Túrabeszámolók


Kiss Péter Emléktúra a Mátrában

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
atomcatTúra éve: 20172017.02.22 05:44:10
megnéz atomcat összes beszámolója

Rengeteg hó, hideg és téli körülmények, valamint kb. 30 százalékos hullás jellemezte az idei Téli Mátra XL-t. A két héttel kroábbi derbi után kíváncsian vártam, hogy vajon a Péter emlékére rendezett túra idén mit fog hozni. Attilának már a túra előtt megírtam, hogy rendezőként aggodalomra semmi okuk: ha kitart a zima, amiatt lesz kemény a terep, ha meg nem, akkor a fent hó, közte jég, alatta sár és dágvány fogja biztosítani a kellő kihívást a résztvevők számára. A skálán a két szélsőérték közötti bármelyik lehetőség biztosan elegendő kihívást fog jelenteni a vállakozó szellemű elszántaknak:)


Az időjárás hozta az előzetes várakozásokat: a túra előtt Tél Tábornok csapatai biztosan uralták a Kékest és környékét, de az alsóbb régiók hőmérséklete sem ment plusz pár fotknál feljebb a túrák közt elröppent két hétben. 


Így állunk hát, amikor 11-én reggel begördülök az Oxigén Park kapuján, hogy a verdát leparkolva a starthely felé vegyem az irányt. Az öltözettel kapcsoaltban kicsit bizonytalan vagyok. Vacillálok, hogy kell-e az a vékony kis kabcsi a széldzseki alá vagy sok lesz… Lacit megcsörrentem: a rajthelyen vár. Kitöltöm a cetlimet a tél szorításától szemmel láthatólag szenvedő golyóstollal, aztán feltöltenek némi aprópénz ballaszttal visszajáró gyanánt. Az indítóhely felé veszem az irányt. Odabent Szlatki Gabival üdvözöljük egymást. Ő ma söpörni fog, így még lóbálhatja a lábát egy ideig a kellemes melegben:) Óra, bot belőve, indulhatunk.


Idén a kezdeti lendület hamar megtörik, mert Lacinak fel kell venni a cuccát a kocsiból. Én - az alkalmat megragadva - levetem mégis azt a kérdéses egy réteget - mint később kiderül, nagyon helyesen:)


A bíbelődés miatt az órát újraindítom a kocsinál, és zúzunk is le a lépcsősoron. A talaj enyhén fagyott, ígéretes. Talán a sarat idén - a korábbi három rendezéssel ellentétben - megússzuk. Ferenci Laciékat a forrás előtt érjük utol, ők szokás szerint a 37-et nyomják. Jó utat kívánva búcsúzunk két szavas szóváltást követően. Füredig a fagyott, enyhén jeges terepen jól lehet haladni. Két futó banyaféket (polgári nevén csúszásgátlót) vesz - nem bízzák a véletlenre. Hamarosan Füreden bukkanunk ki az erdőből. Lacinak mondom is, hogy az XL is itt jön be, ami kisvártatva neki is eszébe jut. Az EP idén kicsit közelebb költözött a pályához, nem kell az extra 20 métert megtenni a buszmegállóig:) Laci pepecsel a papírral: a zsákjába tette. Mondom is neki, hogy adok nejlont, tegye zsebre, nem megy vele feleslegesen az idő. Végül a tanácsot a következő EP-nél fogadja meg, ami az előző pont epszilon sugarú környezetében található. Lelkes pontőr társunk még fotót is készít rólam a patakon átkelve, pont mielőtt szembesülök a túloldal tükörjég dózerútjával. 20 méter után úgy döntök, felteszem én is a banyaféket, hogy stabilabb és gyorsabb legyen a haladás. Akartam hozni Lacinak is egyet, de sajna nem találtam a boltban a túra előtt, így neki maradt ma a csúszkálás:(


A Kékesre menet feltűnik, hogy idén nagyon kevés a túrázó. Vagy mi indultunk később vagy a tényleges tél megijesztette a nép jó részét. Nem tudom, de ezen a részen mindig jóval nagyobb szokott lenni a népsűrűség. Az időjárásra szavunk nem lehet: hamarosan beemelkedünk a napfürdőbe, ami lényegében egész nap kitartó túratársnak bizonyul. Kb. 500 méter felett stabil fagy fogad minket. A hó csak a déli lejtőkről húzódott vissza, egyébként megmaradt a fehér takaró. Laci pár méterrel mögöttem marad, de azért ő is előzgeti szépen a népet felfelé. Hamarosan, a völgyböl kikapaszkodva a csúcsra vezető gerincen vagyunk. A műútat keresztezve futok össze Zolival, akivel pár túrát együtt harcoltunk végig anno. “Sanyi, akit otthagytunk”-ról kérdezem, és sajnálattal hallom, hogy visszavonult az aktív túrázásból jó két éve. Kár:(


A parkolóba éppen érkeznek az álmos arcú sízők, a pályán már pörög ezerrel a lesiklás. Jó látni, hogy idén télen teljes gőzzel működhet a sícentrum!


Pár lépés és az Ország Tetején is vagyunk, majd irány a síház. Odabent Mátra115-re hajazó elátás és kedves pontőrök fogadnak minket. Sokat nem időzünk, lazább szakasz jön: húzunk le a Szent István-csevizéhez. Lövök pár képet az északi sípályáról, aztán usgyi. Az észak-keleti irányra fordulva a tél csodaszép arcát mutatja: az erdő magas, ágas-bogas faágai és az alattuk levő cserjék jégzászlók díszítette gallyai között játszik a szembefényben a téli napsugár. Ezt nem lehet megúszni újabb képek nélkül, annyira csodálatos:)


A most kovetkező szakaszon kiváló segítség a jó minőségű acélból készült banyafék. Laci szegény többet csúszkál csúszásgátló nélkül, de azért nem vészes a helyzet. A főgerinc-betéten hamar a Markazi-kapuban vagyunk, ahol lecsapoljuk a felgyülemlett fáradtolajat, majd zúzás a tábla szerint 2.2 km-re levő Ilona-vízeséshez. A talaj fagyott, csak minimális víz csordogál itt-ott, jó a haladás.


A vízesés felett meglepetésemre idén nincs kötél, ami azért elfért volna. Csúszásgátlóval ok volt, de akinek csak botja, vagy Isten ments még az sem volt, az rendesen parázott ezen a szakaszon. A túloldalt megkaptam a magyarázatot: oda volt berakva az az egy kötél, amivel valószínúleg a kiépítő érkezett. Vagyis a konklúzió: jövőre ide két hossz kötél kell:)


Én már rég a patakmederben caplatok, amikor Laci végre nagy nehezez utolér. Rendesen visszafogta a csúszós átkelés a vízesésnél. A pont felé haladva betolok egy szendót. Az EP-ben - mint oly sokszor - ismét VinAti fogad. Berta Gabiék is pár perccel toppannak be előttünk (Laci látta őket a startban).  VinAtinak kiemelkedően jó kedve van, még páliknával is megkínál, de azt általában egy ponttal arrébb szoktam inni, így elutasítom:) Ez a pont sem panaszkodhat ellátmány tekintetében. A savanyú gumicukor igencsak bejön!:) Viszek párat az útra is:) Feltöltés, tea, aztán hajrá, a 2. mászás: a Gabi-halálán keresztül fel a Kékes nyakára. A műútról újra az erdőbe térve hamarosan beérjük Gabiékat, és az egyik emelkedőt Gabival trécselve daráljuk. A pihentetőbb szakaszra érve aztán lassan távolodni kezdünk, végül ordibálva “beszélgetünk”:). Hamarosan jó utat kívánva búcsúzunk - a Kis-kő körnél majd úgyis összefutunk:)


Az északi oldalon szemmel láthatóan jobban tartja magát a tél, de a hó és jég fényévekkel jobb, mint az előző évek sártengerei. A Gabi-halálához kapaszkodva a sárnak már esélye sincs: igazi, hófehér télben capaltunk. Előzgetem sorra az embereket, Laci pár méterrel utánam szintúgy. A szűz hóban, felfelé menet igencsak kemény a dolog. A két héttel előzések klónja az élmény.


Gabi-halála, 772 méter - már csak vagy 90 szintméter a pont. De addig még hátra van a Mátra talán legszebb panotámaútja, ami közel szintben tekereg a Kékes csúcsa alatt. Felejthetetlenül szép a véget érni nem akaró, végtelen panorámába torkolló útkanyarulatok kombinációja.


A pontba futva érkezük egy alakalmi túratárssal. Laci pár másodperccel utánam esik be - ő is megnyomta a vízszintes-lejtős utolsó részt. Pecsét, időcsippantás, kaja, és a szokásos pálinka egy túratárssal Péter tiszteletére és emlékére. Sajnos idén Koppány lebetegedett - mint sokan mások is a rendezőgárdából - aratott az influenza.


A kaja-pia-tea kombó után várva-várt kedvenc részünk, a nyaktörő jön. Igazából csúszásgátlóval, havon talán még a legkényelmesebb ez a mutatvány, már amennyiben a kb. 30 fokos havas, csúszós lejtőn való haladást bármilyen kényelmi katagóriába lehet sorolni:)


Szerencsésen, seggelés nélkül érjük el az alját, ahonnan a Hidasi-erdészház felé vesszük az irányt. Végre csappan a mezőny, innentől lényegében a túra végéig pont optimális az egy kilométerre jutó emberek száma (néha akad egy mutatóba):)


A Gyöngyös-patak sem tréfál meg minket idén: Gemaék pontjába könnyű a lejutás. Meglepetésemre a fagy végig kitart, pedig arra tippeltem volna, hogy a vége sártenger lesz. Lacinak mesélem a tavalyi résztvevőket, akik nem bírtak ellenállni a patakban csobogó víz csábításának - bár ezt nem önszántukból tették:) A pont előtt betolunk egy-egy szendót, aztán Gemaék nagy “Tom-Tom”-ozásával kísérve esünk be a mindenféle földi jóval bőségesen ellátott újabb EP-be:) Idén a pontőrök 400 g marcipánt, mi pedig süteménytől kezdve banánon át pálinkáig minden földi jót kapunk, beleértve Hajni finom áfonyás házi sütiét:) Jó látni újra a volt barlangásztásrsakat, és az különösen jól esik, hogy minden évben ilyen örömmel fogadnak itt. Ilyenkor érkezem igazán haza:);)


Szokásos éves rövid trécselésünket hátrahagyva indulunk tovább a pontból, hogy Mátraházán át ismét az Ország Tetejére hágjunk. Persze a Mátraházára vezető hosszú, de legalább ingerszegény kaptatót az agyam ismét sikeresen tömörítette. Tudom, hogy a szintnek benne kell lennie, ha a Kékes a cél.


Pár túratárssal egymást mellőzgetve érünk fel a Bükkfa-kúthoz, ahol nem bírok ellenállni a forrás vízének:) Lacit bevárom, hogy el ne kavarjon a Mátraháza előtti jelváltássoron, aztán húzás tovább letolni a maradék szintet.


Mátraháza közeledtét a motorok dübörgése jelzi - valahogy nem hiányzott az életemből. A parkolóban nagy élet fogad minket, sokan jöttek fel kihasználni a napfürdőt. A falut elhagyva a déli sípálya alján sokan szánkóznak. Hamarosan a felhagyott síugrósánc következik - azon mélázok, hogy a téli olimpiára nem sok esélyünk lenne:)


Még kb. 60 méter szint, és Gyuriék másodjára is jó helyen vannak:) Jól esik a 2. energiautántöltés is, mielőtt nekiesünk a Kékesre vezető ínszaggató, kellően csúszós meredeknek. Indulás után rögtön csatolom a Házán levett banyaféket, és egyből megjön a tapadás. Feljebb két srác bot és csúszásgátló nélkül szerncsétlenkedik a feljebb álló - szemmel láthatólag - nagyobb tapasztalatú dirigálásával. Nem tűnik egy életbiztosításnak a dolog…


Végre elérjük a tisztást a kis köves bérccel, és innetől nem lesz több nyaktörő Kékesig. Igazi téli tájon vezet utunk. A naplemente sem fenyeget még minket. Az az érzésem támad, hogy jól állunk időve a tavalyi évekhez képest, de azért még rejteget egy-két mókát az út:)


A Kékesi síházat idén is sikerül útba ejteni - nem úgy, mint 2. teljesítére, amikor vissza kellett menni:) A reggeli kaja-pia-szem-szájingerlő mennyiség mit sem csökkent:) Töltök a vizesflaskámba, mert tudom, hogy a 2 l reggeli nafta hamarosan beadja a derekát. Indulás, a csúcskőnél magasság-utánállítás, és már megyünk is le az átmenetileg majdhogynem bobpályává vált, szanatóriumhoz vezető sétányon.


Irányra állunk a Kis-kő felé, és ahol lejt, meg-meghúzzuk a tempót. Lefelé menet gyerekekről, tervekről, a jövőről esik szó. Kis-kőnél a pont a kékesi rémhírekkel ellentétben meleg teával és rengeteg vízzel fogad minket. No meg házi aszalt almával! Innen is köszönjük a nagymamam hozzájárulását az élményhez!:)


Nincsenek túlzott elvárásaim a most következő lefelé menettel kapcsoaltban: a hó biztosan el fog fogyni a végére, majd helyét a sár veszi át, még mielőtt leérünk a patakvölgybe, ahol lutri, hogy mit dob a gép… Lefelé menet a naplemente festette égi háttér előtt szürreális képet fest a Mátrai Hőerőmű betonmonstruma pár kilométerre a hegy lábától.


Az útviszonyokkal kapcsolatos előbbi várakozás kb. teljesül is, majd odalent kiderül, hogy kiválóan tartja magát a fagy. Ez nem rossz, sokkal jobban járható így a völgy, mint a korábbi évek során bármikor. A várba kapaszkodás idén nem akar véget érni, de a fent kapott kóláért és savanyú gumicukorért megérte:) (Nem egy egészségdiéta, de kell a kraft.:))


A várból még fejlámpa nélkül kötjük fel a nyúlcipőt, hogy egy jó kis terepzúzást hátrahagyva ismét a völgyben legyünk, és megkezdjük a testi-lelki felkészülést a Kis-kő horrorjához.


Ez a mászás minden évben kellően kemény volt, így negyedjére sem várom, hogy 20 méter per perccel fogjuk ledarálni így a nap végén:)


Felteszem a csúszásgátlót, lámpát és usgyi, hajrá fel. Lacival követjük a szalgozást, mígnem egy balosat elnézünk, így végül izomból felkapaszkodunk a gericen vezető útra. Szépen előzgetem az embereket, persze nem túlterhelve a motorokat. Végül utolérem völgyben meglépő alkalmi túratársamat, de érdekes módon nem folytatjuk a lenti trécselést:)


Hirtelen ipari magasan veszek észre egy fejlámpát a fák lombtalan ágsűrűjében, de hirtelen rájövök, hogy szerencsére csak a Vénusz tréfál meg:) Jobbra az Éjjeli Töklámpás vánszorog fel lassacskán az égre, hogy megnézze, mit csinál ez a sok eszeveszett marha a fagyott Mátrában:)


A lelkem mélyén tudom, hogy minden hegy egyszer véget ér, és szerencsére ez idén csincs máshogy a Kis-kővel sem. Odafent veszünk egy kis teát és felszívjuk magunakt a hátralévő 8 km-re.


Egy négyesfogat élén caplatok Füred felé. A biztonság kedvéért bekapcsolom a navit az órán, amin az elágazónál jót mosolygok: Attilláék úgy kiszalagozták, hogy szinte benézhetetlen a letörés az erdőbe. Lekanyarodva rekortán minőségű, havas pálya fogad minket. Azért a bozótos szokásos dágványa idén is megtréfál minket, bár a helyzet súlyossága semmi a korábbi évekhez képest.


A négyesfogat mögöttem caplató tagja a patakátkelés előtt bemutat egy tíz pontos hátraesést, aztán megkérdi, hogy miért nem szólok, hogy csúszik - nekik nem volt banyafékük.


Banyafék patakban elmosva, aztán húzás a dózeron Füredre ismét. A tavalyi köd szerencsére lekéste a túrát. Az Avogadro-mocsár is bután bámul lámpáink fényébe fagyott arcával. Az utolsó kis pukli a falu előtt, egy fagyos lemenetel a patakvölgybe, és már a reggeli pontban is vagyunk.


Itt tényleg csak pecsét, aztán hajrá, nyomjuk le azt az utolsó 2 km-t! A felfelé a négy rendezésből idén a legkíméletesebb velünk: 90%-ban fagyott, csak egy-két helyen van a szokásos dagasztósár. Felérünk, egy adag iskolás bukkan fel velünk szemben, majd máris a lépcső alján vagyunk. Felfelé caplatva merül fel bennem az Emléklépcső gondolata. Drukkolok, hogy el ne felejtsem, míg beérek a célba:)


Az ólomfokokat hátrahagyva már csak keresztül kell vágni a parkolón és fel kell tépni az ajtót, hogy a mai nap folyamán utoljára ismét csippanthassunk a csippel:) 12:16 perc kerül a lapra - a parkolói répázás nélkül 12:10. Ismét megvan, ismét nagyon szép, és méló Emléktúra volt. Köszönjük az évről évre egyre profibb rendezést, és jövőre ismét!


 


 


 


 


 

 
 
SimonTemplarTúra éve: 20172017.02.14 11:17:35
megnéz SimonTemplar összes beszámolója

 Kisebb kihagyás után, de úgy gondoltam, már a tavalyi erőnlétemet elérve az akkori időeredményemet ismét elérem a 37-es távon.


A várakozásomat csak részben sikerült teljesíteni, összességében fél órával tovább tartott, főleg a Kékestől a finom csevicéig tartó szakasz volt sokkal lassabb. A cipőm eléggé csúszkált a hegyoldalban vezető keskeny ösvényen, ne mertem gyorsabban menni. Az Ilona-völgyi vízeséshez közelítve volt is egy majdnem patakba-csúszós 2 lépésnyi nagyon veszélyes rész. Egyedül az utolsó, buszmegállótól a célig tartó szakaszon sikerült sokkal jobb etapot teljesíteni, mert nem volt annyi túrázó mint tavaly, és nem is volt akkora a sár. Na meg tudtam, hogy vár rám a klassz száraz zokni és váltócipő a célban. Idén is voltak az északi oldalon nagyon szép zúzmarás fák és 1-2 helyről jó kilátás. A frissítéseknél már jobban ügyeltem arra, hogy csak 1-2 percet töltsek a szaunában (síház), mert ha ott kihűlnek az izmaim, könnyen megfázhatok. Maga az időmérés technikája, azonnali internetes elérhetősége egészen szenzációs. Nemsokára elérkezünk ahhoz az időhöz, amikor minden túrázó saját tracket rögzít, és így feltételes ellenőrzőpontokra sem lesz szükség.  Addig is azonban az útvonal szalagozására sokkal több figyelmet kellene fordítani. Nemcsak hogy hiányoztak a szalagok, hanem a Kékesre vezető szerpentint elérve egyenesen rossz irányba volt kiszalagozva 2-3 jelzés. Ez nem a Mount Everest, nemcsak profi és az útvonalat fejből tudó túrázók indulnak, hanem a többségük amatőr, akik csak tiszteletüket szeretnék tenni egy sportember emléke előtt, és ha már az időmérés ezer százalékos szinten van, a szalagozás is lehetne legalább elvárható színvonalú, nemcsak a kezdők számára, hanem mert futóversenynek is számít, a futók tájékozódásához is ez elengedhetetlen. Reméljük, hogy jövőre több reklámmal ismét emelkedni fog az indulók létszáma, mert legtöbbre hivatott hegymászónk emléke ennyit megérdemelne. A Sástón található motelt pedig be kellene szervezni, hogy adja ki szállásnak, mert telefonon csak annyit mondtak, hogy csak csoportnak adják ki egyben az egészet. Ha lenne előző este ott egy filmvetítés és egyéb programok, biztosan megtelne a motel és nagyobb létszámú és még jobb hangulatú lenne az így is szuper rendezvény.


 

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.02.12 15:20:07
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Sziasztok! Kalandok a tegnapi Kiss Péter emléktúráról:


filebalazs.blogspot.hu/2017/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57-km.html

 
 
 Túra éve: 2016
qvicTúra éve: 20162016.08.04 13:38:42
megnéz qvic összes beszámolója

Hibátlan túra! Videós emlékek az ideiről:


 



 
 
sznuupiTúra éve: 20162016.02.22 05:56:13
megnéz sznuupi összes beszámolója

 Kiss Peti, harmadszor 


Máté lelkes kérése izzította be billentyűzetemet. 


