„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”
További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.
XVII. Lókúti Mikulás
Lókúti Mikulás (ürügyén…)
A kultúrházban beszélgettünk először, mikor a tanács télapójára vártunk, aki amúgy Albin bácsi volt a Vájár utcából, nagy fehér szakállal, piros sipkában, de mi rájöttünk a cipőjéről, hogy ki is valójában és akkor már nem zavart a felismerés, mert duruzsolt a kályha és belül is valami, hogy a faluban ennek a lánynak van a legszebb szeme, ezt még akkor is állítom, ha közben azért a műsort is néztük, ahogy a mozgatható lépcsőn felsétáltak az óvodások és énekeltek Albin bácsinak, ő meg erősen pislogott, mert az unokája is ott állt a sorban, aki nem is sejtette, hogy a Mikulás egy átverés, azt meg pláne nem, hogy addig jó, amíg ezt elhiszed, amíg úgy jössz át a focipálya mellett a patakparton, úgy mész fel a falépcsőkön a temető melletti útra, úgy lépsz a recsegő deszkákra, hogy ez maga a csoda, ami megtörténik velünk itt a faluban, ahová nem mindig jut el időben a tej, de a Mikulás mégis pontosan tudja, hánykor kell megjelennie nekünk.
***
Arra jártunk, ahol szellemek burkolják lepedőbe az erdőt, amerre ellenőrizetlen határokon kanyarog a Gerence, ahol össze van rakva hátul a tüzelő, ahol falusi kultúrház színpadához tolják a falépcsőt és a falon már Karácsonyt köszöntik, ahol a cserépkályha melegénél olvad ki a kezünk, amerre jégre dermedtek a kerékvágások, ahol az erdő háta mögött kemény a föld és az is visszafagyott délutánra, ami nap közben kiengedett.
|
