Túrabeszámolók


Trail Carpathia (Kárpátia Trail)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2013 2014 2015
 Túra éve: 2015
späterTúra éve: 20152015.06.02 22:17:02
megnéz später összes beszámolója

Trail Carpathia

Kinizsi helyett: Trail Carpathia 2015

3 etap, 160 km, 10 000 m D+


A tavalyi ukrajnai kirándulás terve sajnos meghiúsult, de idén nem volt kifogás, irány kelet! A közel 600 km-es vonatút után még egy órácska buszozás, így szombaton fél 12-re megérkezünk Õrsi Bálinttal Tiszaborkútra, ahol Molnár Zsoltit is összeszedjük. Mivel csupán pár perc marad a ’second start’-ig, Taras, az egyik fõrendezõ hihetetlen gyorsasággal és figyelmességgel kezel minket, három külföldi indulót, a 90 fõs mezõnyben. Dördül a pisztoly, kezdetét veszi három hosszú, nehézségeket és kérdéseket tartogató, de csodálatosnak ígérkezõ nap. 2 km sík szakasz után nem sokat teketóriázunk, elindulunk a Svidovec (Fagyalos) gerincére. 8 km alatt 1400 m szintet kapunk, ráadásul Bálint nem kímélõ üzemmódban indít, de haladnunk kell, nagyon esõre áll az idõ, nem lenne jó fent viharba kerülni. Hópárkányok között érünk fel a legmagasabb csúcsra, az 1881 m magas Bliznica-ra (Ikerhavas). A Stih oldalában ellenõrzõpont, teát és sütit kapunk ellátásként, itiner helyett a rajtszámunkat lyukasztják ki. A leghúzósabb szakaszon túl vagyunk, innen végig a gerincen ringatózunk, az 1700-as magasságból csodálatos kilátások tárulnak elénk. A Tempa-ra szerpentin helyett nyílegyenes ösvény vezet fel, felesleges cifrázni, a hegy ugyanolyan magas, szintezhetünk bármennyit alatta. A csúcsról hosszú ereszkedéssel, áfonyás domboldalak között érünk le Ust Chorna (Királymezõ) focipályájára, az elsõ túra céljába. A 45 km-es szakaszra 2300 m szint jutott, 7 óra 45 perc alatt teljesítettük az etapot. A célban borscs-levest kapunk, emellé krumplipürét fõzõcskézünk magunknak, a három nap során több meleg ételre a rendezõk részérõl nem számíthatunk, teljes önellátásra kell berendezkednünk. Fürdés a patakban, de senki sem fanyalog, jobb, mint büdösen befeküdni a sátorba...

Vasárnap nagyon korán kelünk, a Kinizsisek közül sokan még valahol a baji mûút elõtt járhatnak, nekünk viszont hosszú napunk lesz, a leghosszabb, a legnehezebb, jó lenne kihasználni a világos órákat. A falut elhagyva megint emelkedõvel indítunk, 500 m-rõl 1500-ra kell felkapaszkodnunk. Az erdõhatárt elérve felkészülünk az égetõ napra, a kopár gerincen a baseball sapkán kívül semmi sem véd a sugaraktól. Egyre magasabb csúcsok bukkannak elõ az õket megelõzõ hegyek takarásából, nem olyan, mint itthon, hogy van egy csúcs, felmegyünk és lejövünk, folyamatosan kapjuk az újabb felfeléket és lefeléket. Egyik combosabb kaptatón egy ukrán kolléga elismerését fejezi ki, nem is érti, hogyan elõzzük meg õket, helyieket, akik olyan otthonosan mozognak ezekben a hegyekben, amikor nekünk, magyaroknak csak a síkság jutott… Jókedvûen daráljuk a km-eket, bemászunk a gerincen heverõ méteres átmérõjû gázcsövekbe, majd lassacskán elérjük Alsókalocsát (33 km), a szakasz egyetlen ellátást ígérõ ellenõrzõpontját. Egy fél pohár teát és egy fél gerezd almát kapunk, ezt kell beosztanunk a saját ellátmányunk mellé a következõ 27 km-re. A Kraszna-havas bérceit hátrahagyjuk, következõ hegységünk a Fekete-bérc. Egy 800-as gerincutat keresztezve leereszkedünk 500 m-re, majd nekiveselkedünk az elénk magasodó Fekete-bércnek. Patakvölgyben vezet az út, hatalmas sziklákon lépkedünk, a csalán kikerülhetetlen, olyan meredélyen caplatunk, hogy az egyik mondatomat így kezdem: „Hogyha ezt túlélem...” – erre meg is jegyzi Bálint, hogy sohasem szoktam ilyet mondani... Tényleg nehéz, 6 km alatt 1000 m szintet tolnak az arcunkba, szerencsére találunk egy frissvizû eret, ennek hiányában bizonyosan szomjan haltunk volna. Pár túrázót érünk utol, ülnek az ösvény mellett és csak rázzák a fejüket, „ilyet nem lehet”. Az 1-es rajtszámot viselõ ’race director’-t is elhagyjuk, mosolyog, õ tudja, mi következik, mi még csak nem is sejthetjük... Stabil hármas átlagot tartva, teljesen eléhezve érünk fel a csúcsra, ahol kötelezõ pihenõt iktatunk be. Innen kopár hegyoldalú gerincen haladunk, fantasztikus panorámákkal, a fényképezõt nem is éri meg eltenni. Pár emelkedõvel elérjük a fõcsúcsot, a Negrovec-et (1707 m), melyen lövészárokrendszert is találunk. Pár szelfi, és elkezdünk süllyedni a köves ösvényeken, az Észak-Keleti-Kárpátok valamennyi tagjának lélegzetelállító panorámájában gyönyörködve. Szinevér a következõ érintendõ település, de addig hátra van az, amitõl egész út során a legjobban tartottunk: 4 km alatt 1000 m szintet dobunk el, hihetetlenül csúszós hegyoldalban kell leereszkednünk a faluba. Itt végérvényesen is bebizonyosodik, hogy a jó boka és jó térd nem elõny, hanem kötelezõ felszerelés. Megfontolt tempóval szerpentinezve nagyon óvatosan érünk ki a falut övezõ mezõkre, pár tehéncsordát kikerülve frissítõpont következik, almalevet és vaníliás sütit kapunk a fõrendezõtõl. Taras nagyon meglepõdik, hogy 12-ként érünk a pontra, az elõttünk áthaladók (az ukrán terepfutó elit) azt mondták, hihetetlenül nehéz a terep, nekünk még nem kellene itt tartanunk. Rövid pihenõ után elindulunk, innen már csak 7 km van hátra a szinevéri hágóig, ahol egy csemetekertben ér véget a második etap. A 60 km-ben elvileg 3800 m szint volt, mindnyájan többnek érezzünk, a track 5000-et mutat. 12 óra 3 perces idõvel a 10. helyen végzünk, megfürdünk a jéghideg forrásvízben, majd nekiállunk levest és valami tésztát fõzni, rengeteg kalóriát hagytunk ma hátra...