Erre a túrára nincsenek szavak.


Erre a büszkeségre mindig emlékezni fogok.


Mindig mesés a szervezés. Mindig van valami megugrandó akadály, az elsőn az eléhezés Kiskőre felfelé, a másodikon a majd járhatatlan (számomra idegileg is megterhelő) hó Sombokorig. De mit írjak erről a 18 perc híján 15 óráról???? 


Előtte: heteken keresztül nem jutottam el túrára. A sötét, a hideg és családi katyvaszaim miatt a kék kereszt körüli fel-alá rohangálás is elmaradt. Ilyen felkészületlenül nekivágni????


Az nem lehet, hogy nem megyek. Hát megyek. Megyek és küzdök. Kívülre inkább semmilyen jelet nem sugároztam, nehogy elkedvetlenítő jóslatokat, vagy irreális biztatásokat halljak. 


Csendesen megjegyeztem az érdeklődőknek, hogy 57. (Hát persze. Évente becsületbeli ügyem van a Kiskő-Markazi vár-Kiskő betétkurflival. Olyan biztos, hogy meg kell mérkőznünk most is, hogy egy gondolatot sem vesztegettem rá.) Bár nem látszott rajtam, de belül kétségek gyötörtek.


Felszerelésválasztás?  Téli túrák előtt mindig lejátszódik bennem a meccs. Hójáró cipő, vagy „vízálló” futócipő, vagy a kedvenc terepfutóm? A hosszú, fontos túrákat mindig a terepfutó nyeri.


Az első Vulkán előtt azzal idegesítettem magam, hogy mi lesz, ha nagyon összehavazom, és átázik. Vizes lábbal hidegben? Érdemi bizonyosság azóta sem született. Eleddig mindig túléltem a téli túrákat is.


A majd egész napos csapadékhullás jóslatára tekintettel szokásos felszerelésemet esőkabáttal egészítettem ki.


Az első majdnemmegfagyás emlékére hoztam termoszt is és egy órácskás sétát áldoztam arra, hogy beszerezzek minden hozzávalót a másnap reggeli forró tea töltésre, Jani előadása után.


Kiváncsi voltam mire megyek ezen a várható terepen. Más dolog a gondolat és más a gyakorlat.


Rajt előtt irattartó bugyit kapok Messner úrtól. Még nem tudom, de sejtem, hogy e nélkül az itineremnek semmi esélye. Simogató gondoskodás. 


Elindultunk.Nos, fagyott egy cseppet sem volt, az eső esett. (Előrejelzések délután négyig nem is biztatnak mással) Kezdő patakocskák pilinckáztak velünk lefelé. Szökkenve kerülgettem őket. Cirka egy km után léptem úgy, hogy először beázott a cipőm. Egyébként mindenkit szórakoztattam , aki meghallgatott, hogy este és reggel is impregnáltam cipőmet olyan cuccal, ami azt állította, hogy hosszú ideig távoltartja a vizet és a szennyeződést, ezért én itt mindjárt lebegni fogok. Szerintem jó poén volt, senki nem nevetett, mindenki koncentrált. Azt hiszem. J


(Persze mit is írhatnának az ilyen sprékre? Az a terep, ahová mi visszük a lábbeliket az nem felmérhető a sprégyártásban.) 


Útleírást nagyon nem várhattok. Inkább gondolatok, betétsztorik füzérét.


Tavaszi szél vizet áraszt… Vízben nincs hiány.  Patakok csobognak, áradnak, zubognak az ösvényeken, utakon.


Amikor először lépek bele elsüllyedésesen egy sáros-vizes területbe, onnantól jelentőség nélküli, hogy a mennyi az előttem lévő terület víztartalma. Gondolom én. Mindenesetre kevesebb aggodalommal választom ki a talplehelyezés pontját. 


Először érjük el a hóhatárt. Ez idén kicsit magasabban van, mint tavaly. 650-700m-re teszem gondolatban. Az égből a csapadék rendületlenül esik. A Kékes felé közeledve az áztató eső libegő, sűrű hóeséssé változik. Hamisíthatatlan téli tájjá változik a környezet. Trapp közben gyönyörködöm. A talaj könnyedén futható, stabil, olvadásmentes, letaposott hó. Szedem is a lábaimat, agyamban futó a gondolat is, hogy csuromvizes cipőben mennyire fogok fázni stabilan mínusz fokokban.


Hűvös van. Várom a síházat, nem fűlik a fogam a szabadban megálláshoz, amikor a belülről izzadt, kívülről vizes cuccom állás közben átveszi a környezet hőmérsékletét. Elszaladok a csúcskő mellett, a két főből álló előörs után bekanyarodom a Kiss Peti emléktáblához, pillantást és fényképet vetek rá, a hosszabbnak látszó takarítást nem várom meg, de gondolataimat Petinek adom át, ahogy továbbindulok a pont felé.


 A fedél alatt pecsételnek, vészes tempóban bontakozom ki a felső rétegekből, nehogy most meg a melegérzet növelje a nedvességtartalmát. Forró teát és zsíroskenyeret pótolok a kedves nénik kínálásából. Almát is, mert a C vitaminra is szükségem lesz, azt hiszem. Csillag óvó mondatait soxor meghallgatom a folyadékmentes következő pontról, mire elindulásra készen kifelé tartok. Még a ponton ér utol Ákos, aki lánytársaságban van és elsősorban nem az hozza lázba, hogy az én túratársam legyen. Mint a közös trappunk közben megtudom, együtt érkeztek és a hölgynek van lámpája, míg Ákos nem hozott. Kb együtt tartunk a vízesés felé. Hóláncban biztosan haladok. Az Ilona vízesést le kell fotóznom közelebbről, bár a látvány kevésbé igéző, mint a tavalyi képe és túraútvonal mintha távolabb haladna tőle. 


Jó ötletnek tűnik átszökellni a túlpartra, emlékeim szerint mintha ott lehetne haladni. Nos, tévedtem. Oda-vissza többször átkelek többé-kevésbé szárazon. Utolérem Ákosékat, akik újra elhagynak, amikor épp számolgatom, hogy kelhetnék át „száraz” (értsd: megmelegített vizes) lábbal a patakon ismét, de elsüllyednek lábaim a kevésbé szerencsés választás következtében. Az első igazi „fürdő”. Tulajdonképpen jó a víz. J


Mindegy, rutinosan tudom, hogy menetenergiám hamarosan megmelegíti a cserélődő vizet. Futók hagynak el a következő töprengőpontnál. Egyszerűen belefutnak a patakba. Az ő cipőjük sem vízállóbb, nyomukban haladok tovább. 


Csevice. Most a hídon túl, az esőbeállóban a pont. Igen, esik. Minden pont fedél alatt. Szerencsére. Kekszek és tea, Ákosékat itt érem utol utoljára, tanács, hogy mi a legfinomabb és telefon a rajtból (elsőre azt hiszem, hogy orvosi távsegítségre van szükség, de nem, csak egyeztetés, hogy igen a mi autónkat törték fel, de még a műv. ház udvarán). Tovább, csak tovább. Az összes oda-vissza szakaszon nagy mosolyok ismerősök és ismeretlenek között, ezt (is) szeretem a túrázásban. A következő patakátkelés túlpartján Tibi keres nagyobb köveket, hogy gázlónak bedobálja a sodorba. Rutinosan csatolom derekamra az övtáskát, beletűzöm a viseltes itinert és hangos vigyázz kiáltással Tibi mellé küldöm a vizespalackomat, ami nem fért az övtáskába. Szárazan átjutott. Töprengő, próbálkozó túrázót hagyok az innenső parton, amikor átszökkenek Tibi mellé, aki gratulál a sikerhez. Ezt és az újabb hideg vízadagot a cipőmben mosolyogva fogadom. Sáros, csöpögős téli erdőn-mezőn haladok tovább. Emelkedik a szint és mire a hóhatárhoz érek mellettem egy kistestű kutya szaladgál. Hamarosam beér a gazdája is és beszédbe elegyedünk. A fiatalember ismer és állítása szerint Mátrabércen haladtunk is együtt. Kutyás túratársra nem is emlékszem. Amikor kiderül, hogy tőle tudom, hogy a piros szörp utánozhatatlanul finom, akkor leesik, hogy ki ő és megkérdezem, hogy hol a kalapja. Tekintettel a télre helyette más fejfedőt visel. Továbbra is beszélgetve haladunk. Kicsit tartok a tavalyi viszonyoktól Sombokor felé, de sem keresztbe fekvő fatörzsek, sem horror állapotú lábnyomos hó nem nehezíti a haladást. Gyorsnak tűnik a tempó, ahogy haladunk a várva-várt pont felé.


Még egy kanyar és feltűnik a sátor. Alatta terülj-terülj asztalkám, M115-ös színvonalú mosolygó gondoskodás, Szlatki Gabi és Koppány is. A ponton sokan töltenek egy kis időt, így találkozom ismerős arcokkal, Tom is ekkor érkezik, úgyhogy itt az ideje egy kis pálinkának. Hátha nem fagyok meg.


„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” Szerencsére ezen már túl vannak és a másik csábító helyszín a sajt és az olajbogyó-lelőhely mellett az érezhető meleget adó tűz. A jelenség döbbenetes: ha elég közel állok, akkor ruhámból dől a vízpára, a bongyorodó ködkunkorokon alig látni át. Innen már egyeztetés után együtt tartunk lefelé Balázzsal és Macival. A meredek ereszkedés persze izgalmas a sárban, de csak egyszer kell letennem a kezemet, a popsim nem ér le.


A Lajosháza határában lévő pontra vezető utat örökre megőrizzük emlékezetünkben. A patak (folyó) először csak zúgásával hívta fel magára a figyelmet. Elkészültek a „hát ez csodaszép!„ című képeim. Még szerencse, hogy hidrológus kísérettel róttam az utat. Azután közelebb mentünk.


A jelzés hol az egyik parton, hol a másikon bukkant fel. Az átugrást látvány szerint nem gázló közelében végezte. Persze ki az, aki észreveszi, hogy amikor patakszintű a víz, akkor hol a gázló, amikor most jelentős sodrású, minden követ elnyelő áradatban gyönyörködhetünk. Ez kezd igazán izgalmas lenni. A kisebb széli vizekben evickélve biztonságos átkelést keresve észreveszem, hogy a jelzés hamarosan visszajön. Ettől csökken az átkelő harci kedv, de előveszem (no, nem a térképet, hanem a) telefont, ahol a térképen megnézem, hogy hányszor keresztezi az útvonal a patakot, majd úgy döntök, hogy Lajosháza miatt egyszer mégiscsak át kell kelni. Mire idáig jutok, Balázs már a túlparton van és Maci is ott szaladgál, lemaradtam az átkelésről. Saját újításként gázlót keresek és csak remélem, hogy a térd fölött érő víz felerősödő sodrása nem ragad magával. Amikor a biztonságos partra lábalok akkor érzem csak, hogy milyen bénítóan hideg a víz. Balázs kis szünetet kér, vacogva ugrálok, amíg kiönti majdnem vízálló cipőiből a vizet, ami képtelen lett volna kifolyni. Mikor elindulunk, még a másik parton marad egy tanácstalan túrázó, aki úgy tűnt tart a víztől. Szegény. Később megtudtuk, hogy nekivetkőzött, nadrágját a combjáig feltűrte, így a ruhái akkor, ott megúszták…


Megtudom, hogy Maci nem szereti a vizet, de az emelkedőt és a havat nagyon. Javaslom, hogy ne csábuljunk át a túlpartra semmiképp, akárhogy szeretné a jelzés, inkább megígérem, hogy ha szép hidat látunk, akkor oda-vissza átmegyek Balázs kedvéért, hogy ki ne hagyjuk. Egyetért, így hát érdekes, kitérőkkel tarkított expedíciót végzünk a zubogós vizet közelünkben tartva. Egyszer-egyszer a járható ösvénykezdemény (a többiek is hasonló következtetésre jutottak előttünk) izgalmasan közel halad a vízhez. Kapaszkodós, a szikla- és barlangjáró tapasztalat előny.


Amikor már a széles úton haladunk, ahol csak a megszokott apró patak locsog a lábunk alatt, eltöprengek, hogy vsz szükség lesz jövőre egy vízálló tokra a telefonomnak, ami akkor is megvédi, ha kompletten belepottyanok az egyik átkelésnél a vízbe.


A napsütés hiányában és a zuhogó eső ellenére is hamar feltűnik a hosszú asztal a sokszor-sok méteres sátorponyva miatt, ami az esőt hivatott távol tartani. Futás, örömködés, esőmentes területen fickándozás jellemzi a következő perceket. Az áfonyás kex méltatása közben észrevesszük, hogy a híd, a híres, nevezetes híd víz alatt van. Mondjuk már cseppet sem hat meg bennünket. Csak nevetünk, olyan képtelen az egész. A kocsi mögé vonulok pisilni, ahol magvas gondolatok jutnak eszembe, nevezetesen kettő. J 1. A papírzsepi ilyen körülmények között egy hét alatt lebomlik, 2. az mélységesen alattomos, hogy amíg a nadrágom nincs rajtam, addig kihűl benne a víz és a hideg ruhát kell felvennem ismét.


Maci demonstrálja, hogy a kenyérhéjat nem és nem eszi meg. Az mindig Balázsnak marad. Közben elmesélem, hogy milyen siker lett a következménye a kexrecept emailos továbbküldésének.


Máris átkelünk. Macit elvinné a víz, Balázs ölében utazik. Futó megállás a vízkiöntés miatt, addig ugrálással töltöm az időt, hogy az enyémből is minél több távozzon mielőtt mászni kezdünk. Hosszan haladunk emlékképző kalandok nélkül. Mátraháza felé közeledve orrunkra tekeredik a lángosostól a hideg sütőolaj „illata”. Valahogy cseppet sem fut össze a szánkban a nyál. Kiérve a parkolóba várok valamit, napfényt, vagy ellenőrzőpontot, kis pihenőt melegedéssel. Valamennyit hiába. Minden nedves, többek között én is tetőtől talpig, bár vsz itt van kb 4 óra, így az eső épp nem esik. Rutinosan fordulunk jobbra, véletlenül sem tévesztünk irányt, mint tavaly. Eszembe jut a csatakos úton a tavalyi hó és a barlangásztémák füzére Tommal.


Csakhamar Sombokornál melegedünk ismét. Sajt még akad, bár sokmindent feléltek már a túrázók. A kedvesség és a tűz melege a régi. Elmélázok, hogy száraz cuccban milyen remek lenne szalonnát sütni, ami a ponton dekkolóknak lehetőség. Nehéz elszakadni. Közben a szintidő kitolásáról tárgyaló túratársak poénjait hallgatom, várva, hogy a kesztyűm eldöntse, hogy meggyullad, vagy beéri a száradással. A kevesebb mint két km ígérete végül megmozdít bennünket és hamar felkapaszkodunk (vizes kesztyűben) az ország csúcsára. Köd van. Vagy felhő?


A síházat elhagyva átvágunk a nyílt terepen, szórakozottan elmegyek Darth Vader mellett. Fotózzák, hát odanézek és jókedvűen beállok a fényképezők csapatába. A Milleneiumi Falcon sem semmi. Az gömbrobot kedvéért már nem térek le az útról.


Egymást biztatjuk Balázzsal, hogy ha lejjebb megyünk, akkor kiérünk a felhőből és nem lesz köd. Maci hempereg a hóban. Így érünk Kiskőre. Ködben.


Lemegy a nap. Ezt mondjuk nem ünnepli naplementés fényjátékkal. Sötétedik. Lámpát kapcsolunk, mielőtt komolyan beleereszkednénk a meredekbe.


Ilyen későn még sosem értem ide. (Először a Markazi vár után Kiskőn agonizáltam, akkor ment le a Nap. Tavaly egy órát töltöttem az első Sombokornál, így a Markazi várban ért a naplemente)


Néhányszor elvétjük a jelzést. Az jó, mert nincs rajta a „kék hátterű sárga pötty” a turistajelzéses térképen. A sötét miatti tehetetlenség miatt sikítani tudnék. Szerencsére Balázs rálel a jelre. Visszaevickélünk rá. A felező úttól lejjebb brutál csúszékony lesz a vastag avarréteg, vagy az alatta lévő sár. A szembejövőktől biztató lelkesítés nem érkezik, próbálunk legalább mi mosolyogni, de mindenki tisztában van mind a saját, mind a találkapárja helyzetével. Nem meggyőző a mosolyunk.


Ha egyszer egy üzlet beindul… Borzalmasan megcsúszom, fenekem a hullott lomb alatti sártengerbe csapódik és ezt követi vagy három hasonló szerencsétlen talajfogás. Végül megállapodok a stabil pontomon és fura hangokat hallathatok, mert Balázs megkérdezi , hogy hogy vagyok. Pillanatnyi habozás nélkül érkezik a válasz: Piszok dühös vagyok és úgy érzem magam, mint egy varacskos disznó. Cseppet sem megilletődötten kéri, hogy szóljak, ha már nem, mert szívesen felröhögne végre… :D  Erre elnevetem magam. Tényleg tökmindegy. A betét körön összefutunk Tommal és Ákosékkal. Nahát, 8 kmnél közelebb vagyunk egymáshoz? :D


Az út végre vízszintesbe fordul és ezt sok-sok ide érkező lejtmenet patakkal demonstrálja, akik itt hosszasabban elidőznek. Konkrétan ez az apróság már senkit fel nem izgat. Pillanatnyi töprengés nélkül gázolunk végig a balra zubogó patak zajától kisérve. Mata sötét van, a víz mennyiségét látványból nem, de a hangjából és tapasztalatainkból összerakjuk. Az út balra lekanyarodik a vízhez. A víz fölé nyúló ágon szalagot limbál a szél. Akkor megint úszunk. Balázs kideríti milyen mély a víz. Már átér a túlpartra, amikor rádöbben az itt tébláboló három élőlény, hogy Maci az innenső parton maradt. Felkapom az ebet és begyaloglok a vízbe. Gazdi elém jön a vízbe, hogy átveszi. Ha a tekintetem nem is látható, bár beszédes, de a hangomon hallani, hogy a patak közepén nem fogok kutyát átadni, az biztos, inkább segítsen partra másznom. Máris trappolunk a vár felé. Meglepően hosszú a felmenetel. De sötétben minden tehén fekete, és minden út hosszú. A sár alatt nem látszanak a megénekelt fehér kövek.


Egész el vagyok kenődve, hogy biztos nem lesz már zserbó. Végre felérünk. Jani elborzad a látványomtól. Jajj, akkor biztos szörnyen nézek ki. De talán csak a lámpafény árt a szépségemnek… J


A pecsételős sátorablaknál hagyom az itinert, hogy átvánszorogjak az etetőablakhoz. Ahol szíves kínálásban zserbó! és kóla is szerepel. Elolvadok. Lassan ugyan, de a befordult állapotom oldódik és kezd feltámadni a szociális ingerekre ficánkolós hangulat. Szinte vidáman haladok lefelé. Minden szembejövők biztatunk. Van, aki kifejezettem megörül, amikor a kedvencemet meghallja.


A patakon innen látható, hol lehet kőről kőre ugorva is átkelni. Megmerülés nélkül átérünk, bár Balázs veszélyesen egyensúlyozik Macival a kezében. Ha Maci szereti a felfelét, akkor majd pórázra vesszük és húzatjuk magunkat, jó? -kérdezi. Hát persze! Egyikünknek sem jut eszébe, amikor gyanakvásunknak megfelelően felfelé kezdünk mászni. Maci hihetetlen, fel-le rohangál, nem győzi kivárni, mikor érünk már feljebb. Max 30cm-es a lába a vállától a talpáig. Hogy csinálja?


