Túrabeszámolók

Szuperkatlan 30 km - 1200 m szinttel sikeresen teljesítve 4 óra 15 perc alatt.

Nyugodt vonatozással érkeztem Dorogra ahol már Szilvi várt engem hogy nekiindulhassunk a túrának. Ő pihentebb volt az előző napról. Kocogással is indultunk neki a túrának, és csak akkor váltottunk át gyaloglásra, amikor a jobb kanyarnál jött egy meredek fölfele, ami igen saras volt. Visszafele rémképeket vizionáltam, még váltóruhát is hoztam a célba, mert azt gondoltam ez a rész katasztrófa lesz, főleg visszafele. Hogy az volt-e? Olvass tovább! A Nagy-Gete előtt nem olyan sokkal kidőlt fák akadályoztak minket, de azt hittük nem lesz több, tévedtünk.. A Gete tetején Sanyi pecsételt, majd megkezdtük meredek lefelénket a hegyről. Na aztán itt jött a nemulass'. Rengeteg kidőlt fák, vagy faágak akadályoztak minket a haladásban, eléggé küzdős is lett a terep ez által. Amikor lent beleértünk a K+-be, ott sem lett jobb a helyzet, nagyon vártam hogy végre kiérjünk a szántóföldre. Közben gondolkoztam hogy bizony visszafele is szívunk ezekkel a kidőlésekkel, ráadásul akkor már kerülgetni is kell a még szembejövőket. Abból a szempontból viszont jó lesz hogy sok ismerőssel találkozhatunk.

Jó tempóban kocogunk a szántóföldön a K- jelzés visszacsatlakozásáig, ahol a kódot inkább lefotóztuk, mert ha felírnánk, akkor még most ebben a pillanatban is lehet azt tennénk :) A Hegyeskő nem visel meg nagyon minket, utána viszont mindketten egyszerre akadunk fel egy faágon, így az aszfaltútig a kezembe fogom a hátizsákot úgy futunk :) A Tokodi pincéknél már nagyon vártam a frissítőpontot, nem is csalódtam szuper dolgokat rittyentettek össze a pontőrök. Nem győztünk enni/inni, hatalmas köszönet érte. Felkapaszkodunk a Mogyorósi kősziklákhoz, majd továbbra is jókedvűen kocogunk Mogyorósbányára, ahol Henrik fogad minket. A virsli a 15 km-eseknek jár, mi ízesített sört ihatnánk, de a sajátból frissítünk, majd robogunk is immár visszafele. A vissza etapban több lesz a szint azért jóval.. Kimászva ismét a kősziklát, szembe jönnek a gyorsabb lábú sporik, majd folyamatosan a többiek. Sok-sok ismerőst köszönthetek. Ismét a Tokodi pincéknél vagyunk. Én süteményeket majszolok, majd banán és kóla. Újult erővel haladunk tovább. A Hegyeskő előtt kicsit beszélgetek Mariannal, Szilvi addig meglép, majd utolérem jelszóval. Ez az utolérés csak a szántóföldön történt meg, addig loholtam rendesen utána. Jött a túra igazi mumusa, a Nagy-Gete visszafele. Szépen okosan másszuk meg, pont annyi energiát belefektetve amennyinél még nem nyúlunk ki 100%-osan  csak mondjuk 50 :) Mindig nagy öröm ide felérni ebből az irányból, túratávtól függetlenül. Főleg hogy a kidőlt fák és bokrok most sem engedték könnyen az átjutást alattuk/felettük/mellettük. Ismét Sanyi pecsétel, majd meglódulunk lefele, és igen jó tempóval robogunk Dorog felé. Szilvi nagyon egyben mozog. Nagy szerencsénkre a meredek lefele a vége fele egyáltalán nem volt vészes sárügyileg, pedig tényleg kifejezetten izgultam ez a rész miatt. Ez tényleg megkönnyebbülés. Most már egy kis sík rész, és Dorogra is érkezünk. 8:10-es indulás után 12:25-kor már át is vesszük a díjazást Sissytől, majd a hamarosan beérkező Orsi odaadja a forralt bor jegyét, így a sajátomon kívül még egyre beruházok. Odakint már a virslit csemegézzük, amikor Janitól megtudjuk a szomorú hírt az egyik túratársunkról :(

Szuperkatlan - 15km 2018. 07. 15.

Képek az idei túráról!

SzuperKatlan 30 TT (Blog) (Turista Magazin)

Egy egészen különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.

Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is: elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként csinálja…

Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra, a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel, megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk, rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait. Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át. Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk: délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is. Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé, már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.

Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg, hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk, de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás, figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek „vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le, fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a nevekben is.

Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt) erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz! A kék továbbra is jól benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek – meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat a tokodi pincék közé.

A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék – most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!), sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. Itt ugyanis már megjelennek a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani, nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk… Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról is szó esik… És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya.

Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont, persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek. Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula, de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.

Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk, de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak és a gyümölcsnek van keletje. Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra – de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé, mert most annak van ideje.

Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is, ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni, végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze, inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?

Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás, sokan ismerjük őt. Mi és mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes, erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak, sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk. Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. Így hát picit belefutva, de 5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!

