácsokat kaptam rutinosabbaktól, úgymint Kékdroidtól és Kerek repkénytõl, akik ugyancsak sziesztázva készültek. Velük már az elõzõ héten megbeszéltük a közös indulást.

Pontban hétkor aztán start, én a végén lépek ki a kapuból, és azonmód megdöbbenek: a mezõny 90%-a úgy hetes átlaggal indul neki a hosszútávnak. Az elsõ ep-hez, a várhoz kis oda-vissza út visz, így keresgethetem az állam, amikor elrobognak mellettem az ufók. Akarom mondani a futók. A fõúton végleg utolérem Cam Mogóval kibõvült csapatunkat, hogy belevágjunk az estébe. Az iram még mindig soknak tûnik, lassan melegszem be. Az elhagyatott Pogány-kútnál van alkalmam elõször elõre állni, így az egysávoson befékezve megyünk fel. Véletlen visszanézek: nem csúnya látvány, ahogy Sárospatak fürdik a lemenõ nap fényében. A gerincrõl alacsony tölgyes út vezet le Komlóskára, félek, hogy már itt elcsúszok vagy botlok valamin a nem látható csapáson. A vizet a gyorslábúak már leverték, ezért most még nem ázunk el. A faluban szinte csak kényszerbõl iszok, és hamar továbbállunk.

Pusztavárig ránkereszkedik a sötétség, és megmásszuk az elsõ komolyab emelkedõt. Rég látott sok-sok szentjánosbogár tánca kíséri utunkat. A fényjáték feledhetetlen. Pusztavár-tetõn felmászok a romok közé, onnan megpróbálva megörökíteni, amit nem lehet. Közben megjön a csapat többi tagja, együtt indulunk lefelé a kellemetlen lépcsõs meredeken. Vezetõim tudják, hol kell elfordulni, így rájuk bízom magam. Király-kútig pár kilót felszedünk, az út kellemetlenül ragadós, agyagos, csúszós, bal lábammal lábszárközépig érõ pocsolyban én is megmártózom, letudva ezzel a túrára jutó "balesetem". Az ep-n kerékpáros pontõr vár, megszállott. Pontõrködés után letekeri a távot.

Ellenszavazat nélkül úgy döntünk, lemegyünk a kúthoz, de a jelzés gyorsan visszakanyarodik a szekérútra. Aztán vízmosta, úttalan utak következnek, elsõrendû szalagozással. Repkény viszont komolyabban megüti magát, de segít magán vmi csodakenõccsel, aminek már a neve is rosszul hangzik. Közben egész tumultus alakul ki az útszakaszon, nem érezzük magunkat egyedül, ahogy továbbmegyünk. Cam Mogóval kicsit elõrébb tartunk, egy elágazásban várunk Droidékra. Nem jönnek. Késõbb sem. Üldögélünk a sötétben, egy nagyobb csapat is ellép, aztán már gondolkodom, hogy visszamenjünk-e, amikor ismerõs lámpák érkeznek a sötétben. A regéci várhoz együtt érkezünk, rövid kaptatón a szembejövõk zsíros kenyérrel biztatnak. Hatalmas tábortûz, omlós kenyér, lédús körítés. Egyik szelet csúszik a másik után. Én még üldögélnék is, de ráveszem magam a folytatásra. A KP elágazását Cam Mogóval elnézzük, jelzetlen úton megyünk tovább. Nekem már gyanús, megállok, aztán csak összekiabáljuk egymást. Droidék ismerik a lekanyarodást a falu felé.

A hegyen minden finomság volt, de víz nem. Regécen húszméterenként van kékkút, itt pótolnánk folyadékot. Az elsõ nem mûködik. A második és harmadik sem. Aztán a negyedik, de még a hatodik is száraz. Én elvesztem a reményem, hogy több vizet cipelhetek, de a hetedikbõl vizet fakasztunk. Kellemes utak következnek, az esõ miatt csak néhol csúszós a hétszázas csúcsok közt. Cam Mogóval lemaradunk, és az eget bámuljuk. Õ a csillagképekrõl mesél. Szerintem irigylem a kisfiát. Aztán gyorsítunk, a Sólyom-kõre hamar felérek. Elég sokan üldögélünk, nagyon halvány hajnalpír az égen, 1/2 4 van. Amádé-vár felé diktálom a tempót, aggaszt, hogy közelednek a pontzárások. Az út jó, itt mintha elvágták volna az esõfelhõket, a föld mégcsak nem is nedves. Amádé-vár mellett elmegyünk, próbálom tartani a tempót a meredek lejtõn is. Repkényék után Cam Mogó is kicsit lemarad. A Kis-patak pihenõhelyénél vele várakozunk kicsit, aztán mindannyian együtt kellemes úton érkezünk meg a Pálos kolostorromhoz. Jó üldögélni. Itt valahol Kékdroid virslivel bíztat, én nem emlékszem a kiírásban Telkibányán szolgáltatásra. Nincs is, csak tabletta. Hideg van, mennék tovább, de Kékdroid zsákja, mint a mikulásé - feneketlen. A felkavart gyomorsavakat olajoshallal nyugtatja. Nem baj, pihenni kell, majd behozzuk.