Rám egyáltalán nem jellemző módon időről időre megállok pihegni. Fáradt vagyok, nem kicsit. Lassan, de kitartóan haladunk felfelé. Mindig csak az előtted lévő egy métert nézd, a sötétben úgysem látsz semmit! Lassacskán feltűnik egy kis hó. Mindjárt fent vagyunk. És tényleg. Olyan örömmel bukkanunk fel a ponton, mint az első kapaszkodás nélküli felállására büszke a totyogó. Leülni nincs hová, minden vizes és hideg. Fényt az éjszakában a hagyományos LeFaGySz kaja ad, Chocapicet osztanak Bálinték. Még így is egészen nyomorultul érezném magam, ha nem tudnék meleg teát elővarázsolni a termoszomból. Sajnos nincs elég, hogy mást is megkínáljak, az utolsó cseppeket csavarom a pohárba. Láthatólag senkit nem érdekel. Álldogálni nincs értelme, tovább indulunk. Velünk indul lefelé egy pontőr is, akiről hamarosan megtudjuk, hogy délelőtt 8 után jött felfelé az úton, amin lefelé készülünk, elborzadva meséli, hogy volt egy 6 méteres szakasz, ahol nem lehetett kikerülni a vizet! Magamban azon töprengek, hogy volt-e 6 méteres szakasz, ahol én ki tudtam kerülni a vizet ezen az 50 kilométeren. Amikor harmadszorra meséli, akkor végre eléggé lejt az út, hogy szaladni kezdjek, a képtelenségeken jajongó fiatalember üdítően mögöttem marad. Hamarosan beér Maci, Balázs és Dani is, aki a Kiskőnél együtt indult velünk. Mindenkit pár perc alatt kikészített a történet és a szintideje miatt is sietésbe kezdett, aki csak hallotta. 


Innen már csak lefelé sokáig, hol széles dózerúton, majd technikás meredek ösvényen, majd csak szűk ösvényen. Az utakban csak az volt a közös, hogy patak mindegyiken csobogott, hol köveken, hol sáros partfalak között. Majdnem vízszintes területeken a szűk csapást kifejlett tavak helyettesítik. Nem mélyebbek, mint 10-15cm, de alapjuk még 10 cm sár. Valódi láp feeling. Lidércfényt nem várok, ahhoz szerintem hideg van. Abban reménykedve, hogy ha világos lenne, akkor tudnék a szárazabbon menni kilépek egyszer a partfalra, ahol nem látok csúszási nyomot épp, de amint arra a lábamra terhelek máris visszacsúszik és csobban a patakban magasra fröcskölve a sáros levet. Feladom, trappolok a mocsárban.


Persze közben világítok. Viszonylag lent, mert a köd ismét bekúszik közénk, a magasan tartott lámpa és a talaj közé is, csakhogy ne lássunk. Ha lent tartom még elfogadható a kép. Balázs és Maci előttem jár, egy-egy hördülés adja tudtomra, ha a humán egyed új vízforrást talál, Maci utálkozását nem hallom. Egyszer csak egy orv ágba verem a fejem, ettől lendületemet vesztem és fenékre huppanok. Semmit nem láttam belőle. Ülök a sárban és kínomban nevetek. Megpihenek.


Lassan, de milyen lassan leérünk. Végre egy igazi híd! No meg aszfalt és nincs rajta patak. Még egy pecsét. Már nem látok mosolyt az arcokon, még hideg forralt bor sincs. Elindulunk az utolsó két km-en. Nem értem hogyan fogom még 2000szer felemelni a lábamat. A zsebembe nyúlva kitapogatok valamit. Nahát! Ezt a karamellát még Lajosházán tukmálták rám. Menet közben fél kézzel kibontom, a számba tolom. Elárad a nyelvemen a hihetetlenül finom íz. Érzem, hogy ismét gyaloglásnak nevezhető, amit művelek.


Máris eltűnt alattunk az aszfalt. Unalomig ismert útitársunk a sár. Patakkal a közepén. A lépések, az emlékek összefolynak. Hol az a lépcső? „Ott vagyunk már? Nem. Ott vagyunk már? NEM! Ott vagyunk már? Igen. Tényleg? NEM! „ játszódik le bennem a párbeszéd. Magunkba fordulva baktatunk, kapaszkodunk. Szavunk csak a lépcső alján jön meg. Rohanok felfelé. Nem meglepő módon meg kell állnom lihegni kicsit. A többiek mellettem elmenve biztatnak. A parkolóban egymás mellett haladunk. Valaki megáll valamiért, én nem tudom megvárni, mennem kell! Meleget, szárazat! Máris! Hihetetlen, mindjárt itt vagyunk!!!!!!


CÉÉÉÉÉÉÉL!


 Lábon állok, amíg tapsvihar fogad. Nahát! J Támogató ölelés Fülöp Zolitól és kézfogás, jelvény, oklevél Zsolttól. Beértem, szintidőn belül! Nagyon-nagyon örülök! Ilyen túrát még sosem teljesítettem. Büszke vagyok. Máté szemében is elismerést látok.


Bekérezkedek az asztal mögé és lefexem a talajra, ami ugyan lehet, hogy hideg, de száraz. Hozzám képest mindenképp. Remélve, hogy senki nem lép rám, végre megszabadulok a 14 és fél órája vizes cipőmtől. 


Köszönöm.


Köszönöm mindenkinek, hogy ott volt és azt tette, amit a lelke diktált. Nélkületek értelmetlen, lehetetlen küldetés lett volna végigjárni ezt a vízben és sárban feredőző, Petihez méltó nehézségű, gyönyörű utat.

 
 
atomcatTúra éve: 20162016.02.17 21:14:35
megnéz atomcat összes beszámolója
A Gyöngyös-pataktól előre tartottam. A Vörösmarty-túristaháztól a zöld kereszt visz le egészen Lajosházáig, ám közben az út 4-5 alkalommal keresztezi a patakmedret. Az egyetlen hídra emlékeztető emlék az egyik helyen fellelhető, rég feladott vasúti átkelő két vasbeton hídfője, amin valami jótét lélek jó 3 méterrel az alul tomboló víz fölött áttámasztott egy jól megtermet farönköt. De ez még arrébb. Még csak a völgy elején járok. 

Az első átkelés könnyen ment, a második már jobban feladta a leckét. Szerencsére a patak itt több ágra oszlik, de azért így sem túl csalogató a köveken vadul átbukó áradat látványa. Hirtelen eszembe villan, hogy reggel a rádióban ezek szerint jogosan figyelmeztették a népet, hogy ne menjenek kirándulni az elmúlt heti esőzések, és az ezek nyomán megáradt hegyi patakok miatt, amik jószerivel átvették az uralmat a túrisrtautak felett. 

Eddig kb. kezelhető volt a helyzet. Sástótól Füredig csak sártenger volt, de kezelhető mértékű. Az első etap 6.3-as átlaggal meglett, amivel meg is voltam elégedve. Kékesre felfelé sem volt halálos a helyzet, főleg miután 650 méter körül megjelentek az eslő hófoltok, majd hamarosan a tél vette át az uralmat varázslatos sárfagyasztó képességével. 

Kékesről lefelé egészen a Disznó-kőig havas-jeges terep volt, ahol jól jött a hólánc. Az idei gyártmány sikeresen vizsgázott, és annak ellenére is túlélte a megpróbáltatásokat, hogy pár követ bizony bekapott a kevéssé hófödte helyeken. Disznókőtől a magasság csökkenésével szépen újból a sár vette át az uralmat, és a Markazi kaputól már inkább túristaútnak nevezett patakmederben haladtunk. Az Ilona-völgyben a vízesés környéke már-már barlangi körülményeket idéző sárdagonyával örvendeztetett meg minden arra járót. A természeti látványosságot hátrahagyva párszor keresztezni kellett a patakot, ahol az egyik túratárs kedvesét ölbe kapva vitte át a hölgyet a habok felett. Meg is jegyeztem, hogy jó látni, hogy nem csak “koncsita vürstszerű” véglények alkotják a férfi társadalmat Európában:)

A pontig sikerült is szépen hozni az átlagon. A Kékesi 5.2 5.4-re emelkedett. Tudtam, hogy ez lesz a napi maximum. Tulajdonképpen ez bőven a 11 órán belüli idő lenne, de azért hosszú volt még a nap, és a Mátrát nem szabad alábecsülni.

Gabi-halálához felfelé szintén a szokásosnál nagyobb mennyiségű volt a túristaút patak- és sártartalma, de a hó ott is a segítségünkre jött, és az előbb említett hely 772 méteres magasságát elérve a fagyott sárrétegen jó 7-10 cm hó könnyítette a haladást.

A pontban gyors pecsét, tali Szlatki és Berta Gabival, pálinka Koppánnyal és Berta Gabival  Péter emlékére - mint minden évben:), és usgyi le a Sombokor csúszós-sáros-jeges lejtőjén. Felraktam a hóláncot, bár inkább csak sár volt.

A Vörösmarty-th-ig a mai nap fényében kiváló terep fogadott (magyarul csak sáros volt a pálya:)). Aztán megkezdődött az ereszkedés a Gyöngyös-patakhoz. A szint csökkenésével egyenes arányban nőtt a túristaút patak-nedvesanyagtartalma, és a vízmennyiség. Aztán eljött a völgyfenék, és az igazság pillanata(i) a Gyöngyös-patak “gázlóival”. Az idézőjel szándékos. Egy tanknak gázló volt, de túristának szinte leküzdhetetlen akadály, hacsak nem akart fürdeni az illető.

Szóval így érkeztem el eddig ehhez a ponthoz, ahol pár percig szemezgetek a nem túl bíztató vízhelyzettel, mígnem a legjobbnak tűnő helyen belevetem magam a sziklákon tajtékzó áradatba. Az első ág sikeresen megúszva úszás nélkül. Azért jó, hogy ma is bakancsban jöttem… A második is sikeresen véve, végre mehetünk. A vonalvazetés vicces errefelé: nem éppen a patakátkelések számának minimalizálására van kihegyezve. Sebaj, most végre haladok. Egészen…. egészen a következő “gázlóig”, ahol sakk-matt. Sehol egy tetű kő, ami kiállna. A türkizszürke hóolvadék és esővíz vadul uralja az egészet kb. fél méteres mélységben, ipari sodorerővel. Hirtelen átvillan a fejemen, hogy most megfogtak, nem tudok tovább menni. Aztán eszembe jut, hogy most a jobb oldalon vagyok, és a pont is itt lesz. Ergo semmi értelme átkelni a patakon. Meg is születik a gondolat, hogy az átkeklések szívatássora helyett szívatom magam a jobb oldalon maradás szívatássorával.:)

Így is lesz. Hamarosan egy sráccal találkozom. Mint később kiderül, Istvánnak hívják és a Tortúrát már toltunk együtt. A Találkozás amolyan plátói jellegű, mert ő a túlparton van én meg a szürke habok ezen oldalán, de azért az jól látható, hogy ő éppen vadul vetkőzik és facsar. Mint később kiderül, sikeresen fürdött egyet. Egy fán próbált átkelni, de a megáradt “patakocska” közepén olyan erős volt a sodrás, hogy kikapta a botjait, aztán ő következett. Szerencsére nem verte be a fejét és ájult el, így kikászálódott valahogy a túlpartra.

A facsarás meggyőzött róla, hogy tartsam a jobb partot. A fránya patak kicsit szurdokosabbra veszi az egyik jobbos kanyart, de szerencsére egy adag botozós barlangászos mászással egybekötött hibrid-technológájú küzdelemmel kezelhető a helyzet.

A következő kiszorítósdi már nyer: egy jó 30-as szintet kell betennem a patakkerülőbe, de legalább - már amennyire az állandóan nedves környezet engedi - száraz maradok. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a patak nem növeli ruházatom víztartalmát:) A tetőn egy szalamandrával is találkozom. A természet kárpótlása a puklimászásért:)

A felugrás után végre utat fogok, és Gemaék pontjáig immáron nem örvendeztet meg több átkelési horror. Gema messziről kiált, hogy “Tom!”, és szemmel láthatólag a teljes pontőrség örül érkezésemnek. Azért ez jóleső érzés:) Odaadom az ajándékba hozott marcipánt, iszunk egy újabb felest a jófajta, 50 fok feletti pálinkából, aztán gyors búcsú, és már készül is a videó a gázlón történő átkelésről:)

A túloldalt elcsábulok majdnem a zöldre Füred felé, de Gema hangos kiáltása útbaigazít:)

Mátraházára dágványrally. Érdekes módon rövidebbnek él ez a szakasz a fejemben, de az agy hajlamos a monoton távok rövidítésére. Felfelé menet ér be István, akit lent a völgyben ruhafacsaráson kaptam:) A Bükkfa-kút után szóbaelegyedünk, és gyorsan el is meséli, hogy is történt a kalandos fürdés. A túra során később még egy igazoltan feredező túratárssal találkozunk. Perverz “szokás”:)

A Bükkfa-kúttól gyorsan Mátraházára érünk, majd a tavalyi évvel elelntétben idén úgy vesszük fel a jó irányt, mintha csak minden nap erre járnánk az Ország Tetejére, Kékesre. A Sípálya alján kiderül, hogy anno egy Tortúrát már nyomtunk együtt. Nem volt nehéz az azonosítás, nem sokan járnak Norvégiából haza teljesítménytúrázni rajtam kívül:)

Tingli-tangli szakaszon, immáron újra stabil hóban érünk fel újból Gabiék ellenőrzőpontjába. Sajnos a kiváló olivabogyó már a múlté, de azért így is jenetős terülj-terülj asztalkámat mutat be a pontőrség:) Sokat itt sem időzünk. Egy 37-es lány csatlakozik időlegesen - a Kékesig - hozzánk. István kicsit elhúz a Sombikortól induló ínszaggató havas-jeges meredeken, de egy váratlan telefonhívás megállítja. A 37-es lányt valahol a kapaszkodó tetején érem be, utána vezetésemmel együtt halad a csapat. A lány elmondása alapján kellően fanatikus, jó teljesítménytúrázó lesz belőle, ha így folytatja. Idén becélozta a K100-at. Megnyugtatom, hogy hogyha a Mátrabércet jól, a szintidőn belűl pár órával letolja, a K100 is simán meglesz. Ellátom még egy-két tanácssal túrakaja, öltözet, és miegyéb terén, aztán már Kékesen is vagyunk újból.

A pontban Fizikus továbbra is őrzi a pecsételőpadot:) Mesél legutóbbi Béke-barlangbeli fürdőruhás túrájáról, amiért az ANP épp ki akarja tiltani a Nemzeti Park területéről. Kicsit felesleges fitymahúzogatásnak tartom a dolgot, főleg most, hogy a nemzeti parkok egyébként is a barlangász és túristaegyesületek nyakára járnak, dehát ő tudja (vagy nem:)).

A pontból István előtt picit korábban lépek, miután feltöltöttem a teakészletet. Jó döntés volt, mert az izo hamarosan el is fogy a háttankból. A télben öröm a haladás, ami egészen a Kis-kőig ki is tart. 

A Kis-kő. Az az ironikus nevű hely, amit valaki régen nyilvánvalóan Kékes irányából lefelé nevezett el, és nem a Markazi-vár völgyéből felkapaszkodva. Utóbbiból ugyanis egy 365 méteres “kis” toronyiránti felszökkenés várja a túrázót 1.4 km-en. 

A kőnél gyors pecsét, aztán hajrá le. A hó eltűnik az első 30 szintméteren, és helyét egyre inkább a sár veszi át. Eleinte még meglepően kicsi, de aztán a felező dózerutat elhagyva ráránt a srác: itt-ott “sielünk” lefelé a sárlejtőn. Én be is mutatok egy gyönyörű telemark-lépést, utána pedig egy default seggreesésnek induló, ám időközben megfogott 10 pontos gyakorlat következik. A völgy alja - míg a dózerútra átvergődünk - ipari meredek és csúszós, de végül csak leérünk egyben.

A völgyben öröm. A víz nem hajlandó felfogni, hogy a patak az úttól balra folyik. Nem, neki a dózerút is kell. Kis telhetetlen. A szembejövők rá sem hederítenek, gázolnak át mindenen - pár perc múlva mi is így leszünk, csak ekkor még nem tudom:)

A patakot szerencsére egész könnyen lehet keresztezni, a sziklákon csak kb. 10 centiméterrel bukik át a víz.:) A mai nap ez piskóta és alapbeállítás. Tisztás, aztán fel a Markazi várba. Emlékeim szerint ez a kapaszkodó elég köves, de idén az eleje inkább sártenger, ami némileg feljebb köves medrű patakba vált át. Szerencsére azért a szint növekedtével egyre csökken a vízhozam, de cserébe megkapjuk barátunkat, a hűen kitartó jófajta sarat. Igazából ekkor már nem nagyon tud minket a terep meghatni, hacsak be nem kapunk egy 50 méteres cunami hullámot a Mátrai Erőmű felől:) Szerencsére ennek kellően kicsi az esélye:)

A pontban ablakos ügyintézés vár ránk: egyes ablak pecsét, kettes kaja. Az ablakokat egy sátor két bejárata képzi, de szerencsére nem kellett előre időpontot foglalni, és a helyi kisnyugdíjas klub sem répázik itt ügyintézésre várva:)

Kólával és gumimacival erősítek, meg még tolok valamit, amire most már nem emlékszem, aztán lámpa föl, és hajrá! Bizony, közben elég szépen sötétedni kezdett.

Mint az őrült, ki letépte láncát, száguld a három marha ledlámpa fényénél a Markazi-vár rézsűjén át.:) A gyors tempó miatt hamar újra a völgyben és sárban vagyunk. Úgy tűnik, ma a világ vízkéeszletnek körülbelül fele a Mátrába költözött. Legalábbis a hegy ma kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Felfelé haladva a völgyben - a sötétnek is köszönhetően - immáron mi is tojunk a vízre. Egyrészt nem is látjuk jól lámpafénynél, másrászt már tök mindegy, mivel 650 méter alatt végig bakancsrafting volt ma.

Eljön az a fránya balos. Az a régen várt megaszopatás, amire mindenki emlékszik, aki valaha végigküzdött ezen a túrán: az esésirányú kapaszkodó végig a Kis-kőhöz. Csapoljuk a fáradt olajat, aztán Istvánt előre engedem. Sürgeti a vizes ruha, és különben is háromnegyed óra előnyöm van vele szemben. Jobban is fekszik neki most a felfelé, hadd tolja, ami a csövön kifér!

A KOTA-nak írt kedvcsináló kis-kövi szösszenethez képest rózsás a helyzet. Nem fúj a szél és nem esik az eső. Csak meredek, és ipari sáros. A sár mondjuk felfelé valahogy elviselhetőbb, mint lefelé, de azért az kár, hogy a lejtszög átment emelkedőszögbe:) István szépen lassan elhúz. A felező útnál még a nyomában vagyok, aztán elvész a sötétben. Fentről folytonosan csörgedezik le a lámpafűzér. A futókat leszámítva úgy tűnik, a mezőny jó része még mögöttünk koptatja a lejtőket. Berta Gabi bontakozik ki a sötétből. Pár esésnek köszönhetően kellő terepfestéssel a ruházatán, de azért még megismerjük egymást:) Egy srác feljebb alaposan elrépázott az útról. Szólok, és világítok neki, aztán a szemből jövőknek mondom, hogy segítsenek neki visszatalálni. Remélem, nem tévedt el. A szint emelkedésével beköszönt a köd is. Egyre erősebb, és egyre effektívebben szűkíti be a lámpa vágta kis univerzumrészt, amiben meg kellene találnom utamat.

Végre a ligetes rész. Innen már csak vagy 100 szint? Talán. Fene tudja. Újra belehúz a hegy, és végre megjön a hó is. Innen tényleg csak pár lépés. Egy erejét vesztett srácot érek utol. Szólok neki, hogy jöjjön, mert ezt a hegyet nem hatja meg Mohamed, az biztos - közelebb nem jön. A mi kedvünkért pedig végképp nem. Összeszedi magát, és ólomléptekkel megindul. Aztán elmarad újból, én meg végre beérek a lassan a tetőt jelölő sziklakapuk közé. Hátulról két rakéta jön, amin igencsak meglepődök. Fent, a tetőn derül ki: a 37-esről eltévedtek, és elkezdtek lemenni a várhoz, de valahol szóltak nekik, hogy vissza. Ja, így érthető:) Nekik jelentősen kevesebb volt a táv és a szint is.

A köd kitart, fent sem enyhül. A pontban pecsét, István már sehol. Kapok egy búcsúcsokit, vizet töltök, aztán hajrá, az utolsó tízes. Érdekes módon az előbb jó erőben kapaszkodó harminchetes párocskát pikk-pakk utolérem, majd hamarosan a sáros múlt homályába merülnek. Érdekes, hogy vízszintesen nem, csak felfelé tudnak menni jó tempóban. Csökken a látótávolság, fáradtabb is vagyok, bekapcsolom az órán a navigációt. Nem akarom elcseszni az erős balost, és elmenni a vérbe, bele a mátrai cseppet sem vonzó sötét és nedves éjszakába.