Szuperkatlan 30

Ha már az idei Kinizsi kimaradt, akkor legalább egy kicsit elmentem nosztalgiázni, és erre ez a túra tökéletesen megfelelt. Bár csak ma reggel döntöttem el végül hogy megyek. Szerencsére a rajtidő késő délelőtt van, így egy kellemes alvás után tökéletes programnak bizonyult. 11:10-kor indultam, és bizony érezhető volt, hogy itt ma tényleg befűtöttek. A  Nagy-Getét kifejezetten szeretem ebből az irányból mászni, mert nem túl meredek, és annyira nem fárasztó mint visszafele. Kerek 50 perc alatt felértem, üdvözöltem Juhász Gabit, mint pontőrt, majd kis kocogás a nyakatekert meredek lejtőn. A nem létező K+-en felérvén a napraforgómezőre duplán megcsap a forróság, nem is erőltetem meg magam, de nem is azért jöttem. A Hegyeskő aljába újabb pontőr, gyors pecsét, majd a tetőről látván hogy nincs már messze a Tokodi-pince, jóleső kocogásban haladok a műútig. A pincéknél számomra meglepetés pont, a BATIK csapat varázsolt össze mennyei frissítőpontot. Dinnye, nápolyi, kenyerek, banán, alma, kóla, izó. Nem győztem megköszönni a kedvességüket. Jól beáll a levegő a kősziklához felfele, lassan nem látok semmit, úgy izzadok. Felérvén nagy levegő, innen csak lefele Mogyorósbányáig. Szép lassú kocogás, közben a gyorslábú 30-asok már jönnek szembe. Filózok hogy a Kakukk Sörözőben igyak-e egy jó citromos sört, de végül pecsételtetek, és azon kapom magam hogy elindultam visszafele. Hát jó, a célban úgyis van bón, majd azt lefogyasztom. Jönnek még az első körösök sorba, mindenkinek köszönök egy nagy hajrát. Visszaérvén a Kősziklához, lefele látom hogy Esztergom irányába seper egy záporeső. Irányát tekintve akár még bele is csusszanhat a mezőny. Viszont így hogy felhős az ég, jóval kellemesebb a visszaút, főleg a Hegyeskő környékén. Ismét frissítek a pincéknél, majd Hegyeskő, nem létező K+, végül jön a Gete mászása újra, a nem szeretem irányból. A mezőny vége még lefele gyalogol. Az emelkedő felénél elkezd csöpögni az eső, majd mire a csúcsra érek erősebbre is vált a csapadék. Nagy levegő, ez is meg volt. Szemán Zoli pecsétel, majd váltunk néhány szót, és immár szakadó esőben kocogok tovább lefele. Begyűjtök jónéhány sporit, az eső viszont egyre intenzívebb lesz. Hát legyen úgy.. Az én tempómat is magasabb hőfokra helyezem, ki tudja meddig tart ez a zuhé. Sorban érem utol a kocogó sporikat, végül első beérkezőként finiselek. 4:09 alatt lett meg a túra. Pár perc múlva az eső is elvonult, a nap is ismét csodásan sütött, és még Pestig el is vitt egy futó. A végletek túrája volt ez. Odafele dögmeleg, visszafele szétázás :)

Nem tudom mennyien adták fel,de mindenkinek csak ajánlani tudom,persze csak megfelelõ felkészültség mellett,és nem csak erõnléti hanem mentális is.És hidd el ha beérsz a célba ,érezni fogod hogy igen átéltem, megéltem,és beértem...

Csak hozzávetõlegesen a Mányokit 29,4 km.1480m.szintem.6.50 alatt tettem meg ,A Zongor 45 ,7.20 alatt, a Katlant 6 óra alatt Ezt csak azért írtam le,hogy, koránt sem biztos hogy egy túrának a könyebbségét vagy nehézségét a túra hossza,illetve a szintemelkedése adja meg ,hanem van egy harmadik tényezõ,a körülmények...igen, talán ebbõl a három dologból adódik össze egy Teljesítménytúra! .

Köszönet Ágotának,Sanyinak és mindazoknak akik ebben közremûködtek!.A cola után Ildivel elindultunk a buszmegállóba.Késéssel de jött a busz és még a Dorog-Budapest 1 órát végig álltuk.

Szuperkatlan 15 (2013)