Kellemetlen mûutazás, és gyönyörû reggeli kilátás következik, amíg fél óra múlva erdõbe nem érünk. Én már nem vagyok álmos, hajnalban túlestem ezen, és pörögnék. Elég lassan bandukolunk, közben számolgatok, nagyon aggaszt, hogy a zöld elõtt nem marad semmi tartalékidõnk, pedig Bubu elbeszélése alapján a legrosszabbra számítok. Kicsit a többiek elé vágtam, rövid idõre megállok, de nem jön senki. Inkább Hollóházán tervezem bevárni a csapatot, õk biztos nem tévednek el. Pap-erdõ után az út mellett alszanak néhányan. Hamar Hollóházára érek, ezen a szakaszon nem lehet téveszteni. A ponton görögdinnye vár, így kora délelõtt nem kívánom, csak egy fél szeletet nyomok le. A depóautónál hosszasan vacillálok. Végül nem cserélek cipõt, inkább a sokat látott kényelmes, mint a kitaposatlan vízálló. Leteszem a zsákot is a rövid körre, csak egy fél literes palack és aszalt barack a csomag. Hiába vacakolok, nem jön senki, nincs mese, akkor tovább. Tempósan haladok, kíváncsian készülve a füzéri látványra. Olvastam sokat róla, de ez nem elég, ezt látni kell. A másik amire készülök, a meghirdetett meleg étel, nos, ebben csalódom. 50 km múlva kész lesz. Azért a zsíros deszkából fogy bõven. Idefelé is eltévedtem Füzéren, most kifelé sem találom az utat. Ráadásul esni kezd. Viszonylag hûvös van, a kabát Hollóházán vár, így egy fa alatt várom a zápor végét. Kicsit lankad, továbbmennék de 50 m után újabb fa alatt várakozom. Negyed óra után megunom, inkább elázom, aztán már menet közben öt perc múlva meggondolja magát és eláll.

Bodó-rétig megkapó és változatos az útvonal, a pecsét mellett házi róka is van. Lefelé megint tévesztek, nekivágok a Kelemen-bércnek, aztán visszamegyek az utolsó jelzésig. A mûút keresztezéséig leverem a bokrokról a vizet, már úgyis mindegy. Aztán Hollóházáig egyre szebb idõ kerekedik, süt a nap, de nincs meleg, szép az út és rengeteg a gomba. Az ep-n felveszem az elhagyott cuccaimat, és megfogadom, hogy máskor nem felejtem ott a térképet. Itt érem be Ibolyát és útitársát is. A dinnye már jobban esik, bár komolyabb energiapótlás kellene. Úgy emlékszem Kékeden ez nem várható, de a remény hal meg utoljára. Lélekben készülök a túra legnehezebb 35 km-ére.

A S Kékedig elvileg nem nehéz útszakasz, annál megdöbbentõbb, hogy fáradok. A szebb szakaszt felváltja a mûút unalmas trappja, majd az ep. elõtt egy újabb szép réten vágunk át. A ponton csak bíztatást és folyadékot kapunk. Elkeseredésemben jobb híján cipõbetétet, zoknit cserélek, kész a megújulás. A kékedi kocsmában sincs komolyabb ennivaló, de úgy emlékszem, az eszkárosi sorompóhoz hideg ételt hirdettek, addig kibírom. Kékeden bõszen keressük a továbbutat, aztán rossz irányba állunk, nekivágunk a mûútnak. Közben sokan beérnek, és bizonygatják, hogy jó felé megyünk. Rábeszélnek. Bõ egy km után fordított irányú rábeszélés történik. Vissza a faluba. A dombtetõrõl jól láthatóan esõfelhõk jönnek Kassa felõl, a Melczer-kereszt felé meg is kapjuk az égi áldást. XVII/3-as kõnél aztán nekifordulunk a Szurok-hegynek. Nem utolsó látvány, ahogy elõttünk tornyosul ez az erdõborította piramis. Lehorgasztott fejjel megyek neki az esõnek, tízpercenként felnézek, de a hegy ugyanakkora. Mindenki keresi a járható füves részeket a csúszósan sáros szekérút nyomai közt. Lélekölõen hosszúnak tûnõ idõ után hirtelen a hegy lábához érünk, ami minden átmenet nélkül válik gyilkosan meredekké. Valahogy a csoport elsõ részére keveredek, de nagyon-nagyon lassan haladunk. Fegyelmezem magam, az elõttem lépdelõ nyomában megyek, csak semmi erõlködés. Fáradt vagyok mégis. Számolom a köveket, aztán már a lépéseket is. Csak nem megállni. Vésztartalékom veszem elõ, az energiamüzli sem segít. Aztán egyszercsak fent vagyok. A lefelé sem könnyebb: csúszós, avaros, murvás, köves, térdfájdítós, kicsit csalános az út az ep-ig. A sorompónál egy pohár gyógyszeres víz jut mindenkinek. A Lipovec elõtti frissítésben inkább már nem is bízom.