A leágazónál szalagozás, és egy apuka, egy kissráccal. Kérdésemre kiderül, hogy a fiú 8 éves, és a 37-et harapja éppen ketté. Ilyen körülmények között! Gratulálok, és viccesen megjegyzem, hogy azért azon ne csodálkozzon, ha a gyerek az Everesten köt ki pár év múlva:) Kínosnak érzett röhögéssel egybevegyült dünnyögés a válasz:)

Döngetek lefelé, mint disznó a teherautórámpán. Kötélen húznak. Jól jön a csík az órán, a nagy ködben kitartóan mutatja a helyes irányt. A harminchetes mezőny utóhadjából még többeket leelőzök. Végre hallani a patakot, de sajnos a völgybe ereszkedés még várat magára. Ipari dágvány a várt helyen, a fiatalosban. Az órán a csík még mindig egyenes. Magyarul még minimum 100 méter az elégazás. A köd a magasság csökkenésével sem enged szorításából. Aztán végre jobbos, és lerépázok a völgybe. Lefelé menet egy srácot és a kedvesét hagyom le. Aztán végre patakátkelés. Szerencsére a könnyebbik fajta.

Döngetek Füred felé, végre jó minőségű dózerút. Sár szinte nincs is. Előttem egy fejlámpa keres utat. Ránézek a csíkra. Francba, elmentünk. Mondjuk ebben a kiba sűrű ködben nem csoda… Visszamegyünk, és örömmel nyugtázzuk, hogy megvan a jel. A srác a GPS-ről hallva úgy dönt, csapódik mellém. Full erővel elindulunk, mire szemből jön két ember, akik szólnak, hogy Füred a másik irányban van. Először nem akaorm elhinni, aztán kiderül, az előbb őket előztem le. Csessze meg! Tetű ködben nulla lett az irányérzékünk. Szerencsére csak 500 métert fizettünk a bakiért oda-vissza.

Végre megvan az a tetű dágványos út, ami alapesetben is mocsár Füred előtt. Na, ma kb. Avogadro járt arra és felszorozta azzal a híres hatszor-tíz-a-huszonharmadikon számával a sár mennyiségét, utána ivott egy sört, most meg valószínűleg az egyik környező fán ül, és röhög a sok balfaszon, ahogy próbálnak átkelni a kvantum-dagonyán. Azért mi az arcára fagyasztottuk a mosolyt az öregnek, mert a T90-es tank totyogó ovodásként hatott volna mellettünk, úgy haraptuk ketté a mocsarát. Megállíthatatlanok voltunk.:)

Végre egy újabb patakká avanzsált hajdan volt túristaúton kavarunk lefelé, és jön az utolsó mai patakátkelés, a nap első luxusával. Képzeljétek el, ezen a helyen híd van. Hogy hogy, nem tudom, mert eddig 57 km-en át egyetlen kiba hidat sem sodort elénk a víz, és íme, a nap végén, végre a sors kegyéből itt van előttünk egy böszme nagy híd, ami még egy ovodásokkal telepakolt A380-as repülőgépet is rögöhve elbírna. A sors fintora, hogy akkora a köd hogy alíg bírjuk eltaláni, de azért a végén csak sikerül, és nem leszünk akkora looserek, hogy híd mellett fürödjünk Füreden.

Hegyi sportok bázisa. Meg is van a célpecsét előtti utolsó pecsét. Innen már csak egy mindig ocsmány dagonya és az a kb. 200 méter szint, amit igazából nem is számol már az ember ezen a túrán. Egészen idáig:) Most ez lépett elő az Első Számú Közellenséggé. De sebaj. Felvesszük a harcidurcit, felszaggatjuk az aszfaltot Füreden (azért csak úgy módjával, 5-6 km/h-val:)). A falu végi lépcsősor után bevetjük magunkat az idén igencsak korán kezdődő dagonyába. Igen, idén az a megtiszteltetés ér minket, hogy az utolsó lépcsőfokról letoppanva helyből híg, fos típusú sárba léphettünk, és a 200 méteres szintből az Adrenalin Parkba vezető lépcsősor 50 méter szintjét leszámítva végig ebben haladhattunk. Mindemellé tökéletes köd társul, ainek köszönhetően a a lépcsősor előtt kicsit el is kolbászolunk, de aztán visszarántottuk magunkat a GPS csíkjára.

Végre itt vagyunk. Itt, ahol reggel kezdődött az egész. Amikor bebizonyosodott, hogy menthetetlenül hülyék vagyunk. Bő 12 órával ezelőtt itt, a lépcsősor alján vetettük be magunkat a bal irányba, és nyelettük el magunkat a Mátra saras bugyraival, hogy most, bő fél nap elteltével sárosan, fáradtan, izzadtan, de meg nem törten és büszkén, a nap fáradalmaival emlékeink között felkapaszkodjukn az utolsó 50 szintméteren. Hogy újból beérhessünk, és hogy elmondhassuk, hogy igen Péter, idén is méltóképp emlékeztünk Rád.

Köszönjük szépen a rendezést, és gratulálok mindnekinek, aki ezt a nem mindennapi nehézségű túrát végigtolta, bármelyik távon is indult!

Jövőre újból:) 
 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20162016.02.15 21:01:16
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 57


Csernus Brigivel csináltuk végig ezt a nagyon nem könnyű túrát. Már a kocsiban azt pedzegettük hogy a természet ezen a napon a morcosabb oldalát fogja mutatni, és bizony nem is tévedtünk sokat. Reggel 7:10-kor útnak indultunk, és már Mátrafüredig csatakos volt az út lefele. Briginek már itt átázott a cipője. Én áldom az eszem hogy csütörtökön vettem egy új Speedcrosst, mert a régiben lehetetlen küldetésnek bizonyult volna ez a kihívás. Mátrafüredtől Kékestetőig csatlakozott hozzánk Oszaczki Géza, így megbeszéltük a szokásos túraszakmai dolgokat. Még fölfele a K3-ön volt az első patakátkelés. Köszönhetően Géza botjainak, ezt az akadályt még sikeresen abszolváltam. Brigi már itt a toronyiránt módszer híve volt :) Kékestetőn habzsi-dőzsi jó 5 percen át, nyámm. Géza lelépett, mi kellemesen kocogtunk tovább, mert még azért nincs vége a napnak túraszakmailag. Terveztem a Kitörést is ám, meg vasárnap egy kicsit megmenteni a családokat. Ilona vízesésnél Nyakas Gabi pontőrködött. Meglepődtem, mert a kocsiban nem beszélt a pontőrködésről, azt hittem induló lesz. Hiába, egy titkos ponton volt, amiről még beszélni is tilos ;) Ez után jött egy olyan patakátkelés, ahol már tényleg lehetetlen volt átjutni, így már én is a toronyiránt módszert alkalmaztam. Szt. István csevicénél vinattiék pontőrködnek. Van finom meleg tea, csoki, keksz. Ebben a sorrendben kérném.. Indulás után megint egy mély patak. Kijutván belőle szó szerint fájnak az izomzataink. Ez jéghideg volt, de egyelőre még csak boka fölöttig ért kicsivel. Mászunk a Sombokor fele, ismét beköszönt a tél. Nagyon érdekes időjárási jelenségek voltak itt. 0-300 m-ig eső esett, majd 300-700 m-ig havas eső, és 700 m felett, csodás téli tájba csöppentünk, és hóesésbe. Ez így volt egész végig a túrán. Fura volt, ámde csodás! Sombokor ellenőrzőpontnál szuper ellátás ismét. Sajt, oliva, tea, süti, minden ami tovább löki az embert a folytatáshoz :) Természetesen az 57 km-es táv fele folytattuk utunkat nem sejtve mi vár ránk.. Sombokor lefele egész nyugis volt, majd jött a Z+ Lajosháza fele. Na ez volt a legbrutálabb rész, de nem a szintek miatt. Legalább 6 patakátkelés volt, de én ezt már folyóhoz hasonlítanám. Toronyiránt át mindenhol, szétfagyva a végtagok, ez már fájt! Tocsog a cipő, a zokni ráfagy a lábamra. Ráadásul a sodrás is bitang erős volt, így még erre is figyelni kellett. Szegény Brigi egyiknél elesik, és teljesen átázik, ráadásul még a térdét is beverte. Egyszer én is elmerülök térdig.. Hát így érkezünk meg Lajosházára. Ez viszont nekem a túra legjobb pontja volt. Annyi finomság volt hogy ha elkezdeném felsorolni, akár egy túra beszámoló is lehetne csak ebből. Nagy levegőt vettünk a kajálás után, majd egyből át az ominózus Téli Mátrás hídon, természetesen a patak elöntötte. Érdekes hogy amíg ott mindenki szenvedett tavaly hogy hogyan menjen át, most ez volt a legkönnyebb vizes átkelés. Mosolyogva abszolváltuk. Csak bokáig merültünk. Ohh, ez semmiség :) Felmászunk Mátraházára, epekedek egy jó kis forralt borért a parkolóban, de mégsem adok a csábítás adta lehetőségnek. Újra Sombokor jön a S+ másik ágán, és ismét tömjük magunkba a finomságokat. Jó pár 37 km-en induló sporit is megelőzünk, pedig azt hittem ők már tovább haladtak. A menetsebességgel nincs baj, Brigi nagyon ügyesen jön ezen a nehéz terepen. Ismét felmászunk Kékestetőre, faljuk a szinteket. Kékesen a megszokott hóesés fogad, ráadásul annyira nincs is hideg. Boldog vagyok hogy ezen a túrán lehetek, bár jobb lett volna ha Kiss Petivel nem történik meg ez a tragédia, és akkor mondjuk Meseszép Mátra 57-nek is keresztelhetnénk el ezt a túrát. No, Kékesről lefele a P- jól járható, Kis-kőig jó tempóban haladunk. Itt Bálinték pontőrködnek. Tavalyi bevált recept, hogy a hátizsákomat itt hagyom, és csak egy fél literes üdítőt, és egy müzliszeletet rakok be a visszaútig. Nagyon meredek lefele, de tavalyról bevéstem az emlékezetembe. Utólérjük lefele Kertész Dórit, aki egy kis ideig velünk marad. Jönnek szembe a futók, ők már jártak a markazi várnál. Senki sem mosolyog, miért van ez?? Talán azért mert a visszafele szakaszon 2 km-re 444 m szint van? Szerintem igen :) A markazi várnál Nagyváthy úrék fészkelnek a sátorban. Neki is megörülök, de a zserbónak, a Horalkynak, meg a kókuszgolyónak főleg. Az ellátás ezen a túrán elsőosztályú. Az útvonal szintén!! Visszamenvén alig találkozunk szembejövőkkel. Jajj, újra a Kis-kő fölfele. Dóri az elején lemarad, Brigi viszont rendületlenül jön utánam, és mire felérünk, nincs velünk az a holtpont amit elképzeltem fölfele. Innen még egy 8 km-es kirándulás. Gondolná az ember. Ámde a P- jelzés hiába adja magát lefele, akkora, de akkora gané van hogy ilyet nem sűrűn láttam még. Egyszerűen kikerülni nem lehet, és a haladási sebesség is leredukálódik. Engem ez jobban megvisel mint a Kis-kőre fölfele.. Mire leérünk Mátrafüredre, már nagyon a fejlámpa bekapcsolás határán járunk, de semmi kedvünk kihalászni a vizes táska mélyéről a lámpát. Így megpróbáljuk még az utolsó 2 km-t lámpa nélkül. Tavaly is dagonya volt fölfele a So-n, nem is kicsi, de ez a mostani már tényleg idegtépő volt. Kötélen táncoltak az idegeim, ez a szakasz még rémálmomban se kerüljön elő! Inkább 2 x fölmegyek a Kékesre.. Nagy nehezen, de szerencsére még épphogy lámpa nélkül beértünk, 10 óra 24 perces menetidővel. Ha még 5 percig az erdőbe vagyunk már kellett volna a lámpa :) Ez bizony egy nehéz túra volt, méltó megemlékezés Kiss Péterre. De ez még mindig semmi ahhoz képest amit Ő átélhetett az ominózus hegyen! Isten Veled!

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.02.14 11:21:32
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

 Felejtheteten túra!  Szuper volt! Bővebb beszámoló a linken:


filebalazs.blogspot.hu/2016/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57.html


 


 

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20162016.02.12 21:03:11
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

 Kiss Péter 37 - a hit harca


" Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszerettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde" ( EF6:13-17)


Ezt a túra felszerelést kapta a lelkem Istentől, kiegészítve egy kis raklaphasogatásos edzéstervvel a testemnek. Szükségem lesz holnap lelkierőre, mert síkvidéken az eső, Kékes közelében pedig a hó ömlik. 


LE - FELÉ 1


Míg sorban álltam 7 kor a rajtpozicós barlangja előtt, örültem neki, hogy felvettem Anyósom segtségével létrehozott bujtatott esőkabátomat, mert igencsak csepergett az eső. Rajtolás után pedig kezdetét vette életem egyik legjobb és legnehezebb kalandja.


Sokkal gyorsabban tudtam teljesíteni az első etapot mint tavaly pro és kontrával: lépcsőn nem kellett sorban állni,, viszont a talaj már készült a dagonyára. Rákóczi Forrás után pO, rettenetes mocskos cipő és már túl is voltam a túra legkönyebb részén.


HÓRA FEL


Le a patakhoz, amely most mint a túra egész útvonalán nem csobogott hanem zuhogott. Kicsi gyaloglás a műúton majd felkapaszkodás  a K3 nél. Kicsinyke hegyoldal lankás ereszkedése után szép napsütéses napot kívántam a feltételes ep-nek, madj csakhamar kis emelkedés után felkészültem az első lábmosdatásra, az első patakátkelésnél. Istennek hála egy bátor túrázó mindenkinek segített át kelni aki épp arra járt. Jól van kezdődik a móka, már mindkét cipőm csurom vizes,épp jókor jön a hó. Már az első hófoltok az első komolyabb emelkedőnél megjelentek. A következő még komolyabb emelkedőnél pedig már mindenhol fehérség vett körbe. Jávor forrásnál pedig már hamisítatlan téli időjárás fogadott. Még kis mászás és fent is voltam a síháznál....


HÓ és esések


...de még el se értem már hátasba vágtam magam a havon. Jóformán még lejteni se lejtett, mi lesz még később lefelé az országos kéken!?Szükségem volt a meleg teára, hogy még tovább kitartsak még leérek a Csevicére.


Természetesen ez a táv volt az amit meg akartam húzni, ez helyet a táv húzott meg engem. Folyamatosan lejtett egyre lejjebb és lejjeb az útvonal de a gyönyörű hó, olyannyira levolt taposva, hogy ha kikerültem volna legurultam volna a hegyoldaláról. Ez helyett csak a turista útvonalon csúsztam lefelé, de olykor métereket és nem álló helyzetben.Mikor már megkönnyebültem volna hogy középnehézzé vált a táj, elkezdett fájni a bokám egyre jobban és jobban. Ezt a jó vivős haladós szakaszt kénytelen voltam lebicegni és rengeteg időt veszíteni és lelkileg lesüllyedni.


Az sem segített amikor lentebb már eltűnt a hó mert megjelent helyette az az iszonyatos nagy sár, ami az egész hátralevő túrát végig kísérte: sár, amelyben bokáig ért a víz minimum. Bár a cipőm nem szellőzött ki, de ahogy mentem lefelé ezen a reménytelen terepen, valahogy a víz lejegelte annyira a bokámat, hogy kezdett visszatérni belé az élet. De belém még nem. Úgy éreztem a következő ep-nél feladom, mert ami Ilona vízesésnél várt rám....


Addig is feltűnő volt, hogy amik itt nyáron sőt még tavasszal is kicsinyke vízátfolyások amik még a cipőm orrahegyit se nagyon érintik, most komoly gondokat és fejtöréseket okoznak, olyan mértékben, hogy nem tudom bele merjek e lépni, hiszen jókora sodrásnak néz ki. Na most a vízesés fenti részénél nem volt ám piskóta a helyzet:


1. lekelett ereszkedni a felső párkányhoz(biztos ami biztos volt biztosító kötél, de engem csak megzavart)


2. átkellett kelni a felső párkányon a zuhogó patakon(úgyh egyensúlyodat ne veszíts ne hogy több méter zuhanj lefelé


3. ezt még kikerülni sem lehetett a Z- kényelmes földútján, mert a túloldalt vár, a feltéles ep


4. lekellett jutni a merő sárban nagyon meredek szirten.


Amíg kecmeregtem és csúszkáltam és esegettem lefele szóba elegyedtem egy párral akik túrázni jöttek ide. Ilyen időbe? kérdeztem. Igen. Mondták. És te? Teljesítménytúra. Ilyen időbe? kérdeztek vissza.


Miután ez megvolt a még többször megfürdettem a lábamat az ide odakanyargó patakon át, hogy aztán végre szintbe érve a betonútra, úgy érezzem magam mint egy elázott túrista. Úgy éreztem elég volt, nem ezért jöttem,feladom. már Úgy sem lesz meg az idő, félórát csúsztam és ennél csak nehezebb lesz. Csevicénél még párommal se tudtam beszélni térerő híja miatt. De aztán arra gondoltam, hogy Istentől elsősorban lelki erőt kértem, aminek úgy érzem itt az ideje, hogy használatba vegyem. bokámból teljesen kiment a fájdalom, gyógyulást is kaptam. HARCRA FEL!


SOMBOKOR - somfordálva


Még kértem egy kis lelkierőt Istentől és folyamatos jelenlétét, miután a leágazás után az S-a most már lábszárközépig érő patakon át folytatódott. Cudarul fáztam, de az emelkedő és visszatérő lelkesedésem új erőt adott, valósággal nyargaltam a mocsokban. Arra gondoltam, miért adnám fel? Elfáradtam. Nem. Fájt a bokám, rossz az idő. De megkaptam Istentől azt amit vártam: a lelik erőt, hogy ne adjam fel. Hogy a természet számít, hogy ott lehetek és nem az hogy úgy sem sikerül szintidőn belül. A természetért járok túrázni, nem a teljesítményért. Azért hogy kézben tartsam a testemet, nem azért hogy híres sportoló legyek.


Rózsaszállásig ezzel az eszmecserével társalogtunk Istennel, míg felértem és előrelátván kikerültem a patakmedert és a fenti földúton jöttem. Mások nem , ezrét segítettem nekik felmászni belőleg. Kis műút majd folyamatosan felfelé felfelé...hókásába....havacsakába...majd masszív hóba és hóesésbe újfent. Visszatért a tél, de pont olyan szinten vezetett az S+ ahol mégiscsak olvadt és jó párszor telibe talált a fáról leeső hó. De aztán megérkeztem Sombokor melegéhez


KÉKESTETŐ - álomban


Nagyon jól esett a sajt. Itiner szerint már Kékesen kéne járnom, de ekkor már végképp nem törődtem az idővel, csak annyi szempontból hogy sötétedés előtt megkéne úszni.


Legalább nem lentről a nyeregből kellett felmászni, hanem csak félúton, de így is elég tüdőszűrősre sikeredett ez a táv. De ahogy fogyott a levegő, úgy terült el a köd. Körülöttem most már minden csupa hófehér volt és igazából mást nem is láttam a lépéseimen kívül. Csodálatos volt! Ezért jöttem túrázni.


Kis-kő búcsú a téltől és a "naptól"


Kékestetőti forró tea és zsíros kenyér frissítő után elég monoton vezettett a p- útvonal. Nem csúszott, nem volt saras, elég nyugis volt...mindaddig amíg hirtelen el nem kezdett lejteni négyeshatárig. Itt már résen kellett lennem, és elég sokat kell még ebben fejlődnöm, mert bár megúsztam esés nélkül, de így is sok időt pazaroltam el rá a nap hátralevő részéből. Kis kőig a műúton haladtam és Kis kőnél nem irigyeltem azon 57eseket akiknek szinte le kelett zuhanniuk a Markazi várhoz, hogy aztán visszamásszanak ugyanide. Nem sokáig nosztalgiáztam a gondolattal, mert kezdett sötétedni.


MÁTRAFÜREd egy vakond áldásai


Kiemeltem lépteimet a latyakos műton,de azért arra figyelve, nehogy eltvészem a leágazást, mert akkor az életben nem tudom hogy találok le Mátrafüredre elemlámpa híján. Míg nyáron a következő szakaszt fél óra alatt lenyargalom ezt most dupla időtt vett igénybe vagy még többet.


A turista útvonal ugyanolyan sáros bokáig érő olykor mélyebb vzes süppedés volt. A nem létező nap folyamatosan ment le, nem tudtam, hogy az utat nézzem vagy a jelzést kereseem a fákon. A Mátra egyik változatos tája most egyhanú pocsolyás sötétséggé kezdett változni én meg vakon ugrabugráltam, időnként majdnem lábamata törve egy két kiálló kőbe.