Kinizsi 40 óta nem voltam túrán, vizsgák és a sok munka végett, és sajnos a meleget sem bírom. Ennek ellenére mégis ezt a túrát választottam, mivel megyén belül van, meg kíváncsi voltam milyen is a Kinizsi folytatása. Nem kellett korán kelni, bár zötyögtem 1 órát míg Dorogra értem. Elõneveztem, de a rajtnál a hosszútáv teljes összegét kérték rajtam. Majd harmadszor is elmondtam hogy elõneveztem, és a rövidtávon indulok, nagy nehezen sikerült is nevezni. Elindultunk fel a Nagy-Getére. Hát itt szúnyog szúnyog hátán, nem volt menekvés, semmi nem hatott, siettünk is rendesen felfelé.  Fent gyönyörû kilátás, szúnyog már nincs szerencsére, meleg az van, nem kicsit. Innen meredeken lefelé, majd irány a hegyeskõ, nyít részen persze. Itt már minden erõmet elvett  a nap, le is ültünk az árnyékban az ep-n. Víz bõven fogyott, de szerencsére a tokodi pincéknél vízzel, csokival, nápolyival és cseresznyével vártak minket, bár pont nem volt. itt is pihentünk, alig bírtunk lépni is, szinte mindenki szenvedett, nagyon meleg volt. Megmásztuk még a kõsziklát, és lefelé indultunk mogyorósbányára, a célba. Itt már jöttek szembe a hosszútávosok. 4 óra volt a szintidõ, minket nagyon hátráltatott a nap, és 4 óra 20 perc alatt értünk be, nagyon lassan, és nagyon kivoltunk. Itt megkaptuk a kitûzõs és oklevelet, majd választhattunk sör vagy jégkrém közül. 

A túra alatt nagyon sok emberrel beszéltünk, sokan mondták hogy 30-ra neveztek, de ebbõl örülnek ha 15 lesz. Jó túra volt, elsõ rendezés, de semmi panasz nem lehet,itiner is teljesen jó volt, minden benne volt, idõjárás is a szervezõk mellé állt, nem is kicsit.

Képek:

szuperkatlan.siki.fotoalbum.hu/

SZUPERKATLAN 30 ~ 2013.07.07. Táv: 30 km; Szint: 1200 m; Szintidõ (eredeti): 7 óra; Szintidõ (megemelt): 8 óra.



SzoKATLAN, hogy nem hajnalban kell felkelni egy nappali teljesítménytúrához. Persze idõ kell hozzá, hogy SZUPERul fel tudják fûteni a KATLANt, hogy mire odaérünk kellõen forró legyen.

Majd' egy órával a rajtnyitás elõtt állunk be Zsolttal a dorogi Mária utca árnyas parkolójába. A Molnár sörözõ udvarában Ágotáék már várják a túrázókat. Örömmel értesülök róla, hogy a 7 órás szintidõt egy órával megemelték. A 7 órát húzósnak tartottam ilyen terep- és idõjárási viszonyok mellett. A Dunántúlról is idõben megérkeznek barátaink, s így a legkorábbi rajttal 11:00-kor el tudunk indulni. Csupán a temetõ Csolnoki utcai bejáratáig megyünk együtt, mert a többieknek ugyan nem szóltam róla, de mialatt ideértünk a fejembe vettem, hogy megcsinálom a túrát az eredetileg meghirdetett szintidõn belül. Szilveszterrel robbantjuk a mezõnyt; intenzíven nyomulunk a Gete felé. Derék túratársamnak még arra is van levegõje, hogy egy fiatal versenyzõnek meséljen a magashegyi túrázás rejtelmeirõl. Ahogy mindjobban emelkedünk, annál inkább támadnak a szúnyogok. Otthon vacilláltam a rövid- és a hosszúnadrág között, most örülök, hogy a meleg ellenére a hosszút húztam fel. Egy rövid technikai kiállást leszámítva egybõl, és úgyszólván könnyen megvan a Gete "elölrõl".

1. EP. Nagy-Gete.

Pecsételtetés után lefelé menekülök a szúnyogok elõl. Még a tûzõ napon is támadnak. A vészesen meredek lejtõn lemarad Szilveszter, aki lábadozó keze miatt kénytelen tartózkodni a bothasználattól. A KINIZSIN tapasztaltak beidegzõdése után furcsa, hogy gyorsan kipipálhatom a durva lejtõt. Egészen más érzés forgalmi dugó nélkül ereszkedni. Már a vörös kõgörgeteges vályú vége felé járok, amikor a hátam mögül cipõtalp csusszanást hallok. Hátrafordulok: Ifjú hölgy tanyázik a földön. Partnerrel van, ezért nem kérdezõsködök a hogyléte felõl. Elmentemben hallom, amint szomorúan azt mondja, hogy: - De hát éppen most gyógyult be...

A löszfal és a Gete közötti útra több éren keresztül folydogál a horgásztó vize. A közelben tenyészik a gyötrõ szúnyogok hada. Hol vagytok békák, fecskék? Tempósabban falhatnátok a vérszívókat, mert így õk falnak fel engem, s én ettõl (lösz)falnak megyek. Az iménti vakolatmállást szenvedett hölgy hál' Istennek jól van, mert a nyomomban törekszik fölfelé a falon. A gabonatábla szélére különösebb megerõltetés nélkül feljutok, de azért érzem, hogy a Gete egyszer ma már megvolt. Igen meleg az idõ, zavartalanul süt a Nap, de semmi vész, mert a KATLAN gyenge szellõvel lélegzik, száraz a levegõ, s az ember kellõen tud párologtatni. A térdig érõ kalászosban egyértelmû a kitaposott út, de a megfelelõ helyeken szalagok is lógnak, hogy - fõleg visszafelé - nehogy valaki lelátogasson a szomszédos Csolnokra. Bejön elém a Hegyeskõ, és csak nagyon lassan növekszik, mialatt én a port rugdosom a domború gazos út jobb-, vagy baloldali keréknyomában.