A harmadik, záró nap a legbizonytalanabb számunkra: nem a nehézsége, hanem a valós hosszúsága miatt. 55 van kiírva, de a térképen látszik, hogy a kacskaringós ösvényeket nyílegyenes vonallal rajzolták be, és arról mérték a távot. Sajnos reggelink már nemigen marad, így üres hassal vágunk neki a Borzsa-havasnak. Az elsõ 10 km-en, Ökörmezõig csak lejtõt kapunk, ez elõrevetíti a folytatást: másznunk kell. 1000 m magasságig hágunk, elhagyjuk az erdõket, nyílt gerinceken haladunk. Nagyon lassan fogynak a km-ek, éhesek és szomjasak vagyunk, néhány saras patakból is kénytelenek vagyunk inni. A nap éget, hiába krémezzük magunkat. A Magura 1517 m-es csúcsa a mai nap legmagasabb pontja, innen köves hegyoldalban caplatunk le a Shypot-vízeséshez. A pontot többen keressük, szerencsére egy kis faháznál megleljük, teát és puszedlit kapunk, a patakban pedig a rákvörös vádlijainkat hûtjük, nem sok sikerrel. Pylypets-bõl még fel kell mennünk 1200 m-re, a hegyi ösvény olyan meredek, hogy néhány krosszmotoros is visszafordulásra kényszerül. A Riapetska csúcsáról megtekintjük a Volóc fölötti Pokol-bércet, oda most sajnos nem megyünk, de talán lesz még rá alkalom… Rétek és fenyvesek váltogatják egymást, saras dózerúton haladunk, majd a semmibõl hirtelen elénk tárul Volóc látképe. Bálint már jól ismeri a települést, hisz’ innen indul a róla elnevezett túra, a gerincrõl mutogatja, mi merre látható. Önkéntelenül is sietésbe kezdünk, futni nem futunk, ez a három nap nem arról szólt. Volóc széles utcáin megérkezünk a célba, az általános iskola udvarába, ahol az eddig beérkezettek és hozzátartozóik hatalmas tapssal fogadnak. A kiírás szerint 55 km volt a táv, 3150 m szintemelkedéssel, magunkat is meglepve 10 óra 20 perc a szakaszidõnk. Így végül pont 5 perccel csúszunk ki a 30 órából, mely a 160 km-re vetítve nem is olyan rossz, közel 10 000 m szintemelkedéssel, önellátással. Megfürdünk a patakban, mert az iskola csak díszletül szolgál, majd keresünk valami étteremfélét. Pünkösd dacára a Grand Hotel zárva, így marad a másik, kiejthetetlen nevû egység, ahol egy adag borscs-levessel, illetve második fogással koronázzuk meg a kirándulást. Zsolti is befut, akárcsak a csapi vonat, a fõrendezõk otthagyják a célt, személyesen kísérnek ki minket a vasútállomásra. Haza csak kedden hajnalban indulunk, hiszen ekkor van vonat Pestre, így az éjszakát a csapi stadionban töltjük, ahol majdnem veszünk egy zsák epret.

Olyan csodákat rejt Kárpátalja, ami többet is érdemelne 3 rövidke napnál. 3 rövidke napnál, amiben annyi szeretet volt, amit kevesen feltételeznek Ukrajnáról. 3 rövidke napnál, ami alatt annyi szépség tárult elénk, amihez itthon hónapok kellenek. 3 rövidke napnál, ami alatt egy picinyke szegletét megtapasztaltuk, hogy hogyan is élnek itt az emberek, és hogy mobilinternet nélkül is lehet kerek a világ. 3 rövidke napnál, ami folytatásért kiált...