Újabb Áldás következett egy 40 éves 57km levő sporttárs tekintetében. Elemlámpával jött mögöttem és a csepegő forrásig együtt dacoltunk a sötét dagonyával. Sokat jelentett, hogy lelkileg megint feltöltődtem, jól elbeszélgettünk vele és időnként majden mjónagyokat tanyáltunk. Nem is tudom, hogy jöttünk le olyan viszonylag könnyedén a patakhoz, amikor ot t csúszott legjobban.


Még egy fürdetés a kiáradt patakban fénymegvilágítás mellett, majd elváltak útjaink, mert ő jobban bírta kondival meg futással. Beszéltem feleségemmel utána míg egy kicsit szintbe voltam felkapcsoltam mobilom lámpájat majd folytattam az ereszkedést Mátrafüredre a túristaútat szelő patakkal együtt. Könnyebb volt benne menni mint mellette. El sem hittem hogy lakott településhez értem és nem kell átvágnom a patakon hanem a hd vezet át rajta. HALLELUJA.


Az epsek nagyon segítőkészek voltak, kisegítettek egy fejlámpával ami nélkül igencsak veszélyes, és időigényes lett volan a célba érés.


SÁSTÓ egy ködös nap után


Megköszöntem ezt a fejlámpa áldást Istentől, sőt még dicsőítő énekeket is énekeltem. Oly mindegy volt már. A sár most már minden lépésnél masszaként vonta körbe lábamat, a víz hűtötte a lámpán kívül tök sötét volt minden. Az S0 nagyon nehéz volt,sokkal nehezebb mint tavaly. Annyira megkönyebültem, hogy felértem az S+ leágazáshoz, hogy nem az Adrenalin park felé, hanem sástó felé mentem tovább. Talán ez is Áldás vot, hogy inkább a műutat másztam meg a parkolóig és nem sáros lépcsőfokokat.


CÉL és egy nehéz nap folytatódik


a Várak a Mátraában 44 az esetemben a 2.helyre csúszott és átvette az első helyét ezen túra. Ha ezt teljesítményből és tesből próbáltam volna megcisnálni, feladtam volna. De Isten mindig velem volt és mindig segített,---


... mint ahogy hazafelé is,  miután a jobb felfüggesztés megadta magaát kissé a parkolóban a kocsimba így még várt rám egy idegfeszítő 2-3 óra vezetés 40 kmen keresztül. De a nap végén megkaptam jutalmamamat: a családomat.


 

 
 
 Túra éve: 2015
atomcatTúra éve: 20152015.02.20 13:51:32
megnéz atomcat összes beszámolója

Egészen hamar összefutottunk. A Kalandparkba érve Attilla a parkolóban állt, és intet, hogy merre rakjam le a Suzukit. Ahogy meglátott, kis mosollyal az arcán nyugtázta, hogy az “Õrült Viking” is megérkezett. A startba menet Gabival futottam össze. Szegény elkoptatta a lábát a Dögölj meg-en, így ma pontõrködni fog. A Sombokornál fogunk találkozni újból pár óra és pár kilométer múlva. Egy pillanat, és feltûnik Köblös Csabi. Hihetetlen. 2 perce vagyok itt, és ennyi ismerõs arc mindenfelé. Péter barlangász múltja miatt e sport szerelmesei némileg felül vannak reprezentálva a rendezõség körében, és nagyon-nagyon jó újra látni ezeket a számomra kedves embereket:) Csabi a 20-as távot tolja, aztán megy át Gemaékhoz a lajosházi pontba.


Gyorsan nevezek, majd pár perc elteltével startolok is. Szorít az idõ. Hamar sötétedik és a webkamerák tanulsága szerint odafent igencsak télies körülmények várnak ránk idén. Ebbõl még akármi is kisülhet, jobb szedni a lábam míg stabil a talaj!:)


Füredig repül a táj. Pár lelkes túrázó elrohan mellettem. 6 feletti átlaggal érem el a pontot, gyors pecsét, és jön egy hosszabb, 700 méteres gondolkodó szakasz:) A Füred-Kékes menet a túra négy nagy hegye közül az elsõ. A kapaszkodó megosztja a még sûrû mezõnyt. Itt a 20-as és a 37-es távval is együtt haladunk, igencsak sûrû az erdõ egyes helyeken egy méterre jutó emberszám tekintetében.


A Csatorna-patakon átkelve feltételes EP. Meglepõddést színlelve viccelõdök a pontõrrel, hogy igencsak leköltözött a síház idén, mire õ kontrázik, hogy ez már az Alacsony-tátra, túlhalatdunk a Kékesen, ha esetleg nem tûnt volna fel.


A patakátkelés után eleinte a táv növekedtével lineárisan nõ a lejtszög, ami azért szerencsére egy még elviselhetõ szint után konstanssá válik. 650 méter körül az addig csak a völgy túloldalára jellemzõ hólfoltok tûnnek fel, majd hamarosan belépünk a hó és jég birodalmába. A körülmények érezhetõen többet vesznek ki, de azért így az elején még nem vészes a helyzet. Útonálló labadort lépek át, közben a buksiját is megsimogatom. A gazdi szabadkozik, de igazából nekem jólesett kutyázni egy kicist:)


Visszatörés, majd hamarosan egy kedves párral együtt érek fel a Kékes hátára. Elõttünk a Torony már kacérkodik szemeinkkel a fák ágai között elõ-elõbukkanva. Az órára pillantok, szint még kb. 100 méter lesz.


A mûutat elérve jelzõmellényes fazonok igazgatják a síközpontba érkezõket. A sípályánál reggel 9-et mutat az óra. Örülök. A start óta kb. 1:30 perc telt el, és már mindjárt az Ország Tetején járok. Pedig azért nem könnyûek ma a körülmények.


A síház 1:38 alatt lesz meg. Bent gyors pecsét, némi energiautántöltés, legurítok fél liter izot, felteszem új szerzeményem, a csúszásgátlót, majd usgyi tovább. Utóbbi eszközzel némileg kell játszani, hogy jól üljön a talpon, de mire a meredek lemenetel jön, tökéletes a cucc. A jeges, csúszós szakaszokon állva hagyom a mezõnyt. Eddig jó.


Jó fél méter körüli hóban haladunk, de elég jól le van taposva szerencsére. A ragyogó napsütés kicsit meg-megolvasztja a felsõ réteget, ami néhol egészen csúszóssá teszi a túristautat, de azért leküzdhetõ. A Sas-kõ elõtt egy nagyobb embercsoportot hagyok el. A letörés némileg izgalmasabb a csúszós-jeges betéteknek kösöznhetõen, de szerencsére  a póttalp még jó szolgáltatot tesz.


Sas-kõ után terelés. A Disznó-kõ fölötti gerincre küldenek ki minket. A terep durvul. Néhol igencsak szép falakat épített a vad téli szél. Eleinte bánom, hogy a Disznó-kõ kimaradt, mígnem a tetõn elérünk egy csodálatosan szép, szélfútta mezõt, ami egy feledhetetlenül varázslatos gerinchátban folytatódik. Lélegzetelállítóan szép tájon haladunk, ragyogó kék ég aranyozza be a szikrázó hómezõket, és mindezt pazar panoráma teszi teljessé. Úgy érzem, megkaptuk a Disznó-köért a kárpótlást.:)


A gerincbõl kikanyarodva hamarsoan visszatérünk az OKT nyomvonalába. Kidöntött fák nehezítik a haladást. A csúszós, féloldalas terep sem könnyít az életünkön. Markazi-kapu, majd döngetés az Ilona-völgyi vízeséshez. Az írtásos területre érve a hó ritkulni kezd. A jégbetétes szakaszokon továbbra is jól jön a rengeteg szeg talpanként. Erõs jobbos, majd le a völgybe. A dózerút havas-jeges keverékkel deríti a mezõny szívét. Jól haladok. Az északi oldal egyértelmûen fagyosabb és havasabb. 


Hamarosan meredek jobbos, és máris ereszkedem az Ilona-völgyi vízeséshez. A víesés jeges, lefagyott részén gondosan berakott kötél fogad minket. A biztonság kedvéért az indító 8-as még egy duplahalásszal is le van biztosítva - nem bízták a véletlenre:)


A vízesés környéke durván jeges. Leérve egy, a vízesés elõtt srégan bedölt fának köszönhetõen gyönyörû jégzászlóban gyönyörködhetek. Teljesítménytúra ide, teljesítménytúra oda bizony odamegyek, és rászánok pár percet egy adag gyönyörû képre.


A látványt hátrahagyva továbbra is jéggel tarktott, keményre fagyott sáron haladok. Bízom a csúszásgátlóban, igy tolom a jégbetéteket is, mígem egyszer csak brutál mód megcsúszom. Szerencsére el nem esek, de nem esik jól a hirtelen, nem tervezett guggolás. Felpattanok. Szerencsére szalagok rendben, lábak mûködnek. Gyors ellenõrzés: a bal talpból a szegek kb. 80%-a hiányzik. Anyázok egy picit azon, hogy hogy lehet valaki akkora gyökér, hogy csavarokat mûanyagba csavaroz, és azt gondolja, hogy az onnan gyaloglás közben nem fog kihullani - mint ahogy az meg is történt. A hamis biztonságérzetet adó szutykot hamarosan le is kapom, és holtsúlynak elteszem a zsákba. Bírt 7 km-t… Effektív ballasztanyag.


Közben Bélát érem utol Dorogról, aki “Szia Gábor” üdvöléssel köszönt. “Szia, de Tamás vagyok” - válaszolok, aztán a Csevicéig együtt haladunk tovább. Bitumen, rét, pont. Vincze Attila a pontban õrködik. Pár “kedves” szóval köszöntjük egymást szokásunkhoz híven:), aztán kiderül, hogy õ a pontban a teafõzõ mester. A másik pontõr férfiú állítólag teljesen inkompetens a témában, bár azért a teafõzés nem a gourmet konyha csúcsteljesítménye szerintem:)


Rövid trécselés, kis ismétlõ betét és újra fel a Mátra-gerincre. A tavaszias körülmények a magasság növekedtével arányosan téliesednek. Utolérem Bélát, aki a pontból hamarabb startolt, és le is hagyom. A kapaszkodókon elhagyok pár ismerõst, mígnem egy - mint késõbb kiderült - dorogi sráccal a közös sebesség okán egész jól összeállunk. A Gabi-halála alá vonulva már igazi télben haladunk. Az északi lejtõ jelentõsen több havat tartogat számunkra. A terep nem könnyû. Nyomból nyomba kell haladni és a félig fagyott, félig porhavas terep bizony nem könnyíti meg az életünket.


Végül csak eljön Gabi-halála a maga 780 méteres szintjével. Innen enyhül kicsit az emelkedõ és talán a terep is jobban járható. Pár hete, mikor Szemivel itt jártunk, még csak a mai hó kistestvére képviseltette magát. Mostanra a nagyobb bátty jó 40 centi fehér leplével várt ránk. Sombokorhoz közeledve megjegyzem ideiglenes túratársamank, hogy az a bajszos fószer (Béla) hogy kilõtt, mire kiderül, hogy együtt jöttek dorogról. Kicsi a világ:) A Sombokorig korábbi túrákról nosztalgiázgatva telik az idõ. Végre bekanyarodunk a Kékes sarkán, találkozunk egy kisebb adag hétvégi túrázóval, majd már a pontban is vagyunk. Gabi igéretéhez híven a pontban piheni ki a börzsönyi fáradalmakat:) Váltunk pár szót, a pontõröktõl kisírok egy feles pálinkát (ha már egyszer tavaly adtak - veszélyes játék ez:)):) Bélát a pontban beérjük, majd egy pár pillanat múlva már le is lép a két fõs dorogi szekció.


A pontban Berta Gabi megkérdi, hogy velem tarthat-e. Természetesen igen, jól jön a társaság a nehéz körülmények között. Ha ketten vagyunk, húzzuk egymást, és nem mattulunk be. Pár perc múlva már koptatjuk is a Sombokor havas lejtõjét. A jó 30-40 cm hó igen könnyû lemenetelt eredményez. Tavaly a sárban, vagy úgy általában bokatörõ szárazságban sokkal nehezebb ez a rövid, de kellemetlenül meredek szakasz. Jó tempóban, trécselve telik a táv a Vörösmarty túristaházig. A háznál Gabi telefontöltõt rak össze, míg én leeresztem a napi párlatot:) A buszmegálónál figyelünk, szerencsére nem nézzül be a lemenetelt. A magasságot leadva hamarosan átmegyünk a sárzónába, de szerencsénkre - az éjszakai fagyoknak köszönhetõen - azért járható a terep. A patakvölgybe ereszkedve a víz, pára és fagy összjátéka építette jégalkotásokban gyönyörködhetünk a tavaszias napsütésben.


Lajosházáig javarészt a barlangászatról, motorozásról és a kinti létrõl beszélgetve telik a táv. A régi vasút nyomvonalán többször is keresztezzük a patakot, de szerencsére nem vészes a vízhozam.


Lajosházán Gemáék pontja vár ránk:) Gabi futja az utolsó 20 métert, mert a pontba futva kell érkezni:) Gemáékat meglepem egy madár látta Akvivittel. Bizony sokat megélt ez a pia, mióta megvettem a reptéren péntek reggel. Átrepülte fél Európát, letolta a Budapest-Miskolc-Mátrafüred autós betétet, majd a hátamon végigküzdött 30 kilométert és cirka 1600 m szintet, mígnem megérkezett a címzetthez:) Gema nem tudja nagyon leplezni meglepõdöttségét:) Jólesik váltani pár szót, és megkóstolni a bihari HP-t (egészen pálinkás hangulatban telik ez a túra:)). A pontban eszünk-iszunk: kell a kraft a harmadik mászáshoz.


Elindulva Gabi megfogadja, hogy egyik éven végigolvassa a Péterrõl fákra kitett papírosokat, de ez nem idén fog megtörténni. A Kõtenger felé kapaszkodunk ki meredeken, jó tempóban. A beszélgetést “némileg” alábbhagy ezen az izmos kis felszökésen. Végül enyhül a meredek, és visszatérhetünk korábbi, a lejtõ aljában félbeszakadt témánkhoz, hogy tudniillik mi a helyzet a lélekkel. Érdekes történeteket oszt meg Gabi velem orvosi szakmájából.


Mátraháza elõtt forrás, feltételes EP-vel. A vízbõl persze innit kell, de sok idõt nem vesztegetünk. Hamarosan megcsípjük a parkolót, ahol technikai szünetet tartunk. A szünet alatt én körbetelefonálok, hogy minden rendben, jól haladunk. Ha így megy tovább, még végül be is érünk (amiben persze egy percig sem kételkedtünk):)


Mátraházán újból összeállunk a dorogi különítménnyel és majdnem együtt tévedünk el, mert nem vesszük be a jobbost a Kékes felé. Mielõtt a falu végén az út eszeveszett süllyedésbe kezd, szólok a többieknek, hogy ez tavaly biztosan nem így volt:) A silabusz segít, és pár perc múlva már megyünk is a Veronika-rét és az azon szánkózó gyermeksereg közé. Ez a kanyar örökre az emlékezetünkbe ég:)


A vidáman szánkózó családapákat és a falsápadt, aggódó, szánkópálya szélén álló anyukákat hátrahagyva bevetjük magunkat a Sombokorhoz vezetõ szintútba. A hátrahagyott síugrósánc betonvastraverze egy régvolt, dicsõbb kor mementójaként húzódik fejünk felett. Hamarosan elágazó. Mi a bal utat választjuk és pár méter után el is érjük a pontot. A pontban Szlatki Gabi mondja, hogy találkozott Ferenci Lacival. Neki elege lett a hóból, és átpártolt a 37-re. A Gabi-halála elõtti viszonyokra gondolva ezt meg tudom érteni. A pontban jó hangulatban eltöltött néhány perc után egy futóval kapaszkodunk ki a Kékesre. Kb. 180 méterre van fejünk felett az Ország Teteje. Felfelé menetben a futócipõkrõl beszélgetünk, majd végre megenyhül a meredek.


Kékesen nem vagyok magamnál: elfelejtem, hogy a síházba be kell mennünk. Gabi a Szanatórium kapujában szerencsére megkérdezi, hogy ennyire lent van-e a síház, mire visszakérdezek, hogy miért, most is be kell mennünk? Sajnos igen, így beteszünk egy jó 1.5 km pluszt… Ekkora marhaságot.


A pontba érve az asztalon a sapkám fogad. Ennyire hülye már tényleg nem lehetek. Gyorsan a hátizsákomba nézek. Szerencsére a sajátom odabent, ez nem az enyém, csak tök ugyanolyan… Van még remény…


Immáron negyedszer haladunk el a csúcskõ mellett - a szüksges 2 helyett -, de most már legalább megvan a pecsét és regisztráció:)


Kékesrõl a Kis-kõ felé egy hely van, ami nem teljesen egyértelmû, mert a dorogi alakulat épp rossz irányba halad, de hamar, szinte nulla méter plusszal javítjuk a bakit. Az út eleinte kb. szintben halad, aztán amikor lejjebb adja az orrát bele-belefutunk. Azért már érezzük, hogy a mai nap nem az évad legkönnyebb menete volt. Hó, jég, sár, tavasziasan könnyû terep egyaránt jutott a magasság függvényében.


A Kis-kõhöz érve M115-ös kanna fogad minket. Poénkodunk is, hogy rossz vicc: a Kalandpark után még vár ránk egy 65-ös etap:)


A Markazi-vár völgyébe ereszkedve a búvárbalesetekkel és azok alaposabb orvosi magyarázatával múlatjuk az idõt. A trécselés mellékhatásaként lelkileg gyorsan a völgybe érünk, szekérút, mezõvé tágul az erdõ és már jönnek is a vár irányát jelzõ szalagok.


Felfelé kapaszkodva Gabit elõre engedem. Hihetetlen, mennyi szufla van benne. Lassacskán kicsit lemaradok, de végül pár perc különbséggel a pontba érünk. Kb. eddigre sötétedik be. A pontõrök épp tüzet csiholnak. A Kis-kõrõl kisebb megszakításokkal folytonos lámpafûzérekben himbálódznak le a mögöttünk érkezõk. Innen nézve a “Kis-kõ” elnevezést csak irónikusan tudom értelmezni. Azért 450 m szint annyira nem is kicsi így, az 52. km-ben, 2400 szinttel a lábainkban.


A pontban ellátmány bõven. Izot keverek, energiagélt tolok és szendvicset. Az utolsó rohamra készülök. Ha a Kis-kövön túlvagyunk, gyerekjáték a vége. Onnan már hasoncsúszva is beérünk.


Lassan a tûz is beindul. A napnyugtával hûlni is kezd, az egyre lelkesebb tûz köré gyûlünk. Fejlámpa, aztán elindunk az utolsó rohamra.


A várból lefelé futunk. A völgybe érve, a lassan emelkedõ úton egyenletes tempóban haladva, beszélgetve ütjük agyon a perceket. Sikerül a balos felágazáson túlmenni. Most jól jön az óra trackback funkciója. Pár perc és már élvezhetjük is a “Kis-kõ lankáit”. Az útig elõl haladok, Gabi a sarkaimon:) Többször felajánlom, hogy elengedem, de csak az útnál akar váltani.


A pontba ismét pár perc eltéréssel érünk az õ javára. Rövid pihenõ, tea utántöltés és indulunk. Itt már nincs értelme várni. Kopp jeges dózerúton haladunk, nézzük a silabuszt, innen már nem akarunk extra távot beletenni. Jók vagyunk, mint akit dróton húznak, találjuk meg a piros kiágazást és innentõl már egyértelmû a menet. Az erdõbe érve Gabi fejlámpája hamarosan fénykórt kap: elhalványul. Nem teljesen, de futni már nem tudunk a csökkentett fénymennyiséggel. Egy lámpával haladunk, elõre engedem, és hátulról fényszórózok. Néha egy-egy mocsarasabb rész megosztja a csapatot, és ha megfeledkezek követõ fõvilágpsítói szerepemrõl, Gabi szól, hogy lámpa nélkül azért ez az utolsó pár km nehézkes:)


Hamarosan meghalljuk a patak csörgedezését, egy meredekebb szerpentin, és ezután már csak pár pukli Mátrafüred. Falu, cvilizáció, lámpák, bitumen. Hegyi Sporok Bázisa. Pontõr mellett Fizikus, a barlangász, aki nem ismer meg annak ellenére, hogy együtt toltuk a túravezetõit… Árulja a könyvét. Megígérem neki, hogy Füredrõl lefelé veszek egy példányt, ami így is lesz.