2. EP. Hegyeskõ.

Sándor, mint pontõr szívélyesen üdvözöl az egyetlen, a környéken fellelhetõ árnyékban. Mentolos cukorral kínál, amit nem merek elfogadni, mert tavaly a 90 ÉVE VÁROS SALGÓTARJÁN 45-ön egy Snehulki cukorkától majdnem megfulladtam, és még jól ki is röhögtek a kedvenc túratársaim. A pontról még néhány métert felfelé kell kapaszkodni, hogy átbukhassak a tokodi országút felé vezetõ, váltakozó meredekségû turistaútra. Elsõ pillantásom a mélyben, az útkeresztezõdés közelében elhelyezett buszmegálló barna bódéjára esik, ami most még egy kockacukornál is kisebb. Egy másodpercbe se' telik, hogy a pincéktõl Tokodig végigfuttassam tekintetemet a színes terepasztalon. Melós lesz a leereszkedés. Van egy olyan meredek, kitaposott rész, hogy még szárazon is meg-megcsúszik a terepes cipõtalp. Elõre vetül verítékes közeljövõm, amikor ugyanitt majd fölfelé kell taposni. Árnyas, kevésbé meredek, oldalazó ösvényhez érek. Itt sincs hûvösebb, mint a nyílt terepen, mert a lombalagútban nem mozog a levegõ. Szomjas vagyok, de most már várok az ivással a hegy lábáig. Menet közben kényelmesebb vízszintben iszogatni. Egy utolsó, elnyújtott lejtõvel leérek a mûúthoz. Mielõtt kilépnék a flaszterre, a fák árnyékában elõhalászom a tegnap lefagyasztott izo italomat. Még mindig jó hûvös. Balra megyek az országúton a pincék felé, miközben bele-belekortyolok az italba. Elérek a fentrõl már látott buszmegálló bódéhoz. Hirtelen akkora autóforgalom támad, hogy várni kell a pincék oldalára való átkeléssel. Útjavítás nehezíti a közlekedést. Felfelé, a pincék irányába tartok. A nyári pavilonban - ahol a KINIZSI alkalmával szoktak etetni, itatni a jó tokodi honpolgárok -, mozgást látok. Éppen egy túrázó lép ki onnan. Most Ágota és BATIK-os rendezõtársa üzemelteti az etetõpontot. Leülök arra a másfél percre, amíg megeszek egy csoki szeletet, egy nápolyit, és két gerezd almát. Ásványvizet nem kérek, most ittam meg a saját katyvaszomat. Nem ülöm kockásra az ülepem, indulok tovább a felsõbb pincék, majd a kertek felé. Már akadnak olyanok, akik visszafelé jönnek, de még nincsenek annyian, hogy torlódás keletkezne a hosszan emelkedõ, lábnyomnyi széles ösvényen. Fellélegzek, amikor a fák közé érek, és jobbra fordulok a Kõszikla tetején levõ kis tisztás felé, aminek a másik oldalán már érezni Mogyi vonzását. Nem dobom a gyeplõt a lovak közé, de elnyújtott lépésekkel, néha belekocogva sietek lefelé a mélyútban. Egyre többen jönnek szembe azok, akik a hosszú távot fogyasztják. Pont jó volt az idõzítés; nem a legkeskenyebb helyeken kellett találkozni a sok emberrel. A temetõ síkja után, egy lejtõs kunkor végén a buszmegálló mögötti kútnál fékezek. Egy pohár hûs víz rögtön legurul, majd a kiürült izós flakonomba tablettát dobok, és újabb adagot készítek a sportitalból. Törölközõmet friss vízzel itatom át, s elõször a fejemre terítem, majd az agyhûtés után gyengén kicsavarva a nyakamba akasztom. Nyaktakarós sapkámat is átáztatom a közkút vizével. Két srác is itt keresi a felüdülést: Fejüket, meztelen felsõtestüket csapatják a vízzel. Egyikük szerint ez a túra fénypontja. Újabb sporttárs érkezik. - Merre van az a híres Kakukk? - kérdezi. - Azon az úton egyenesen - bökök a megállóval szembeni utca felé, és aztán nekem is irány a "híres" Kakukk. Hiányérzetem van az odavezetõ úton. Nem várakoznak végig sûrû egymásutánban depós kocsik; nem fekszenek a füves árokparton kiterült mezítlábasok. Ha nem jönnének-mennének a túrázók, bárki azt hihetné, hogy kihalt a település. Egy papagáj felismerhetetlenségig kifakult, egészalakos óriásportréjával díszített falú ház elé érkezek.