Rövid meredek után nagyon szép útvonalon visz innen a zöld. Hegyi rétek, csodás erdõk, patakátkelések váltogatják egymást a Nyerges-hegyig. Sokszor élvezhetjük a páratlan kilátást is. Itt valahol már a tájékozódásom is elvesztem, úgy érzem, csigavonalban megyünk. Kisebb emelkedõk után elérjük a Nagy-Milicet is. Kicsit többet vártam, de megszavazunk egy rövid pihenõt. Az utolsó aszalt barackokat rágcsálom, a végén ugyanolyan éhes vagyok, mint amikor elkezdtem. Az itiner innen könnyû utat jósol a Tolvaj-hegyig, de újabb és újabb puklikon kell átvágni. A látvány azért feledteti a kisebb nehézségeket. A füzéri vár egy mesekastélyra emlékeztet a Zempléni-hegység vonulatai elõtt, ahogyfalait megvilágítja a lenyugvó nap, körülötte minden árnyékban. Tolvaj-hegy után nincs miben gyönyörködni, ez már a Lejtõk Ura. Vastag avar a csúszós úton. W. Géza pokoli sebességgel vágtat el, irigylem a térdeit, én próbálkozom mindennel. Hagyományos módon, toporogva, hátrafelé, sehogy sem megy hosszabb ideig. Tíz perc után is ugyanannyi avarfedte út látszik a nyiladékban. Azért késõbb csak csillapszik a lejtõ, balkanyar után ott a XVII/30.

Mondanom sem kell, vidáman, bíztatva, de csak egy pohár gyógyszeres vízzel várnak. Ettõl sem lakom jól. Egy kis víz még a további útra, aztán rock n roll tovább, rövidesen újra sötétedik. Az útvonal megint szép, kiszalagozott, ha nem látnánk a határköveket. Mély patakvölgyeken kell átmászni, az avar fehérlik a rengeteg gombától, de jól járható az út. És egyszercsak ott tornyosul a Lipovec. Ahogy ballagok felfelé, nem tudok másra gondolni, ezt a hegyet úgy építették meg földmunkagépekkel. Egyenletesen meredek emelkedõ, akkor is ha jobbra nézek, akkor is, ha balra. Ha ez nem lenne elég, a végén ráborítottak a tetejére pár Kamaz követ, ami legurult. Két egyforma lépcsõvel is színesítették (elvégre piramis), amitõl nem látni a következõ emelkedõt, had higgye a túrista, hogy már felért a csúcsra. A valódi csúcs után újabb botladozás, és hamarosan elérkezik a búcsúintés a zöldnek. Még egy kilátópontot érünk el, jól szalagozott, amúgy nehezen megtalálható K3-ön, de a Bába-hegyen már érezhetõen végefelé jár a nap, hûvös szél fúj. Rákapcsolok, hogy ne kelljen lámpázni Füzér elõtt. A lefelé szerpentinezés Pusztafaluba gyorsan megy, K+ az erdõszélén már szinte sötét, egyedül vagyok, mint a kisujjam, néha már azt hiszem nem jó felé megyek, de mindig elõkerül az erdõszélen a jelzés. Egy kicsi lámpás menetre mégis szükség van az erdõben, vetéshez érek, és újra egy eltévelygésben van részem Füzéren, ez már nem változik meg ma.

Teljes sötétben érkezem az ep-ra, és igen, igen, végre meleg étel is vár. Az úttévesztés miatt hamarosan mások is beérkeznek, van, aki bizony haragosan "támad" a pontõrökre az elmaradt etetés miatt. Megértem õket. Én csak falom az elsõ adagot, aztán kiderül, több nem nagyon jut, mások is jönnek utánam. Megszánnak még egy féltányérral, kiegészítem a megmaradt zsíros deszkával, és elégedetten hátradõlök. Kicsit meglepõdök, befut Kékdroid és Kerek Repkény - ezt hogy csinálták. Sajnos aztán közlik, hogy autóval. Sokat segítenek azzal, hogy rájuk bízhatom a fotóscuccot, ami már rendesen kidörzsölte a csípõmet. Legalább fél órát tetvészkedek, aztán egy nagyobb csoporttal útnak indulok. Búcsúzóul bíztatom Ibolyát, úgy tûnik, mintha fel akarná adni.