Pecsét és már battyogunk is a cél felé. Kb. 2 km a régen várt lépcsõsor. A bozótrally eleinte kellemesen fagyott. Egy buszfényszóró ér utol minket. A hazai gyártású fényágyú brutális mennyiségû fényt lõ ki magából. Egy fotonvulkán. A srác közénk áll, hogy Gabi jobban lásson. Ez így is megy az elsõ adag sárig, ahol a srác a cipõje okán némi kitérõre kényszerül. Én megmártóztatom még így utoljára a cipõm és a túranadrágom a mátrai iszappakolásban:)


Az utolsõ felkszökés sokkal jobb, mint tavaly. A sár szinte semmi a múlt évi helyzethez képest, így hamarosan a Kalandpark aljában találjuk magunkat. A lépcsõsor elõtt a kötelezõ “No, még egy kört?” kérdés, ami ismét csak osztatlan lelkesedést vált ki kis három fõre dúzzadt csoportunkban, de ma inkább nekilátunk a lépcsõzésnek az extra menet helyett:)


A lépcsõsor a slusz poén ennek a túrának a végén. Gabi, mielõtt felérünk, szusszan egyet, de jön is rögtön tovább. Sokat kivett ez a kavarással együtt 60-as menet mindannyiunkból.


Ez a lépcsõsor is véget ér egyszer, és már a parkolóban capaltunk. Jobbos, majd elõttünk a célépület. Gabi befutja az utolsó 10 métert szokásához híven:) Végül 13 óra 22 perc menettel a hátunk mögött átvehetjük az elismerõ oklevelet és fogadhatjuk a rendezõség gratulációját.


Köszönjük szépen a tökéletes rendezést, a ragyogó napfényben fürdõ mátrai “lankákat”:), és a csodálatos, kint töltött nap feledhetetlen élményét. Igazán méltó emléktúra volt az idei!


 


Jövõre újra:)

 
 
regulatTúra éve: 20152015.02.19 21:20:12
megnéz regulat összes beszámolója

Gratulálok! A baba távon indultunk.... és csak jót tudok mondani, írni. Köszönöm.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20152015.02.18 00:07:56
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a hosszú távról. 

 
 
panareaTúra éve: 20152015.02.16 18:15:19
megnéz panarea összes beszámolója

 Képek a 20-as távról:


cirmierrejart.blogspot.hu/2015/02/kiss-peter-emlektura-matraban-20-2015.html


A szervezõknek csillagos ötös, remek túra volt, bár a végén a sárdagonyázást és a lépcsõsort Sástó felé már kevésbé élveztem 

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20152015.02.16 08:18:07
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 20


Hasonló dagonyára készültem, mint a két hét ezelõtti téli mátrán, szerencsére Isten megóvott ettõl a túra nagy részén.


Csipõs napsütötte reggelre ébredtem, bár azért messze elmaradt ez a téli reggel a gyerekkorom telétõl. Sástói parkolóban kényelmesen volt a hely, a KTE emberei jól irányitottak. Fél8 kor ott voltam, de csak 8órakor engedtek minket 20 asokat elrajtolni, eddig kényelmesen volt idõm elkészülni, toalett kávé és egyéb teendõkkel, sõt még a Rákóczi jelvényszerzõre is beneveztem. Átböngésztem Kiss Péter életrajzát és meglepõdve döbbentem le hogy alig volt idõsebb nálam.


Mátrafüred - új utakon lefelé


Míg a parkoló mögötti hosszú lépcsõsoron vonultam a tömeggel, agyban próbáltam eldönteni taktikámat az útvonalakra. Lényegében a környéken már minden túristaútvonalon jártam csak pont ezen a S+ és PO nem.  Ennek ellenére gyorsabb lassabb kocogással letudtam e szép tájat s csakhamar becsatlakoztam a p- jelzésbe, amirõl már gyerekjáték volt eljutni a buszmegig. 3 perc késésbe voltam az itinerhez képest.


 


Kékestetõ - új utakon felfelé


Most felfelé következett az új felfedezés. K+ a patak mellett vezetett felfelé s csakhamar ketté vált K3ra, amely visszavezetett a patakon át ahol már vártak a feltételes ep-sek. Kényelmesen meneteltem, a föld messze jobb volt így fagyottan kissé havasan, mint a két ezelõtti dagonyában. Azért kis lábmosás nélkül nem úsztam, mikor az út visszavezetett a patakon át. Az út lényegében a hegyoldalban vezetett fokozatosan felfelé. Igazából egy nagyobb tüdõszürõs emelkedõ a K+ beágazása elõtt volt, s ekkor már a hó is beborította a tájat. Félúton megálltam, vettem magamhoz egy szendvicset kicsit ittam. s zsebkendõ híján csere zokniban fújtam ki orromat.


Az elágazás után a k+ jelzés járhatóbb volt felfelé mint az oly sokszor emlegett két hét ezelõtti mátrahegyen, amikor itt már erõsen kerestem az egyensúlyomat a csúszósssá vált havon lefelé. 1 órán belüli szintidõvel értem el a túristaházat, így kedvesemre gondolván még arra is volt idõm hogy vegyek valami szívhez szólót neki, valentin nap alkalmából.


 


Kis kõ - "síelés"


Bár úgy gondoltam, hogy ez lesz a túra legkönyebb része, de mire leértem ez lett a 2. legnehezebb része. Szükségem volt a meleg teáraé s a zsíros kennyére is, mert már a síháznál figyelmeztették a a hosszabb távra nevezõket hogy a vihar miatt kidõlt fák áthúzták utaikat. Miénket ugyan nem, de azért a vihar itt is puszított. Addig nem is volt gond miíg az utakon keresztül vezetett az út. De mikor be az erdõbe igencsak észen kellett lenni. A hó nagyobb volt mint Kékesen , csak nem térdig ért, a havon kidõlt ágak voltak szerte széjjel, ráadásul az útvonal se volt még kijárva, viszont jó nagy keréknyomok szelték ketté a hegyoldalt.Kis híján el is vesztettem a jelzést az elágazásnél, de csakhamar megtaláltam. Egy darabig jó volt, s már kijártabb is volt a jelzés, de amikor elkezdett lejteni kénytelen voltam, oldalhelyzetbe helyezkedni, s csúszni lefefé támatsztva magamat  a botjami mint valami kezdõ síelõ. Nem volt egyszerû, de sikerült. Kis kõhöz tovább érve a Z3on pedig szinte a nagy hóval kellett küzdeni, mert szinte mindenki a lenti utat választotta.


 


Mátrafüred- változatos tájakban


Tartottam még az egy órán belüli szitnidõt, így még elrágcsáltam a csokit, beszélgettem az eps ellenõrökkel akik kint töltötték az éjszakát a túra távjairól. Ezek után igencsak változatos tájak vezették lefelé utamat a P-jelzésen.


Elõször a havas mûúton vezetett végtelen hosszáságú kilométereket megtenni. Lábaim már érezték a terhelést, igencsak fájtak ami jelzés volt számomra, hogy még egy tizest letudok túrni, és jó hogy nem a hosszabb távra neveztem be edzetlenségem híján. Utána visszavezetett az út a magas fák közé vívõsebb lejtõn lefelé, de már az avar több helyen megjelent míg nem mikor már a táj átváltott bokros gallyas labirintusba teljesen eltûnt s az úton hellyel közzel megjelnet a sár. Ezek után ritkás fák között vezetett a jelzés, tökéletes idõ lett. Mire leértem a Csepegõ forráshoz, további dózerutat már a nagyjából a sár, de még jól járható sár uralta. Aztán vissza a sûrá fák közé egy kis fenyves, majd újra lejtõs bokros domboldal vezetett lefelé a patakhoz, amelynek csobogása zene volt a füleimnek. Nyertem egy újabb húsz percet a high tech bolthoz érve.


 


Sástó - újra dagonya


MÉg pihentem egy tíz percet kis kávéval és két szendviccsel táplálékot vettem magamhoz az utolsó részre. Sokkal könnyebbre számítottam, de ez lett a túra legnehzebb része, s nem csak azért mert már teljesen kivoltam. S+ jelzés ahogy ment a mûút mellett , úgy nem csak aszint, de a sár szintje is emelkedett. Újra a két heti feeling volt soron, de akkor könnyebb dolgom volt lefelé. Így viszont felfelé lépkedve bokáig a sárban süllyedve igencska nehéz és megerõltetõ volt felfelé menetelni a magas bokrok között. De ami késik nem múlik ,s nagy erõfeszítések árán feljutottam az elágazásig s vele eggyütt a reggeli lépcsõsorig. Mire felértem a 200 lépcsõfokon már igencsak sípolva vettem a levegõt akár egy meghibásodott gõzmozdony.


 


Másfél órán belül szintidõvel visszaértem az Adrenalin park rajtához. Összességében egy jó kis túra volt, megfelelõ élelelmmel s itinerrrel ellátva, igazából bosszúságot csak az utolsó résztáv dagonyája okozott. Elégedetten tekintettem le a parkoló hegyoldaláról, s emlékeztem pár percet Kiss Péterre, még ha nem is ismertem is.

 
 
 Túra éve: 2014
marton4Túra éve: 20142014.02.22 11:54:44
megnéz marton4 összes beszámolója
Kiss Péter emléktúra a Mátrában 57km-es táv 2014.02.15

Az egyik társamnak meséltem túra közben azt a TV-s élményemet, amit péntek este láttam a Spektrumon. A közvetlen õsünk egy olyan futásra termett vadászó ember volt, aki a szavannán kergette az antilopokat. Hogyan???!!! Van ember, aki utolér egy antilopot? Igen, van. De, nem azonnal. Õsünk addig járt a vad nyomában, amíg az össze nem esett a fáradtságtól. És az ember kibírta ezt. Ha elfáradt is, csak a vágyott cél lebegett a szeme elõtt. A mai busmanok, akiknél még itt-ott él ez a módszer, gyakran 50km-en át ûzik a vadat. Nincs kitartóbb futó az embernél…

Ezekkel a gondolatokkal erõsítve magam, vágtam neki az 57km-es, 3000 méter szintkülönbséget kóstáló túrának. Reggel idõben érkeztem, s amíg a rendezõség precíz készülõdését szemléltem, az ismerõsök üdvözlése mellett arra is jutott idõm, hogy Kiss Péterrõl, a túra névadójáról elmélkedjek, aki hõsi halált halt a Himaláján. Talán nem kegyeletsértõ, ha megosztom a gondolataimat. Ott, abban a pillanatban, amikor döntött, Péter biztosan számot vetett a kockázattal, vállalva azt is, hogy lemond a földi életrõl, de ezzel a döntésével az örök életre „fizetett be”. Bármilyen sikeres hegymászóvá is vált volna élete során, egy pár évtized múlva nyilván leginkább csak szakmai berkekben emlékeztek volna a nevére, de így, sovány vigasz ugyan a családnak és a nemzetnek, neve örökké élni fog, sok-sok emléktábla, egyesület, mozgalom fogja viselni, mint ez a teljesítménytúra is, és szimbólumává lesz a magyar emberek szemében a hûségnek, a bátorságnak, a hõsi önfeláldozásnak. Nemzedékek ismerhetik meg a két hegymászó, tragédiájában is megható, gyönyörû, filmszerû történetét. Szívesen kidobálnánk az emléktáblákat, bárcsak élnének inkább, de mára már számot kell vetni a megmásíthatatlannal. Ma már nem firtatja senki, mi lett volna ha…

7:01-kor indulok. Elég nagy lendülettel kezdek, igaz nem sportcipõben, bakancsban indulok, de eleinte olyan futósra veszem a figurát. A lendületem jó, igaz a lejtõ adja hozzá a hajtóanyagot. Percek alatt lerobbanok Mátrafüredre. Eddig jó. Lássuk a Kékes-tetõt. A kék háromszögön felfelé beleadok apai-anyait, azért H.Feriék lazán megelõznek. Szerencsém van, hogy itt felfelé, így egy pár percet tudunk beszélgetni, mielõtt elrobognának. Eljön az idõ, amikor újra részese lehetek egy ilyen klassz futócsapatnak, addig is örülnöm kell, hogy a paleo-koszttól lesoványodva és valamelyest legyengülve most azért rendesen tolom felfelé. Így aztán Kékes viszonylag hamar bekövetkezik, az elsõ 8,5km könnyen kipipálva. Amikor újabb nagy lendülettel indulok lefelé a ponton felszívott forró teától hajtva, már úgy gondolom, ez a túra kész, lejátszott meccs. A Markazi-kapuig alig gyengülök, és az Ilona-vízesésnek, a Mátra egyik legszebb geológiai jelenségének is hamarosan újra örülhetek. Egy futó sráccal vágunk át az erdõn, navigálom az ismerõs terepen. Aztán „leugrik” a szikláról a mélybe, és gyorsan eltûnik. Én inkább kerülök a szerpentinen, bár úgy tûnik itt mandínerezni sem könnyebb, mint egyenesen a lyukba találni. Most egy pár pillantással végzek a „mûremekkel”, aminek jeges „partján” nem régiben egy jó félórát üldögéltem egyedül, míg csendben bealkonyodott, miközben álomittasan feloldódtam a jég folyamatosan átfestõdõ ezernyi árnyalatában, a tüdõcsúcsomig leslukkolva a „zuhatag“ steril, jeges lehelettét. A két héttel ezelõtti csodás jégbarlangnak már nyoma sincs, csak a magas sziklák peremérõl veti magát alá a bõségesen megduzzadt patak, nagy vastag sugárban, mint valami dögönyözõben. A vakító kristályfolyam peremérõl csillámló szálak rongyolódnak le, majd az egészet elnyeli a föld, hogy helyet adjon a felülrõl sürgetõen tolakodó újabb anyagfolyamnak.

A Csevicéig még kocogok, de már érzem, hogy nagyjából idáig tartott a gyorsasági szakasz. A sárga sávon felfelé még némi erõt mutatok fel, de mire a sárga kereszthez érek, már magához csalogat egy szimpatikus farakás. Befészkelem magam az oldalába, a túrán való bõséges ellátás ellenére elkezdem kienni a zsákomat. Sok szõlõcukrot szétrágok, de egy ellenáll, sõt, olyan kemény, mint a kõ. Végül õ gyõz, lepattan a teljesen épp rágófogamból egy darabka. Ezt inkább elszoptam volna, mert így beszoptam. Nem lesz tõle túl jó kedvem, de most elsõ a küldetés, a „veszteségeket” majd a csata után mérjük fel. Ez a további „étvágyamat szegi”, így felhagyok a tájékozódási kulcspontban elnyert ideiglenes forgalomirányító szerepemmel is, tovább indulok, pedig már olyan jól letelepedtem ide. Felfelé összefutok Istvánnal, már a Rózsaszállás erdészház után, akivel egy darabig társak leszünk. Épp a Kékes északi oldalán elterülõ, nagy kiterjedésû természetvédelmi területen, egy õs bükkösben haladunk át, kidõlt, évszázados bükkfák alatt bujkálva, sok helyen csodálatos panoráma nyílik észak felé kitekintve. Ha egy picit keskenyebb lenne az ösvény, még félelmetes is lehetne, gondolom, mert mellettünk szinte függõlegesen szakad a mélybe a hegyoldal, egy nyári, szlovéniai magashegyi kalandomra emlékeztetve. De így bátran haladhatunk egymás mellett beszélgetve is, az õserdõk fontos fajmegõrzõ szerepérõl értekezve. Kár, hogy, csak ilyen helyen hagynak meg kisebb rezervátumokat, szinte mindig bükkösöket, ahol egyébként is szinte lehetetlenség lemûvelni, a legtöbb helyen meg tarra vágnak mindent. Késõbb még egy kis kocogásra is ingerel a pazar környezet, bár mára ez az utolsó kitörési kísérletem a gyalogos sávból. Sombokornál megint hangulatos ellenõrzõ pont következik. Ezen a túrán, méltóan a tartalmához, mindenhol családias fogadtatásban, bõséges ellátásban részesültünk kivétel nélkül minden ellenõrzõ ponton. Ha másért nem, már ezért megéri végigjárni ezt a csodálatos vonalvezetésû teljesítménytúrát. S akkor még nem beszéltem a remek, kora tavaszi színezésû fényekrõl, a kedves túratársakról. Amikor leültem a farakásra, összegubancolódó izmaimat kisimítani, sok túratársam, látva mi történt, azonnal felajánlotta a saját magnézium készletét segítségként, senki nem ment el mellettem egy bíztató szó nélkül. Készleteket cipelek magammal eleget, de a bíztató szavak is hozzájárultak, hogy pár percen belül már kutya bajom nem volt, kiállt a görcs, csak a futást kellett mellõznöm az napra. Most a túra legszebb szakasza következik, a zöld kereszten Lajosháza felé, a Csór-réti víztárolóból érkezõ Nagy-patak völgyében szlalomozva, a régi kisvasút nyomvonalát követve, amelynek mûtárgyai, sõt egyes helyeken még a talpfák nyomai is kivehetõk. Mindig fájdalmas, funkcióját vesztett, megszûnt kisvasutakat látni, de a természet azért köszöni szépen, jól elvan vonatok nélkül is. Ráadásul, épp a közelben található a közelmúltban újraépített szárnyvonal, Lajosházától, Szalajkáig. Vannak még csodák. A patak átkelések némileg lelassítanak, István a botjával átszáguld a víz felett. Késõbb látom egy vasúti híd gerendáján egyensúlyozni. Egy pillanatra megtorpan úgy közép tájt, majd átrohan rajta. Ezt inkább kihagyom, mert mûugrásra ma nem vágyom valahogyan. A fûzõmmel is bajlódok, mert csak lazán csomózva tudom a bakancsot elviselni, de mióta nedves lett a fûzõ állandóan kienged. Ha újra kötöm, le kell evickélnem a patakig, hogy kezet mossak, mert az új kisgépemet csak nem akarom sáros kézzel markolászni.

Így érkezem a pontra, ahol a szokásos buli hangulat fogad, komplett svédasztallal. Mindenkit nagy tisztelettel, és kitörõ örömmel fogadnak. Látom, mások is hosszasan elidõznek itt. Nehezen akaródzik nekivágni a túra leghosszabb emelkedõjének, amikor a lajosházi gödörbõl, Mátraházán keresztül újra ki kell mászni Kékestetõre. Egyedül indulok felfelé. Erzsikéék elõznek be, de „örömmel” látom, hogy ez az emelkedõ még õket is megdolgoztatja, bár késõbb a lapályosabb részeken már kocogásba fognak. Ezt most mellõzöm, inkább pár szép zselégombás felvételt készítek a ragyogó napsütésben, közben hallgatom, ahogy a cinkék a környezõ bokrokon ugrándozva felháborodottan pörölnek velem, mert éppen behatoltam a felségterületükre, és úgy általában élvezem a kora-kora tavaszi erdõ nyugodt, derûs hangulatát, most sehogy sem vágyom száguldozásra. Lassan felaraszolok tehát Mátraházára, a gyors tempó amolyan savanyú szõlõ számomra, igaz, a sok túrázó közül, akiket még Lajosházán hagytam magam mögött, csupán egyetlen srác elõz meg, amikor éppen belemélyedek egy korhadó fatörzs kínálta sokszínû étlapba. Errõl jut eszembe, már másfél éve próbálkozom paleolit étrenddel, a súlyom jelentõsen csökkent ugyan, de valahogy mintha a kirobbanó energiaszintem is elszállt volna az elvesztett kilókkal. Mátraházán aztán „súlyos döntést” hozok, felfüggesztem az eddigi étrendemet, és benevezek egy „sajtos-tejfölös-fokhagymás” lángos evõ versenybe, amit megnyerek. Magam is meglepõdöm, amikor a kocsikeréknyi, ínycsiklandóan finom illatú, lágy, omlósan olvadó tésztájú képzõdmény pillanatok alatt eltûnik a szemem elõl az asztalról, és két perc múlva már csak a zsíros papír, és a szanaszét hulló sajtreszelékek emlékeztetnek rá. Tonikot szeretnék még inni, mivel a kinin kiváló izomlazító, de nincs, így maradok a kólánál. Sajnos ezen a túrán már erõsen túl koffeinizáltam magam, ami viszont fokozza a görcskészséget, amit a bakancs miatt fõleg az alsó lábszáramban, a sípcsontom körül érzek. Kékesig a lángos azért jól felrepít. Sombokornál találkozom Ferivel (egy másik Feri), s már éppen bemelegednénk a beszélgetésbe, amikor a kékesi teázóban találjuk magunkat, ahol Vándorcsillag a házigazda, akivel, hagyományt teremtve, minden év február 15-re szoktunk találkozót megbeszélni.