3. EP. Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

A teraszon kedves pontõr lányok dolgoznak. Az egyik adminisztrál, a másik egy nagy zöldalmát nyom a kezembe, amivel menten sarkon is fordulok, hogy ne kísértsen meg a henyeség és egyéb gyarlóság szelleme. Isteni finom a lédús, ropogós gyümölcs. A kútnál megint iszok egy pofa vizet, hogy az almából rostos gyümlé legyen a gyomromban. Most kezdõdik a második, az igazi felvonás a Kõsziklára való újbóli felvonulással. Szuszogva rágcsálom az alma utolsó falatjait az egyre erõsödõ emelkedõn. Szembejönnek a dunántúli barátok és Zsolt a Hortobágyi Villám(csapás). Kérdezik, hogy hova sietek. Kikacagnak, amikor elárulom, hogy tartani akarom az eredeti szintidõt. Tovább csûrök. Az alma elfogyasztása érezhetõen javított a közérzetemen. Sûrûsödnek a szembejövõk, köztük van a Getén hagyott Szilveszter, akit egyedül még nem láttam túrázni. Most is kampózott magának egy csinos hölgytúrázót. - Maga is megõrült, hogy már szembe jön - mondja bíztatásképpen. Õ ráér lazán cseverészve Mogyi felé ereszkedni; neki mindjárt ott a "happy ending": Hawaii; dizsi; Kakukk; napernyõs cocktail-ok; lányok... Aloha! - köszönök el tõlük, és reménykedek, hogy nem a Kõszikláról lefelé menet, a keskeny ösvényen lesz a legnagyobb a népsûrûség. Elõbb azonban még fel kell jutni a mini fennsíkra. Kis idõ elteltével kiegyenesedik a felfelé kanyarodó út, és balra magam elõtt látom a tetõn felállított emlékkövet, amit többször már nem olvasok ki, mert úgyis mindig elfelejtem, hogy kinek, vagy minek az emlékére, tiszteletére állították. Lefelé indulok a két ember széles úton. Amikor balra rá kell fordulni a keskenyre, megvárom, amíg egy kisebb csoport feljön, és csak utána kezdek lefelé sietni. Minél elõbb el akarom hagyni ezt a szûkös helyet. Lejtmenetben könnyebb "felugrani" a mély, keskeny ösvény peremére, ezért amikor szembe jön valaki, akkor ezt meg is teszem. Viszont van, aki megelõz az udvariasság terén, és õ áll félre. Ezt minden alkalommal hangosan megköszönöm. Már másodszor kérdezik meg, hogy messze van e még Mogyorósbánya. Elsõ alkalommal azt mondtam, hogy: - Nem akarlak kecsegtetni. Most, a kertek magasságában azt mondom, hogy: - Kitett helyen kell még mászni egy jó darabon, de aztán ott lesz a jutalomlejtõ. A kérdésekbõl arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok is, akik még nem csinálták a KINIZSI SZÁZAST. Érdekes lenne megtudni, hogy õket mi motiválta. Talán megtapasztalni a K100 negyven utáni, legtechnikásabb szakaszát? Vagy idejében elkezdeni a felkészülést a 2014.05.24-es NAGY ESEMÉNYRE? Vagy tán az elsõ rendezés volt vonzó? Meglehet. De az is lehet, hogy egyszerûen csak túrázni volt kedvük. Azt mondta a fiú a lánynak: - Te Rózsi! Vasárnap úgysincs semmi sorozat a TV-ben. Ne másszuk meg az összes hegyet tûzõ napon Dorogtól Mogyorósbányáig? Mire a lány: - De másszuk Józsi! Sõt! Olvastad? Még visszafelé is megmászhatjuk. Egyszerre felkiáltva: - HURRÁ! Irány: Dorog! Kézen fogva, szökdécselve balra el.

Végre elhagyom a vályús, keskeny ösvényt, és széles, füves terepen lejtek a pincék felé. Ha szembe jön valaki, boldogan, nagyívben kikerülöm. A szaletlinél nem ülök le, és nem is fogyasztok semmit, csak kérem, hogy töltsék meg a flaskámat. Máris folytatom utam az országút felé. A keresztezõdésben türelmesen megvárom, amíg az összes autó elmegy, aztán átkelek a Tokod felé vezetõ mûútra. A buszmegállóban egy pár várakozik. A férfinél túrabotokat látok. Vajon Józsi és Rózsi a KATLAN után besokalltak? Már nem is érdekli õket a Kakukk kínálata?... Botjaimat a nyakamba veszem, így masszírozom a tarkóm, egyengetem a hátam a 300 méter flaszterezés közben. Jobbra rátérek a kezdetben némi árnyékot nyújtó turistaútra, és felszívom magam a hosszú, meredek emelkedõ elõtt. Inkább lassabban megyek, de megállás nélkül akarok feljutni. Hárman-négyen meg is elõznek. A szárazon morzsalékos, nagyon meredek szakasz után már látom azt a párost, amely elõször hagyott le. Már a sötétszürke úton araszolnak felfelé a Hegyeskõ oldalában. Itt már abszolút nincs árnyék, és a szellõ is leállt, egyszóval rohadt meleg van. Szeretnék már én is a szürke úton mászni, a HK mellett átbukni, és lesietni a pontra. Hirtelen bevillan egy kép: Bõvizû zuhany alatt frissülök. Jobb az ilyen gondolatokat elhessenteni, mert csak rontanak a helyzeten. Inkább a következõ méterekre koncentrálok, mert a csúcs irányába is van egy letaposott fûsáv, és már három lépést meg is tettem a rossz irányba. Most valahogy nem vonz a csúcson feltáruló panoráma. Huh! Végre lefelé trappolhatok a pontra.