Bózsváig a sötétben unatkozom. Trappolunk a réteken és a vasúttöltésen, és iszonyú álmos vagyok. Végül nem látok mást, csak homályosan két láb ütemes mozgását magam elõtt, ezt követem. Percenként tévedek bele a régi vasút kétméteres gazába, amitõl felébredek...fél percig. Valahogy megérkezünk a Bózsvai-sziklához, ahol megkapom az utolsó lökést a befejezéshez. Határtalan hálás vagyok a pontõrnek, aki kávéval kínál. Belém ez óriásit rúg, lévén, hogy amúgy nem vagyok fogyasztója. Elõre is állok, és jó iramban nyomjuk. Kishutáig kellemes szakasz jön a Szuha-völgyben, ahol utolérem Á. Csabit. Ebbõl úgy gondolom, már nagyon rosszul nem állhatok idõvel. Nagyhutáig aszfalt vezet, de csodálatos mód nem érzek fájdalmat, úgyhogy beszélgetés közben szinte felszaggatjuk az utat. A falu végén aztán elfelejtjük bevenni a kanyart, úgyhogy megint a közben megérkezõ "tömeggel" indulok Vágáshutára. A tempó nem nagy, én megyek a sáját iramomban, és az aszfaltra kiérve egyedül találom magam. Az unalmas sík részen elmúlik a kávé hatása, többször is belegyaloglok a falu elõtt az út mellé ültetett növényekbe, amíg el nem alszok állva az út szélén pár percre. Ébredés után öt perc csak az (ön)frissitõ pont. Abszurd, már nem vagyok éhes, a gulyásra készülök, érzem, hogy innen gyorsan beérek, nincs semmi problémám.

A következõ szakasz a Rákóczi-fáig még bõven tartogat szépségeket, és már látni is. A felkelõ nappal megjön az én erõm is, nem nehéz felmenni a kisebb emelkedõkre. A Gyökér-völgyben utolérem és felismerem tomyyt is, akivel pár szót váltunk. A Deák-kútnál megint "elfelejtek" lekanyarodni az útról, de amikor ÉNy-nak tartok, észbe kapok, és visszamegyek. Megnézve a térképet már utat fogok. A Rákóczi-fánál csak zsírkrétázni állok meg, és újra tovább. Semmi fáradtságot nem érzek, ugrálom át a sáros-pocsolyás részeken, de Károlyfalvánál megint elkevergek. Megyek fel-le, a szalagozást azóta sem értem, valahogy nem stimmel a jelzésekkel. Húsz perc kevergés után valaki jön, aki határozott irányba áll, én meg a nyomába szegõdöm. Kicsit lassúnak találom a tempót, így a Tengerszemnél egyedül verem fel a pontõrt. Gazdag terüljasztalkám(!) a cél elõtt öt km-rel, inkább nem kérek.

Ahogy kiérek a szõlõkhöz, kiderül, hogy ma is meleg lesz, de már semmi sem tántoríthat vissza. Innen örömmenet, kívül-belül nagy vigyor. Csodás túrán vagyok túl, a Zempléni-hg. méltón mutatkozott be. Bár elõzetesen nem értettem, miért kell két éjszaka menni, a zöldet nagyobb élmény nappal megcsinálni. Végül másfél nap gyaloglás után újra beléphettem az iskolába. A célba láthatóan régen érkeztek már elõttem, de azér elõkerült valaki egy célpecséttel.

A jól megérdemelt gulyás is bõséges mennyiségben állt rendelkezésre, a tornetermbe pedig válogatni lehetett a szivacsok között:-)

A rendezésrõl

A szép vezetésú útvonal követése érdekében láthatóan mindent megtettek a rendezõk. Volt ugyan tévedési lehetõség, de temérdek szalag került kihelyezésre a rosszul jelzett részeken. Az itinerre kár szót vesztegetni, nem ez a rendezés erõssége.

Az ellátást viszont nagyon elszúrták. Alapvetõen nem is az a gond, hogy 50 km-en keresztül négy pohár gyógyszeres (értsd kalciumtablettás) víz volt az ellátás. Erre fel lehet készülni. De elõre meghirdetni egy gyümülcsös, egy csokis és egy hideg ételes frissítõpontot úgy, hogy helyette csak vízhez juthat az ember, több, mint hiba. Minden elismerésem azoknak, akik ennek ellenére futva teljesítették a távot. És egyáltalán: gratulálok minden teljesítõnek, aki akárhogyan is, de beért a célba.

Remélem, jövõre alkalmam lesz újra ott lenni a 110-en, és akkor, megfogadom, kajával jobban készülök.