Feri sokat panaszkodik a lábára, de Kékes után olyan harmonikus mozgással, könnyen veti alá magát a hegyrõl, amit inkább csak irigyelhetek, mostani helyzetemben. Kis kocogást azért beiktatok én is lefelé, de a Kis-kõ meredek oldalán már újra le kell lassítanom, a Mátra meredek lejtõit már érzem a „fékezõ izmaimban”, így lefelé sem vagyok képes túl nagy tempót diktálni. Eredményeképpen Istvánnal, aki idõközben huszáros rohamban bevette a Markazi várat, már a Vár-völgyben találkozom, amint szembe jön. „Ez a Te napod!” – jegyzem meg tréfásan, és látom még, hogy szélesen mosolyog, mielõtt végleg elviharzik. Erzsikéékkel éppen a kanyarban találkozom, elõzékenyen mutatják az utat a vár felé, ennyit vertek rám. Ez az emelkedõ már nem olyan vad, de hosszú, és a koffein is kiváltja az elõbb már említett mellékhatását, de még egyszer, utoljára megsózom az izmaimat, ami a túra végéig most már kitart. A várban nem sokat idõzöm, pedig több irányban csodálatos panoráma tárul itt elénk, szeretnék még sötétedés elõtt túl lenni a Kis-kõ brutális emelkedõjén. A Vár-völgyben már az agykontrollt is bevetem, hogy az elkövetkezõ nehéz akadály leküzdésére felkészítsem magam. Ez bejön, felfelé még egy futót is megelõzök (nem fut), és elég jó a tempóm, sõt még az erdõk tetejét megfestõ naplementében is van kedvem elgyönyörködni. Engem már a túra végéig nem ér utol senki, bár nagyjából a fél mezõny még mögöttem van.

A Kis-kõ után kezd sötétedni. Egy fiatal párral sodródom össze a dózer úton. Jó a tempójuk, így gyalogosan képtelen vagyok hosszabb távon magam mögé tudni õket, de lemaradni sem tudok. A jelzésig nem gyújtunk lámpát, de a srác a már a vaksötétben is kiszúrja a lefelé haladó ösvényt, amit elismeréssel nyugtázok. Ez a piros sáv már amolyan örömszakasz Mátrafüredre, lefelé a sötétben. A lámpán által felélesztett fénykörben haladok, ennyi most számomra a világ, bár néha felpillantva megcsodálom a távolban, a Mátra tövében szélesen elterpeszkedõ Gyöngyös éjszaki díszkivilágítását. Azután már csak az iszonyatos sárdagonyával kell megküzdeni az Adrenalin Parkig felfelé a sárga körön. Minden erõmet be kell vetni, hogy ne ragadjak le a sárfolyóban, igazi erõpróba így a végére. Megpillantom végre a több száz falépcsõt, amin pont egy fél napja jöttem le, ez már a boldogság ugyan, de nem tagadom, idõnként a karfán is húzkodom magam a meredeken, hogy valahogy feljussak. A célban az emléklap, a kitûzõ, az ismerõs túratársak aztán kárpótolnak minden nehézségért, és egy pillanat múlva, ahogy ez lenni szokott, már csak a szépre emlékezem. Moiwa-val, az egyik fõszervezõvel egy tavaszi bükki túrát emlegetünk. Üdvözlöm még Jámbort és Ferit, majd egy jó meleg fürdõre gondolva, végleg kifordulok a fogadó épületbõl.

Szegedi József
Pétervására
-marton4-
 
 
okt50tomiTúra éve: 20142014.02.19 21:44:26
megnéz okt50tomi összes beszámolója

Kiss Péter emléktúra a Mátrában 37


Tuhun mérve a táv: 37,5 km, szint: 1900 m


Pozitívumok (, avagy amik tetszettek):



  • Példás összefogás a szervezõk részérõl

  • Elõnevezési lehetõség és kedvezmény

  • Szép, stílusos jelvény és oklevél

  • Rövid ismertetõ Kiss Péterrõl az itinerben

  • Kiváló útvonalleírás, térképvázlat, szintmetszett és táblázat a távolság és szintadatokkal az itinerben

  • Papír útjelzõk a kritikus pontokon

  • Környezetvédelem (mindenkinek kellett poharat hozni)

  • Pontos szintadatok

  • Stílusos egyen bélyegzõk az adott ellenõrzõpont nevével

  • Nagyon-nagyon jó ár/érték arány

  • Profi szervezés. Vonalkóddal a számítógépen rögzített indulás és érkezés

  • Bõséges szintidõ


Negatívumok (,avagy amik nekem nem tetszettek):



  • Alulmért távadatok, összességében kb. 700 méterrel.


Javaslatok, a jobb szervezéshez:



  • Az elõbbi apróságot leszámítva tökéletes volt a szervezés. Elképzelni se tudom, hogy lehet innen fejlõdni. :)


Összesített értékelés: Profin megszervezett túra, ami méltán pályázhat az Év teljesítménytúrájára, ezért a 10-es skálámon 20 pontot kap.


Jegyzõkönyv (itiner alapján):


Táv: 36,8 km, Szint: 1900 m, Ellenõrzõ pontok:



  1. Mátrafüred buszmegálló (2,2 km, +0 m)

  2. Feltételes ellenõrzõpont a kék háromszögön

  3. Kékestetõ (8,3 km, +662 m): korlátlan zsíros kenyér, hagyma, tea

  4. Szent István-csevice (16,5 km, +763 m): Kiss Péter illetve Erõs Zsolt hegymászásnak, illetve kísérleteinek évszámmal felsorolása táblázatszerûen, mellette portré kép róluk, korlátlan többfajta keksz, tea

  5. Sombokor (23,6 km, +1427 m): korlátlan tea, pálinka

  6. Kékestetõ (25,4 km, +1633 m): korlátlan zsíros kenyér, hagyma, tea

  7. Kis-kõ (29,0 km, +1660 m): Képválogatás Kiss Péter túraélményeibõl, müzli szelet

  8. Mátrafüred buszmegálló (34,8 km, +1683 m)

  9. Sástó, Oxygén Adrenalin Park (36,8 km, +1890 m): korlátlan többféle ízû házi lekváros illetve zsíros kenyér, hagymával, savanyúsággal, többféle keksz, pogácsa és tea

 
 
csorgo2108Túra éve: 20142014.02.17 20:40:23
megnéz csorgo2108 összes beszámolója
Kiss Péter emléktúra 57

Elõzmények: 2013. május 24-én pénteken javában a Kinizsi 100 lázában égek ez volt abban az évben a 20. tt-m. A hírekben már napok óta a két hegymászóról szólnak a hírek, várom, hogy végre pozitív fejlemények érkezzenek, de sajnos ezek elmaradtak… Azóta pedig a „sas immár végleg leszállt, a párducnak is nyoma veszett”

Moiwa már eszemet sem tudom mióta pedzegette nekem, hogy 2014. februárjában Kiss Péter öcsével Atival, és a Mátra teljes rendezõgárdájával összefogva akarnak egy igen embert próbáló teljesítménytúrát rendezni, ami méltó emléket állít Petinek. Bár én személyesen õt nem ismertem mégis tudtam emberfeletti teljesítményekre volt képes lsd.: 2012-es Mátra 115.

Már az év elején körvonalazódott, hogy minden klappol, és tudok menni. Ennek biztos tudatában küldtem el az elõnevezésemet.

Gyuri már két héttel a túra elõtt írta, hogy jön õ is, így nem volt kérdéses; a fuvar is megoldódott, bár az interneten rengeteg fuvar ajánlat volt, és igen jó szálláslehetõség is a túra elõestéjén.

Eljött a túra reggele, már az ébresztõ csörgése elõtt felkeltem, bár így is egy kis késéssel, így kávéra már nem maradt idõm. 04:30-kor már vártam a buszmegállóban és éreztem a februári csípõs hideget, ami az utóbbi hetek idõjárása után igen szokatlan volt. 04:37-re ért oda Gyuri értem, így kényelmesen el is indulhattunk. Útitársam Vera, és Gyuri felesége volt. Az odautat gyakorlatilag végigaludtam, ami az utóbbi hét pörgése után nem is volt csoda. Gyöngyös után, már elkezdtem készülõdni, összerakosgatni a cuccaimat, mit is vigyek magammal, utólag belegondolva lehet nem is kellett volna vinnem semmit, de azért a szokásos túracsomag velem jött végig. Lassan kelt a nap is, így a rajtnak helyet adó Adrenalin parkot már verõfényes napsütésben közelítettük meg. A Várlak elõterében egy MTSZ-es sátorból folyt a nevezési procedúra, gyors kézfogás Mátéval és az ismerõsökkel, majd átveszem a gondosan elkészített itinerem, amin még vonalkód is volt, hiába nagyon profi rendezés. Még kicsit szöszmötöltök és be is állok a sorba, Gyuriék is ideadják az itinerjük, lévén kevesebb legyen sor, eleinte lassabban, majd immár felgyorsulva halad a sor, és búcsút intünk Sástónak egy röpke idõre. A lépcsõsoron gyorsan letrappolunk, és mellõzve a Rákoczi forrást a PO-t követjük az elsõ ellenõrzõpontig, ami Mátrafüred. Ezek után vissza egy kicsit, majd innentõl végig a K hrsz. jelzésen vesszük az irányt immár Kékes felé. Útközben a Csatorna-völgyben feltételes ellenõrzõpont üzemel, gyors pecsét, majd immár véglegesen irány a Kékes, a szint sok (662 m) de viszonylag jól van elosztva, így könnyen elérjük a Tetõ étterem mellett üzemelõ 2. pontot, ami egyben frissítõ pont is. Bent finom meleg, korlátlan mennyiségû tea és finomabbnál finomabb kenyerek várnak, Vándor csillag pecsétel, és megtöltöm az üvegem is a finom citromos teával. Na irány tovább. Közben többször elõzgetjük/érjük be Szemán Zolit és Sznupit. Sas-kõrrõl csodálatos a kilátás és az út sem sáros, és csak néhol vannak jeges szakaszok. Markazi-kapunál egynyomos ösvényen futunk, elõttünk csak néhány futó lehet. Ilona-völgyben csodálatos a vízesés itt több kirándulóval is találkozunk. A következõ pont a Szent István csevicénél posztol, ahol mindenféle finomabbnál finomabb kekszek közül válogathatunk, közben a pontõr lány már nyúl is az üvegemért és kedves mosollyal kérdezi, hogy ugye tölthet az üvegembe, természetesen igen, hiszen szükség lesz a következõ szakaszon az erõre. Egy röpke kis oda-vissza szakasz után elkezdünk emelkedni egészen a rózsaszállási vadászházig, majd onnantól folyamatosan kidõlt fákat kerülgetve egészen a Sombokorig, ahol finom sós kekszet nyújtottak és nagyon finom teát itt is adtak. A pálinkát nem fogadtam el, sajnos ezután egy nemszeretem rész következik lefele a sárgán, ez felfele sem jó de viszonylag gyorsan elmegy. A happening faktorom az egekben J nagyon jó minden, és még csak 23 kilinél vagyunk, mi lesz, itt még kérem ;) Lajosházáig többszöri patakátkelés és merülés váltogatja egymást, majd megérkezünk, a terülj-terülj asztalkámhoz: többféle zsíros kenyér, lekváros kenyér, alma, banán, házi turbó energia keksz, szõlõcukor, szaloncukor és még a felét le sem írtam. Természetesen volt itt is tea és ásványvíz is. Mátraházáig egy igen kellemes emelkedõ veszi kezdetét, ami szerencsére csak a parkolókig tart. Ezután a kék, majd sárga+ a követendõ jelzés egészen Sombokor 2.-ig. ismét az elõbb megszokott kiszolgálás, egészen az egekben érzem magam. Kékesig egy laza emelkedõ, majd rögtön le is zuttyanunk Kis-kõ-höz. Ahol tudtam, hogy egy nehéz oda-vissza szakasz jön. Hát mit ne mondjak nem volt könnyû, de a Markazi várnál Maki kólája feledteti velem az út viszontagságait. A mászás vissza a Kis-kõhöz számomra gyorsan eltelt. Amikor megérkeztünk, pont akkor jött oda egy terepjáró, amibõl személyesen Klausman Viktor szállt ki. Segítettünk kirakni nekik a teát, meg a vizet, a tea még jó langyos volt, így vételeztünk is gyorsan. A piros hosszan és monotonon kanyarog le vissza Mátrafüredig, ahol kihûlt forralt bor, és mosolygós pontõr páros várt minket az utolsó komolyabb emelkedõ elõtt. Még éppen világosban sikerült egy kicsit menni, de a fejlámpa is elõkerült a végére. A lépcsõ könnyen megvolt, majd a célban boldogan vehettem át Atitól a díjazásomat és az egyedi nyomtatott oklevelemet. Gyorsan beneveztem még a Cartographia kupába, majd a csordultig megrakott etetõasztal felé vettem az irányt, ami mellett Máté Mátra kupát és pecsétet adott.  Ezután szépen kielemeztük együtt a mai napot, és jól be is faltam közben a finomabbnál finomabb célkajákat. Azt kell, hogy mondjam ilyen mértékû összefogással még sohasem találkoztam, ami ezen a napon történt. Annyira látszott mindenkin, hogy méltón akar emlékezni Petirõl, ami szerintem eddig példátlan összefogást eredményezett. Mindent egybevetve életem legjobb teljesítménytúráján vettem részt, és úgy érzem, nem vagyok egyedül. KISS PÉTER EMLÉKED ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN ÉL.
 
 
MirPTúra éve: 20142014.02.17 20:28:38
megnéz MirP összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!


A blog már elérhetõ a Facebookon is, lájkoljátok az oldalt a képekért és a bejegyzésekért: facebook.com/turazo.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20142014.02.17 19:48:28
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló az 57-es távról:


kerektura.blogspot.hu/2014/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57-2014.html


 

 
 
sznuupiTúra éve: 20142014.02.17 11:10:41
megnéz sznuupi összes beszámolója

 Kiss Péter emléktúra (Mátra 2014.)


 


Aki ismer tudhatja, hogy beszélni, azt aztán tudok. Túrabeszámolót viszont keveset írtam eddig. Íme, ez lesz a második. J


Mindenki elismerõen, szuperlatívuszokban beszél errõl a túráról. Mindent elmondanak, mélységesen egyetértek, ahhoz hozzátenni nem nagyon tudok. Mégis van sok minden, amit szívesen megosztanék veletek. Ígyhát azt hiszem ez a beszámoló ismét másmilyen lesz, mint amilyen egy túrabeszámoló szokott lenni. J


Ismertem Petit. Régen sokat beszélgettem vele MSN-n, másztunk, moziztunk együtt. Hónapok óta nem konnektáltunk azelõtt, hogy a rádióban meghallottam, hogy magyarok vannak a Kancsenzöngán és a csúcsra tör Erõss Zsolt és Kiss Péter. Percekbe telt, mire leesett, hogy ez a fiú az a Kiss Peti, akit ismerek. Biztos voltam benne, hogy felmegy. Abban is az elején, hogy kibírja az éjszakát odafenn, és hogy lejön. Amikor kiderült, hogy ez szinte biztos, hogy nem jön össze, akkor elindult a gyászmunka, mint mindenkinél, aki ismerte. Utána mentem Kinizsi 100-ra, gondoltam éjszaka majd, amikor egyedül gyaloglok, akkor gondolkozom, rendezgetem magamban a dolgot. Nem sikerült. Tömeg volt és olyan zombi voltam agyilag, hogy nem ment. Egy hétre rá Mátra115. Elmentünk a célba segíteni (azért, mert mindent elolvastam, amit felleltem Petirõl és tudtam, hogy az egyik kedvenc túrája volt). A túra és a Mátra rabul ejtett, de errõl majd máskor.


Az évben még számos alkalommal lehetett emlékezni róla, de amikor kiderült, hogy emléktúrája is lesz, akkor, ott, tutifixszé vált, hogy én is ott leszek. Ha egyszer nekiindulok, akkor elmegyek a falig, így az elsõ nap, amikor lehetett elõnevezni, már kísérletet tettem rá, hogy ott virítson a nevem a hosszútáv listájában.


Ez számomra nem volt olyan egyszerû, de az ezt követõ levelezés következtében lettem a túra tiszteletbeli mezõnyorvosa. J


Most lássuk a túrát:


Elõzetes hírek? Piszok kemény, taktikás, nehéz túra lesz (by Máté), alig vártam! J Kicsit szûköltem magamban, hogy nehogy orcára essek, de a várakozás nagyobb volt, mint az óvatosság. Ami elrémített az a sár lehetõsége. Annyira meghatározó élmény volt a Kitörésen, hogy minden erõmmel azért szurkoltam, hogy nehogy ennek a túrának is ez legyen a fõ jellemzõje. Végigondolva, hogy mit tehetek ezért én, úgy döntöttünk (Szemán Zoli és én), hogy elöl rajtolunk és lehetõleg tempósan megyünk, hogy fagyott és szûz területeken vezessen utunk. Elsõként rajtoltunk. Az elsõ 20 km-ben minden 10-ik lépésnél eszembe jutott, hogy milyen jól döntöttünk.


Peti odafentrõl olyan idõt rendezett nekünk, hogy minden porcikám élvezte a napsütést. Látni lehetett a csúcsokról és kilátóhelyekrõl, imádtam. J


Ettõl persze olvadtak az ösvények, de legteljesebb sárosodás sem volt képes elrontani a hangulatomat.


Kékestetõ elõször. Fénykép. Az emlékhelyet késõn, leginkább gondolatban igyekeztünk megtalálni. Bocsi, legközelebb.Ellenõrzõpont. Emlékeztem, hogy Vándor Csillag vár bennünket (többek között) itt. Ha nem ismertem volna, akkor is rájövök, hogy melyikük az, hiszen saját kitûzõ díszítette mellkasát. Amikor szóba hoztuk, kiderült, hogy most lett kész a pecsétje, nem úszta meg, hogy elõ ne kotorja. Késõbb mi voltunk az elsõk, akik másodszori találkozáskor is kértünk pecsétet. J


Innen csak lefelé vezet az út. Ami azt jelenti, hogy szaladunk. Ez ugye akkor lehetséges, ha a nem bakancsot, hanem cipõt viselünk. Speciel én terepfutót szoktam. Merthogy az elsõ túráimon viselt bakancs állandóan feltörte a lábamat és úgy éreztem magam, mint egy rabláncra fûzött tengelice. Ezért egyszercsak halált megvetõ bátran kipróbáltam a futócipõt (laza bokám miatt pár rugalmas pólyát a hátizsákba készítve) és a tapasztalatom az volt, hogy nem veszélyes. Nem bicsaklott ki a bokám. Azóta persze már többször is. De több védõ eljárás is bevált nálam. Egyrészt, ha billen az ember egyik bokája, akkor, mielõtt a teljes testsúlya a talpa helyett a bokacsontján landolna, átterhel a másik lábára. Ettõl az ember általában elesik, de horzsolás, kontra külbokaszalag-szakadás esetén az elõbbire szavazok. Akkor még tovább lehet menni, míg a másikkal minimum kérdéses. Másrészt ha az ember fut (lejtõn), akkor egy-egy pontra rövid ideig terhel, ideje sincs billenni, lecsúszni a támasznak. Újabb érdekes felfedezést tettem.Az elõttem trappoló túrázó elesett és a hegyoldal irányába megcsúszott. Meg akartam állni, hátha segítségre szorul. A fékezést nem tûrte a bokám és miközben megálltam kibillent alólam. Nagyon. Fájt. Megoldás: azonnal visszaállsz rá és terhelni kezded. Ha nem bír belefeledkezni a jajongásba, akkor túllép rajta. A vízesésnél már nem is fájt.


Ah, a vízesés, az Ilona-vízesés. Ott kezdõdött a vizek vidéke. Mi elég közel haladtunk el hozzá, bár voltak, akik csak távolból gyönyörködtek benne. Hogy hogyan kell átkelni egy patakon? Hát a kezedben lógicsáló holmijaidat felcsatolod, kötöd magadra, hogy együtt, egy egységben ázzatok el, ha arra kerül a sor. Ne akadályozzon a kapaszkodásban és ne ússzon el a habok szárnyán. Elõveszed a fizikusi képességedet és a túlélésit mindenképpen. Csúszik-nem csúszik? Billen-nem billen? Elég hosszú a lábam? Tudok olyan szögben terhelni? Elég magas a cipõm talpa, vagy vízálló rész? Szerezzek botot? Aztán nekilátsz. Elázva, vagy sem átjutsz. Mész tovább.