4. EP. Hegyeskõ.

Mintha egy sivatagi oázishoz érkeztem volna, úgy lépek a pont fáinak árnyékába. Sándor ugyanolyan kedvesen, mosolygósan fogad, mint elsõ alkalommal. Lapomra felírja: HK 15:00. (Nálam a HK egyenlõ a harckocsival, mert ezerkilencszáztrallalallában harckocsizó alakulatnál szolgáltam az annak idején még dolgozó népet.) A szignó szerint van még 3 órám a tervem megvalósítására; és van még elõttem 9 km. Ez csalóka. Nem bízom el magam, mert ebben benne van egy SZUPER forró KATLAN és az azt követõ, meredek oldali Gete mászás is, nem éppen üde, hamvas állapotban. A KATLAN felé tartva még mindig vannak, akik szembe jönnek. Minden bizonnyal a 15-ön vannak, mert a hosszún már nem érnének be célzárásig. A löszfalon lefelé porozva, hátulról hangos beszélgetést, nevetgélést hallok. Hallatlan, hogy némelyeknek még erre is futja az erejébõl. Megesz a sárga irigység. A horgásztó vize változatlanul az útra folyik. Beleállok egy átlátszó pocsolyába, hogy legalább a cipõtalpam frissüljön föl kissé. Következik a kõrengeteg fölfelé. Még a negyed részénél sem vagyok, amikor megállapítom, hogy nekem a Gete naponta kétszer, kánikulában bizony már SOK. Lassított felvételként araszolok fölfelé, de nem állhatok meg, mert odakozmálnék egy kõre. A srácok, akiknek a hangját hallottam a löszfalnál, megelõznek. Hallom, hogy Õk is pihenést terveznek, és a fenyõfás felé igyekeznek, ahol némi árnyékra számítanak. Emelkedõn õk sem igazán bõbeszédûek. Amikor elfogynak az öklömnyi kövek, és én is felérek a fenyvesbe, bosszúsan látom, hogy az egyik srác a helyemen ül. Az egyetlen kövön, amihez nem kell leguggolni, és ami nagyobbrészt árnyékban van. Utolsó erõmmel feljebb vánszorgok és egy fának támaszkodva elõkotrok a hátizsák aljából egy dobozos energiaitalt. Ez is le volt fagyasztva, és mostanra is csak kellemesen hûvösre tudott felmelegedni. Türtõztetnem kell magam, hogy ne egy slukkra igyam meg az egészet. (Hanem kettõre.) Ahogy továbbmegyek érzem, hogy a várt hatás nem következett be. Úgy tûnik mintha minden erõm elszállt volna. A két srác megint megelõz, aztán többen is. Amikor újra meg kell állnom szusszanni, egy másik túrázó is megáll, leül a földre, és gyümölcsöt vesz elõ. Azt mondja, hogy még nem fordult elõ, hogy egy emelkedõt ne tudott volna egyben lenyomni. Kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, de ez mit sem változtat azon, hogy minél elõbb muszáj tovább húzni innen a belemet. Most már az az elsõdleges cél, hogy egyáltalán fel tudjak jutni a hegyre; a hétórán belüli teljesítés igénye teljesen háttérbe szorult. Elõttem a mészköves szakasz, aminek nem azért örülök, mert még állatabbul meredek, hanem azért, mert innen már nincs messze a pont, csak éppen marha magasra rakták. Két megállás között már csak tíz-tizenöt lépéseket tudok megtenni. Az utolsó utáni pillanatban érek fel ahhoz a fához, aminek ülõkét formázva görbül a törzse. Lekapom a hátizsákot, és azonnal lehuppanok a fotelba. Mese nincs! Ez így nem mehet tovább! Erõre kell kapnom! Szisszen a második energiaital doboza. Ezt most már lassan, apró kortyokban iszogatom, miközben a szúnyogokat folyamatosan hessegetem. Levonom a tanulságot: Visszafelé a pincéknél nem lett volna szabad kihagyni az etetést. Nyugodtan be kellett volna nyomni egy csokit, egy kis nápolyit, stb. Jó pap is ájulásig tanul. Az idei ÁRPÁD VEZÉR 130 jut eszembe, aminek a SZK-éhoz hasonló volt a végjátéka. Akkor is lassan, de korántsem ilyen erõtlenül mentem fel a Getére. Jóllehet azt a mászást megelõzte egy bõ tizenöt perces lazítás a Kakukkban, és akkor a szintidõ miatt sem kellett megpusztulni... Sorra mennek el mellettem. Mindenki köszön, és én vissza. Olyan vagyok, mint egy portás, csak nem fülkében ülök, hanem egy fán. Amikor valaki úgy köszön, hogy: "Kitartás!", akkor majdnem a rosszemlékû "nemzetvezetõ testvér" éltetésével válaszolok. Na, innen azonnal tovább kell állni! Legközelebb már a részvétét fogja nyilvánítani valaki. A második ital, és a három perc pihenés megtették a hatásukat, mert a meredek, sziklás rész maradékát egyvégtében legyûröm. Fent egy lány várja lemaradt társát. Látott engem az útszélén kornyadozni, és amikor felérek, akkor engem is tapssal fogad. Nagyon aranyos. Innen még van egy minimális emelkedõ, de ez erõlködés nélkül megvan, felléphetek az utolsó nagy mészkõtömbre, ami már a tetõvel van egy szintben. A kereszt tövében táborozó pontõrhöz lépek.

5. EP. Brutálisan Nagy-Gete.

- Most már csak lefelé kell menned, de olyan tempóban, hogy a szúnyogok ne érjenek utol - bocsát utamra jó tanácsával a pontõr. - Olyan gyors leszek, hogy a menetszél majd lesodorja rólam a bestiákat - válaszolom búcsúzásképpen. Hatalmas megkönnyebbülés lefelé baktatni, még az se zavar, hogy kezdetben kõgörgeteges az ösvény. A szúnyogok azonban nem kímélnek. Ügyesen kiválasztják a könyök tájékát, amit a legkevésbé lehet szemmel tartani. Azzal az undorító szúnyogriasztóval nem érdemes összekennem magam, mert azt úgyis csak étvágygerjesztõnek nézik a vérszívók. Egyet úgy csapok agyon az alkaromon, hogy utána nem pöckölöm le a véres hulláját, majd ez elriasztja a többi próbálkozót. Elvagyok a szúnyogirtással így lefelé mentemben. Rozsdamarta, vezeték nélküli vastorony mellé érkezek, ahol az út jobbra bekanyarodik az erdõbe, hogy aztán egy lejjebb álló, másik ilyen toronynál bukkanjon ki. Egy erõsebb lejtõvel megyek el a nagy irtás mellett, ami már elég zöld ahhoz, hogy ne bántsa a szépérzékemet. Van még egy öt-hatméteres emelkedõ, de ez már csak színesítés. Balkéz felõl elhagyatott üdülõtelep épületei látszanak. Azt tippelem, hogy ez lehet a Belányi telep. Nemsokára ipari terület mellett kezdõdik a szilárd burkolatú út. Túrabotjaimat a magasba tartva megint a hátamat nyújtóztatom. Király! Bõven idõben vagyok. Még arra is futja, hogy a Csolnoki utcáról bemenjek a temetõbe vizet inni. Vizes törölközõvel letörlöm az arcom, hogy üdén, frissen jelentkezhessek a célban.

Büszkén nyújtom át az ellenõrzõlapot Katának, mert még az eredetileg meghirdetett szintidõbõl is sikerült bõ félórát bent hagyni. Oklevélen és a (szerintem) napkorongot ábrázoló kitûzõn kívül egy fagyiutalványt is kapok, amit fölöttébb jó ötletnek tartok a rendezõség részérõl. Voltak igen nehéz pillanataim a túrán, de most már direkt jó rájuk visszagondolni. Nincs más dolgom, mint kényelembe helyezkedni a kerthelyiség bejáratával szemben, és beszélgetve várni a többiek megjelenését. Nem idegeskedek, tudom, hogy nekik egyáltalán nem sietõs. Félóra elteltével végre feltûnnek a kapuban. Csekkolás után elsõ dolguk természetesen a kellõ folyadékpótlás...

Amikor délelõtt ideérkeztünk megkérdeztem Ágotától, milyen volt a tavalyi, "nem hivatalos" KATLAN túrájuk. Elmondta, hogy 37 fokban olvadozott az aszfalt. Most, az elköszönésnél visszakérdez, hogy nekem jó volt e a túra. - Köszönöm, SZUPER. Imádom a halál közeli élményeket - válaszolom. - Akkor itt a helyed a jövõ évi SZK-n is, mert kitaláltunk egy kis nehezítést - mondja búcsúzóul a kedves fõrendezõ. Na, sejtem: Kötelezõ lesz a füles sapka, mohair sál, síkesztyû, jégeralsó, és a pincéknél forró teát osztanak majd frissítés gyanánt...

Ottorino



 

A K40 után kíváncsi voltam, milyen a folytatás, mivel fogok szembesülni jövõre, amikor remélem végigmegyek a 100-on. :)

Kicsit rövidebb, kicsit több a szint, mint a K40 - nem lehet sokkal rosszabb, gondoltam. Hát...

A Nagy Gete után kezdõdtek a nehézségek. Az összeverõdött csapat a tokodi utat választotta - a nyomós kút nagyon csábító ajánlat volt. :)

Kis frissítés után faluszéle, forduló balra, irány a Hegyes-kõ oldala - és bánatosan néztem az elrobogó túratársak után. A ponthoz felérve beszédképes már alig voltam, a kopár tetõn kanyarogva sokat nem sikerült regenerálódni. A tokodi frissítõpontnál volt a mélypont. A meleg (és a pár hét kihagyás) nem kicsit betett.