Ezt kb 10-12x kellett megtenni a túra folyamán. Izgalmas, érdekes, inspiráló volt. Kb a 8. alkalom után határoztam el, hogy Máté ezért köszönetet és két puszit érdemel. Kb a 9. alkalommal süllyedt el mindkét cipõm. Terepfutócipõ, jót tett neki. Meg a lábamnak is. J Ja! Impregnálva. A következõ pillanatban egyik túratársam két botot ajánlott fel az átjutáshoz. J Már mindegy volt, de a két botos kezét használtam fel segítségként. Ezek után kezdõdtek az igazi sáros szakaszok. Már legalább nem kellett aggódnom, hogy beázik-e, vagy sem. Ennyit a patakokról.


Az ellenõrzõpontok… Mindegyikrõl ódákat lehet zengeni. A vízesés után a Cseviceihez jutottunk. Addigra fogalmazódott meg krédóm: „lejtõn és EP-re futunk.” Ezt Zoli csak kocogásnak nevezte. Szerintem sem sprint, de kifejezetten különbözik számomra a kocogástól, futás ez a javából. Pláne, mondjuk 50 km hepehupás, dombos-hegyes gyaloglás után…. ;)


Szóval minden ponton mosolygás, kedvesség fogadott. Csoda, hogy fülig szalad a szám, amint ilyen helyre közeledünk? Kekszek, tea. Simogató gondoskodás. Szimatolással kiválasztottam a kókuszosat és máris mentünk tovább. J


A sárga plusz kifogott rajtam. Olyan magabiztossággal indultam rajta lefelé, mintha nem tudnám, hogy a Gabi halála felfelé van. Ez nem jelentett többet, mint plusz ötszáz métert, de lehet, hogy azért volt, hogy lefotózhassam a mohapárnát… J  Addig a többiek beúsztak a sártengerbe. Sok minden volt alkalmas, hogy túléljük. Volt, hogy fenyõágakon, volt, hogy letört ágakon lépkedtünk. Az is elõfordult, hogy lehullott tobozok siettek segítségünkre. Vagy mentünk a bozót szélén. Késõbb meggyõzõdésemmé vált, hogy azok a szederbokrok a tavaszt tüske nélkül kezdik, akik elkövették azt a hibát, hogy az út mellé nõttek. Biztos ledarálta róluk a tüsketengert a túrázók ruházatának hada.


Fotó a drusza favágó emlékhelyénél, bizonyítva, hogy élek és kitûnõ kedvnek-egészségnek örvendek és továbbtrapp Sombokorhoz.  Befutva a pontba (ld elõbb) elsõ, akivel észrevesszük egymást Gyuri, az M115 fõszervezõje, akivel kimondottan megörültünk egymásnak, megbeszéltük a júniusi randit és máris körbevett az M115-n megismert körültekintõ gondoskodás. Kezembe adtak egy bögre meleg teát, megtöltötték a palackomat. Fotózás és sós kekszkínálás egészítette ki a mosolygós beszélgetést.


Meredeken lefelé, kevéssé kijárt, könnyen elhagyható ösvénykezdeményen. Visszataláltunk a jelzésre, letöltött track- yeee, lelkes férfiember, aki kezelni is képes - yeeee és elég erõs akksi, hogy végig mûködjön – yeee. J


Valahol a sárga jelzések között a dózer út helyén elõforduló sárcsolyapályában találtunk egy komplett befagyott tavat. J Szerencsére nem volt szükség korira, sikerült anélkül átjutni a túloldalra kikerüléses módszerrel. ;)


Hamarosan Lajosházára értünk. Ez nem volt más, mint a féltáv és tejjel-mézzel folyó kánaán. Szeletelt alma, banán, házi süti, sültzsíros kenyér 3 fajta körítéssel, forró, finom tea és hideg víz, ha mégis inkább azt szeretnél. J A házi keksz (?) mindent vitt. Ellenállhatatlan volt. Nem gyõztük megköszönni az ott lévõ pontõr hölgynek, aki sütötte. Kifelé a pontról átsasszéztunk a hídacskán és cigánykerekezni támadt kedvem. Mindannyiónk megkönnyebbülésére tele volt a kezem sütivel, rágóval, táskával. Aztán meredeken emelkedett az út/ösvény. Ami ezen a túrán rém gyakran fordult elõ. J Folyton ereszkedtünk, esetleg kapaszkodtunk felfelé, összesen 5-10km-es vízszintes terület volt. Innen Sombokor kifejezetten magasabban van, a Kékesrõl nem is beszélve. Tehát kitartóan kapaszkodtunk. Mátraházán a téren való átvágás, majd a 24-es fõút volt talán a leghosszabb aszfaltos rész a túrán. A téren fák nem takartak be, akadálytalan napfürdõre nyílt lehetõség, természetesen forralt borozásra is, ha az embernek ilyenre volt igénye. Sombokor elõtt a kihívás egy része ismét a sárban történõ biztonságos továbbjutás volt. Itt nem sokban különbözik a technika, esetleg a tempó sem, a futóknál és túrázóknál, cél a túlélés.Aztán ismét a kedvelt erdei megálló következett. A mostani látogatásunk kapcsán a jelentõs hõmennyiséget árasztó melegedõ tüzet, illetve a belsõ fûtés hatékonyságát emelõ házi körtepálinkát említeném meg. Négy út vezetett ettõl a ponttól az erdõbe, a túra során valamennyit kipróbáltuk. Vagy jöttünk, vagy mentünk rajta. J


 Máris a Kékesre másztunk. J Alig 2 km az ég felé és ott is vagyunk. Kékestetõ másodszor! Ha valaki épp mostanra fogyott ki az enni, vagy innivalóból, akkor itt is töltekezhetett. Egyébként itt volt egyedül hó és ez összefûggõ négyzetmétereket jelentett! Bár a sípálya alján állítom, hogy lassan a virágok nyíltak és a túra során egy önszántából repülõ lepkét is láttam. Eddig a Kékes körül jártuk a kék és a sárga színt, ígyhát az unalom megelõzésére a piroson mentünk tovább. J


A túra elég hosszú volt ahhoz, hogy a beszélgetés és az emlékezés mellett mindenkinek jutott az elmélkedésre is idõ. Az egyik ilyenkor körbejárt kérdés számomra a túratárs választása volt. Zoli fõnyereménynek számított szerintem. Átlagtempónk hasonló, ez fontos. Egyes terepviszonyokat õ, másokat én gyõzök le hamarabb. Ritkábban futna bele, mint én, ha viszont fut, akkor gyorsabb a lába, mint az enyém. Üdítõ tapasztalat volt, hogy más-más idõpontban ült le a sebességünk. Ahelyett, hogy ilyenkor a gyorsabb lelassult volna, hogy bevárja a másikat, elõrement, így húzni kezdte. Annyira soha nem távolodtunk el egymástól, hogy a húzó hatás elenyésszen. Bár a megengedhetõ távolság különbözött. Így szerintem jobb tempót mentünk, mintha egyedül haladunk.


A szintrajzon informálódva tudtuk, hogy a csúcsról most kis megszakításokkal szinte a 0 szintre fogunk ereszkedni. Az egyik megszakítás a Kis-kõ EP volt. Müzli szelet és csomagmegõrzõ várt bennünket. Ez mekkora ötlet és milyen gondosság! Akkor is ámulat, ha ott találták volna ki, de itt laminált irás hirdette a lehetõséget, hogy itt hagyhatod a cuccodat, ha az itineren kívül nincs szükséged másra a röpke 8 km-hez (mert még nem tudod….), amíg ismét itt teszed tiszteletedet.


A Markazi vár meglátogatása egy ékszere volt a túra hosszú távjának. Már az elindulás challange volt a vízszintes fatörzsek között átmászva és a sziklák között kanyargó ösvényen útvesztõzve. Mintha kapuja lett volna ennek az eszement kurflinak. Még a ponton kérdeztem, hogy jeges-e a terep, vigyem-e hóláncomat. De annyit mondtak, hogy aki lenn járt az azt mondta, hogy köves. Ennél jobb, összefoglalóbb, részletgazdagon leíróbb jellemzést nem is mondhattak volna az útviszonyokra. A végtelen hosszúságú, térdgyilkos meredeken lefelé avar és kõ kombinációval, aztán patakmedri kerek kövekkel, a várba vezetõ úton sárral kombinált kövekkel találkozhattunk. Szóval lefelé. Itt ösvényrõl nem nagyon beszélhettünk, minimális iránytartást a kék alapon sárga kör jelzések adtak. Aki csak szembe jött felfelé mindenki szeretett volna valami biztatót mondani, de nem tudott. Utólag mélyen megértem õket. J Amikor már minden reményünket feladtuk, hogy egyszer vége lesz a lefelé futásnak, akkor vízszintesbe váltott az út. A mélyben egy szeretett patakátkelés következett és még napfényben kezdtünk gyors tempóban felfelé haladni. Aki felfelé megy, az a köveken lép, aki lefelé, az a sáron fut. A kövek nem lesznek csúszósak, a sár jól elüt a kövek színétõl, a lefelé futó láb könnyen megtalálja. Tetszett a természet mindenre kiterjedõ szervezése. J  Ez a sár egyébként nem csúszott, nem volt mély.


A Markazi várromhoz érve pecsét és fényképezés fogadott. Az egész napos elfoglaltsághoz a sátor is alapkövetelmény. Így volt hová felfüggeszteni a Petirõl szóló írásokat, képeket. Ha valaki véletlenül cseppent a túrára, akkor az EP-ken olvasható cikkek, életrajzi adatok, nézhetõ képek által valóban értõ résztvevõjévé válhatott a túrának. Ha valaki még világosban járt itt a romnál, akkor érdemes volt kimenni a megmaradt két falrészlet közé (olyan kevés maradt meg a várból, hogy nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett valaha), hiszen pazar kilátás nyílt innen a tájra és azon belül is a Markazi tóra. Erre e pontra lehetetlennek tûnt bármit is felhurcolni a túrázók boldogságára, de ez nem foghatott ki a pontõrök lelkesedésén. Magnézium tablettához juthatott az, aki elhozta ide az innivalóját és nem hagyta Kis-kõnél. Tartva a sötétedéstõl visszaindultunk a megismert útvonalon. Az ilyen kitérõkben az a jó, hogy sok elõtted, utánad járóval összefutsz, ismerõssel, ismeretlennel. Biztató, lelkesítõ mondatokat lehet váltani, de legalább üdvözölni a sors- és sporttársat, aki ugyanazokat a kilómétereket rója. Igaz, Áron? J Agárdi Petivel a patakmederre hajazó területen futottunk össze. Reméltük a találkozást mindahányan. Hiszen Petinek odafönn beszédes volt az övtáskám, amint rám várakozott a csomagok között, Zoli pedig telefonon informálódott, hogy Peti a közelben jár.


Az egész túrára jellemzõ volt, itt pedig különösen, hogy a lejtõn és az emelkedõn lehetséges tempók különbségei folyamatos sorrendváltozást csináltak a túrázók között, adott esetben oda-vissza. No és hát a felfelé. Hasonlóan végtelen volt, mint lefelé. Amikor a szintrajzon szinte áthajlásra hajazó emelkedõt (meredek hegyoldalt) jártuk, akkor az elsõ szakaszán téptem felfelé több mint ötös átlaggal. Az eddigi elméletet követve, miszerint ha gyorsan megyek felfelé rövidebb ideig tart. Aztán megálltam, hogy megvárjam Zolit, no meg persze, hogy pihegjek. Gyanús volt, hogy mikor 1-2 perccel késõbb beért, akkor a légzésszámom még cseppet sem csökkent. Nofene! Végem volt! OFF! L . Másztam tovább, de már lassan, öregesen, Zoli rég elhagyott. Fázni kezdtem. Cseppet megrémültem, hiszen a meleg cuccaimat nem hoztam be a túrára. További szokatlan gondolatok töltötték meg a fejemet: a pontra érve csak egy esõkabáttal egészíthettem (volna) ki a felszerelésemet (hol van az még!), meg száraz zoknival (a vizes, sáros, átázott cipõmben két perc sincs, amíg ugyanott tartok vele) és  kesztyûvel. De bár ott lennék már! Izolációs takaró nemhogy nálam, de a táskámban sincs. Ha megállok, megfagyok. Akkor nem állok meg. Menni csak felfelé lehet. Felfelé menni pedig alig bírtam. Hiába néztem elõre, csak a végtelenbe nyúló, emelkedõ, fákkal borított hegyoldalt láttam. Ilyen sem történt még velem! Most mi lesz? Tudatmódosult állapotom õszintén meglepett. Vicces volt, hogy ennek ellenére a feladás gondolata futó vendég volt az agyamban. Reális esélyt nem adtam még annak sem, hogy szintidõbõl kicsúszom. J Ez különösen azért volt érdekes, merthogy még nem éltem át ilyet, nem tudhattam, hogy a regenerálódás milyen gyorsan vezet eredményre. Ha egyszer feljutok. A sziklákhoz érve kiderült, hogy Zoli megvárt, így el bírtam kapni a kezét, ami igen fontos volt, mert érzésem szerint egy térdmagasságban lévõ lépcsõre sem tudtam volna felnyomni magam. És végre ismét Kis-kõ! Lerogytam a fatörzsre és csak remélni tudtam, hogy a pont életét nem akadályozom jelentõsen, találnak helyet a markazi körbe való be- és kimászásra mellettem. Sem felmérni, hogy mennyire vagyok útban, sem adott esetben arrébb csúszni nem lett volna elég erõm. Megoldhatták, mert senki nem kért meg, hogy menjek arrébb. Karnyújtásnyi távolságban kellette magát a szõlõcukor, amit jól koordinált mozdulattal közelebb húztam és máris egy félmarék tablettát rágtam. Kevéssé részletgazdagon emlékszem a következõ pár percre, ami felrémlik, hogy tea, víz, müzli szelet, banán egészítette ki az életre keltõ gyorssegélyt. Meglepõ részletek: a célt folyamatosan láttam magam elõtt, hogy tovább kell menni és azt is tudtam, hogy mit kell tennem, hogy ez megvalósuljon, aztán várni a jószerencsét, hogy bejön-e. Amennyire tehetetlennek éreztem magam fizikailag annyira meglepett, hogy agyam és beszélõképességem megmaradt, bár a legszükségesebb mondatokra korlátozódott. Vsz a többit felesleges energiapocsékolásnak tekintette a szervezetem. Amikor felhúzott lábbal kucorogtam, vacogtam és ez kb minden energiámat lekötötte, akkor még külsõ segítséget igényeltem a helyzet javítására. Zoli a hátamra akarta teríteni a nem használt pulóverét, amiért nagyon hálás voltam, de nem értettem, hogy hogy-hogy nem látja, hogy sokkal hatékonyabb lenne, ha elölrõl a lábamat is belevéve beleburkolna. Valahogy elértem ezt az állapotot és vártam, hogy hassanak az enni-innivalók. Kezdtem mozgásképes lenni, átcsúsztam a túloldalra, ahonnan már elértem a táskámat és a kiegészítõket kezdtem cserélni, felvenni. Ez ugye olyan erõt is igénylõ, bonyolult mozgássort is jelentett, hogy zoknit elõvesz, cipõt lehúz, vizes zoknit lehúz, jeges lábra száraz zoknit jeges kézzel felhúz, cipõbe visszabújik! Minden ügyesség ellenére a kesztyûmet ott felejtettem. Amíg agonizáltam a Nap lement (effektíve! J ), így a lábra állás után az alkonyati fények gyönyörûségében indultunk tovább. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen magam, de a járóképességnek is nagyon örültem. Áttértünk a nálam lévõ péksütemények elfogyasztására, hiszen úgysem rohanunk, egyrészt sötét van, másrészt a lámpafényben sem nagyon látok. A lejtõket megfutni sötétben különben is kihívás, mert nagyon nem látsz elõre, nem tudsz tervezni, de most meg pláne. Az utolsó utáni pillanatban engedte az agyam magához a kövek és egyéb terepakadályok képét, amik egyébként végig a lámpa fénykörében voltak. Hogy ott nem törtem ki a bokámat, azt az égiek külön gondoskodásának tekintem. J Van amikor a zombi jellegû állapot a gyalogló lejtõ közbeni térdfájást is felülírja.


Azóta is azon gondolkozom, hogy ha egyedül megyek, és senki nincs aki megvár és segít a hullámvölgyben, akkor is képes lettem volna teljesíteni a kihívást? Ha tovább is megyek, akkor célba is érek? Gyötrõ ez a kétség. Ha azt gondolom, hogy minden mutatója sokkal rosszabb lett volna az innen következõ szakasznak, akkor felmerül a kérdés, hogy fair ilyen segítséget igénybe venni? Érvényes a túrám? Esetleg befektettem annyi „jócselekedetet” az elsõ 50 km-en, hogy kivehettem a rendszerbõl ennyi segítséget? Nekem érzésem szerint rengeteget segített. Zolinak jelentett annyi pozitívumot a társaságom, és az, hogy segíthetett, amitõl egyenlegben van a tartozik-követel rovat?


(Ebbõl persze az következik, hogy el kell ide jönnöm akár privát módon, hogy megbizonyosodjunk róla mindketten (a hegy és én) hogy ez valójában nem lehetetlen küldetés segítség nélkül sem számomra.)


Szóval, a lejtó alján ismét aszfalt, közvilágítás, Mátrafüred EP, kihûlt forralt bor. Hogy-hogy sem visszatért valódi énem. ON!!!!!. Hogy a közvilágítás, a bor, vagy az ebben a pillanatban a helyére érõ péksütemények miatt, de innentõl mintha alvással töltöttem volna az idõt, frissen, szinte futva indultam Sástó felé. A sárga kör édesen ismerõs terepen vezetett. Mintha a budai hegységben jártam volna egy héttel ezelõtt, ami a sarat illeti. Ragadt, csúszott, igyekezett bennünket 3x annyit dolgoztatni, mint alapesetben. A lépcsõt felfelé már nagyon vártam. Amin, (természetesen J) ha az életünk múlt volna rajta, akkor sem álltunk volna meg! J


EP-re, célba pláne futunk. Ja! Hogy emelkedõ? Ez csak nem lehetett akadály? J


CÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉL!!!!


 


A célban célfotó, mosolygás és heje-huja! Meleg gratuláció és oklevél, jelvény átvehetõ Peti öccsétõl, Kiss Attilától. Máté hozzájutott a magamban megígért puszikhoz, Zsolttal megbeszéltük, hogy mindenki egészséges volt, mint a makk. A többiek mesélték, hogy micsoda vendéglátás volt, de az almák képén kívül semmi nem maradt meg az agyamban. Utána teljes állapotrestauráció, mosdás, átöltözés egyetlen mellékhelyiségi mosdónál, ahol csak langyos víz volt. Nagy szerencse, hogy más nem pályázott a helyre, ugyanis mint a légnemû anyagok, a teljes teret kitöltöttem a cuccaimmal, ami a rendelkezésre állt.


Vacsora után indulás hazafelé. Természetesen a jármûben a túráról folyt a szó és az emberek fogytak Fülöp Zoli kocsijából. Amikor már rajtunk kívül csak Dienes Áron volt bent, akkor terelõdött a szó a Kancsenzöngára és a mászópárosra. Illusztrációs képek is lesznek... :)


Végetért a túra és köszönet illeti mindazokat, akik hozzájárultak ehhez a felejthetetlen élményhez, emlékezéshez  ötlettel, gondolattal, útvonaltervvel, igényességgel, szeretettel, érzéssel és lelkesedéssel és akiket nevesíteni is tudok: Szemán Zoli, Fülöp Zoli.


KÖSZÖNÖM!!!!! J


 


Illusztráció: https://www.facebook.com/sznuupi/media_set?set=a.10202412505547230.1073741837.1631194766&type=3


 


 


 


 


 


 

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.02.16 14:33:06
megnéz Totesz összes beszámolója

Kiváló útvonalválasztás, kiváló ellátás és kiváló szervezés. Videós beszámoló a Kiss Péter Emléktúráról.

http://blog.turafuggo.hu/2014/02/16/kiss-peter-emlektura-a-matraban/