Küzdés tovább, megint tûzõ napon felfelé, jegesmedvéknek nem ajánlom. Az erdõtõl kezdve jó volt, a lefele út egész relax, egy kis frissítés a Kakukkban, majd vissza. Eddigre felébredt az összes létezõ szúnyog (vagy lefelé csak nem vettem õket észre?), nagy megkönnyebülés volt kiérni újra a napsütésbe. :) A frissítõ ponton lelkesen gratuláltak új erõmhöz és bíztattak, hogy menni fog. Én nem voltam annyira biztos, de elindultam. A Hegyes-kõre ezúttal nagyobb részt erdõben fel, utána a gabonatáblák közt le. Kis pihenõt terveztem a Gete újabb megmászása elõtt - ezt a szúnyoginvázió fejveszett meneküléssé alakította. Már amennyiben erre képes voltam (korlátozottan).

A Gete meredekjén a szúnyograj állandó tempót biztosított - minden megállást lelkes dongással háláltak meg. :)

Dorogra visszaérve még eldurrant két vízhólyagon, szóval alig járóképesen, de megvolt. :)

Jó kis kihívás ez, rákészülve kifejezetten jó túra. Gyertek jövõre minél többen! :)

A Kinizsi 100-on még nem indultam (szerintem nem is lennék képes rá), így pont azért motivált a Szuperkatlan 15-ön való részvétel, hogy megtapasztaljam a Kinizsi 100 egyik legnehezebb szakaszát. A szervezõk a rajt idõpontját sem "véletlenül" választották meg 11-13 óra közöttire.

Lényeg a lényeg, gyors nevezést, az itiner áttanulmányozását... Itt megállnék egy kicsit: íme az itiner elsõ néhány biztató sora: "Túránk a Kinizsi Százas Katlanként elhíresült szakaszán vezet, amely szakasz a perzselõ napsütéses években már május végén is szép számban szedi áldozatait: a fullasztó hõség, az örvénylõ por, a fájdalmas leégés, a szomjúság okozta mumifikálódás, a technikás terep okozta fizikai kellemetlenségek, a visszafordíthatatlan, drámai sportsérülések sok éves rehabilitációval mindennapos, jelentéktelen történések errefelé. Most július eleje van, az év statisztikailag legmelegebb idõszaka: nézzük hát meg, hogy mire jutunk most a Katlanban! Idén grátiszként egybefüggõ szúnyograjjal is kedveskedünk a Getén. :) ... reméljük, hogy már alig várod az indulást! :)" Aha. Szóval így állunk, konstatáltuk. No mindegy, nincs visszaút, a kellemesen hideg, párás üvegû, gyöngyözõ gyümölcsös sör elfogyasztását követõen nekivágtunk a hullámvasutazásnak: a 15-ös táv során 3 hegyet (Gete, Hegyes-kõ, Mogyorósi Kõszikla) kell megmászni, míg a 30-ason ugyanezeket visszafelé is. A Getére a vártnál gyorsabban sikerült felérni, a gyors pecsételést követõen már kocogtam is lefelé a Gerecse egyik legmeredekebb lejtõjén. (Ekkorra már a 6 fõbõl álló csapatunk 4 részre szakadt.) A lefele menetet követõen rögtön fölfelé vezetett az út a Hegyes-kõ alatti gabonatábla felé. Számomra ez volt a kritikus pont, de szerencsére a gabonatáblán a tûzõ napsütés és a 30 fok ellenére állapotom normalizálódott, így kicsit nagyobb tempóra kapcsolva szemezgettem az elõttem álló heggyel. Közvetlenül a hegy lábához érve egy srácot vettem észre az árnyékban ücsörögni. Túratársam iránt érzett felelõsségem tudatában elterveztem, megkérdezem, szüksége van-e valamilyen segítségre. Mire közelebb értem, látom, hogy egy kiterített pléden ül, kezdett gyanús lenni a dolog, de ennek ellenére mégis érdeklõdtem állapota felõl, mire csak annyit mondott, hogy õ a pontõr....   Ekkor realizálódott bennem, hogy ma a Hegyes-kõ csúcsát nem fogom megmászni. Kaptam egy mentolos cukorkát, ami az etetõpontig, a tokodi Pincevölgy pavilonjáig ki is tartott. Itt volt minden, ami egy megfáradt túrázónak jól esett: csoki, sós aprósütemény, alma, víz, nápolyi. Az elégetett kalóriák egy részének pótlása után a 3. és egyben az utolsó magaslat következett, a Mogyorósi Kõszikla, amire máskor azért könnyebben szoktam felmenni. A tetejétõl, a kék + és a kék sáv találkozásától már az áprilisi Nyerges 20-ról ismerõs útvonalon haladtam (csak ellenkezõ irányban) tovább lefelé egészen a Kakukkig. Itt a pontõrök kedves fogadtatása mellé oklevél, kitûzõ és egy kupon járt, melyet a Kakukkban egy jégkrémre vagy egy pohár sörre válthattott be a célba érkezõ. A jutalomsör -és néhány társa- elfogyasztását követõen csapatunk 2 tagjával folytattuk utunkat a zöld sávon Nyergesre, így a 15 km-t kibõvítettük kb. 20 ra.  

A túra minden szempontból dicséretet érdemel, jó az útvonal, a kritikus helyeken egyértelmû a szalagozás, van kilátás, a tokodi etetõpont elhelyezése és szolgáltatása tökéletes. Szóval, nagy gratula a szervezõknek és persze minden túratársamnak!